Népszájon napjainkig fennmaradt ősi regölő versek Gyergyóból

 

Közli: BLÉNESSY ALAJOS

 

I. vers

 

Jó estét uraim, mind megengedjetek,

Tőlem, mint gyermektől, semmit se féljetek,

De azért vacsorát bőven készitsetek,

Hogy ezáltal hamarább megmeneküljetek.

 

Ha kérdi jó uram, hogy én ki vagyok,

A törpe óriásnak, unokája vagyok,

Melyről bizonyitó leveleim nagyon,

De most elővenni alkalmatlan vagyok.

 

Csit pat minden ember, szónak békét hagyjon,

Ha van gazdaasszony, a kamrához lásson.

Uri magam alá gazda hintót adjon,

Hogy lábam az utcán gyalog ne fáradjon.

 

Az éjjel álmomban olyan álmot láttam,

Nagy mérges fegyverem répából faragtam.

Jó lovamat széllel meghizlaltam,

S a Békény vizében keresztül usztattam.

 

Jó estét jó gazda, ne csodálkozz rajtam,

Míg egy rongyos condrát látsz függeni rajtam,

Mert én a világgal harcoltam,

Egy nagy guttaütött léggyel hadakoztam.

 

Összejártam Ázsiát és nagy Amérikát,

Hétszer végeztem ki a Filiszto fiát.

A tokaji hegyeket már bejártam

A medikások közt már faktor voltam.

 

Tokaji hegyeken olyan csodát láttam,

Kecskével szántottak, bolhával boronáltak,

Vizen arattak, teli csürbe rakodtak.

 

Abban az esztendőben olyan szükség volt,

Hogy egy töltött bolha ára tiz huszas volt.

Egy döglött pipét tizen vertek agyon

S igy rácskálták a hideg sorfagyon.

 

Hop Szerákuj gazda, eltölt már Karácsony napja

Nem kell nekem hagyma, egye meg a gazda,

Fél fertály pálinka indulj a hasamba,

Kilenc singes holbász buj a tarisznyámba.

(az én torkom olyan igazi kisgyerek,

Egy nyelésbe három veder bort is elnyelek.)

 

Az éjjel álmomba olyan álmot láttam,

Hogy ezer aranyos lovakkal szánkáztam,

Hánytam vetettem az eszemet azon,

Hogy meg kéne házasodjam még a tavaszon,

De egy menykőütött göröncsbe megakadt a szánom,

S igy odaveszett minden kincsem, boldogságom.

 

Annyi az aranyom, Isten tudja számát,

Megaranyozhatnám a gazduram lányát

S ha annak nincs kedve, a gazduram magát.

 

Aki a hazugságot szereti hallgatni:

Este jöjjön hozzám s reggel tud hazudni.

 

II. vers

 

Hominusz szervusz már én is itt vagyok,

Ugy fázik a lábam, alig is állhatok.

Én már az éjjel sokat kántáltam,

Mert Tolnát és Baranyát bejártam.

 

Jártam oly országban, hol a sár oly nagy volt,

Hogy a csizmám szárán a hig löttye befolyt,

A templom előtt is megsülyedt a szekér,

Mert a szivókátyu ökörnek éppen hasáig ért.

 

Boldog világ van itt akkép okoskodám,

Sült galambbal élnek, konyha sem kell talán.

Sok országban jártam, de ilyen szép lányra

Kerek e világon sehol sem találtam.

 

No te kislány, ne tátsd el a szádat,

Kapjad a félkupást, keverintsd a lábast.

Itten a kislánynak oly borzos a haja,

Mint a kőmüvesnek meszelő szerszáma.

 

Itt van egy gereben, gerebeljük is meg,

Be is fogjuk fonni régi rossz kötéllel.

Ámde ha tudjátok, hogy én ki vagyok,

A törpe óriásnak unokája vagyok.

 

Forrás: Székelység 8. évf. 8-9. sz. 1938.