Sötét dombok felett, mint kesergő asszony arca,
finoman hervadozgat a sápadt holdvirág…
… s tekintete szelíden reng alvó tavak ölében,
mint bús gyermek álmában, a holt anyának arca…
Most fehér ágyak szélén fáradt kezek hevernek,
És fáradt vágyak isszák az álmok hűs vizét;
és fáradt, régi órák minden percet úgy vernek,
mint öreg kéz csontos ujja az ablak üvegét…
Most, mint a bánat éje, mely alvó gyönyört fürdet,
éji bánatom mossa, bús kedvesem kezét;
míg a lankadt kézzel bontott, s hervadón földre omlott
ruhák, aléltan őrzik a teste melegét…
Most mennek… most pihennek… elfáradt karavánok,
s egy fáradt éltű szultán, most gonosz álmot lát…
… Egy rút nő vágy szerelmet, míg fáradt mécses mellett,
olvassa egy holt költő fáradt gondolatát…
- - - - - - - - - -
Én is szemem lehúnyom, s látom füzéres úton,
szentélyéből az Álmot, amint üdén kilép:
… s komoran dobban szivem most setét üregében,
mint őrtjáró katona egykedvű, súlyos lépte…
Forrás: Renaissance 1. évf. 9. sz. 1910. szept.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése