Az ae-t a Staech szóban hosszú, egész enyhén
hehezetes á-val kell ejteni, hollandusul tehát, mint Verhaeren, a költő
nevében. Ha nyílt e-nek ejtik az ae-t, fölidegesíti a helység lakóit – akik csaknem
mind bencés szerzetesek. Ezért ez az elöljáró megjegyzés. A Staech névvel
összefüggő más antagonizmusokra csupán utalni áll módomban; a névkutatók
hevesen vitatják, hogy az ae nem germán eredetre vall-e egyértelműen, avagy –
mint az ellenkező irányzat állítja – a szóvégi ch vajon nem a név kelta eredetét
bizonyítja-e egyértelműen. Én a kelta eredet mellett kardoskodom, túlságosan
jól tudom, mennyire korrumpálhatók a magánhangzók; azonkívül gyanúsnak találom
a Staech-környéki nyelvjárást. Staech a Rajna-vidéken található. Meg kell
kímélnem magam attól, hogy meghatározzam, mit nevezünk Rajna-vidéknek, azokhoz
a határokhoz igazodom, amelyeket az 1815-ben kezdődő és azóta is tartó porosz
megszállás húzott meg, és e határvonal szerint Staech a Rajna-vidéken
található. Öreg, híres, szép és idillikus hely; sudár fák közt a középkor
rajnai román építészetének hasonlíthatatlan szürkéje. Egy Brülle nevezetű
bővizű folyócska szolgáltatja a vizet a tájképi szempontból fontos
összetevőknek.
Staechnak két szállodája van, egy luxushotel és
egy szerényebb másik, van még egy diákszállodája is és egy klubháza, ahol
üléseket szoktak tartani. A legfontosabb azonban a bencés apátság. Ott azt is
eljátszhatja az ember egy ideig, hogy szerzetes. Nyugalom, gregorián korál,
belső és külső béke. Hozzá még a nemes öltözetű szerzetesek; imádkozva,
szemlélődve vagy egy vendéggel beszélgetésbe merülve valamelyikük mindig
ékesíti a kertet vagy a tájat. Roppant egyszerű az egész, szinte nyers; földműveléssel
foglalkoznak, gyümölcsöt termesztenek, a szőlőnek túl rideg a klíma.
Mellőzhetem a további részletezést, ha
megállapítom, hogy a közeli főváros protokollhivatalnokai „valóságos
gyönyörűség”-ként magasztalják Staechot. A protokoll egyik magas beosztású
hivatalnoka vagy netán főnöke állítólag egyszer így nyilatkozott: „Mit akarunk
még? A nyugati kultúra egyik legkiműveltebb, legartikuláltabb megnyilvánulása
itt van ötven Mercedes-percnyire tőlünk.”
Valóban: Staechot aligha lehetett volna pótolni,
tizenegyedik (talán tízedik is vagy tizenkettedik) század, szürke rajnai
román-kor, alkalom arra, hogy időlegesen szerzetessé változzék az ember, vagy
luxushotelben lakjék, és egyúttal részesévé váljék a liturgia minden
gyönyörének és csaknem valamennyi szentség vigaszának. Megint csak a
protokollhivatalnokot idézem: „sétákra valósággal páratlanul alkalmas környék”,
ahol aszerint, hogy milyen állapotban van az ember szíve, tüdeje vagy mirigyei,
félórát, egy órát, másfél órát, hármat, sőt, egy egész napot is eltölthet
gyaloglással, felszerelve egy kezdők számára is könnyen kezelhető
turistatérképpel, amely ingyen kapható a luxushotel portásánál. A cinikusok
előtt az sem titok, hogy a luxushotelben férj és feleség is lehet az ember
időlegesen, tudjuk, hogy a staechiak diszkrétek, és nem ragaszkodnak az
okmányokhoz.
Csak a protokoll tudja fölmérni, milyen
pótolhatatlan Staech a hivatalos látogatáson levő urak hölgyei számára. Míg a
férjek őszinte és baráti eszmecseréket folytatnak Bonnban, a hölgyek szíves-örömest
elvitetik magukat a protokoll-Mercedesszel Staechba. Az indulást úgy intézik,
hogy a déli zsolozsma vagy a vecsernye idejére érkezzenek, szemükkel-fülükkel
csodálhassák a nemes öltözetű szerzeteseket (állítólag tapintás útján történő
érzékelési kísérletekre is sor került már); majd amolyan reggeli vagy löncs
következik, utána a mindenkori időjáráshoz, hangulathoz és teherbíráshoz
igazított séta a minden megszorítás nélkül gyönyörű erdőkben, délután részt
vesznek a hölgyek a zsolozsmán vagy a vecsernyén, teát isznak, és bensőjükben
mélységes békességgel visszatérnek a fővárosba. És nemcsak a külföldi, hanem a
német politikusok számára is pótolhatatlan Staech mint szemlélődésre és
megtisztulásra szolgáló hely; nagyon kemény férfiakat láttak már itt alázatosan
térdepelni és sírni. Az Egyesült Államokból és Afrikából érkező vendégek
különösen el vannak ragadtatva Staechtól, állítólag spontán áttérésekre is sor
került már. Ahol ilyen hitelesen demonstráltatik az „ora”, ott természetesen a „laborá”-ról
sem feledkeznek meg: itt is, ott is kérges kezű barátokat látni, kezük-lábuk
mocskos, sőt, munkakámzsájuk még tehénganéjtól is foltos, és az a furcsa, hogy
ezek a dolgozó szerzetesek nem beöltözött alakok, hanem valódiak. Meglepő,
milyen szívesen utaznak el a szerzetesek ebből az idillből. A staechi
szerzetesek utazási kedve a környékbeli rajnai népség kedves gúnyolódását is
kihívta: egy jómódú tréfamester, aki hálával tartozott a szerzeteseknek,
állítólag egyszer egy egész kollekció bőröndöt ajándékozott nekik karácsonyra.
A szerzetesek csakugyan szeretnek utazgatni, előadásokat
tartanak, vetített képekkel meg anélkül, üléseken, vitákon, ankétokon vesznek
részt; néhányan külső munkatársként tárcákat írnak komoly, országos lapokba,
teológiai, vallási témákat és a keresztényiesség kérdéseit fejtegetik, és
minden alkalmat megragadnak, hogy Hamburgba, Münchenbe vagy Frankfurtba utazhassanak.
Igen, szívesen elutaznak a szerzetesek, és nem mindig szívesen jönnek vissza.
Néhányan motorizáltak, a többségük nem. Így azután a névleges létszám, amely ez
idő szerint negyvenét szerzetest és laikus testvért tesz ki, ritkán teljes.
Előfordult már, hogy a délutáni zsolozsmán mindössze tizenegyen, sőt, egyszer
csak kilencen jelentek meg. Egy igen magas rangú thaiföldi hölgy utólag
aggodalmasan megkérdezte a protokollhivatalnoktól, hogy vajon nem járvány pusztít-e,
és hogy vajon – a XI. század elejének irodalma alapján tanult németül – vajhon nem
„maródiak-e” az urak. A hivatalnok kénytelen volt az apáttól felvilágosítást
kérni, és azt a lesújtó választ kapta, hogy csupán egyikük beteg, a többiek
mind úton vannak.
Minthogy a fizetett munkaerők száma a technika
korában természetszerűleg állandóan növekszik (mezőgazdaság,
szállodaszemélyzet, közigazgatás), Staech nem tudja eltartani önmagát. Így
tekintélyes támogatást kap az államtól és az egyházmegyétől; ezzel kapcsolatban
az a tény, hogy kap támogatást,
magától értetődőnek számít, még soha nem váltott ki ellenállást ez a tény a
pénzügyi bizottságban, még le4gfelvilágosultabb tagjai körében sem. Kinek jutna
eszébe megfosztani Staechot a szubvenciótól? Olyan volna ez, mintha valaki azt
javasolná, hogy adják el a kölni dómot kőbányának. Még a vad
szabadgondolkodóknak, vallástalan szocialistáknak (van még belőlük néhány) sem
jutott soha eszébe, hogy esetleg ne hagyják jóvá a Staechnak szánt összeget.
Paradox módon az elmúlt években egyenesen ellenkező tendencia kezdett
érvényesülni: a klasszikus keresztény pártok képviselői kicsit hosszasabban
haboztak, míg a többiek olyan lélekszakadva hozzájárultak, hogy az már-már
kínos volt. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik: a legkicsinyebb fővárosi
ateista sem tagadná meg a segítséget Staehtól. Staech az, aminek nem kellene
lennie: függvénye az államnak és az egyházmegyének, melyek területén fekszik.
Természetesen a maguk módján állam és egyházmegye is függ Staechtól, de hát
vajon ki tudná pontosan kikutatni ilyen esetben a többféle kölcsönös függés
dialektikáját?
Egy biztos: az apát inkasszál, méghozzá jócskán.
Ennek fejében állam- és egyházmegye azt akarja, hogy a pénznek legyen valami
látatja, vagyis: azt akarják, hogy lehessen valamit látni és hallani. Mire jó
végtére is egy ilyen óriási apátság a maga bonyolult gazdálkodásával (amely
bonyolultabb, mint a hagyományai), ha – amint az egy ködös őszi napon egy (nem
katolikus) királynő látogatásakor történt – csak tizenöt nemes kámzsájú
szerzetes van jelen, és a karének, még ha „alaposan rá is kapcsoltak”, mindnyájan,
bizony gyatrán zeng; pedig két agg, ágyban fekvő szerzetes is
rákényszerítettek, nem éppen nyájas szavakkal, hogy vegyen részt a
kórusszolgálatban. A királynő nagyon csalódott volt, nagyon. Az apátságban tett
látogatást követő kis löncsön szinte durcás volt az arckifejezése, mint egy
elárusítólányé, akit faképnél hagyott a táncosa. Staech mégiscsak fogalom. A
királynő odahaza részletes tájékoztatást kért Staech történetéről,
hagyományairól és működéséről.
A kórus hiányos taglétszámáról szóló hír elkerülhetetlenül
az államfő fülébe jutott. Ez – az államfő – illő haragra gerjedt, haragját
továbbította az érseknek, ő pedig egy átiratban, amely így kezdődött: „Scandalum
fuisse…”, értesítette az esetről a Rómában székelő rendfőnököt, aki viszont
Staechot vonta kérdőre, ragaszkodott ahhoz, hogy név szerint sorolják fel, ki
volt jelen és ki hiányzott, és részletes felvilágosítást kért a távollevő
szerzetesek úti céljairól.
A nyomozás természetesen elhúzódott egy darabig,
és néhány erélyes intézkedés után is csak gyatra eredményre jutott: a távollevő
szerzetesek közül csak tizenhat tudott megfelelő alibit igazolni; nyolcan
minden gyanútól mentes tevékenységet folytattak; lelkigyakorlatot tartottak
apácáknak, nyolcan előadói körútra mentek keresztény művelődési intézményekbe,
részben színes diaképekkel, részben anélkül. Öt fiatalabb szerzetes egy
irodalmi gyűlésre utazott („keresnünk kell a kapcsolatot hazánk haladó erőivel”),
amelynek témája határozott homlokráncolásra késztette az államfőt és a
püspököt: „Az orgazmus ábrázolása a modern német irodalomban”. Később kiderült,
hogy négy ifjú szerzetes unalmasnak találta a témát, és az idő java részét
moziban, mégpedig a dohányzópáholyban töltötték. A további tizenegy szerzetes
alibije nem tisztázódott. Ketten állítólag egy baráti kolostorba utaztak, hogy
ott bepillantsanak az Acta Sanctorum néhány kötetébe, amelyeket a háború utáni
zűrzavarban elloptak a staech-i könyvtárból; de sohasem érkeztek meg a baráti
kolostorba, és makacsul elzárkóztak az elől, hogy megmondják, hol is jártak
valójában (máig tisztázatlan!). Egy szerzetes Hollandiába utazott, és
utazásának volt ugyan indoka, de célja már nem; indok: a hollandiai katolicizmus
terén zajló változások tanulmányozása. Ezt az utazási indokot a püspök „fölöttébb
homályosnak” nevezte. Négy további szerzetes a következőképpen indokolta
utazását: a bajor és osztrák barokk tanulmányozása: valahol Würzburg és a
magyar határ között csavaroghattak, de alibiként meglehetősen tekintélyes
színesdia-zsákmányt hoztak magukkal. Egy szerzetes az egyik észak-német
egyetemi városba utazott, hogy egy neves fizikus áttérésénél segédkezzék:
valójában, mint később kiderült (maga a fizikus világosította föl az államfőt
egy fogadás alkalmával!), megpróbálta lebeszélni az áttérésről.
Nos, volt bőven bosszúság. Elmozdítani nem
lehetett az apátot, csak leszavazni, de erre nem voltak hajlandók a
szerzetesek. Kedvelték az apátjukat. Átmenetileg sikerült az apátnak korlátok
közé szorítani az utazási kedvet. A következő állami vendég egy afrikai elnök
volt, aki szakértőnek bizonyult, minthogy bencéseknél nevelkedett; harminckét
szerzetes volt jelen, de harminckét szerzetes se igen hat úgy a staechi templom
kórusában, mintha az zsúfolásig tele volna. Úgy hat, ahogy mondjuk százötven
püspök hatna a Szent Péter templomban: öregecske ministránsok bámészkodó
turistacsoportja. Az államfő, meglepődve az afrikai vendég szerzetbéli
jártasságán, kifejezetten bosszúsnak mutatkozott a protokollfőnök előtt, és
fölvetette azt a kérdést, hogy Staech betölti-e még egyáltalán a funkcióját.
Szóbeli megbeszélésre ült össze a protokoll tisztviselője és a püspöki hivatal
prelátusa. A beszélgetés tárgya titokban maradt, de egy és más
elkerülhetetlenül kiszivárgott. A beszélgetés tárgya titokban maradt, de egy és
más elkerülhetetlenül kiszivárgott: az utazási láz megfékezése óta kleptomániás
és exhibicionista rohamokra került sor Staechban. Tizenegy ifjabb szerzetest be
kellett szállítani egy idegklinikára. Az apát kérvényt nyújtott be, hogy a
fontos állami vendégek látogatását jó előre jelezzék, és ehhez igazodva
irányíthassa az utazási mozgalmat, de elutasították. Azt a lakonikus választ
kapta, hogy Staech álljon mindig „bevetésre készen”, mert gyakran kell olyan
kíváncsiskodó látogatók érkezésére számítani, akik váratlanul állítanak be,
például újságírók a keleti tömbből.
Körülbelül egy éve tartott, amit „Staech-válságnak”
nevezhetnénk, amikor egy csípős, de napsütéses tavaszi napon egyszer csak
bejelentés nélkül látogatóba érkezett Staechba az államfő és a püspök. Sohasem
derült ki, hogyan sikerült a két vén lurkónak titokban tartania ezt a
megállapodásukat. Jól tájékozott körök feltételezik, hogy a Huberta Dörffler nevű
apáca boldoggá avatásáért folyamodó kérvény kihirdetésekor beszéltek össze;
látták sugdolózni kettőjüket. Ebéd után egyszerűen kiadták a parancsot, hogy „kantározzák
fel” 600-as Mercedesüket, és irány: Staech; ott aztán találkoztak, és az apátot
sem üdvözölve egyenesen a templomba mentek, ahol épp megkezdődött a tercia.
Tizennégy szerzetes volt jelen.
Az apát nem csupán színlelte a higgadtságot a
rákövetkező kis falatozás alkalmával, hanem valóban higgadt volt. Elmondta,
hogy miután egy magas északi vendég látogatásakor sikerült csaknem az
előirányzott létszámot felvonultatnia – negyvenhárom szerzetes a kórusban! -,
megint ki kellett nyitnia a „szelepet”. A püspöknek arra a szarkasztikus
kérdésére, hogy mit jelentsen a „szelep” szó a szerzetesi regula felől nézvést,
az apát nyájasan úgy felelt, hogy szíveskedjen talán a püspök úr egy alkalommal
átlapozni az idegklinika orvosi jelentéseit. A két úr, aki azért jött, hogy
vereséget mérjen az apátra, maga szenvedett vereséget. Az apát kijelentette,
hogy őt személy szerint teljesen közömbösen hagyják az állami látogatások, és
terhére vannak a néhanapján Staechban menedéket kereső, vigaszra és nyugalomra
szoruló politikusok. Kijelentette, hogy különösen fontos állami látogatások
alkalmával hajlandó vendégként szerzetesi csuhába öltözött alumnistákat és a
rend kötelékébe tartozó világi személyeket felléptetni a közös zsolozsmán. A
kisegítő erők szállításáról és a kámzsák beszerzéséről azonban a nagyméltóságú
püspök úrnak és a mélyen tisztelt elnök úrnak kell gondoskodnia. – És ha önök –
tette hozzá cinikus nyíltsággal – netán színészekhez folyamodnának, ám legyen!
Én semmi egyebet nem garantálhatok.
A következő állami vendég (egy délnyugat-európai
katolikus diktátor) látogatásakor a staechi templom kórusában hetvennyolc
szerzetes számláltak meg, túlnyomórészt fiatalokat. A fővárosba visszafelé
menet a diktátor így szólt kísérőjéhez az autóban: - Ezek a németek!
Verhetetlenek! Mennyi ifjú aszkéta! még a szerzetes-utánpótlásban sem lehet
felülmúlni őket. – Hogy a legtöbb szerzetes morcosan nézett rá, sőt, néhányan
el is mordultak, ez nem lepte meg: hozzá volt szokva a mogorva szerzetesekhez.
Soha nem tudta meg, amit a fővárosban se
erősítettek meg soha, hogy a faital szerzetesek hatvan olyan diák volt, akik tüntettek
a fővárosban a diktátor látogatása ellen, és ezért letartóztatták őket;
megígérték nekik, hogy aki rááll az alkura, szabadlábra helyezik, és negyven
márka kártalanítás ellenében rávették őket, hogy vágassák le a hajukat.
A fővárosban azóta az a híresztelés járja, hogy
a protokollfőnök szóban megállapodott a rendőrfőkapitánnyal: az állami
látogatások alkalmával tüntető diákokat nagyvonalúbban kell letartóztatni és
nagyvonalúbban kell szabadlábra helyezni. Minthogy az állami látogatások és a
tüntetések összefüggenek, akárcsak az állami látogatások és a staechi
kirándulások, úgy vélik, a Staech-probléma megoldódott. Egy kelet-ázsiai
államférfi látogatásakor, aki éppen ezért már-már udvariatlan közömbösséget
tanúsított a szerzetesek iránt, nyolcvankét szerzetest számoltak meg.
Közben állítólag már felbukkantak hippi-félék
is, akik a küszöbön álló állami látogatások időpontjáról pontosabb
értesüléseket szereztek be, mint ahogy az eddig az apátnak sikerült, aztán –
objektív megfigyelők szerint – túlságosan tüntetően tüntetnek, olykor még
néhány paradicsomot és tojást is befektetnek a vállalkozásba, hogy
letartóztassák, majd újra szabadlábra helyezzék őket, ingyen hajvágásban
részesüljenek, sőt, még negyven márkát is inkasszáljanak ezért, és kiadós
reggelihez jussanak Staechban, mely reggeli költségeit az apát kifejezett
óhajára nem az államkassza, hanem a püspökség fedezi.
Zenei téren még nem volt semmi nehézség sem a
hippikkel, sem a diákokkal. Úgy látszik, a gregorián-zene fekszik nekik. Nézeteltérések
csupán a két különböző tüntető csoport között támadtak, az egyik „megvásárolható
konzum-opportunistákként” gyalázta a másikat, emez pedig „gőzösfejű
dogmatikusokként” amazt. A staechi apát mindkélt csoporttal jó kijön, néhány
fiatalember pedig már belépett novíciusnak, és az, hogy kórusszolgálatkor
imitt-amott egy Ho Shi Minh-t iktatnak be a gregorián ritmusba, eddig még
senkinek sem tűnt fel, még egy nemrég áttért amerikai államférfinak sem, aki
torkig lévén a NATO-tárgyalásokkal, hosszabb ideig maradt Staechban, mint a
protokoll tervezte. Búcsúkommünikéjében kijelentette, hogy staechi tartózkodása
fontos árnyalattal gazdagította Németország-képét.
GYŐRFFY MIKLÓS fordítása
Forrás: Nagyvilág 1973/2.,
163-167. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése