I.
Repülj, rebbenve, Éj, s ti tüneményes
Csodás napok! halk-lélegzettelen
Ámulok a szárnyas világra; éhes
Lelkem izzik, bámul kinyílt szemem.
Oh, drága pillanatok, lenge, véges
Játék! óh, hogy lehet, hogy nem lelem,
Mi tegnap itt volt: és mit fog karom
Erősen ölelve – csak álmodom!
2.
Szelektől hangos a lég; nyögve szárnyak
Terhelik, mint távozó, idegen
Lelkek sikoltása: milyen világnak
Vándora lettem! Ónkék, hidegen
Tüző ég, jégcserepes téli tájnak
Halott szikrázása, vak-mereven
Metsző, bűvös élekkel, mint a kés,
A szemembe. – Mikor lesz ébredés?!
3.
Számoljunk le, békózó Lét! ma szemben
Állok veled. – Ujjam közt elfolyik
A dolgok árny-arca; amit szerettem,
Tünemény volt, mihez öncsalva vitt
Űr s társtalanság. Száz álcád lelebben
Már lassan, és magamban állok itt –
Míg kérdve néz szét ködtisztult szemem:
Zűr, Isten, Éj, Sors: mit akarsz velem?
4.
Meddő a harc; a cél: köd; s csupa korlát –
De a fojtó napok közt végtelen
Igényét jelzi lelked: s kúsza formák
S a vak játék közt, túl a fellegen,
Törvényeket költ, mik szent Rendbe fogják
Létét. – Ha üres a világ: legyen
Nagyobb az Ember: - ki, vak, buta malmát
Unva, fölé-teremtett Értelem,
Erkölcs, cél és út láncába veti
A Zűrt, - mint játszó, vad istenei!
5.
Nem ismerik elsőséged be? jól van;
A kő beszél helyetted, hogyha nem
Az élő. – De győzelmed hagyd; vadabban,
Mint álom, fog az éj; Nap lángja fenn –
Lent születés, halál: s mi van szavadban,
Mi nem bizonytalan – s vad mélyeken,
Ha befelé rettenve fordítod
Szemed: Óh, mi az élet? Mit tudod!?
6.
Ki nem innenvaló: ne várjon innen
Árny-boldogulást – de menjen magán,
Mint a próféták, nép közt néma csendben,
S suhogó erdők közt, a Hang után.
Mert mit nyerhetne, mitől szomja rebben,
S az éh, mi marja nappal s éjszakán,
Kit az örök dolgok íze bűvölt –
Tompítni a fájó, fojtó gyönyört!
7.
Ne csüggj, hogy nem jutalmaz a világ itt,
S miért éltél, nem hatnak szavaid!
Nagy megállásod villámként világít,
Példád tántorgó jókat igazít.
Hűn s jól-vésett szón idő sohse másít,
S kit szűk zugba fogtak itt napjaid:
Nem ért dolgok, gőgök, szívek felett
Mint úr ül egyszer büszke szellemed.
8.
Agy- s vérivó harc: minek soha vége
Nem lesz; s míg az élet meg nem szakad,
Közönynek, gúnynak, kínnak ellenébe
Feszítni roppant daccal magadat,
S műved – nem bízva, nyerve, nem remélve
Semmit: ál-nagyon fénye közt; s a vad
Kétség, nyomor s láz gyötrelmeivel: -
Nem bírod, szív? Hamvadj belé, de: kell!
9.
Óh, röpke életem! de kis körében
Hány nagy Fény kelt és szikrázva leszállt,
Vezér-polc, kard s toll ünnepelt díszében
S hány lépi most, robogva, a határt!
Napok hősei! hadd világuk égjen! –
Cirkuszponyvák között – míg megcsodált
Rúdon lengőt tetszésvágy láza lep:
Hálás a tér: bolondé a szerep.
10.
Légy bátor! A lét, a mindennek anyja,
Együtt hordja az életet, halált –
S míg élsz, ölén ő, a hű, aki tartja
Tested, s ha eldönt a sors, a hazárd!
De addig tedd, mit erőid iramja
Kér, vagy a percek villáma kivált: -
Világgá tágulj bár – szent börtönét
Nem léped: s életed, hulltod: nem a tiéd!
11.
Leszámolást! számadásunk ma írd fel,
Élet! Fut a perc, s vele, mi lehel,
S ingó. – Ki törtél gonddal, gyötrelemmel:
Óh, élet, tőlem nem vehetted el
Az álmot! És a hóval, meredekkel
Küzdő gyanánt, csak izmosodva kel
Föléd szellemem: bátran nézve zord, s
Csúf mélyed, gond – s utad, vad szikla: sors!
12.
Örök nyugtalan! mi fáj? Légy nyugodt te,
Begyógyul lassan minden földi seb. –
Óh, tombol a világ rút-fenekedve
S az ember s élet mind idegenebb! –
Hát szenvedj, szív! ha más nincs, mit tehetne
Erőd – s vad kínod rozsdáidra vedd,
S poklod: mely hogy új szárnyat is adott:
Ál-, önző könny közt bár: megvallhatod!
13.
Az éjszaka súg tikkadtan fülembe,
Bársonyos hangja mindjobban simít.
Óh, éj, szoktass, hizelgj, beszélj szivemre –
Nyögöm már a napnak játékait!
Keserű, nyűtt lelkem búsan kerengve
Küzd még: de perc, s perc mindjobban lazít –
A szálig, mely öledbe ejt, Titok,
E zürből, mit megfogni nem tudok.
14.
Eddig remény vitt szárnyon és az álom,
S tettek gyümölcsében bizva, a hit,
S hogy,mért éltem, a jót majd győzni látom –
Most törten és csúfolva állok itt.
Mit vártam: nincs; bezárt, sötét világom;
Harc, Isten, sors, hit hát ennyire vitt?
Vak-vadon, a semmit hasítva és
Zürt, vígy most új társ – kétségbeesés!
15.
Te-kezedbe teszem, Végzet, Ok, Isten,
Ügyem! Kemény az út és iszonyú:
Kitartás, harc, hit, hol fény jele sincsen,
Mellőzés, kór, gond, kétség, háború,
S kedvesek veszte. De, mi erőidben
Áll, tedd szív: küzdj, hass, ne légy szomorú.
Benned a láng – s mi az Űrt tartja fenn,
A Rend, szól: kell itt értelem legyen!
16.
Óh, ha vad perc jön, s lelked, tépve, hagyja
A kedves, jó, mi fogja életed –
S rettentő, vad harc a semmibe hajtva
Gyűr: legyen a kar, mi fogja kezed:
A Mű! S kegyetlen, kéjes kábulatba
Hullva, rögzítsd, mint ízről-ízre szed,
A kínt: bölcsként, ki – bősz szer útjait
Figyelni, - öntestével áldozik!
17.
Letörni? igazság-látszatú színbe
Bujtan, kitépni a végső hitet,
Amit, kifosztva, üzve, számkivetve,
Ember, élet, sors el nem vehetett –
És űrbe dobva, kínba, őrületbe,
Ölni lelket a gyűlölt test helyett:
Hogy féltékeny, sáros dühödre más
Már nem maradt? – Ismerlek, Kajafás!
18.
Ne félj, h átad mögött, ki soha téged
El nem hagyott. Náddal hasít követ,
Ki rosszal szegi ügyét a deréknek –
S a tiszta, jó-tudattól vezetett
Géniuszt hordoz: s az ő lába lépked,
Hol az megáll! Tenger-irányt követ
Minden folyó! s vég-ok és torkolat:
Az igaz. Ki állja felé utad!?
19.
Váll, légy erős; szív, ideg és izom, jól
Szolgálj! Nyűgös az út és vad-nehéz,
Tudom; s ha padra dőlsz a nagy robotból,
Álmok jönnek, füllesztők, mint a méz,
Pokol kísértetek! A vér s a láz szór,
S gond: S ily csaták közt mily szűk, mit a kéz
Kisajtol még, dugva, mint vén ebet,
Mért vagy: örökkévaló szellemed!
20.
A veszedelem- s rendkívüliségnek
Lehellete ül homlokod fölött –
S egy láz fénye, mi, leskődőn: a mélynek
Ölét súgja, hullást időd előtt!
Lelked vad rohamától gyenge ménnek
Hátaként remeg életed – s dühödt
Lángjaid izzásán, gyenge, avitt
Ágként, belsőd hamvvá zsugorodik!
21.
Drága költők, bölcsek, jó szellemek ti,
Kik éheztetek s űzve sírtatok,
Míg fényben trónolt a gonosz, a senki –
Ti Ember-út jelzők, tiszták, nagyok!
Legyen áldott az emlék, mely belengi
Neveteket – s mit rejt hűs sírotok:
A por, a drága, sokat szenvedett,
Fogadja itt késői könnyemet!
22.
A zsarnok meghalt. Hát hol volt a falka,
Mely védje: kordon, lánc félelme, kard –
Mitől, hol ment, nép bújt, föld sírt, riadva,
S levegő rettent?! S hol a kicsikart
Hódolat a gőg, hízelgők tarka h adja,
Ál-nagyság bűve, megfogni a kart,
Mely sujtott! – Óh, halál, nyomottak atyja:
Üdv! Mert mi lenne, ha a Felfuvalt
Téged se félne: ki isteni kényt
Bírva úgyis, tiporta a szegényt!
23.
Óh, drága perc: nem merek benned élni,
Otthon, társ, helyzet, kedves megszokás –
Mert halk nyugalmunk durva rém kiséri
Settengő arccal – sunyi változás!
Óh, szók, termek hű, meghitt csendje, régi
Jó arcok! óh, ne jönne soha más: -
Sülyedő bárkán, kar karba kötött,
Nyelve majd a hal-ölű időt!
24.
Óh, menny-mélyeknek drága lángja: ékes
És kín-oldó fénnyel teli szemek;
Fut, fut az élet-álom és a kétes
Homályban furcsa, új hajnal remeg,
S más szerelem. Óh, de jó volt az édes
Harc, és a szív izgalma, a meleg.
Kárpótlásul – s kedves, meghitt csodák –
Lázaidért, drága, bolond világ!
25.
Sötét idő, sötét idő fölöttem;
szemem a reménytelenségbe vész.
Mi lesz velem? Szívem alélva döbben –
Aztán dac tölt, vad, keserű, merész,
Lesz, hogy lesz! mint ide nem kérdve jöttem:
Ha úgy kell, hát menjünk pokolba: kész!
Ki öncélt tölt be csak velem: kezén
Ha ügyetlen elejt – mit bánjam én?!
26.
Egy virágot, egy nagy, csodás virágot
Szerettem én: - Élők, ha meghalok,
Kicsi érdemekért cserébe váltott
Jutalmul fölém rózsát rakjatok.
Hadd töltsön mindig illata, az áldott,
S: - h o9l ébresztő, józan Nap nem sajog,
Nyugtató sírban, mély álmok ölén, -
A szépség, mért egyedül éltem én!
Forrás: Válasz 4. évf. 3. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése