(Az eredeti helyesírás megtartásával!)
I.
Nem volt rajta vörös kabát,
- A bor s vér színe rőt, -
És vér és bor volt a kezén
Mikor megölte őt.
Megölte ágyán a szegényt,
Az édes szeretőt.
Ott járt a börtönudvaron,
Darócba lépkedett,
Kis krikettsapka a fején,
Vidáman szerfelett.
De nem láttam még soha oly
Sóvár tekintetet.
Úgy nem nézett még senkisem,
Bár ragyogott a nap,
Föl a kis kékes foltra, mit
Az égnek hi a rab,
S a felhőkre, mik könnyedén
Fölötte szállanak.
Másokkal más kört járok én,
S úgy elgondolkozok:
Vajjon, amit mivelhetett,
Kicsiny, vagy nagy dolog.
Mögöttem, hogy halk hang susog:
„No, ez még lógni fog!”
Én Krisztusom! A négy fal is
Meginog, megremeg,
S az ég, mint izzó tüzsisak,
Rémesen rámmered.
S bár szenvedő lélek vagyok,
Most mit sem érezek.
Csak annyit tudtam: rémeknek
Kellett sarkalnia,
S hogy mért kell oly tekintetet
Az égre lopnia:
Meggyilkolta, kit szeretett,
S most meg kell halnia.
Mert mind megöljük kedvesünk,
Aki karjába’ tart;
Ez haragos szemekkel öl,
Az, simán nyujtva kart:
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard.
Némelyik ifjan, más, ha vén
Öli meg, mit szeret.
Kéjvágy, vagy csillogó arany,
Mi gyilkol, eltemet.
Kegyes, ki késsel ejt csupán
Halálos, mély sebet.
Az egyik szerelmet ad el,
És mások megveszik;
Az egyik sóhaj-, könnytelen,
Könnyek közt némelyik:
S bár mind megöli, mit szeret,
Nem hal meg mindenik.
Nem hal meg gyalázatosan,
Ha zordan napja jő
És nincsen a nyakán kötél,
S az arcán lepedő.
S ázott sírjába sem zuhan
Kinyújtott lábbal ő.
És néma örökkel sem ül,
Kik őrzik éj-nap át.
Ott ülnek, ha imádkozik,
S ha sírásba csap át.
És őrzik, hogy ne lopja el
A börtöntől magát.
Hajnalban nyüzsgő rémeket
Riadva nem talál,
Nem lát egy reszkető papot,
Ki ott fehérben áll;
S a végzetképű főnököt,
Ki komor frakkba vár.
Az ébredése nem sivár
Daróc-rongy kapkodás,
S nem lát doktort, ki megfigyel
Száz idegrándulást,
Órával, melynek ritmusa
Rémes pörölycsapás.
Nem gyötri égő szomjuság,
Ha közelg a halál:
A lakájkesztyűs hóhér, hogy
A szobában megáll;
S hogy szomja ne gyötörje már
Szijhurkot nem csinál.
És nem kell hallania sem
Misét, engesztelőt,
S nem lát egy szennyes koporsót
A bitófa alatt.
S nem lép el a mellett, miben
Majd eltemetik őt.
Nem néz át az üvegtetőn,
A kéklő égre ki,
Rövid tusát se kérnek hüs,
Kiszáradt ajkai.
S nem égnek torzábrázatán
A szégyen csókjai.
II.
Hat hétig rabdarócba’ járt,
Vigan volt szerfelett,
A fején krikettsapka ült,
Nagy könnyen lépkedett.
De emberen nem láttam oly
Sóvár tekintetet.
Oly vágyon nézett fölfelé,
Hol ragyogott a nap,
A kis kék foltocskára, mit
Az égnek hí a rab.
S a felhőre mely fönt lebeg,
Korlátlan és szabad.
Nem tördelte a két kezét,
Kétségbe’sésibe’
Mint bolond, ki remélve hisz
A sors szeszélyibe’, -
Csak nézett föl s a levegőt
Habzsolva szitta be.
nem tördelte a két kezét,
Egy pillantást se rítt,
Csak itta be a levegőt,
Mely kábit, csillapit,
Miként az arzén vagy a bor:
Bódit, elandalít.
És kik a másik körbe mind
Lépdeltünk, bús rabok,
Feledtük, mit mi mívelénk,
Kicsiny vagy nagy dolog.
Csak szótalan, vigasztalan
Néztük, ki lógni fog.
Csodálatos volt nézni, hogy
Mi könnyen lépkedett,
És látni a tekintetét,
Amit az égre vet.
S elgondolni, hogy a halál
Már fölötte lebeg.
Tavasszal tölgyet, jegenyét
A lelkünk megcsodál.
De sötét látvány a bitó,
Ha ködben, zordan áll.
Ahányszor egy csirát kihajt:
Egy-egy emberhalál.
Magos polcra törekve vágy
Minden, ki földi lény.
De állni ingó zsámolyon
A bitófa tövén,
S az égre nézni hurkon át
A hóhér kötelén?...
Szerelmes élet májusán
Édes dolog lehet,
Táncot ropni, átbolyongni
Erdőket, bérceket.
De keserű ott fenn a fán
Rugdosni a leget.
Csodálkozón, elbámulón,
Nagy kétséggel tele,
Csak néztük, vajjon egy úton
Járunk-e ővele;
Ki tudja, hol, hogyan s mikor
Botlik pokol fele?...
Így ment, míg egyszer elmaradt,
Eltűnt szemünk elül.
De tudtam, - sötét, fekete
Birák elé ha ül:
Ezen a szép világon már
Elénk sosem kerül.
Mint viharban, ha két hajó
Surran keresztben el,
Jel nélkül, zárt ajakkal és
Szótlan, beszédtelen:
Nem találkoztunk éjszaka,
Csak napos reggelen.
A kivetett lelkünket is
Négy fal vevé körül,
Mint kit a sorsa kitaszít
Az emberek közül,
S a vas, ahol csak bűnt szagol,
Ott sohse könyörül.
III.
Hol magasak a kőfalak
A hóhér-udvaron,
S hol víz csepeg végestelen,
A siró, hűs falon:
Ott járt és két őr őrizé,
Jobb és bal oldalon.
Vagy üldögélt az őrök közt,
Kik őrzik éj-nap át.
Ott ülnek, ha imádkozik,
S ha sírásba csap át, -
S nehogy a bitófától még
Elrabolja magát.
A direktor mindenbe’ csak
A szabályt keresi,
Az orvos a halált csupán
Egy tételnek veszi.
S a pap naponta kétszer is
Leckéket ad neki.
Naponta kétszer szitt pipát,
S egy korsó sört ivott,
A lelkében a félelem
Egy zugot sem kapott.
S elmondta gyakran, hogy alig
Várja a holnapot.
Hogy miért szólt így: az őrei
Nem kérdezték, miért.
Kit már rabőrnek szánt a sors,
Az semmit sohse kérd.
Az arca álarc, ajka zárt,
A szava zord, kimért.
Más ellágyult vón’ a helyén.
Hahogy vigasztaló,
A gyilkos szívig is ható,
Ha lágy, ha szép, ha jó:
Mit ember, embertársnak ád,
A hű, a sima szó.
Malmot tapostunk, sok bolond,
Körül a körbe mi.
Mit bántuk! Tudtuk, mi vagyunk
A bűn testőrei.
Nyirott hajunk s ón-lábunk ad
Parádés díszt neki.
Fosztottunk ócska kötelet,
Tompítottunk szöget,
Suroltunk és megcsiszoltuk
A rézkilincseket,
Beszappanoztunk száz padot,
S zörgettünk csöbröket.
Törtünk követ és zsákokat
Varrtunk nagy mesterül,
Vertünk cinket és izzadtunk
Hajtó malom körül.
De mégis minden szívre rém,
És iszonyat terül.
És ott ült, mint fövény között
A hullám, hogyha ring,
S mi rablók balgán feledtük
A szégyent és a kínt,
Hogy láttuk, robotból jövet,
A nyitott, puszta sírt.
Ásító száj, csúf, nyílt torok,
Egy élőt várt csupán,
S a szomjas, száraz föld-agyag
Szint’ sikolt vér után.
De tudtuk: előbb lógni fog
Egy fogoly ott a fán.
Hogy betértünk, a rém, halál
Minden szivet betölt.
A hóhér ott volt, s remegett
Talpunk alatt a föld.
S reszketve, mind megszámozott,
Nyirkos sirjába dőlt.
A folyosókon nyüzsgenek
Sötét káprázatok,
Azon nap éjjel hangtalan
és láthatatlanok,
S bekukkannak a rácsokon,
Fehér ábrázatok.
Ott feküdt, mint ki álmodik
Mesék tündérivel,
S az őrök őrzik álmait
S azon tűnődnek el:
Hogy alhatik oly édesen
Bitóhoz ily közel?
Hol férfi sír, sohse sírt,
Ott álom nem terem.
S mi bűntevők, a perceket
Számláltuk szüntelen,
Agyunkban egy más rab sebe
Sajgott gyötrelmesen.
Oh, rémes érezni a kínt,
Mit a sors másra mér,
S hullatni ólmos könnyeket
Más ember bűniér!
A bűnök kardja meg nem áll,
Amíg szívig nem ér.
A cella rostélyán az őr
Hogy fellopózkodott,
Megrendült, hogy bekandikált,
Azon, mit láthatott.
A térdén állt a rab, ki még
Sohsem imádkozott.
Térdeltünk egész éjszaka,
Sok rabló, betörő.
És összegyürt pokrócaink
Mind egy-egy szemfödő.
Vigaszkép ecetes szivacs,
Mit igért a jövő.
Kukorékolt a kakas már,
De mégse jött a regg,
A sarkokba kucorgva ült
Idétlen rém sereg,
S előttünk játszadoztak csúf,
Rossz éji szellemek.
El-elsurrantak, mint aki
A ködön átlibeg,
S mókáztak mókás táncokat,
A hold ezüstjinek.
De fantomok vad tánca rút,
Elrémítő, hideg.
Vad forgás, hajlongás között,
Mint árnyék úgy oson,
Köröskörül, hogy megszédült
Fejünk a vánkoson.
S kavartak őrült táncokat,
Mint szél a homokon.
Kis fordulással ujjhegyen
Lejtettek táncokat,
S a sipok rikoltó zaja
Üvöltéssé dagadt.
S daloltak rémes, vad danát,
Fölrázni holtakat.
Ohó – zengték – megláncolva
Csak bicegés esik;
A kockajáték itt meg ott
urasnak tetszhetik:
De veszít, ki a bűntanyán
Bűnnel szövetkezik.
*
Nem légi lények voltak ők
Vidámak, kényesek,
előttünk kik lenyűgözve
Éltünk rab életet.
Krisztus sebére! Éltek ők,
De szörnyek, rémesek.
Körül, körül forogtak ők,
Páros, kettesivel.
Vagy, mint kis lány, hamis, kacér,
Úgy oldalogtak el.
De gúnnyal mind imánkba vág
A nevetésivel.
Nyög már a hajnal hűs szele,
S az éj áll szüntelen.
Nagy vásznát egyre szövi még
sok óriás elem.
S mi remegünk, hogy jő a Nap
S igazságot teszen.
A szél sóhajtva járta át
A síró, hűs falat,
S acél-keréken – éreztük –
Gördül a pillanat.
Sóhajtó szél! Mért kaptuk, mondd,
A méreg poharat!
A rostély már átengedett
Egy néhány sugarat,
S megnyaldosták az ágy előtt
A hófehér falat.
Tudtam, hogy künn már valahol
Véresen kél a nap.
*
Hatkor sepertünk. Hétre már
Csend lett, nem volt dolog,
De éreztük: hatalmas szárny
Fölöttünk hogy’ suhog.
Megérkezett a nagy Halál
S tudtuk, hogy ölni fog.
Nem bíboros pompába jött,
Nem fehér paripán.
Az akasztáshoz egy kötél
S egy zsámoly kell csupán.
Így s ezzel lát csak a pribék,
A titkos tett után.
Olyak voltunk, mint ki sötét
Nagy ködben vándorolt,
Imádkoznánk, de lelkünkben
Csak félelem honolt.
Mindőnkben meghalt valami;
Szivünk reménye volt.
Hová ember törvénye lép,
Ott mindent eltapod!
Leöl gyengét, erőset és
Leöl kicsinyt, nagyot.
Vasba veri, ki megszegi
A parancsolatot.
A nyolcat vártuk. Nyelvünk szint’
Az ínyünkhöz tapadt.
Nyolc óra lesz, a sors ha jő
S egy embert elragad.
S a sors rohanva éri el
A jókat s rosszakat.
Csupán a jelre vártunk már,
Nem volt egyéb dolog,
Úgy ültünk ott, mint völgy ölén
Halott kőoszlopok.
S a szívünk vert, mint őrült, ha
Vadul ver egy dobot.
Halk remegéssel ütni kezd,
Az óra a falon,
S egyszerre fölzúg száz felől
A rémes fájdalom.
Elbődülő vad hangja zúg
Így át a nádason.
S miként ha látnánk rémeket,
Álom fátyol-ködén:
Úgy láttuk, hogy ott lóg a fán
A hurkos kóckötél,
S hallottunk halk imát, amint
Sikolyban véget ér.
A kínt, a gyötrelmet, ami
Ilyen sikolyt kivált,
A szégyent,verejtékezést
Én érzem legkivált, -
Mert, ki egynél több éltet él:
Hal több, mint egy halált.
IV.
Mikor embert akasztanak,
Nincs aznap szent mise.
A káplán arca hófehér
És beteg a szíve.
S valami rémes iszonyat
Ül a két szemibe.
Így délig cellánk zárva volt,
Csöngettek délben ép,
És zagyva kulcs-csilingelés
Hangzott föl szerteszét.
S mindőnk nagy szótlan hagyta el
A poklát, börtönét.
Mentünk ki a nagy ég alá,
De búsan, szerfelett,
Egyiknek arca hófehér,
A másé szürke lett.
De sohse láttam annyi bús,
Sóvár tekintetet.
Nem nézett még úgy sohasem
Bús, lépkedő csapat,
A kicsi, kéklő foltra, mit
Az égnek hí a rab,
S a felhőre, mely gondtalan,
Korlátlan és szabad.
De volt közöttünk sok, kiben
Égett a vád, harag.
S kik tudták, igazság szerint,
Kik kén’, hogy lógjanak.
Mert ő egy élőt ölt csupán,
Míg azok: holtakat.
Mint bő ruhába bujt bohóc,
Vagy óriás majom,
Úgy jártunk hangtalan körül
A síkos udvaron.
Komoran, némán mind, kiörül,
Mint bolygó fájdalom.
Nagy szótalan mentük körül
Megrendült emberek,
Agyunkat rémes látomás
Emléke lepte meg,
Előttünk rém és iszonyat,
Mi fölöttünk lebeg.
*
Az őrök szótlan őrizték
Állat-csordáikat,
S fölvették cifra, ünneplő
Egyenruháikat.
Csizmájuk fényes máza is
Egy bitófát mutat.
Hol tátongott a sir-gödör,
Ott nincs most semmisem,
Csak sár, csak kis homok-rakás
A nagy fal töviben,
És rajta égő mész-rakás,
Hogy hantja is legyen.
Mert van sírhantja, mélyen ül
Az udvar végiben,
A nagyobb szégyen kedviért,
Fejfátlan, jeltelen.
Ott fekszik, lánccal lábain,
Az őrök nyughelyen.
A mész a busba, csontba is
Bemardossa magát,
S átégeti a csontot is
A deszka-vérten át.
S a szivet marja, hogyha már
Átmardosta a fát.
*
A sírja mindig zord, kopár.
Ily áldatlan helyen
Se fű, se mag, se fagyökér,
Se virág nem terem.
Csak mered a nagy égre föl,
Üres, örömtelen.
Mondják: hol gyilkos szív pihen,
Nem hajt csirát a mag.
Hazugság ez! Isten földje
Sokkal irgalmasabb!
A piros rózsa tüzesebb,
A fehér hamvasabb.
Szájából piros, szivéből
Fehér, nagy rózsa nő.
Ki tudja, mint nyilatkozik
A krisztusi erő, -
Mióta zarándok boton
Zöld rügy fakadt elő.
De rózsa nem virít soha
A börtön-udvaron,
Nincs ott egyéb, csak rőt homok,
S éles kavics-halom,
Nehogy enyhüljön illatán
A tenger fájdalom.
Így rózsa nem hullat soha
Szirmot sziromra le
A kis homokrakásra, ott,
A nagy fal tövibe;
Pedig mindőnkért ment az Úr
A kínok elibe.
Lám most is körül veszi még
A börtön négy fala,
Szellem se járhat láncra vert
Lábakkal éjszaka.
Szellem se sirhat átkozott
Nyugvó helyen soha.
Most már pihen a nyomorult,
A föld nyugalmat ad,
Nem bőszítik és délben már
Rémek se zsonganak.
A lámpátlan föld mélyiben
Nincsen se hold, se nap.
Ugy akasztották föl, miként
Egy bősz vadállatot,
S hogy ijedt lelke nyugodnék,
Még misét sem kapott.
Csak lyukba gördül hirtelen
Az akasztott halott.
Ruhátlanul dobták be csuf
Legyek közé szegényt,
Gunyolták megpuffadt nyakát
S kidülledt két szemét.
S kacaj közt hullott rá a sár,
A mész, homok, szemét.
A pap nem térdel sir elé,
Mely meggyaláztatott.
S nem tűztek rá keresztet, mit
A Megváltó adott.
Bár ő is egyik volt kiért
Az Úr feltámadott.
Elköltözött, mint azok, kik
Más életre valók,
Rabtárai ontják felé
A szánalom-adót.
A gyászolói bus rabok,
Örökké gyászolók.
V.
A törvényekről, nem tudom,
Ha rosszak-e, ha jók?
De tudjuk, hogy a fal erős,
Mi, bús börtön-lakók.
Egy nap egy év, s a napjai,
Hosszúk, irtóztatók.
De tudom: törvény mit teszen
Ember más emberen,
Mióta egy testvér a mást
Öli könyörtelen.
S mióta föld magot terem:
Gonosz és becstelen.
Azt is tudom… S mindenkinek
Kén’ tudni efelől:
Nem emeltek börtönt, - csupán
Gyalázat köviből,
S nagy kőfallal óvják az Úr
Szent tekintetitől.
Kirekesztik a sugarat,
Mit a nap odavet,
Elrejtik jól a poklukat,
s mi gazt cselekszenek,
Ne lássa sem Isten fia,
Sem a jó emberek.
*
Nem virít börtönben, - csupán
Gonosz gyülölködés,
Az emberben mi jó s nemes,
Az mind kihal, kivész.
A fal: a sápadt vágyódás,
S az úr: kétségbe’sés.
Elpusztítanak gyereket,
Kis síró madarat,
A gyengét deresre viszik,
S megfojtnak aggokat.
Megdühödnek, elzüllenek,
De tűrik hallgatag.
Cellánk négy fal közé szorúlt
Megromlott lehelet.
Ily büzhödt, romlott légbe csak
Élőhalott lehet.
Mert mindent porrá őröl itt
Az emberszeretet.
Az italunk csak hánytató,
Mi még szomjat sem olt,
A kenyér mész- és enyv-adag,
Mi megfullaszt, mi fojt.
S az álom nem fekszik, de jár
És időért sikolt.
*
Hagyján az éhség és a szomj.
Az öl, gyilkol csupán:
Hogy minden kő, mit emelünk
A hosszú nap során, -
Szivünk helyett szivünk leszen
A rémes éjszakán.
Cellánkban est s éjfél, ami
Ül a szivünk felett,
Poklában ki-ki fosztogat,
Vagy hajt egy kereket.
S a csönd, mint búgó kis harang,
Oly messziről piheg.
És soha ember lágy szava…
S amely bekandikál:
A két szem, kegyetlen, hideg,
Akár a zord halál.
Olyak vagyunk, mint ott feledt,
Megsebzett, vad madár.
Kitaszítva hordozzuk mi
Bús éltünk láncait,
Némelyőnk sír, más hallgatag,
Vagy ontja átkait.
De Isten jó, s minden szivet
Megállit, megszakit.
*
Minden sziv, mely a börtönben
Megszakad, megreped:
Kis ládika, - az Úr elé
Miből nem hintenek,
Csak kincseket: s a börtönt is
Illattal tölti meg.
Boldog, kiben a sziv szakadt,
S a békét elnyeré,
Másként az ember hogy jut el
Megtisztulás felé?
Hogyan, ha nem tört sziven át
Mehet az Úr belé?
*
S a puffadt nyaku egyre vár,
Hogy eljő a sora,
Hogy befogadja őt az Úr
Szent paradicsoma.
Megtört szivet meg nem vetett
Az Uristen soha.
Az ember, a törvényt aki
Könyvből ovlasta ki,
Három heti kis életet
Adott csupán neki.
Kezéről, mellyel ölt, a vért
Levezekelheti.
Kezét vérkönnyel mosta le,
Amellyel vétkezett,
A vért csak vér moshatja le,
S csak köny hegeszt sebet.
Gyilkos Káin kezén a vér
Krisztus pecsétje lett.
VI.
Readingi fegyház udvarán
Van egy szégyen-verem
És abban van egy nyomorúlt,
Égő ember-tetem.
A szemfedője tűz, parázs,
A sirja jeltelen.
Amig az Úr nem költi fel,
Ott kell aludnia.
Bolond könnyűt ne ontson ott,
Senki ember fia.
Meggyilkolta kit szeretett
S meg kellett halnia.
Mert mind megöljük kedvesünk,
Aki karjába’ tart;
Ez haragos szemekkel öl,
Az simán nyújtva kart:
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard.
Ford.: Szebenyei József
Forrás: Renaissance 1. évf. 10. sz. 1910. szept.25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése