Besüt a nap a nyitott ablakon,
Künn feslik s hull az akácok virága;
Már inkább csak hull – és a fuvalom
Egy-egy holt szirmot ejt be a szobába.
… Két kis láng-folt a sápadt, keskeny arcon…
Nehéz aranyhaj… Lázas, éjsötét szem…
Karosszékében, párnák közt, fehéren
Ugy omlik ott el a szép beteg asszony.
És úgy hallgatja, - ajkán bús mosoly, -
Mit olvas néki az ő jó ura,
A híres ifjú mester… Nagy, komoly
Sikert jelent a sok lap sorra ma.
- Győztünk! – Szól a férj és a vézna arcot
Megcsókolván rá mélázón tekint.
- Lásd, a mi képünk, a te kedves arcod,
A tárlat legszebb képe, írja mind.
Az asszony ránéz sóvár-epedőn,
Kis vézna karját a nyakába fonja –
- Ah, a mi képünk! – sóhajt mosolyogva…
S e mosoly éget lelket-perzselőn…
- Nem, nem halok meg, úgy-e nem, Jenőm?
Olyan leszek, mint ott képünkön, újra?!
Bocsáss meg, de úgy mondom fölvidulva:
Nem hagylak itt, hogy azé légy, kiért
Szíved tőlem könnyelműn félretért…
Bár akkor, akkor – óh, rémséges este! –
Utánatok hogy mentem lopva, lesve
S mindent megtudtam, - csak meghalni vágytam, -
Ott veszni künn a fagyos éjszakában…
Nem tudtad akkor, mért vagyok beteg
S tán nem is tudtad volna soha meg…
De hát ő nem birt végkép elszeretni,
Megtértél hozzám… A mult pára, semmi…
És most csak élni, élni akarok!
Más nő ölelni téged sohse fog!
Szemében vágy, bú, láz úgy ég ragyogva,
De szava elfúl… Csönd… S még mielőtt
Megtörnék, jön az orvos. Tudakolja,
Mint mult az éj, a láz hány fokra nőtt…
Rövid kérdések, rövid válaszok,
S Jolánka szive bárhogy is sajog,
Közömbös arccal felel újra s újra,
A vizsgálást úgy tűri szemlehúnyva.
Jenő elfordul… Szegény szenvedő!
Kinek sohsem volt álma más, csak ő;
Ki úgy hitt benne, mint az Istenében, -
Tán már a gyászos, végső útra készen
Csak benne leli minden vigaszát
S úgy üdvözül az ő karjában át!
Ahogy út ez az asszony szereti,
Volt-e oly üdve az is ő neki?
Ah, olykor, - Isten tudja, mint esett, -
Feledte másért már az édeset.
S most igy veszt rajta! De ki a hibás?
Hisz érzi, mindig csak Jolánt szerette.
Még nem is látta volt, már annyi más
Szerelmes nőben őt sejtette egyre.
S aztán, hogy rálelt… Oh szép drága nyár…
És jött egy tél… És most… Beh kár, beh kár!
Nem! Azt a másik nőt bármint ölelte,
Csak a Joláné maradt szive lelke,
Meg is tért hozzá, hogy őt tiszta-hűn
Szeresse újra… S mégis öl e bűn!
Mit ér a bánat, mit a fájdalom?!
S úgy kap bódultan más gondolaton:
Nincs üdv e földön más, zavartalan,
Csak ha egy álomkép elénk suhan
S azt súgja: Fogj el, a tied leszek!
Vedd ezt a szint, majd azt s alább lebeg
S szinekkel játszó szent varázs alatt
Vásznunkra hull igy s vásznunkon marad.
Ez üdv! Az ember, ha beteg, ha koplal:
De boldog igy! Csak földi asszonyokkal
Gyűlik meg mindig, mindig a baja, -
Bár asszonyokról mit se tudna ma!
S száz gondolat, mind ködös, zavaros –
Jenő lelkében úgy kél s foszladoz…
Az orvos már a rendelést megírta
Egyet-mást mond még, óvón, bátoritva…
Aztán a festőt karonfogja és –
Magával vonja… Révedezve néz
Jolán utánuk… Majd, kapván magát,
Remegve megy, megy az ajtóhoz át,
Kinyitja kissé s réshez hajol,
Ugy les ki… Arcán két fájó mosoly
Ő megy, megy vissza…
- Nincs, hát nincs segitség!
És sápadtan, mint maga a halál,
Székébe rogy… De csak egy pillanat
S az asztalkán, mely közelében áll,
Gyorsan tölt vizzel meg egy poharat,
Aztán ujjáról lázasan, sietve,
Von le egy gyűrűt.. Ős mester remekje…
Kis zárt pattant föl rajta s valami
Port ráz belőle a pohárba ki.
Úgy, úgy! És mintha bűvös nagy remény
Derengne fénylő bánatos szemén
S arcáról minden ború elosonna…
Ujjára már a gyűrűt visszavonta
S vár, vár nyugodtan. És száll percre perc
S Jenő jön… Ugy jön vissza mosolyogva
S Jolán magához inti:
- Mondd, szeretsz?
- Mért kérded?
- Mondd, e gyűrűt ismered?
Jenő megrezzen, szeme rámered…
- S történetére emlékszel-e még?
Mérgétől mint halt meg valaha rég
A nő, aki oly mondhatatlanul
Szerette párját, hogy nem élte túl?
Emlékszel-e, mint én emlékezem,
Mikor e gyűrűt megvetted nekem,
Emlékszel-e, még nászunk reggelén
Mit esküdtünk egymásnak, te meg én?
Ott a kék vizen… A kis gondolán…
Óh, én mintha még most is hallanám:
Bármelyikünk hal meg előbb, Jenő,
A másik ugy tesz, mint tett az a nő…
Nekem lásd, meg kell halnom… Nos, szeretsz-e?
Jenő csak nézi, nézi dermedezve…
- Meggyógyulsz, - mondja, - boldogok leszünk még…
Jolán arcára mintha gyász feküdnék…
- Tudom, mit mondott az orvos, Jenőm!
Segitség nincs!...
És néz rá epedőn:
- Nos, ha szeretsz, hát meghalsz most velem!
Jenő fölrezzen s rémült-hirtelen
A vézna ujjról a gyűrűt lekapja
S elrejti gyorsan…
Kínosan kacagva
Kap most az asszony a pohár után
S fölhajtja gyorsan, de félig csupán
S Jenőnek nyujtja, a mi megmaradt…
Ám az nem bánja már a poharat
Fölugrik, csönget…
- Orvosért hamar!
Jolán! Jolán! … És száz jajszót hadar,
S Jolán oly kinnal néz rá… Szörnyű perc.
- Nem?! Hát nem halsz meg velem?! Nem szeretsz!
Óh én – én mindig úgy szerettelek…
S rezzen, vonaglik… Jenő megremeg
S kezébe kapja, im a poharat –
Eh, kell hogy vele haljon… Olyat érez…
S már inni készül… Halk sikoly riad…
- Óh mégis… Együtt!... Boldog vagyok édes!...
S e pár halk szó már alig érthető…
Jolánka feje lecsuklik… Jenő
Ránéz s csak nézi, nézi lehűvölten…
Már ivott volna, de most visszahökken
S ajkáról fojtott-tompán kél a szó:
- Meghalt! –
De már nem oly irtóztató,
A mit most érez… Mintha föstené,
Fürkészve hajlik a halott fölé
S borzadva simit végig homlokán…
- Szent Isten! Nem! Ez többé nem Jolán!
S a poharat nagy-gyorsan messzedobja,
Hogy az csörrenve pattan darabokra
S a méreg végigloccsan s csöndesen
Szikkad föl a lágy, bolyhos szőnyegen.
Forrás: Renaissance 1. évf. 13. sz. 1910. nov. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése