„Mintha bizony a székelység kabát volna, amit csak úgy levethetünk magunkról!” – írta felháborodva Benedek Elek, amikor egy kritikusa szemére vetette a Magyar Mese- és Mondavilág nyelvének székelyes fordulatait.
Körülbelül harmincöt esztendeje annak, hogy a székelység „vádja” ellen először kellett védekeznie – és élete legutolsó éveiben újra felhangzott ez a „vád”, most már nem is budapesti kritikusok, de erdélyi magyarok ajkán. Bizonyságául annak, hogy Benedek Elek székelysége valóban nem volt – kabát, amit levenni s még kevésbé – köpönyeg, amit forgatni lehet. Ha mégis valami ruhadarabhoz akarjuk hasonlítani, hát… az a zeke volt, amelyben ütköző bajszú ifjú legény korában a pesti egyetemre s az újságok szerkesztőségébe beállított. Zekének becézték akkor szerzett barátai élete végéig, Zeke volt első írói álneve, amellyel nagyobb nyilvánosság előtt megjelent s ez a csoda-zeke sohasem váslott le a testéről. Akinek látó szeme volt, megláthatta rajta.
De ha már támadói nem értették, legalább mi értsük meg világosan, mit jelentett ez a székelység. Mit jelent egyáltalán a saját, legszűkebb fajtánkhoz való ragaszkodás, sajátságainak hűséges megőrzése és ösztönös kifejezése? Jelenthet ez bizonyos korlátozottságot is, más emberi értékek és érdekek föl nem ismerését vagy önző megtagadását, mint ahogy sok lármás hazafinál és lokálpatriótánál csakugyan ezt is jelenti. Benedek Eleknél soha, egy pillanatra sem jelentette ezt. Székely lelkével, nyelvének és gondolkozásának legmélyebb székely jellegzetességeivel, szülőföldjéről vett tárgyaival az egyetemes magyarság írója volt ő s gondolkozása, utolsó éveiben, az egész emberiséget magához ölelő megértés és szeretet magaslatain szárnyalt. Nem zárt ki szeretetéből és megértéséből semmit, ami emberi, senkit, aki más fajhoz tartozik és más nyelven imádja Istenét; de megmaradt annak, aki volt s büszkén vallotta, hogy a székely fajta sajátosságai megmenteni való értékek, az egész magyarság, az egész emberiség szempontjából. A magyar irodalom s az egész magyar lélek színtelenebb lenne, ha ezek a sajátosságok lekopnának róla. Amit írásaiban egész életén át ösztönösen cselekedett, azt alátámasztotta tudatos meggondolással is. Jól látta a magyarországi közvélemény bűnös tudatlanságát és közönyét az erdélyi és különösen a székely kérdéssel szemben. Nemcsak azért írt kötetet kötet után szülőföldjéről s annak népéről, mert ezzel a témával volt tele a lelke – hiány író vált a fővárosi élet rajzolójává, akinek szintén falun ringatták a bölcsőjét! – hanem azért is, hogy tolla erejével szeretetet és érdeklődést ébresszen ennek a földnek, ennek a népnek sorsa iránt. Nem elégedett meg idillikus képekkel: akárhányszor megrázó módon mutatta be a „székely kérdést ártatlan tárcanovellákban is. Napilap szerkesztését is vállalta ennek az ügynek szolgálatában s haja azért őszült meg negyvenéves korában, mert gyermeki tisztaságú lelke itt találkozott először össze az emberi gonoszságnak, aljas és cinikus önzésnek egész poklával.
Máig is csodának érzem, hogy életének ezt a legsúlyosabb csalódását hogyan tudta kiheverni. Talán az édes anyaföld segítette meg ebben. Akkor már állt a kisbaconi ház s évről évre növekedett – lassan, keservesen megkeresett fillérekből – az a terület, amit az ősi földből magának, családjának visszahódított. De növekedett a szülőföld után való sóvárgása is. Soha nem tudott a fővárosban gyökeret verni a lelke. Csak a munka tartotta ott. Sóvárgása valóságos betegséggé vált abban a háború utáni esztendőben, amikor lehetetlen volt hazamennie. Akik később a hetven felé járó Benedek Elek fiatalos frissességét, fáradhatatlanságát csodálták – százszorta jobban csodálkoznak vala, ha látják a hatvanéves, elöregedett Benedek Eleket, aki fázósan, görnyedten, komoran üldögélt budapesti lakásán… Mi, akik ezt is láttuk: mi tanúskodhatunk a szülőföld kézzelfogható csodatételéről.
Új harcokra jött haza. Az egyik Erdély gyermekeiért folyt: ez az a harc, amelyben elesett. A gyermekek rajongása s a tulajdon hite tartotta életben tíz nehéz esztendőn át, a „felnőttek” közönye, értetlensége ölte meg. A másik harc zászlaját diadallal lobogtatta mindvégig: a székely írók harca volt ez, nem a többiek ellen, hanem a sajátos székely lélek színinek elismertetéséért. Hogy is irányulhatott volna ez a harc bárki ellen? Hiszen Benedek Elek hazajövetelének első percétől fogva azon igyekezett, hogy kiküszöböljön Erdély magyar írói közül minden ellentétet. De mint ahogy a világnézeti ellentétek kiküszöbölésének sem az a módja, hogy ki-ki elhallgassa a maga igazát és színtelenül, iránytalanul írjon, hanem az, hogy megbecsülje a más meggyőződését is a magáé mellett: a székely írók sem azzal szolgálták volna jobban a közös ügyet, ha sajátságaikról lemondanak és színtelennél válnak az egység kedvéért. Az volt a helyes, amit Benedek Elek vezetésével tettek: hogy hősies erőfeszítéssel, úgyszólván faluról-falura vándorolva ébresztgették a székelységben a székely öntudatot s a magyarságban a székelység iránt való szeretetet. A nemes verseny, amelyre a nem székely magyarokat felhívták ezzel, éppen úgy hasznára vált az egyetemes magyarságnak, mint a székely léleknek azok a kincsei, amelyeket ezek az írók megmentettek az ismeretlenül elkallódástól.
„Zeke”, a székely diák, aki zsebében székely népmesék, népdalok és balladák gyűjteményével ment fel a fővárosban – és Benedek Elek, aki a legmodernebb szellemű európai írók olvasása közben meggyőződéssel vezette harcba a fiatal székely írók csapatát: ugyanaz az ember volt, ugyanaz a jó székely, jó magyar és jó európai. A „zekét” magával vitte a baconi kettős sírba is s ebből a sírból örökkön áradni fog a krisztusi szeretet melegsége – szülőfalujára, Erdővidékre, a Székelyföldre, Erdélyországra… és mindenüvé, ahol a szeretetet befogadni tudó emberi szívek vannak.
Forrás: Székelység I. évf. 3. sz. 1931. december hó, Székelyudvarhely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése