A havason, hol eddig százados fák
állottak, akkor változás esett,
erdőt taroltak, kunyhót épitettek
komoly, nagyságos baltás emberek.
Zengeti a munka, szállt beszéd s az ének
és nőtt a tisztás és gyérült a fa,
a gyanta dült a vén fák barna testén,
Lehullt az erdők sok kemény ura.
Csomó eper halálos áldozat lett,
a pázsit zöld galyakkal volt tele,
vadak riadtan hagyták ott a tájat,
madármuzsika nem sirt völgybe le.
Ütközet volt, csatát vesztett az erdő,
győzött a balta, ember lett az úr,
folyó sodorta a sok-sok halott fát
gyárak felé, a víz dalolt vadul.
S én arra mentem akkor, kis turista,
favágó bácsiktól kértem tanyát, lábam
lábam előtt fahasábok lobogtak,
nagymessze hurrával zendült a gát.
S ma, hogyha erdőtájon át visz utam,
fákat látok, nyugosznak hangtalan.
Lelkemben égő fájdalom riad fel,
halálharang lesz ájtatos szavam.
A Hargita aljáról messze elkerült költő gondolatai gyakran visszajárnak a gyermekkori emlékekkel édessé tett tájra.
Nem a Hargita csúcsának kemény sziklájában görcsösen megkapaszkodó magányos fenyő indítja dacossá sorba készülő gondolatait, hanem az alsó régiók megbékélést susogó fenyők zúgása csendül ki költeményeiből.
Csak rója tovább is a testvéri szeretetet hirdető gondolatait a nemes metszésű költeményeibe. Szükség van erre, úgy egymás között, mint a testvérnépek érintkezési felületeinek lecsiszolására is.
Forrás: Székelység 8. évf. 2. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése