Sziklához láncolt Prometheusként
Vergődünk, égünk, tépjük a testünk.
Titáni harcok fényes egéről
Hulló csillagok! – mocsárba estünk.
Orcánk vörösre marta a szégyen
S míg keblünkbe a fojtott düh szorult:
Csillagjavesztett siró éjszakán
A menny kárpitja búban elborult.
Bős gyászruhánk a mécstelen sötét.
Ölén ringat a kinzó fájdalom.
Legendás évek napjai után
Hajh! mire jutánk megrabolt fajom!...?
Mi lett a szirtből, melyet ezredév
Óceán is hiába ostromolt!...?
Hol hullám fodra mindig megtörött
És porrázúzva sirjába omolt!
- A szirt fokán, míg ébren őrködénk:
Önnönbününk jövendőnk ölte meg!
Felrobbant várunk romjai fölött
Kardjába dült a veretlen sereg.
Lehullt a csillag. Magja szétesett.
könyörgő karunk bús fejfák sora.
Elfeketült a vérnek is szine…
Hogy így vesszünk el, nem hittük soha!
Nem hittük. Nem. És lázadó daccal
Ős hitünk ma is ellene támad.
Százszor, ha robban – százegyszer épül!
Nem hagyjuk porban veszni a várat.
- Muhi… Mohács… Nagymajtény… Világos!...
Mind temető! És mind mily bús magyar!
Fel a szivekkel!... Fel… fel az – Égig!
Egy akarattal dologra hamar!
Pernye a légben… Szikra fejünkön…
Zokogva, búgva erdők gyöngye ég!
Egy akaratra, erősebb szivre
Nagyobb szükség nem! – nem volt soha még:
Rónáink ölén tébolyult férgek,
Rablók tobzódnak magyar ugaron!
Fel a szivekkel!... Fel… fel az – Égig!
Birokra, ha kell, megpróbált fajom!
Új csoda szálljon útjára innen.
Ragyogó fényben új, büszke, magyar4
Gyehenna tüze égesse lelkét.
Más hitet aki vallani akar.
Egy hitünk, keblünk – egy lehet csak ma!
És egy az eskünk harsanva tova:
Ősi rögnek nincs bitang darabja!
Nem alkuszunk rá! Nem, nem, nem – soha!
S ellene ennek bárki, ha szólna,
Bontva, rabolva épülő falat:
Jöjjön az erdő! Keljen a fejfa!
Fel a sirokból! Fel nyugvó hadak!
Villám az égre!... Tengerbe szikla!
Mint végitélet döndüljön a part!
- Kárpátok ormán lebbenő zászló
Köszöntse, áldja a megtért magyart!
Forrás: Székelység 10. évf. 9-12. sz. 1940.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése