… Nincsen egy hulláma, hol ne ringtak volna
megfulladt, hajótört angol emberek…
Az angol illusztrált lapokban évenként egyszer látni egy képet: „Mr. Kipling in his Home” aláírással. Nagy karosszékben, óriási íróasztal előtt ül egy negyven év körüli, tipikusan angol gentleman, dús, nyírott, vöröses bajusza van, apró angol szemei és pápaszeme. Ez Rudyard Kipling: a karosszék meg az íróasztal pedig a Home. Ezek a képek évente azért kerülnek az Illustrated London News-ba, a Graphic-be, a Sketch-be, mert ilyenkor Kiplingnek egy-egy újabb kötete jelenik meg. A napilapok és a heti, havi folyóiratok pedig ezeket irodalmi, sőt nemzeti eseménynek tekintik. Akár gyerekmesék, akár novellák, vagy versek azok, egy-egy Kipling-kötet megmozgatja az angol lelkeket, mert megint világdemonstráció indul ilyenkor a Kipling könyvével a brit imperializmus mellett. Ez az imperialista gőg pedig ott ég az angol, a skót ember szemében még akkor is, ha Keir Hardienek hívják és az angolok pedig Kiplingben látják ennek az eszmének művészi megtestesítőjét, kifelé demonstrálják.
És csudák csudája, hogy míg a Sherlock Holmes kitűnő szerzőjét Sir Arthurnak vagy Sir Arthur Conan Doyle-nak írják, addig Kipling csak, mint Mr. Kipling szerepel a hasábos dicshimnuszok élén. Ennek a különös dolognak ismert, de pikáns története van. Mert nem a királyon, illetőleg még az elődjén, Viktória királynőn, hanem Kiplingen múlott a dolog. Kínáltak neki báróságot, de nem fogadta el. Meg is írta, hogy miért nem. Az angoloknak szinte émelyítő loyalitásából őbenne egy cseppnyi sincs. Soha a királyról egyebet, mint gúnyt nem írt. Soha másképp, mint viaszbábot be nem állította. És ezt mégis össze tudta egyeztetni a hazaszeretettel, az angol gőggel, az imperializmussal. A nemzet minden, a király semmi.
Szól a király a hű emberének:
„Hozd a sarkantyúm, kardom elő!
Jó Tamás költőt ütni lovaggá
Nagy kisérettel indul el ő.
Meg is találták valahol, éppen a lantját pengette:
„Dallok én néked tündérmeséket,
Mit enyhe szél zeng szép hajnalokon;
Dallok én néked szörnyű igéket,
Mit orkán üvölt be ablakodon.”
És szólt a király:
„Jó Tamás költő, tedd le a lantot,
Ünneped lesz ma. Mára elég.
Esküdj egy esküt, kösd fel a kardod:
Téged lovaggá ütni jövék.”
Tamás költő, mélyen meghatva, leül egy kőre, aztán így szól:
„Szállj le, óh szállj le harci lovadról,
Így szavam hozzád fölfele száll.”
És leszáll lováról a király, mire
„Dallani kezd a lantján a költő
S alig hogy abból hangot kicsal:
Megilletődve áll a király ott,
Szeméből egy könyet csal ki a dal.”
Mintegy a dal hatása alatt, szinte önkívületben, elragadtatva jönnek a király ajkára azok az érzések, amiket a dalok keltenek benne. Érzi a bűnét, titkolt szerelme fellángol benne, kisóhajt belőle a régi fájdalom, ezernyi érzés hullámzik a szívében, földi istennek, majd kóbor kutyának, poklok nyomorultjának érzi magát. Aztán kitör belőle:
„Jó Tamás költő, áldjon az Isten,
Több vagy te, mint egy milljónyi más!”
Tamás költő pedig leteszi a lantját, mosolyog a bajusza alatt, aztán megszólal, gúnyosan, büszkén, fenséggel:
„Isteni trónhoz vittelek téged,
Poklok tüzébe vittelek én,
S te akarsz engem ütni lovaggá?
S lovaggá te ütnél? – Óh te, szegény!”
Így esett, hogy Mister Kiplingből sohase lett Sir Rudyard Kipling.
A lojális angol konzervatívok közt nagy volt a felháborodás. Különösen azért, mert nehéz időkben történt ez a súlyos sértés, a búr háború szomorú napjaiban. Mikor lezajlott a háború, nagy mozgalom indult az elesett katonák özvegyeinek és árváinak a fölsegélyezésére. Valakinek ez az ötlete támadt, hogy a pénzt úgy kellene összeteremteni, hogy írassanak egy dalt, amit egy nagy zeneszerző zenésítsen meg, ezt vegye meg mindenki egy shillingen és készen lesz a segítő alap. Igen, de ki írja meg a verset? A mozgalom élén a királynő állt. Tehát Kipling nem lehet. De hát akkor ki legyen? Megkérdezték a királynőt. Gondolkozott, keresett költőt, és végre is kimondta:
- Kipling.
Felkerekedett a bizottság és elmentek hozzá. Írná meg a verset. Sidney Jones majd megzenésíti.
- Megrendelésre? Tízezer font (240.000 korona) az ára.
A bizottság megdöbbent és azt mondták, shocking. Elmesélték a főbizottságnak, a királynőnek. Tízezer fontért írja csak meg. Kerestek egy másik költőt, végre is abban állapodtak meg, hogy összeadják a tízezer fontot. Kipling megírta az „Absent minded beggar” (Szórakozott koldus) című versét, a tízezer fontos checkre pedig ráírta, hogy „az első adomány” és elküldte a bizottságnak, mert az özvegyeket tudta sajnálni, de a mágnásokat nem.
Az „Özvegy”, a szomorú, gazdag öregasszony, a milliónyi fiával, akiket a tengerbe vetett, kacagott és sírva, nevetve cirógatta.
A nyugoti vizek közt él egy öreg asszony,
Sok kincse van neki;
Sok fiat nevel föl (s hazaszeretetből)
A tengerbe veti.
S némely messze fúl meg, némely a part előtt,
alig marad nehány;
De ő nem merül ki, küldi egyre küldi,
Élőt a holt után.
Mert amióta neki egy fél világ terem
És van sok tengere:
Tengerre nevelten, tengeren veszett el
A legtöbb gyermeke.
Vizek szántására küldi valamennyit,
Fából az ekéik.
S ha viharok járnak: - mint a vitorlákat –
lelküket megtépik.
A tűzhelye nyitva, a szellőnek, szélnek,
Hidegnek, melegnek:
És ha hazatérnek, szivrepesve néznek
A parti hegyekre.
És ha hazatérnek szinüres kezekkel,
Vagy ha kincset hoznak:
Szépen elmesélik, elejétől végig
Az öreg asszonynak.
Némely este tér meg, más meg késő éjjel,
De megtér mindenik:
Hallja, amint járnak, könnyü szellem-árnyak
Éjjente – reggelig.
Bármely messze földről, csak hazatér minden,
Élő vagy holt fia:
Ezt, hogy szeretetben, azt, hogy kegyeletben
Ringassa – Anglia.
A nagy Özvegyi titulust Viktória királyné kisajátította magának régen – Kipling elvette tőle.
A költő prózájáról itt nem akarunk szólni .Pedig a prózája tette naggyá, gazdaggá, mert az új angol irodalom legszebb, legegyénibb és legművészibb alkotásai a Dzsungel-mesék, az indiai kalandok, a barack-történetek. Az egyénisége viszont költészetében fejeződik ki legrikítóbban. És mivel leginkább a tenger, az ő misztikus, nagy romboló, elnyelő ereje, amely lelkesíti, ugyancsak ez szerezte is meg neki a „tenger költője” titulust. Ezek a versei a legszebbek. Az angol nép gigászi küzdelmei, azok a száz éves harcok, messze, hideg északon, a tikkasztó délöv alatt, azok a rémes, kolerás háborúk, amit a „világuralom” eszméje, a gyarmatosító politika zúdított Angliára ; azok a légiókat elhamvasztó harcok, a kultúra nevében és jegyében; a civilizáció örve alatt véghezvitt barbárgyilkosságok, azok a rettenetes és aranyat ontó eredmények, amelyeket ezek az emberpusztítások szültek – ezek lüktetnek Kipling verseiben. Ezeknek a hősei a fehér hajók, az elveszett légiók, a csontok, a porladó koponyák a hindustáni partokon, a „soha se sorozott ezred”, azok az előőrsök, akik ott voltak a vad, civilizálatlan országokban, mielőtt az első ágyút partra vonták volna a leöldösött telepesek és az a milliónyi angol tengerész, akiket elnyeltek az öt világrész tengerei. Ezek dalolnak büszke, de hátborzongató melódiákat arról a tengerről, amely szeret, megöl és elválaszt és amelynek minden hulláma ringatott már angol hajóroncsokat.
Már egy ezred éve tápláljuk a tengert,
És még mindig éhes ez a szörnyeteg;
Nincsen egy hulláma hol ne ringtak volna
Megfulladt, hajótört angol emberek.
Legjobb katonáink a tengernek adtuk,
S az még mindig hallat morajló panaszt…
Tenger kék vizének, hogyha vér az ára
Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt!
Nincsen egy hulláma, tengernek huzódó,
Mely egy hajóroncsot ne emelne fel.
Nincsen egy hulláma, a partnak huzódó,
Mely tetemet, hullát ne söpörne el.
Elhagyott parton homokba sülyeszti,
S fölötte a felhő mindig ott virraszt…
Tenger kék vizének, hogyha vér az ára:
Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt!
Már egy ezredéve tápláljuk a tengert
- Keserű egy végzet s édes büszkeség, -
Tápláljuk, mióta először hajóztunk
És amig csak kék lesz fölötte az ég.
Étetünk, táplálunk, végtelen szép mélység,
Amig az Úristen egykor kiapaszt!...
Tenger kék vizének hogyha vér az ára:
Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt!
A tenger a minden. Az erő, a hatalom, a kenyér forrása. Az öt tenger, ami az angol birodalmat körülnyaldossa, adja meg a világhatalmi pozíciót az anyaországnak. Az angol köznép szerint négy kulcsa van a világuralomnak: a Gibraltár, a Szuez, a Boszporusz és a Panama. Az első kettő már angol kézben van, a másik kettő – sohase lesz, de álomnak szép. Az angol népben él valami ős ösztön a tengeruralomért. Valami kimondhatlan vágyódás a tenger bírása után.
Ki vágyik a tengerre ki?
A sós vizü, végtelen árra?
Az ingó, a ringó, a lágy,
Vagy bőszen hullámzó csodára,
A mélyből dübörgve dagad,
A szürke, a habtalan, sanda,
S a szemhatár lágy vonalán
A tengerész tengere az,
Csak ő látja, ő tudja szentnek.
S bár könnyei hullnak belé:
Vágyik utána, mint bércek lakója
Vágyik a bércek felé.
Ki vágyik a tengerre ki?
Mely bukva, bukdácsolva ringat,
S mely vissza nem adja soha,
Ha elnyeli jaj! a csontjainkat.
A döbbenet, vágy, remegés,
S az árbóc az égre mutat,
És mintha hegyével szurkálná,
Bökdösné a csillagokat:
A tengeren nincsen csoda
És mégis csodák szent csodája,
Hogy vágyunk utána bután.
Vágyunk utána, mint bércek lakója,
Vágyik a bércek után.
A tenger, amely elitél
Kegyelmét is lágyan kinálja,
A ködfalak nagy libegő
Fátylát a szellő zilálja.
A délre huzódó jegek
Rém ropogását, robaját,
A kormányosok, neszelők
A ködfalon át is meghallják.
Az apjuk se félt a vizen
És a fiuk se fog félni,
Bár őket a mély elnyelé:
Vágyik utána, mint bércek lakója
Vágyik a bércek felé.
A tengernek nemcsak gyönyörei és fájdalmai vannak, nemcsak kincsei, hanem rablói is. Nem a kalózok, oh azok a szimpatikus, bölcs emberek, kedves gyilkosok, bátrak és istenfélők. A Stralsund, a Baltic és a yankee Northern Light kalózhajói, a ravaszok, a szentimentálisak. Vannak a tengernek lelketlen rablói is. Istenfélő uzsorások, a számító, brigantik, az angol „nagyiparos” gazemberek, a tenger kiaknázói, a tengerész-vágyak, álmok kiuzsorázói, Gloster, a báró, aki
Tízezer embert fizet,
És negyven nagy gőzöse járja
Az úttalan tenger vizet.
Még a gőgje is itt marad. Most haldoklik és végrendelkezik. A fiát, a művész-bolondot, a gyerektelen könyvmolyt az ágya mellé ülteti és beszél:
„Nem láttál még halált, Dicky?
Nos látni fogsz olyat ma még,
Hogy jó szivvel váltanád meg majd,
Ily véggel a tenmagadét.
Nem számitva negyven hajómat,
A nagy rendet, telepet
Embert faragtam magamból,
Jó nevet hagytam neked.
Húsz nehány évvel már gazda;
Ki tizezer embert fizet
És negyven nagy gőzösöm járja
Az úttalan tenger vizet.
Ötven nagy év ami szülte
És mind egy-egy ráncot hagyott.
De most – nemes ember és báró:
Sir Anthony Gloster vagyok.
A Felségnél voltam ebéden,
S az újságban, mindannyiban:
„A nagy, dicső angol iparnak
Egy hercege” – voltam, fiam.
Aztán elmondja, hogy nem kérdezősködve kezdte, mint mások, hanem munkával. Amit szerencsének hívnak, az nála munka volt. Tömte a vízre való hajót, javította, kovácsolta a bordátlan ócskát és azok, akik vele együtt kezdték az ipart, de nem „mertek”, most ott szolgálnak az ő hajóin mint hajósgazdák. Mert ő mindent „mert” és most ő fizeti azokat, akik nem mertek. A fizetésben valami fenséges erőt lát. Csak az hatalom, aki fizet, csak az az úr a többi felett, aki fizet; aki pedig fizetést kap, az a senki, az utcán kóborló vad eb. És hajtotta őket nagy szerte a világban, aztán asszonyt is hozott legott.
„Gyűjté a pénzt az anyád is,
Mind, amit Isten adott.
Ő mondta: vennék fel kölcsönt
És munkához látott szegény;
Félrészünk lett (a cégben) s a zászlónk
Ott volt az árbóc hegyén.
Vettünk vagy három nagy gőzöst,
Aprót és nyolcat-tizet.
S most negyven nagy gőzösöm járja
Az úttalan tenger vizet!”
„Boldogok voltunk. Nagy Isten,
Minden oly szépen haladt,
Ép’ akkor elhagyott, meghalt
Az Union partok alatt.
Tíz ölnyi vízbe sűlyesztve
- Meg van a helyrajza is –
És a hajót, amin meghalt
Őróla hivjuk ma is.”
Aztán Jáva sziget körül a „Mary Gloster” kevés híján zátonyra ment. Mert az öreg Gloster az italban keresebb vigasztalást. De, mintha az elhunyt felesége szelleme súgta volna neki a veszedelmet, még idejekorán kitértek.
„ – És attól a perctől itallal
Többé nem éltem soha.”
Az üzlettársa, Mr. Cullough, már Londonban volt. Vettek egy új telepet és az ócskát nagy olcsón javítva, új szabadalmakat vásároltak, majd áttértek arra az elvre, hogy „építeni olcsóbb, mint venni” és minden jól „beütött”. Mr. Cullough márványos, csöves, acélos, nagy kabint, óriási csavarokat, bársony falakat akart.
„De, hatvanöt táján meghalt
- Én meg ma éjjel megyek…
Tudtam hogy közel a végem,
Az első kis hűdés hogy ért.
Ép’ mikor két ezret adtunk
A „Byfleety” roncsaiért.
Mindenki vassal kovácsolt,
Én tudtam, hogy jobb az cél.
Egy cél bordát nem adnék
Tízezer tonna vasér’.
S kérdezték: - Hogy van, hogy nékem
Minden oly jól sikerül?
„Mindig úgy hordom a lámpám,
Hogy ott világit legelül.”
S jöttek a páncélos bordák,
Mindjárt a legelején,
M’ Cullough ép’ akkor halt meg…
És jobb is, hogy meghalt szegény.”
Megnézte a papírjait. A társa értelmes mérnök volt, tehát ellopta a terveit, bár az özvegy tiltakozott:
„E rajzokat el ne vegyem,
De hatvanöt percentet nyertem,
A hat centis hengereken…
És jól bevált kétszer a csőd is,
Kétszáz meg tíz ezeret
Szedtem így össze bukással.
Mindent csak érted, s neked…”
„Gondoltam: nincs abba semmi,
Jó léssz, mint édes anyád,
De inkább vagy negyven, mint harminc
És mitse számithatni rád.
Mert kollegium, meg eféle
Művész, meg költő bolond,
Bár tengerre küldtelek volna!
Mit tettél értem? No mondd…
Könyvekkel, képekkel éltél
és asszonyok szobraival,
Lásd az a sok, zagyva lim-lom
Inkább egy asszonyra vall.
Míg elvetted azt a kis csontvázt,
Vékony és gyenge fehér;
De egyetlen gyermeked sincsen,
Az életed - mondd – igy mit ér?
Másként volt édes anyáddal.
Az Isten nagy, kék tengerén,
Mindenik évfordulónál
Ő vitte a terhét, szegény.
Így nem kapsz, csak háromszáz-ezert,
Azt is letétben kapod;
- Látod, én munkába szerzém –
Kapsz rá majd jó kamatot.
Nem kell még dolgoznod sem majd,
Ha nem lesz se lányod, fiad:
Visszaszáll mind az iparra…
És lásd, csak az asszony miatt.”
„Lesznek majd nők, akik mondják:
Hogy másodszor nősültem én:
Az ilyennek adj majd egy százast
- A többit majd perli szegény.
Eddig az öreg Gloster báró jellemrajza. A pénzéhség és a jellemtelenség, a tőke hitványsága, amiből Gloster nagyiparos jelleme felépült. De mivel a pénzfejedelmek is szentimentálisakká válnak a halálos ágyukon, Gloster bárónak eszébe jut a tenger és az első felesége:
„De szólni akarok anyádról,
A lelkem majd ő vezeti,
Mert Glosterné báróné most is,
S majd mindent elmondok neki.
Lassan! Ne bántsd azt a csengőt!
Öt ezer sterling arany
Vár még reád ezenkivül,
Ha megteszed végső szavam.
Lesznek kik rám mondják majd, hogy
félbolond őrült vagyok,
De nélküled nincsen már senkim
És reggelre meghalhatok.
Márványban rengeteg pénz van,
De nékem ne állítsanak,
Pihenni én ott akarok csak
A kéklő nagy tenger alatt.”
„Mindent meghánytam, vetettem,
Úgy ahogy lennie kell,
Elvégzém a dolgom a földön
A testtel s a lelkiekkel.
Hallgasd meg, mit kell majd tenned,
Írásban elrendeled:
Hozzák a vén Maryt rendbe
S adják át útra neked.”
„Készen áll régen e célra.
És ráviszed holttestemet,
A vén Mary Gloster fölött az
Édes anyád lelke lebeg.
Ott akarok csak pihenni,
Hol ő szegény régen pihen.
Tízezer mértföldre innen,
A mély fövény berkeiben.
Ötezer sterling ettisztán,
Ha visszaérsz, M’ Andrews ad át.
Ennyi jár pusztán azért, hogy
eltemesd, Dick, az apád.
A térkép is nála van, Dicky;
(Nem bizhattam mindenkire.)
A kis Paternostertól délre
És hatvanöt mértföldnyire
Az Union partoktól harminc,
Egy yarddal se túl se tovább:
Északkeletnek hajózva,
Fekszik az édes anyád.
Elmégy, hisz’ jó fiú vagy te:
Érted a kérést, a szót
S ott hagysz majd engemet és a
Vén Mary Gloster hajót.
A kis kabinban kiteritve…
Majd nyisd ki az ablakokat,
Zümmögve zúg a csavarja
Hogy vágja a hullámokat:”
És ott fekszik Gloster, a báró,
Ki tízezer embert fizet
És negyven nagy gőzöse járja
Az úttalan tengervizet.
Gloster bárónak és a kalózoknak, a tengerészeknek és a halászoknak egy az érzésük a halálos ágyon, vagy a hajó fedélzeten, ha vérükben fetrengenek: a tenger végtelen szeretete. A költő lelkén keresztül imádja a kék vizet a vizek rablója is. De ez nemcsak imádja, hanem tiszteli is. A Northern Light, a yankee rabló, a Baltic, az angol és a Stralsund a norvég, a japáni vizeken járnak fóka-bőrt lopni az orosz szigetekre. Tilos, titkos vizeken, sötét, japáni ködbe takarózva, hogy a fehér, orosz hadihajók észre ne vegyék őket. Van erről egy mese, amit sanfranciskói matróz korcsmákban mesélnek el egymásnak régi emberek. Mikor szürkületkor a Yokoháma-öbölben a parti szél ringatja a matrózok dalát, elmondják, hogy nem látta őket se a hold, se a nap, mikor vad kalózok rémes harcot vívtak a titkos japáni vizeken. Ezernyi muszka had őrzi a muszka szigetek partjait. Törvényben áll, hogy azokat a partokat meglopni nem szabad. A ködös szigeteken ezernyi ezer fóka él, és a bőrükért szinte tenyésztik őket.
- S ahogy a fóka kicsapja a partra a fiát,
A tengerről özönlenek az éhes banditák,
S ahogy az első kiöd borul szeptember vége tájt,
Bevárják szökésre a sötét, nagy éjszakát.
Az úttalan, nyirko, ködös hullámos, nagy vizen
Bolyongnak titon, merre, hol nem tudja senkisem.
Pusztán az éjszak vad szele csókolja homlokon,
Amint sötéten imbolyog a zöld hullámokon.
De Isten, aki ösmeri a földet és vizet
És minden tettért egyaránt és igazán fizet:
Átlát a mély sötét ködön, mert mind a fiai,
Legyen yankee vagy japán, norvég vagy kinai.
Így esett, hogy a yankee Northern Light kalózhajó, egy ködös őszi nap fehérre festette az oldalát, kályhacsöveket állított a fedélzetére, amelyek úgy tátongtak, mint az ágyúk torkai, az árboca hegyén pedig az orosz zászló lobogott.
Kilopózott a part mögé. A Baltic ott feküdt,
Fedélzetén, a fenekén, halomba’ mindenütt,
Ezerötszáz fókabőr megannyi drága prém,
Ott lopta minap éjszaka a ködök szigetén.
A Northern Light nagy hangtalan siklott a víz fölött,
S ránehezült a sötét, nagy nyirkos japáni köd.
A Baltic most már futni kész, a csavar már forog,
Amott négy kályhacső vicsorg, mint négy ágyútorok,
(Mert hej, amíg csak futni tudsz, úgy meg ne add magad,
Dugáruval heverni rossz Vladivosztok alatt.)
Nekibukott a víznek és futott a ravasz yankee elől. Az meg utána, az orosz hadihajó maszkjában. Pár mértföldet rohantak át, de mikor a Baltic látta, hogy az üldöző nem vet golyót, Tom Hall, az angol kalózkapitány észrevette a ravaszságot.
„Becsaplak, halljátok fiúk, a hitet leteszem,
Oly igaz, mint hogy élek és Tom Hall a nevem:
Nem orosz, nem hadihajó! Rabló, mint jó magunk
Rabló, de fortélyosabb, mint most magunk vagyunk.
Rabló amilyet nem terem csak Oregau s a Maine,
Hej, érzem itt a te terved játszik most, Ruben Paine.
Bepingálta az oldalát! Pingálhatod nekem!
A Northern Lightot ismerem, akár a tenyerem.
Találkoztunk Bostonban már, találkoztunk mi rég,
De azt, hogy itt találkozunk, megbánhatod te még.”
„Hívjátok hát a Stralsundot, mindenki itt legyen,
Hadd kezdjük a játékot kettős fedélzeten”,
És fújták a rablók jelét, a tenger jajszavát,
S a ködből a Stralsund kivált, a vérszomjas barát.
Vakon, fehéren, csöndesen szántották a ködöt,
Jó takarás kinálkozott a csónakok mögött.
Megtöltött pisztoly mindenütt, szükség lesz még ma rá:
„Hogy osztozunk-e, Ruben Paine? Majd eldől nem soká!”
Vigyorgott egyet Ruben Paine: „Van kérem s két kezem!
Bőrért majd bőrt ád néktek itt, mindegyik emberem.”
Mert embernek törvénye nincs, mi ránk vonatkozik:
Törvény nem ér el északon, csak ötvenháromig (fokig).
Most négy dörülés és négy golyó törte át a ködöt, amely sűrűn, fojtón, fehéren terült rájuk, hogy a vértócsát eltakarja a magosságos Isten szemei elől:
Golyó-kicsapta vasszilánk kavarg, hull szerteszét,
Majd itt, majd ott rejt egy halált a sűrű szürkeség.
A vastag füst, terpeszkedő álmosan, kéken ült,
A Balticon kettőt, s amott már három elterült.
A várva telt halk percben a kormányrúd úgy nyögött,
Halk lélekzettel, csöndesen szivták be a ködöt.
Ott álltak mind, véres szemek, ráncolt ábrázatok,
Összevont szemöldökök, vérszomjasok, vakok.
A lábait szétvetve áll mind és a célt lesi,
Zúgó, bukó hajó, ahogy jobb-balra lökdösi.
Ruben Paine, az amerikai kapta az első halálos golyót. Lefeküdt a fedélzeten és visszasírja a Fundy-szorost, a Bars-kövét, amely aligha látja már. Tom Hall pedig csúfolja:
„Hisz embernek törvénye nincs, csak ötvenháromig!
Eredj csak bátran! Fönn, Ruben, majd büszkén tartsd magad.
Megőrzöm minden özvegyed, ahány csak itt marad.”
Egy Stralsund-matróz hirtelen két ólmot is kilőtt,
S Tom Hall hanyatt bukott be ép’ a kormányrúd előtt.
A melléhez kapott: „No hát! Ez lesz, mi eltemet,
Egy kissé várj csak, Ruben Paine, én is megyek veled.
Az ördögnek kettőnkre van szüksége, Ruben Paine!
Együtt megyünk az Úr elé, hogy döntsön. te meg én.
A lövések elültek, mély csend honol a három hajó fedélzetén, csak a két haldokló vezér viaskodik a halállal és búcsúzik az élettől.
A tisztitó sugáron át, most friss szellő remeg,
Hadd lássa önnön két szemük, hogy mit miveltenek.
És először most vágyott csak, mióta él talán,
Jó Hall Tamás a jó meleg, göröngyös föld után.
Még egyet szólt: „Megmondtam rég, - szint’ álmában beszél: -
Nem hoz reánk, nem hozhat jót, a vad keleti szél.
Osszátok el a bőröket egyformán mindenik
Adjátok át a részüket testvéri mód nekik,
És fussatok, kit merre a legelső szél ragad,
Még mielőtt ágyúival az orosz ránk akad.
Tom Hall most elmegy s bűneért ott jócskán megfizet,
Hagyjátok el a bűnös, nagy, ködös japán vizet.
Ott délen, mondjátok a szép, a kéklő ég alatt:
A Yoshiváni lányok, hogy gyertyákat gyujtsanak,
S a tengerre ki szégyent hoz: vizet nem érdemel,
Mint Behringet, temessetek futó homokban el.
S mert Ruben Paine se szerzett a nagy vízre több jogot:
Ki volt a jobb kettőnk közül, majd megmutatjuk ott.
Gloster a báró, Ruben Paine és Tom Hall. Hárman vannak tengeri rablók. Istenfélő, derék emberek. És mindnyájából kisír a tenger imádása, sőt a tisztelete. Mert a rabló „vizet nem érdemel”. Szégyent hozott a vízre, futóhomokban a helye.
Az erényeknek irodalomban és művészetben, talán a legnagyobbika az individualitás. Olyat alkotni, amilyet más ember ezen a világon nem tudna megcsinálni. Kiplingnek ez a jellemző sajátsága. Az erejében és a gyengeségében, kolosszális sikereiben, és időnkénti bukásaiban ez a jellemző vonás, a gerince az értékének. A „Kiplingesque” morál azonban szimpatikus azok előtt is, akik nem angolok és akiknek csak az elméjét ragadja meg az ő különös művészete.
Ami nemzetközi benne, az azonban klasszikus. Az állatmeséi, a gyerekmeséi, sőt akad verse is, amelyet internacionális jelzővel illethetünk. A „Farkasok dala” például, amelyben strófákba szedi az ős emberi törvényeket, a demokráciát, a magánjogot, a közjogot, a magánvagyont, a közvagyont, az állam kötelezettségeit a gyerekkel szemben, a személyes szabadságot és közszabadságot egyaránt. És azt mondja, hogy azok a törvények, amelyek szerint a farkasok élnek. Mert az állatok emberibb törvények szerint igazodnak, mint az emberek. Persze primitívek és jogesetek híján valók, a büntetés is csak egyféle – a halál. Íme három paragrafus.
A csorda ölése a húsa
És ott eszi meg ahol öl;
S meghal ki ellop, vagy elvisz
Bármennyit a csorda elől.
A farkas mit öl, az ő húsa,
Hordhatja mindenhova.
De enni a farkas-ölésből
A csordának nincsen joga.
Az apró kölyök joga a legfőbb,
Őnéki nincs jog, se vagyon:
Mert minden öléshez és húshoz
Őnéki jó jussa vagyon.
De azért Kipling mégsem nemzetközi. Tipikusan angol nemzeti és mivelhogy az – írja egyik kritikusa legutóbb -, Kipling büszke Angliára, de Anglia is büszke lehet Kiplingre.
Forrás: Renaissance 1. évf. 12. sz. 1910. okt. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése