Pogány József: Arany kontra Petőfi

 

Mesteri (igaz, hogy csak iskolamesteri) ügyességgel keveri Babits Mihály fogarasi tanár a Nyugat utolsó számában az egyetemi esztétika kártyáit úgy, hogy egyre Arany Jánost játssza ki Petőfi ellen. Így, ilyen hangon Petőfiről nem írtak a negyvenes évek óta, mikor az akkori idők Budapesti Hírlapja, a Budapesti Híradó nézte le az olyan költőket, akik „megszökve az iskolából, kellő tanultság hiányában, a politikai izgatások uszályhordozóivá alacsonyodnak”. Csak éppen, hogy a régi iskolamesternek ezt a vádját nem vágja Petőfi szeme közé az új iskolamester, de különben mindenképpen az iskola katedrája lázong ebben a cikkben az élet költője ellen. Babits kolléga védi Arany kollégát a tanárnemtisztelő, nyelvöltögető Petőfi ellen. És, mint bizonyításának perdöntő tanúit, idézi a többi tanárt is, Beöthy kollégát, meg Riedl kollégát; s a tudós professzorok e gyülekezete előtt ott áll szánalmasan, nyurgán, beesett arccal, ványadt ruhában a szegény Petőfi diák.

 

Petőfit és Aranyt az iskolás irodalomtörténet mindig meghamisította. Babits elfogadja Aranyt, úgy, ahogy ma minden katedra tanítja, a hamis Petőfi-legendát meg ellenkező irányba csavarja. Arany és a konzervativizmus, a megállapodás mintha egyet jelentene a szemökben. Kicsonkítanak a költő lelkéből, jelleméből minden merész, szókimondó vonást, ahogy megcsonkították Kossuth Lajost is, akinek a forradalmi beszédeiből maga Kossuth Ferenc nyeste ki a forradalmibb szólásokat. Megcsonkították Arany munkáit. Összegyűjtött munkáiba a forradalomban írott politikai cikkei közül csak harmadfelet iktattak be. Nincs a munkái közt egy hosszú verse Aranynak, a János pap országa, a legszikrázóbb gyűlöletű vers, amit valaha papság és egyház ellen írtak. Leveleinek jó része még mindig féltetten őrzött kézirat. Így formálódott ki a csonka-béna, a konzervatív, az arisztokrata Arany.

Arany tehát nem volt forradalmár, hanem „arisztokrata” – és (Babitsnak) ezért nagy költő. De most, hogy megbonthatatlan legyen a logika: Petőfi nem volt forradalmár, csak demokrata – és (Babitsnak) ezért apró költő. Íme, a Babits nagy dilemmája. De aztán egyetlen mondat hozza a nagy megoldást: „Arany a betegesen abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár”. Petőfi egyáltalán nem volt forradalmár. Nem pedig azért, mert nyárspolgár volt, mert erkölcsös volt, mert antifeminista volt, mert egészséges volt, mert egyre a forradalomért küzdött, mert meghalt a forradalom ügyéért. Babits szóról-szóra ezt mondja: „Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) a legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik s jobban vizsgálva, még forradalmiságában is észrevesszük ezt a nyárspolgári színezetet.”

Petőfi forradalmisága mindig szálka volt a tanár-arisztokraták szemében. Fontoskodó esztétikájuk elhíresztelte „Az apostol”-t Petőfi legrosszabb versének. Aranyt arisztokratává tudták bélyegezni úgy, hogy egyszerűen levágták a munkái kezét-lábát és csak azt adták belőle, ami nekik tetszett. Petőfivel nem tehették meg, hogy versei közül kihagyják a forradalmi verseket, hiszen másfajta alig is maradt volna, hát megcsonkították a lelkét. Mindig olyan képet hamisítottak róla, hogy heves, lázongó vérű ember volt, akinek a forradalmisága is e heves, lázongó vérből robbant ki. Hogy ideges, veszekedő kedvű volt és ezért támadta a nemeseket, királyokat, papokat. Hogy csak a fiatalos tűz, a kiforratlanság, az éretlenség lelkesítette a világszabadságért. Hogy majd, ha tovább él, megszelídült, kiforrott, megérett volna; és hájas fantáziájuk, mikor elképzeli, hogy mivé lesz, ha ágyban, párnák között hal meg, úgy látja, hogy előkelő bankigazgató, hogy köszvényes hivatalnok vagy totyogós akadémiai tag-költő lett volna belőle.

Hazudnak. Petőfi sorsa az Apostola sorsa lett volna. és hazudnak, mikor most hozzá törleszkednek, hogy Petőfi közülük való volt, hozzájuk tartozott, csak egy kicsit rabiátus ember volt. Még nemes embernek is megtették őt, a mészáros és a cselédleány gyermekét. A becsületes históriaírás ma már megmutatja, hogy egy világ választja el őket Petőfitől – a vagyon és a szegénység közé eső gondolatvilág -, az elnyomók és elnyomottak közé ékelődő fölismerések. ma tudjuk, hogy Petőfi nem azért volt forradalmár, mert heves volt a vére, nem azért ment kegyetlen kedvvel a nemesség ellen, mert veszekedő volt a természete és nem azért harsonázott a világszabadságról, mert nem nőtt be még a feje lágya. Hanem azért: mert harcosa volt új osztályoknak a régiek ellen, hirdetője új kornak a régi romjaira.

Babits megtartja az öreg tételt: Petőfi nem volt forradalmár. De másfelé csavarja a bizonyítását. Azelőtt nem forradalmár volt Petőfi, csak egy kicsit zseniális, csak egy kicsit nagyon is költő. Babitsnál éppen tótágast állva: nem forradalmár, mert nagyon is egészséges, nagyon is filiszter, nagyon is erkölcsös, nagyon is nyárspolgár.

És sorra emeli a vádat.

Politikában nem forradalmár Petőfi – hiszen nem híve a nőemancipációnak. Petőfi, aki a politikai forradalom első kürtöse Magyarországon, akinek a neve szellőjétől, meg a harangszó szárnyán szálló negyvenezer parasztjától mozdult meg először a rendi országgyűlés! Aki elsőnek támad a félforradalmi Batthyány-kormányra! Aki elsőnek mer szót emelni a király ellen! Aki elsőnek merkiáltani hangos szóval a köztársaság mellett!

Társadalomban sem forradalmár Petőfi. A legtermészetesebb hangon mondja Babits: „Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári”. Ha ezt az értelmetlen, semmi logikával meg nem fogható, semmi határozottságba nem konkretizálható mondatot megdönthetné valami, hát szinte szégyen az Apostolt említeni, a szocialista, a 48 előtt szocialista költőről szólani, a kommunista eszményekkel átivódott „Egyenlőségi társulat” vezetőjéről beszélni. Ha Táncsics, Hazay, Horárik mellett látta valaki a forradalom idején a társadalmi rend rossz szakácsságát, mely „nyersen hagyja a sült egy részét s elégeti más oldalán”, ha látta valaki a „bőségben fuldoklókat s az éhhalállal sírbaszállókat”, hát Petőfi volt az, aki már 1845 Magyarországáról vetítette ezt a képet.

De nem is Petőfi fontos itt, hanem Arany. Petőfi van olyan harcos ma is, hogy megvédi magát az ilyen csorbult élű támadások ellen. Petőfi forradalmár marad akkor is, ha nyárspolgárok tapossák nyárspolgárnak. De Arany hamis „arisztokrata” legendája egyre inkább veszedelemmé nő. Talán rajta vétkezett leggonoszabbul a bekerített elméjű táblabíró- és tanár-politika, esztétika és literatúra. Aranynak a lelkét nemcsak a halála után akarták megfojtani, de már az életében is, élete második felében, átfonták, rátapadtak indáikkal, vonták, húzták le maguk mellé.

Arany politikai nézőpontja: a paraszt, a jobbágy sorsa. Aki Arany politikai és társadalmi véleményeit érteni akarja, az a parasztság mozgalmának demokratikus szemüvegén át nézze a kor politikáját. Ott kell kezdenie a meghatározásában, amit ő válaszolt Petőfinek: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, ki törzsömnek élek, érette, általa; sorsa az én sorsom”.

Vér a parasztság véréből. (Megint megáll az eszünk, hogyan vehette Babits éppen Arany származását Arany arisztokrata voltának bizonyságául.) Habozás és ingadozás nélkül a parasztság mellé áll. Ez az állásfoglalása, népies költészetüknek egyazon iránya keríti őket Petőfivel ismeretségbe, barátságba és bajtársságba „a század feladatának” kiküzdésére: „a nép politikai uralkodásának megteremtésére”. (Petőfi első levele Aranyhoz.) A paraszt sorsa: ez gondjaik legelsője. És a paraszt sorsa lesz az ő költészetük sorsa is. A parasztságot fölszabadító 48-as idők az ő költészetüknek is diadalmas napjaivá lesznek.

A parasztság elnyomása, a jobbágy szomorú élete, aki két hű igavonó társával keservesen végzi a vármegye robotját (A szegény jobbágy, 1847) – ez ösztökéli Aranyt a politikára. A jobbágyi sors sivársága, a minden borzalmai közt legborzalmasabb: az örökösség, a soha meg nem szűnés, a reménytelenség és a másik jellemvonása: a jobbágymunka kényszeredettsége, selejtessége, testet-lelket ölő robotolása mellett mégis eredménytelensége mesterien vannak meg ebben a versben. Sajnálja, szánja a parasztot, de büszke is rá, tudja, hogy „durva, nyakas, megigázhatatlan, de azért merész, őszinte és tiszta is.”

A jobbágyság hőse az ő hőse is. Eposzt akar írni Dózsáról, kinek tette „Históriában ugyan semmivel bírók harca a vagyonosok ellen, de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen”. És így gondolkodik Petőfi is, aki boldog, hogy kunyhóban született és aki Dózsát a történet egyik legdicsőbb emberének tartja és szentül hiszi, hogy „lesz idő… midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni és talán mellette lesz az enyém is”. Most, hogy az Alföld földmíves munkássága szobrot akar Dózsának, a sok megemlékező, historikus és krónikás közül egy sem akadt, aki emlékezett volna Petőfi és Arany e gyönyörű hitvallására mellette.

De nemcsak a parasztság mellé állanak, mint a jobbágyfelszabadításért küzdő Deák vagy Kossuth, akik szintén pártolják a jobbágyot, küzdenek a parasztért, noha ők maguk, nemes emberek. Petőfi és Arany nemcsak meg akarják váltani a jobbágy nyomorúságát, de maguk is átérzik, nemcsak küzdenek a jobbágyért, de egy sorban küzdenek vele.

Ebből következik aztán, hogy bár a jobbágyfölszabadításra és a Bécs ellen való harcra nézve nincs közöttük eltérés, mégis egymás ellentétévé szakad a véleményük a nemességről és annak szerepéről. Kossuth azt mondja 1847-ben: „Én nem óhajtom, hogy a nemesség semmivé legyen, hanem óhajtom, hogy legyen a többi polgárok között, mint testvérek közt a hű elsőszülött, a hazának erős szögletköve… Ura nem lehet a nemzetnek, de lehet vezére; ez gyönyörű hivatás, ezt megtarthatja…” Arany ugyancsak 47-ben: „Azok az arisztokrata urak talán ilyeténképp gondolkodnak: Tegyünk úgy azzal a falusi emberrel, mint a kiskutyával, előbb csipkedjük a szőrét, ha akkor fogat vicsorít, húzzunk végig horpaszán egy doronggal: majd elül. Nem úgy, tekintetes, nagyságos uraim, nem úgy! Írjanak önök halovány köreik számára halovány poézist, szépet, homályosat és hideget, mint az őszi köd: Majd Petőfi meg Tompa, meg talán saját kicsinységem is fogunk írni, mit meglehet, az, ki tót dajkától francia vagy sváb tejet szopott, sem érteni, sem érzeni nem fog, de amit azon egynehány politikai nulla, azon még fejetlen zéró, melyekhez nem több, csak egy vonás: 1 (mi például kardvonás is lehet) kívántatik, hogy politikai milliókká emeltessék, ez a számatlan nagy szám, mondom, magáénak, szívvéréből szakadottnak vall”.

Íme, milyen abszurdum, ha igaz volna, amit Babits ír, hogy „a politika is többnyire vérmérséklet dolga”. Szinte lélektani lehetetlenségnek látszik, hogy Kossuth, a lángoló forradalmár mondotta azt a megfontolt, tartózkodó beszédet és Arany, a csöndes szemlélődés embere írja ezeket a radikálisan izzó szavakat. Éspedig egyazon időben, egyazon események és politikai körülmények hatása alatt!

De ha a politikai meggyőződés-különbséget nem hisszük pusztán temperamentum-különbségnek, ha túllátunk a szobánk négy falán és számba vesszük, hogy a nagy forradalmár a nemesség történelmi rétegéből, a csöndes szemlélődő pedig a parasztságnak évszázadokon át történelmen kívül álló osztályából származik, érteni fogjuk, miért akarja az egyik a nemességet, ha nem is a nemzet urának, de vezérének és miért beszél a másik a kardvonásról, mely a politikai nullákat milliókká varázsolja.

Hogy mennyire erősen és mélyen begyökerezett az a szeretet, mely Aranyt a néphez fűzte, hogy milyen élénken hat rá minden, ami a nép sorsát érinti, még apróságokban is, mutatja a 47-i sáskajárás idején Petőfihez írott levele: „Ad vocem sáska. – Jókai minduntalan viccelt rá. Szerintem ilyes élcekben nem lehet kómikum. Humor talán lehetne, de ne a más, ne a szegény osztály rovására.”

És hogy mennyire erős és mély az az ellenszenv, mely Aranyt és Petőfit szembe állította a nemességgel, még jelentéktelenségekben is, bizonyság rá Petőfi válasza, mikor Arany félénken és mentegetődzve írja neki, hogy Murány Ostromát Wesselényi Miklós bárónak szeretné ajánlani, aki, ha nagyúr is, „teljes életében becsületes úton haladt szerencsétlen nagy hazafi”. Petőfi felel: „Az ajánlást pedig csak hadd el, hé, vagy ajánld Wesselényi inasának vagy kanászának, de Wesselényi, akármilyen derék ember, csak nagyúr, hiába és poéta nagyúrnak ne ajánlgassa semmijét”. És Arany szó nélkül lemond tervéről. Babits ezt az esetet Arany arisztokrata voltának bizonyságául veszi. Igaz, hogy ezt megtehesse, ilyen furcsán  mondja el: „vesd össze… a levelet, melyben Petőfi le akarja beszélni Aranyt…” Csak „akarja”, de Arany arisztokrata érzése persze fölveti a fejét – és lemond a tervéről: tehát hajt Petőfire és egyetért vele.

Politikai meggyőződésükben nincsen ellentét Arany és Petőfi között, de van különbözőség a politikai élethez való állásfoglalásukban. Ez a különbözőség pedig végső soron a város és vidék különbsége. Arany inkább a vidék embere, Petőfié a város világa. Toldinak, a paraszt testi erőnek és az Apostolnak, a város lelki tépelődésének a különbsége. A jobbágy-forradalmár és a szocializmusra hajló intellektuel. És még egy: a politikai tudás különbsége. Babits szerint Petőfi „minden történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül” való ember volt; holott éppen nagy történeti és politikai tudása (csak meg kell nézni „Vegyes művei”-ben francia és angol könyveinek és egyéb lefoglalt könyveinek a jegyzékét) képessé tette arra, hogy előre kisejtse a várható politikai alakulások körvonalait. 1847-ben előre látja a forradalmat, 1848-ban a köztársaságot és 1849-ben talán előre látta volna a szociális respublikát.

Aranyt viszont éppen kisebb politikai tudása (az ő műveltsége elsősorban esztétikai és irodalmi) megfosztja attól, hogy a fejlődést előre lássa, de egyszersmind megóvja attól is, hogy a fejlődés útját megrövidülve lássa, a közeljövőben várva azt, ami még talán esztendők munkája. Petőfi látta a fejlődést, látta már a jövőt és éppen azért könnyen a jelenbe vetítette. Már akkor adta ki a forradalom jelszavát, mikor még erre nem is gondolt az ország és már akkor agitált a köztársaság mellett, amikor az ország hangulata szerint még mindig volt szeretett király.

A demokratizmus Aranynak annyira vérévé vált, hogy már nem maradt pusztán politikai meggyőződés, hanem egész gondolkodásának, világot nézésének egyik alappillére lett. Esztétikai meggyőződéseire is rányomja a bélyegét. A nép, a tömeg az ő szemében nemcsak politikailag nem éretlen, hanem esztétikailag sem. A nép ízlése, ítélete szent előtte. Nemcsak a politikában nem ismer kiváltságokat, hanem a költészetben sem akar tudni róluk. Mintha a Carlyle hőskultuszával szemben a népnek, a tömegnek a kultuszát állítaná szembe, mikor nemcsak az arisztokrata költők, de a költő-arisztokraták babérjait tépi meg, hogy a nép homlokára fűzzön belőlük koszorút. Már a múltkor is citáltam ezt a mondatát: „Mert nagy önhittség volna, bármely nemzet és kor jeles költőiben azt hinni, hogy azon nemzedékből, amelyhez tartoznak, csupán ők hivatvák a költészet isteni szövétnekét lobogtatni kortársaik előtt. Igen, a körülmény őket emelte a díszes helyzetbe, de százan meg százan lehetnek az ekeszarvánál, a műhelyekben és egyebütt, akik ha sors kedvez éppen úgy, vagy jobban betöltendék azon helyet, mint az ünnepelt koszorúsok”. A forradalom után tervezett is egy munkát (Falu bolondja), „mely azt akarta feltüntetni, mivé lesz a nép közt egy oly költői természet, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el.”

Íme gondolkodásának ugyanaz az alapvonása. A falu bolondja, akiben talán a nemzetnek nagy költője veszett el és Toldi, a parasztfiú, kiben hősöket megszégyenítő bátorság és erő rejtekezik. Csak föl kell fedezni őket, csak alkalmat kell nekik adni, hogy kifejthessék az erejüket, csak utat kell nekik engedni, hogy érvényesülhessenek és hadban, politikában, költészetben nem lesz párja a nép fiainak.

Nemcsak egyes munkáival vannak Aranynak politikai céljai, nemcsak egyes művein látszik a politika hatása, hanem egész költészetének egy nagy politikai célját látja. Költészetében faltörő kost lát a kiváltságok vára ellen és eszköznek akarja később a harcok idején a nép lelkességének fokozására. Szemere Bertalanhoz, a miniszterelnökhöz írja: „A népköltészet leghálásabb feladatának tartom a népre és hadseregre lehető legnagyobb kiterjedésben hatni.”

Talán a „Nép Barátjához” való viszonya jellemzi leginkább Arany egész politikai és szociális helyzetét. A kormány lapja volt ez az újság a parasztság számára. Arany a szerkesztését nem merte elvállalni, mert akkor fel kellett volna jönnie Pestre és nem látott „a dologban elég állandóságot”. Helyette Vas Gerebent választják meg, Arany csak szerkesztőtárs lesz és sokat ír is a lapba. Aztán keservesen megbánta, hogy nem vállalta a szerkesztést. Kínos ellentmondásba került. a neve rajta volt a lapon és mégsem az ő akarata irányította azt, szerkesztő volt és mégsem volt az, az ő országos hírű neve mellett alig vették észre a Vas Gerebenét. A nevével takarnia kellett, amit ő maga ítélt meg legerősebben, amit Petőfi így fejezett ki keményen és összefoglalón:

„A legpecsovicsabb lap széles e hazában a Nép Barátja, értve benne kedves collegát royalistico-ministerilis cikkeit”.

Helyzetének kínos voltát szemléletesen mutatja a Nép Barátjának vitája a Munkások Ujságával. Táncsics lapja megtámadja a másik néplapot: „Különös újság ez a mi „Nép Barátja"-unk. Ez azt hiszi, hogy a ti falusi barátaim valóságos sült bolondok vagytok, úgy beszél veletek, mintha nem is volna józan eszetek; olyan gyámoltalan kis gyermekeknek vagy tökfilkóknak tart benneteket.”

A Nép Barátja felel Táncsicsnak és a polémiát így írja alá: A Nép Barátja szerkesztősége.

Arany maga pedig nemcsak, hogy igaznak tartotta a Táncsics kritikáját, de sokkal hevesebben is kikelt leveleiben a Nép Barátjának „szájba-rágása”, sallangos, sujtásos stílusa ellen: „Én a népnek valóságos politikai és szépirodalmi lapot készültem kezébe adni, saját erőteljes nyelvén, de nem pimaszkodva… A néplap szerkesztője ne úgy álljon a nép előtt, mint valami praeceptor „tudjátok-e atyámfiai”, vagy pláne „kendtek”, hanem tetesse, mintha nem is tudná, hogy a nép számára ír, mintha ő egész világ számára írna, csakhogy nem tud oly cifrán beszélni, hogy a nép meg ne érthesse.”

A parasztságot Vas Gereben, ha sokat foglalkozott is vele, ha hivatásos népkönyvíró volt is, mégis mindig a táblabíró-világ szemüvegén nézte. A nép az ő szemében elsősorban adomáknak és történeteknek az anyaga volt. Ismerni se úgy ismerte a népet, mint Petőfi és Arany, akik belőle kerültek ki, hanem csak úgy, mint a földbirtokos vagy a gazdatisztje, akik mellette, fölötte, de nem vele élnek. Érdekelte a nép, mely mind fontosabb tényezővé vált a politikai és gazdasági életben, de nem szerette, nem becsülte. Alantas értelműnek, nehéz eszűnek tartotta, nem hitte róla, hogy a politika fogas kérdéseit megértse. Nem volt célja, hogy a népet uralkodóvá tegye, nem is törekedett hát, hogy igazi politikai tudást öntsön belé, hogy a népet küzdelemre és uralomra nevelje.

Arany szerint pedig: „Minden politikai kérdés alapvonalaiban illeti a népet, mert a nép többé nem a misera plebs kontricuens, hanem a kormányzó és törvényhozó hatalom. Azért a népnek ismernie kell, folytonos figyelemmel kísérnie kell a politikai dolgokat”.

És ugyancsak ott: „Általában nem kell a népet oly ostobának tartani, mint a Nép Barátja felteszi róla.” Ugyanígy gondolkodik Petőfi is: „De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumuk mindenre az, hogy hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom. Azt, hogy ilyen képviselőket választott.”

Íme, az „arisztokrata” Arany, akinél nagyobb szenvedéllyel senki se fakad ki a „kiváltságos osztály” az „aristo… vagy inkább ouden-cratia” ellen. Íme a „konzervatív” Arany, aki a leggyönyörűbb felmagasztalását írja a forradalomnak: „a forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát vívja ki a hatalmasság körme közül.”

Ha jelent még valamit a forradalom szava, ha nyelvjátékok során marad még valami értelme az arisztokrata és demokrata szónak, akkor Petőfi forradalmár volt és Arany nem volt arisztokrata. És ezt Aranyról nemcsak azokkal szemközt kell hangsúlyozni, akik Aranyt arisztokratának ítélik és ezért magukénak vallják, de azokkal szemben is, akik ezt az Aranylegendát elhitték és Arany ellen a demokrácia nevében mennydörögnek és erősen megvetik az”agrárius” költőt. Ha nem is nagyon bizonyító erejű, mikor egy költő magáról, a maga felfogásairól beszél (ha kérdik a felfogását), de olyan tudatos embernél, mint Arany, mégis érdekes, hogyan tiltakozik, mikor Aristophanes-fordítása miatt konzervatívnak és antidemokratának vádolják. Annál érdekesebb, mert nem élete első, forradalmibb felében, hanem 1880-ban írja: „Aki Homért fordítja: az a királyság dicsőítője, s a demokrata szabad szónak Thersitesben kicsúfolója.

Aki Virgilt vagy Horácot fordítja: az a caesarismus magasztalója a Brutus-féle köztársaság ellenében.

Aki Dantét fordítja: incarnatus Ghibellin.

Aki Shakespeare 36 színdarabja közül éppen csak Coriolanust választja lefordítani: maga is gőgös arisztokrata és hazája ellensége.

Ergo: Aki Aristophanest fordítja: az a demokrácia esküdt ellensége; sült pecsovics. O. e. d.

A bíráló nem hiszi, hogy engem Aristophanes cska philologice érdekeit; politice kellett érdekelnie. Hát még egy harmadik nincs: aesthetice?”

Eddig Arany és Petőfi. Azt hisszük, hogy a nagy „Arany kontra Petőfi” perben szomorú harmadikul csak Babits a vesztes. És azt hisszük, hogy e nagy pör, mely csak azért éled új meg új tűzzel, mert a prókátorai szítják, minden poros, vaskos aktáival csak arra volt jó, hogy közben eldőljön az új pör: „Babits kontra Ady”. Hiszen Babits szerint voltaképpen ma is ez az esztétikai ellentét mered elénk és hosszú, sötéten zavaros levezetés után kijelenti: „Ilyen világításban az Arany-Petőfi kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig.” És apró mellékmondatokban bujkálnak a célzások az „Ady iskolájáról”. És az Arany és Petőfi közt való hamis párhuzam mögött ott lappang a másik párhuzam Ady és Babits között. A nagy elsőbbség kérdésében, ahogy jezsuita ügyességgel rúg egyet-egyet Petőfin, mikor komplimentumokat karcol előtte a lábával és hamis, nem rá igaz dolgokért földicséri Aranyt: a háttérben voltaképpen Ady költészete és Babits költészetéről igaz dolgok vannak.

Ahogy Petőfi költészetéről kihozza Babits, hogy nem dekadens költészet, tehát nem is modern költészet, közben Adyra gondol; ahogy Aranyra azt keni rá, hogy beteg költő és dekadens és modern, akkor meg Babitsról van szó. Mindenképpen egymás mellé akarja láncolni Adyt és Petőfit. Petőfi mellé, akit most ültetett tüzes Dózsa-trónra, odaállítja Adyt: nesze, faljál a húsából! Arany mellett pedig, akit zsenije kiemelt egy vidéki város ismeretlen homályából, ott áll maga Babits, és ahogy megkoronázza Aranyt, már jelentkezik is jogos, törvényes örököse gyanánt.

Nagy igénypör első aktája ez a cikke, melyben magának követeli a modern magyar költészet vezéri helyét. De azt hisszük, soha nagyobb fénnyel, hatóbb ragyogással, több élettel nem világított trónusán az Ady költészete, mint éppen most, amikor egy esztergapad-költészet palotaforradalma akarja letaszítani onnan.

Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.