Meseország büszke tornyán
Gyászlobogó lebben.
Házaiban könny patakzik
Minden… minden szemben.
Búsan zúgnak a harangok.
Sír-zokog az ének.
Csillagok a felhőkön át
Fátyolosan égnek.
Eltörött az aranyorsó.
Megálltak az órák.
Most temetik Meseország
Legnagyobb íróját.
Kisbaconi kúriából
Röppent el a lelke,
Hogy álmai birodalmát
Díszben fölkeresse.
Bánat úszik a nyomában,
Sóhaj kél a szélben –
Csupa fájó szomoruság
Milliók szemében!
Koporsóján a virágok
Erdeje hullámzik –
Piros rózsa… a szép szekfű…
Zöld rezeda… jácint.
Így indul a hosszú útra,
Oldalán a párja.
A mennyország kapujában
Maga Jézus várja.
Körülötte a kicsinyek
Fehér angyalszárnyon…
Soha ilyen fogadtatás
Hetedhétországon!
Csillagporos úton viszik
Selymes karosszékbe…
Mégis bús, hogy számunkra már
Nincsen több meséje!
(Újpest)
(* A fenti verset Benedek Elek tragikus halálának 4. évfordulója alkalmából közöljük le, a Kézdivásárhelyről elszármazott költőnknek, a most nem régen megjelent „Magyar Pantheon” c. kötetéből.)
Forrás: Székelység III. évf. 7-8. sz. 1933. július-augusztus, Székelyudvarhely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése