Báthori András Vasile Alexandri költészetében

 

Amikor a „Székelység” 9-10. számában olvastam Báthori András, Erdély bíboros fejedelmének szomorú halálát, önkéntelenül az jutott eszembe, hogy talán nem lesz érdektelen megemlékezni arról, hogy a fejedelem alakja milyen hatást váltott ki a román költészetben. Természetesen azt nem kell hangsúlyoznom, hogy egy magyar költő tollából más meglátás ömlött volna papírra.

A román költészet örökké mosolygó költője, V. Alexandri, megénekelte Báthori futását. A költemény tárgyát Stavrinos, Mihály vajda egykori kincstárnokának görög nyelven írt verses elbeszéléséből merítette. Stavrinos az elbeszélését mindjárt Mihály vajdának halála után írta meg és úgy látszik, hogy a vulgáris nyelvű és krónikás szellemű költeménye közkedveltségnek örvendett, mert Velencében kétszer is sajtó alá rendezték. Az első kiadás 1672-ben, a második 1785-ben jelent meg. A két kiadás nyomán születtek meg a román és francia kiadások, mégpedig 1862-ben Papiu Ilarian közölte eredetiben és román fordításban a „Tezauru de Monumente Istorice pentru Románia” című folyóiratban (Stavrinos, vistierul lui Mihaiu Viteazul, Vitejiile prea p iosului si prea viteazului Mihail Voevod) és 1877-ben Legrand közölte eredetiben és francia fordításban: „Recueil des poemes historiques en grec vulgaire relatifs á la Turquie el aux principoutés danubiennes” című munkában Párizsban.

A költemény, amelyet V. Alexandri írt Báthori Andrásról, a „Legende” című ciklusában található. A költemény alapgondolata nem annyira Vitéz Mihály, a sellembergi győző dicsőítése, mint inkább a bíboros csatavesztesének leírása. Ennek a gondolatnak a kimélyítésében odáig ment V. Alexandri, hogy a Báthori megfutását még a lova is észreveszi. Az egész költemény különben nagyon krónikás ízű. Hogy V. Alexandri, Stavrinos verses krónikájából vette a költemény tárgyát, az is bizonyítja, hogy a költemény elején mottóul idéz Stavrinosból. Hogy ki-ki belátása szerint ítélje meg a költemény alapeszméjét, fordításban adom:

 

BÁTHORI BIBOROS LOVA

 

Könyelmü biboros, Báthori, szaporán,

Vágtat előre habzó fehér paripán.

 

Hegy-völgy, vizen által szörnyen űzi, hajtja,

Mellre hajtott fejét hátra nem forditja.

 

Összeszorult lelke nem mer ilyent tenni,

Mikor Vitéz Mihály árnyéka követi.

 

A nemesek hadát hagyta ott zsákmánynak,

A Kárpátontúli derék román hadnak.

 

Csillogó, büszke katonái mostan,

Szétverve és a földön hevernek holtan!

 

Fut a biboros!... de nyomában a szél,

Zúgva-búgva nyugtalan lelkével beszél;

 

Átkot mondanak rá felhőt érő hegyek,

A sziklák sólymai és ős rengetegek;

 

Ha fáradt, reszkető tagjait pihenni,

Virágos tisztásra akarja letenni,

 

A virágok nyomban tövissé változnak,

Tisztások mélyéből bús sóhajok szállnak;

 

Ha forráshoz nyargal vizet meriteni,

A víz vérvörös és zavaros kezd lenni!

 

Hogyha a lombos fák árnyékába vonul,

Az erdő zokog, a fák levele lehull!

 

Erdők, hegyek, völgyek mély rejtekeiben,

Az elesett vitézek szellem képében,

 

Jelennek meg ingadozva, szomoruan,

Fenyegetve, halvány arccal borzasztóan,

 

A fehér ló útjában gátként állanak,

És keserü hangon odakiáltanak:

 

„Menekülő Báthori, légy átkozott,

Hogy sereget gyáván meghalni hagytad ott!”

 

A ló megborzad és hátrálni kezd vadul,

Hogy gazdáját harcba vigye martalékul,

 

És nyerit makacsul és tombol szilajul,

Majd fejével a vérmező felé fordul.

 

A büszke biboros most már visszatekint,

De ime! Vitéz Mihály feltünik megint!

 

A biborost kétségbeesés szállja meg,

Lovát ösztökélve keresztet vet s remeg.

 

A paripa áll szilárdul s mélyen hörögve,

Kimulik, ura bánatától megtörve!

 

Forrás: Székelység  II. évf. 11-12. sz. 1932. november-december, Székelyudvarhely