A Hargita alatt van az én szép Hazám,
Itt születtem és itt nevelt fel jó Anyám;
Legyen sorsom bármilyen átkos és szegény,
Hargita alól nem megyek semerre én.
Majd ha lehullok itt, mint érett bús kalász
S már a Hadakutján a lelkem nyargalász;
Ha megkérdik akkor, utánnam mi marad?
Feleljen egy sirhant a Hargita alatt!...
Az Urfi Lázadoz…
Miért is nem születtem én,
Olyan szegény parasztnak –
Mint akik a bércek ölén,
Szántnak, vetnek, aratnak…
Ugy élnék, hogy nem ismernék
Palotákat s gépeket,
Este, reggel énekelnék,
Tudnék sok szép éneket.
Hogy utálom urfiságom;
A jó Isten tudja fönn –
Kacagjatok – azt se bánom
Egyszer én átöltözöm.
Elegem volt a finomból,
Posztó ruhát veszek fel –
Meglássátok, életemből
Dolgos élet lesz egyszer!...
A minket jó reménységgel eltöltő ifjú nemzedékből való Botár Béla. A székely anyaváros szülötte s már 15 éves korában (most éppen katonáskodik) kezdett írogatni. A Brassói Lapokban megjelent első írása véletlenül próza volt (A kis csavargó), de később, főként az akkori rovatvezető Nagy Karola buzdítására verseket farigcsál. 16 éves korában éri az a vidéken nagy eseményszámba menő dolog, hogy még honoráriumot is kap. Majd aztán Tompa László, a sok nyilatkozó tehetség bátorítója ad helyet lapjában a kis diák mindinkább csiszolódó verseinek.
Ma már a mi szerény viszonyainkhoz mérten ismert neve van, olyan tág körben jelennek meg költeményei (a Pesti Napló egyik verspályázatán 25 pengős díjat is nyer).
A fent leközölt két verse körülbelül lelkének keresztmetszetét adja. Egyik a székely anyaföldhöz ragaszkodó érzéseit rögzíti meg, a másik: a mai ifjúság sorsának tragikumát mutatja be, megbékülő s munkaterületet kereső bizakodással.
Ezt az utóbbi erősségét, ha nem töri le brutálisan az élet, úgy reményünk van arra, hogy Botár nevével még gyakran találkozunk, nemcsak a lapok hasábjain, hanem az eddig is már felgyűlt munkáinak a külön kötetben való kiadásánál is. Úgy legyen, csak előre!!
Forrás: Székelység 7. évf. 5-6. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése