Valahol kint a végtelenben
Egy őrült polyp-szörny pihen.
Az ezredik karját kinyújtja
S azt mindig összébb-összébb húzva
Lassan megfojtja a szivem.
Hatalmas karja rántásával
Lökdösi ezt a vén golyót
S ez tehetetlen dühhel száguld,
Bár kopott és bordája tágult,
Csak megússza a kék folyót.
S az a polyp-szörny hej, nagy úr ott,
Sok ezer karja messze ér.
A halálból életet szűr le,
Hogy az élőt halálba küldje:
Alkot és rombol - semmiér.
Fukar kezekkel méri kincsét,
Életet csak a „Má”-nak ad.
Ezer halál és kész a „Tegnap”.
Ezer halál, vagy egypár perc csak
A „Holnap”… S szivünk elakad.
Pók teste ott ül, kint, a trónján
S körülfon mindent, ami él.
S körülfon mindent, ami meghalt.
Mindent bántott, mindenkit megcsalt
S tán tudja is, hogy – semmiér.
Ott fent, a kék folyó vizében
Ezüstvirágok szirma nyit,
Ha úgy tetszik, szakít is egyest
S eldobja messze, mint a gyermek
S tördeli csöpp játékait.
Nagy úr ő. Vas-kegyetlen. Pontos.
Most késik, majd rohanva jön,
Hóhér munkája folyik egyre
És átkozott lesz az az este,
Amikor hozzám beköszön.
Mert egyszer eszébe jutok majd
S szörnű karjával megragad,
Egyet ránt, a fülembe harsog,
Szörnyű kínban végsőt vonaglok
S elnyujtózom egy perc alatt…
Valahol kint, a végtelenben
Egy őrült polyp-szörny pihen.
az ezredik karját kinyújtja,
S azt mindig összébb-összébb húzva
Lassan megfojtja a szivem.
Forrás: Renaissance 1. évf. 11. sz. 1910. okt. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése