(Egy hindú bálványhoz)
- - - - - - -
A vén idők tested barnára mosták,
S merevre hűtötte az örök csend:
egy ezredév egy árnyalat szinedben –
ülsz félszegen, s mosolygasz, mint a gyermek,
ki semmiről se tudja, mit jelent?...
… És körülülnek ébren füstölők,
s illatukat eléd, hódolva lengetik…
S hogy arcodra ne sírjon a homály,
hét sorban égnek kandeláberek;
és komoly rendben állnak oszlopok,
s a törzsükön nemes arany mereng
előtted, bölcsen és nyugalmasan..
… És túl homályon… túl márványfalon:
hét ajtajú, zárt csarnokod előtt,
hevernek hullák, pestistől részegen,
s mint jégtükrén az elvonuló holdfény,
feltárt szemük undok jegére dermedt
a Rémület fehér tekintete!...
… És setét álmaik az éjt komorra festik,
hogy úgy omlik rájuk, mint gyászhatár,
mint gyászhatárnak elvetett uszálya,
mely setét álmukat setéten sepri végig…
- - - - - - -
És álmaik felett lágyan lebeg a hold;
ezüstszín sugarát a holt szemekbe szúrja:
… s halálos nedvektől a kelyhe kivirul,
hogy úgy ringatja a setétlő ég azúrja,
mint egy óriás, szent halálvirágot!...
Forrás: Renaissance 1. évf. 9. sz. 1910. szept.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése