A Zrinyiász fő gondolata

Zrínyi eposzáról nagyon sokat írtak már anélkül, hogy véglegesen eldöntöttnek tarthatnók azt a fontos kérdést: mit akart Zrínyi tulajdonképpen eposzában kifejezni, mi a Zrinyiász fő gondolata, alapeszméje? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre szeretnék határozott feleletet adni.

Ismeretes, hogy jó ideig a megváltás gondolatát fogadta el az irodalmi köztudat minden ellentmondás nélkül a Zrinyiász alapeszméjéül. E felfogásnak két tekintélyes képviselőjét idézem, Toldyt és Salamont. Toldy a Zrinyiász fejtegetése közben így állapítja meg fő gondolatát: „… az epopea vallásos eszméje… nem egyéb, mint sülyedt erkölcsű nemzet lelki váltsága, melyért egy csoport hazahű és istenes vitéz áldozza fel életét…”* (* Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. 1868. 256. l.) Salamon ehhez hasonló módon, de egy fokkal határozottabban fejezi ki a váltság gondolatát: „Az egész mű alapeszméje s igazságszolgáltatása is egészen a felsőbb erkölcsi világba van emelve s röviden ez: a magyar nemzetre saját bűnei hozták a törököt s csak erényei válthatják meg. A szigetvári hősökben a nemzetet próbára tette Isten, s miután törvényeihez híveknek tapasztalá, levette róla haragját.”* (* Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. I. köt. 377. l.)

E felfogás aztán átment az irodalmi köztudatba, az irodalomtörténeti kézikönyvekbe, itt-ott túlozta is, mintha Zrínyi a feszület előtt maga ajánlta volna fel életét a kereszténységért.

Éppen e túlzás ellen kel ki Thury József* (* Irodalomtört. Közl. IV. köt. 132. l.), aki panaszkodik, hogy a Zrinyiász „megértésétől még igen messze állunk”, tiltakozik az ellen, hogy olyasmit magyarázzunk bele, ami nincs benne. Ő nem látja az eposzban a váltság gondolatát, az alapeszme szerinte a következő gondolatokból áll: „a) isten sok jót tett a magyar nemzettel; b) a magyar nemzet mégis bűnökbe merült; c) isten e bűnök miatt megharagszik a nemzetre; d) tehát beküldi a törököt az országba ostora gyanánt; e) a török csak ördögi segéllyel tud diadalmaskodni; f) a török isteni küldetése véget ér, maga pedig összetörik, mihelyt a magyar nemzet megtér bűneiből.”* (* U. ott 141. l.)

Látnivaló, hogy Thury magyarázatából nemcsak a váltság gondolata, hanem Zrínyinek és társainak önfeláldozása is kimarad. Thury ehelyett az I. ének azon verseit teszi előtérbe, amelyekben az Isten azt mondja:

Mind addig töri iga kemény nyakokat,

Míg nem ismernek meg, el hatták Vrokat…

Ez mind addig leszen, míg boszút nem állok,

Harmad negyed izig büntetés lesz rajtok…

De ha hozzám térnek, meg bánván bűnöket

Halálrul életre ismég hozom űket,

Jai, Török néked, haragom veszeiének,

Te nagy, de el törlek, ha ezek megtérnek.*

(* A Zrinyiász idézetei Széchy-Badics kiadása szerint: Zrinyi Miklós gr. költői művei. Budapest, 1906.)

Thury szerint Zrínyinek, a költőnek kora a negyedik íz, a negyedik emberöltő; ekkor már „a magyar nemzetnek nagyobb része csakugyan visszatért elhagyott Istenéhez, a katholikus egyházba” s így „eljött az idő a negyedik emberöltővel, amikor az Isten összetöri, illetve engedi összetörni haragja vesszejét, a törököt.” Zrínyi tehát e költeményben „kiáltja ki legelőször azt a jelszót, melyet aztán egész életében hangsúlyozott, hogy itt az ideje a törökkiűzésének.” Továbbá „ennek a nagy munkának végrehajtására az az ember van hivatva, akiben a szigetvári Zrínyi Miklós lelke él tovább; mert a szigeti kapitány olyan feltétellel, vagy vérével írott szerződés mellett áldozta fel életét az istennek, hogy majd a negyedik emberöltőben, mikor a magyar nemzet visszatér hozzája, megengedi fiának a török hatalom megtörését”* (* U. ott 410. l.), Thury ezt az itt kifejezett véleményét a Zrinyiász XV. énekének utolsó soraira építi:

„Ily subscribálásnak néked adta magát,

Eő vitéz véréért ved kedvedben fiát.”

Thurynak véleményét egész terjedelmében magáévá tette Riedl Frigyes, ő is határozottan kijelenti, hogy „a hőskölteményben megváltásáról, melyben sokan a költemény fő eszméjét látják, nincs sehol szó.”* (* A magyar irodalom története a XVII. században. Kőnyomatos ívek egyetemi előadásairól. 1907. 266-271. l.)

A két nézet között, látnivaló, éles a különbség. Hogy a Zrinyiász célzatát világosan megérthessük, magához a költeményhez kell fordulnunk s a vitás kérdést elülről kezdve megvizsgálnunk.

Az Isten megharagszik a magyar nemzetre hitehagyásáért és másféle bűneiért s elhatározza szigorú megbüntetését: haragja vesszőjéül a törököt választja; ha a magyar megtér, eltöri haragja vesszejét. (I. ének, 12-24.) A török Isten akaratja szerint megindul Magyarország ellen s habozik, Egert vagy Szigetet szállja-e meg? Szigetben Zrínyi a kapitány. Imádkozik magáért, de imádkozik bűnös nemzetéért is:

„Attyáink vétkéről meg ne emlékezzél,

Sőt minden bűnökrűl, kérlek, feleitkezzél.”

Tudja jól, hogy a magyar megérdemli a büntetést, de Isten irgalmáért esedezik:

„Ne enged meg Uram (Noha érdemlenénk),

Hogy haragod miat földig törettetnénk.”

Zrínyi tehát ki akarja engesztelni könyörgésével a haragvó Istent s ez fontos kapcsolat az I. ének égi jelenete s a II. ének imádkozó Zrínyije között. Ezt a kapcsolatot keresi is érdeklődésünk, a két ének között kell valamilyen összefüggésnek lennie; a költő, aki kitűnő szerkesztő, mindent a legszorosabb láncolatba fűz: feltűnő volna, hogy a szigorú kapcsolatról éppen itt megfeledkeznék.

Zrínyi azonban nemcsak nemzetéért, de önmagáért is imádkozik, kéri keresztényi alázatossággal bűnei bocsánatét s kéri, hogy az Úr vegye magához lelkét. Ezek után így szövődik tovább a költemény: Az Isten „meghalgatá az ű könyörgését” – s itt nemcsak azt kell gondolnunk, amit a lehajló feszület említ, hogy magához veszi „szép lelkét” -, hanem Zrínyi kérése első felére is, hogy t. i. megkegyelmez hű szolgája buzgó imádságára a bűnös nemzetnek. Elégtételt vesz Zrínyi és társai halálával, de ezt összekapcsolja egyúttal kedves szolgája megdicsőítésével; azt a kegyelmet adja neki, hogy „martyrumságot” fog szenvedni, az Isten nevéért hal meg, de előtte ő semmisíti meg a hazának legnagyobb ellenségét. Ebben a költemény egész felépítésére rendkívül fontos jelenetben az a katolikus felfogás tükröződik, hogy híveinek imádságára megkegyelmez az Isten a bűnösöknek s hogy egyeseknek mártírhalála váltság a bűnösök számára a megérdemlett büntetésért. Az bizonyos, hogy mindez nincs e helyen határozottan, vagy olyan körülményesen kifejezve, mint a Zrínyire, önfeláldozására, családjára vonatkozó rész. Azt várnók, hogy az Isten Zrínyi könyörgése első felére is válaszoljon, hogy értesülnénk Isten további szándékáról a nemzetre vonatkozólag is. Hiszen a költő érdeklődésünk középpontjába a magyar nemzetet helyezte az I. énekben – erről nem lehet megfeledkeznie a továbbiakban sem. Bizonyos, hogy Istennek az egész magyar nemzetet illető további szándékáról nem értesülünk többé, a költemény ezentúl Zrínyit és társait állítja előtérbe. Úgy tetszik, hogy ez hiánya az eposznak – de itt egy nagyon fontos, a kérdés vizsgálásánál még szóba nem került körülményre mutatok rá: a második ének csakugyan hiányos, nincs befejezve. A költő kézirata szerint a 86. versszak után ez olvasható: It ennihány Vers hea* (* Széchy-Badics: Zrínyi Miklós gr. költői művei. Budapest, 1906. 51. l.) Tehát nagyon is lehetséges, hogy a költő elbeszélése éppen ott szakadt meg, ahol az Istennek a nemzetre vonatkozó szándékáról, megváltozott tervéről értesülhettünk volna. A költő azonban nem látta szükségesnek kiegészítését, mert az eposz további helyeiből kiolvasható az, ami itt elmaradt.

Ezt könnyen megállapíthatjuk az alábbi idézetek segítségével. Az Isten kegyelme ezentúl a szigetiekkel van (Zrínyi szavai: Láttyátok, Istennek irgalma van rajtunk.) Zrínyi tudja, hogy nagy, a magyar nemzetre nézve döntő fontosságú küzdelmet vív meg:

Azért minekünk nagy tisztességünkre van,

Hogy maga ellenségünk Szultán Szulimán

Kit mi ha meggyőzünk, mint reménységünk van,

Világ bíró Császárt meg győsztük az harcban.

(V. é. 26.)

Zrínyi nagy hivatásának tudata még jobban kitűnik a VI. énekből, ahol Halulnak válaszol:

De ha bűneinkért az Isten benünket

Megvér, s kezetekben adgya életünket,

Meg halunk örömest, de ti el vesztünket

Nem fogyátok nevetni s körösztényeket.

Mi sem irigyelliük akkor élteteket

El hadgyuk örömest menniekért Szigetet…

(46-47.)

Itt ki van fejezve annak tudata, hogy a törökkel veri az Isten a magyart bűneiért, e bűnökért adja a szigetieket a török kezébe, de ki van  fejezve az is, hogy a török nem sokáig örvendhet diadalának, Szigetváránál találja majd romlását, tehát még itt töri össze Isten büntetése vesszejét. A török hatalom megszemélyesítője Szulimán s az ő pusztulása magával hozza az egész törökségnek bukását. A XIII. énekben Szulimán maga mondja, mikor a sikertelenség miatt kesereg: Magammal romlásra el huzom Muszurmánt… (34.) … Szulimánnnál (Szulimánnal) vitézség vész el, Török hold és ió hir véle aluszik el. (35.)

Hogy az Isten már ekkor elrontja vesszejét, kitűnik a XIV. énekből, ahol az Alderántól felidézett Ali kimondja, hogy:

„… nem örül az Isten büntetés veszőben…

… ezek más üdők és más emberek,

Látom az Istennél igen kedvesebek,

Hogy sem előb kik voltak egyenetlenek.”

Tehát az Isten az előbb egyenetlenkedő magyaroknak megkegyelmezett, a büntetésvessző, a török már nem kedves előtte. Egészen világosan kifejeződik ez Zrínyi búcsúbeszédében (XV. é. 4.):

Mindenképpen próbál az Isten bennünket,

Valamint az ötvös tűzben arany művet,

És mivelhogy láttya az mi hűségünket

Égben szép Coronát nekünk készítet.

Nem haragszik már ránk, mert it büntetését

Meg vette bűneinkért, s igaz törvényét

Bé tellyesitette, mast hűség érdemét

Az nagy menyben készíti s oda visz minket.

Ez a legfontosabb hely, amely mutatja, hogy itt csakugyan megváltás történt: a nemzet bűneiért megvette az Isten büntetését s nem haragszik többé. A ránk természetesen nem vonatkozhatik pusztán a szigetiekre, hanem az egész magyarságra; hiszen arról szó sem volt sehol, hogy Isten a  szigetiekre haragudott volna: sőt ellenkezőleg, kifejezi a költő: Zrínyit Isten „jól esmerte, hogy hű szolgája volt, azért minden ügyében tűle áldatot.” (II. é. 63.) Zrínyi társaira hasonlóképpen nem volt oka haragudni. A költő tehát valóban azt akarja mondani, hogy a szigetiek a nemzetet megváltották halálukkal s Zrínyi Szulimán elejtésével megszabadította a nemzetet legnagyobb ellenségétől s a világbíró szultán halála oka volt a török hatalom kezdődő hanyatlásának. Hogy ez nemcsak a költő felfogása, hanem történelmi tény, Salamon bizonyítása után felesleges fejtegetni.

Az első ének haragvó Istenével szembe van állítva az utolsó ének kiengesztelődött Istene, aki a bűnös magyaroknak szigeti hívei önfeláldozása után megkegyelmez, a mártírokat, elsősorban Zrínyit „szép koronával” jutalmazza. Ez harmonikus, valóban fenséges befejezése a költeménynek.

Mindez egész könnyedén kiolvasható a Zrinyiászból s ez az oka, hogy a költemény legtöbb magyarázója csakugyan így is értelmezte. Ezzel aztán önként elesik Thurynak az a magyarázata, hogy a költő saját korára gondolva említi a magyart harmad-negyedízig sanyargató Istent, aki csak három-négy emberöltővel a szigetvári hős halála után kegyelmez meg.

Ha a költő ily felfogással építi fel költeményét, nem magasztalhatnók szerkesztő ügyességét, hiszen akkor az eposz befejezetlen maradt volna: az Isten kiengesztelődése, a török megtörése a költemény keretén kívül esnék kerekdedségének nagy rovására. Azonban ez nincs így: a fentebbi idézetek megvilágítják, hogy már Sziget alatt eltörette Isten haragjának vesszejét.

Az a hely pedig, melyre Thury oly sokat épít, távolról sem olyan nagy jelentőségű. Isten alakjában tulajdonképpen itt az Ó-szövetség haragvó Istenét mutatja be s szájába ugyanazokat az igéket adja, amelyek az Ó-szövetségben a bosszuló Isten ajkáról olyan gyakran elhangzanak: „Megbüntetem az atyák gonoszságát fiaikban harmad- és negyedíziglen.” A sok hely közül, ahol a harmad-negyediziglen kifejezés hasonló kapcsolatokban fordul elő, csak egy párat említek: Mózes II. 20., 34.; IV. 14.₁₈; V. 5.₉. A harmad-negyediziglen tehát nem számítás eredménye Zrínyi tollán, nem gondolt arra, hogy az ő koráig három-négy nemzedék élt a szigetvári hős halálától* (* Ebben az esetben nem is mondaná: három-négy nemzedék, hanem egészen szabatosan megjelölhetné az időpontot négy nemzeték említésével.), hanem pusztán átvétel a Szentírás megfelelő helyeiről, a haragvó Isten pátoszának jellemzésére. (Már Arany is észrevette, hogy itt az Isten beszéde feltűnően patetikus.)* (* Zrínyi és Tasso. Prózai dolg. III. kiad. 306. l.)

Azt hisszük, hogy kellőképpen kiviláglik a fentebbiekből, hogy nincs okunk a hagyományos magyarázattól eltérni.* (* Széchy K. a költeményt a megváltás eszméje szerint magyarázza ugyan, azonban elfogadja Thurynak véleményét is, hogy a költő saját korára gondolva írta az I. é. itt kérdéses versszakait. /Zrínyi Miklós gróf II. köt. 241. l./ Véleményünk szerint a két felfogás nem egyeztethető össze.) Ha itt-ott hiányos vagy homályos is a költő mondanivalója, ha a „megváltás” kifejezés nem fordul is elő az eposzban, a költemény egész felépítéséből valóban a megváltás tűnik ki alapeszmeképpen. A Zrinyiász fő gondolata tehát ez: „A haragvó Isten bünteti a magyart hitehagyásáért, bűneiért, azonban Zrínyinek imádságára megkegyelmez; a nemzet bűneiért Zrínyi és társai tesznek eleget: mártírhalált halnak Sziget alatt; az Isten kiengesztelődik s eltöri haragja vesszejét.”

PRÓNAI ANTAL

Forrás: Irodalomtörténet 1. évf. 1-2. füz. 1912.