Mint
az emberi tett
lassú
villám-pillanata,
magasságot,
mélységet, ragyogást
ont
ki magából a nyelv.
Szavakba
bújik az arculütés,
a
nyelés,
a
mosolygás,
a
századok patkódobaja,
venyigék
hajladozása.
Ma
úgy akarom,
hogy
csak ez a fekete éjszaka szóljon,
s
meghallom a vékony hold monológját.
De
piros nyelvem felé,
akár
a fényre,
tódulnak
tapogatva
s
már torkomba zúdulnak
fehér
tajtékú szavak
s
kiáltanék:
megvan!
hadd
hallják mindenek!
Suttogja
csak a hold
a
jós-igét a sötétben.
Ez
a csorba fény,
mint
messzi lövés tűzfénye,
lemezteleníti
az arcom,
ráperzseli
bélyegét.
Nem
kell a buták irgalma nekem,
nem
alázkodom meg a bölcsnek.
Bolyong
a szó a pusztán,
hogy
velem összebotoljon.
…
Verseket mormolok,
ahogy
vén kurdok imádkoznak,
míg
pofacsontjukon tűz lassú fénye rezeg.
Ford.: Rab Zsuzsa
Forrás: Nagyvilág
1973/2., 169. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése