A vér döng bennem hosszú lüktetéssel,
Mint mozdonyban a gőz, ha megdagad,
S fut vágyaim nehéz tehervonatja
Sín-labirintján, éjerdők alatt.
Vörös szivem a kormányt igazítja,
Szemem: a jelzőlámpa felragyog,
Felsikolt ajkam édeshangú sipja:
Hopp! Hopp! Megállás! Hollá! Itt vagyok!...
Nézd, édesem, pirosló oszloperdőn
Hogy húz a nap távíródrótokat,
S küldi vérkönnyes halál-üzenetjét
S megrikat más, bolygó-országokat.
S nézd, ott az égen felhőnyoszolyából
- Vánkos, takaró, minden csupa vér –
Mily borzasztón mered a húnyó napra
Egy csonka, halott, felhő-denevér…
Nézd, édesem, a vér testemet rázza,
Sípol az ajkam, vezet a szivem.
Indulni kész a vágyak bús vonatja,
Valami kusza, láthatlan sinen.
Hopp! Hopp! Hollá! Édesem, ülj ölembe.
Beszállás! Ránk a vérünk násza vár…
Hisz fölöttünk egy nagy fekete óra:
Az éjszaka, már folyton kalapál…
Forrás: Renaissance 1. évf.11. sz. 1910. okt. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése