Ez itt még Somogy, hol születtem én,
de odébb ki megy, már Tolnára jár,
hol mint két lány setten egymás elől
bujósdit játszva Sió és a Sár.
De itt nálunk, ahány a zsenge völgy,
annyi sok fürge kis patak szalad.
S a nyír és a rekettyés sás között
ravaszul fognak szárcsát és halat.
A dombok sárga földje szépívű.
Erdőfogta hullámzó sok halom,
vagy ekebodrozta tengertükör,
elfáradt szemnek zsongó nyugalom.
Nemrég, kék estén, erdők rejtekén
a fák között még nagy zsivány lapult;
vásáros kasznár és füttyös tyukász
vére és bankója eléje hullt…
Ma kopott címer árnyán csendesen
fát hordanak vagy némán szántanak
s a legények vasárnap délután
a szilvafák közt lánnyal játszanak.
És ott, hová a szem aligha lát,
a tónál állnak néma kék hegyek,
az égnek arcát tartják mellükön,
s hajukba dísznek felhőt rejtenek.
E parton véled szemben zöld Zala,
itt hevertem át annyi sok nyarat,
indián bőrrel, mezítlen lánnyal
sütkérezvén a tűző nap alatt.
A víz fölött halász sirály kering!
Berek fölött gomolygó vak homok,
s e nyár-napok ma úgy állnak körül,
mint Szent Jakabnál omló kőromok,
honnan láthatod a szökő Kapost
mint nyalja inalva rétek ízét,
megforgatván pár malom kerekén
rémült halacskák süket seregét.
Kis nyegle városomtól délfele
az ezeréves vén Zselic remeg.
Makkoló kondák, kanászkirályok
szállták e földet ősidőkbe meg.
A vadon alja, mint barlang setét.
A kan ős oltárnak dönti nyakát.
Szökellő szarvas agancsa viszi
nagy villájában a Holdat magát.
S e lomb alól kocsid homokra fut,
hol dohányvetések táblája áll,
de zöldje közül szép magyar fajom
füstölgő bánata már egyre száll.
Utad végit a Dráva állja el,
tölgyes medre, mint ezüst csík hasít,
falutornyok, mint nagy-nyaku gémek
ködben ülnek innen-onnan hasig.
A vén csárda a révnél néma most,
A pandúrleső nyárfa bólogat,
agg csapláros az égen, fenn a hold,
angyalbutykosból jó bort szopogat.
Szeme villog a horvát hegyeken,
Folyónk jegén néha farkas fut át,
s a fegyveres fázó őrök fölött,
új vetésre szállnak a vadlibák…
Széptájú Somogy! szívemre nőttél!
s ha lódulok, a lelked visszaránt!
Tölgyeid lombja, mint méhes dönög;
sok emléked hívó kakukk madár.
Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése