Szana Tamás: Petőfi szülői

A legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya.

Maga Petőfi nevezi így szülőit: a „jó öreg kocsmáros”-t és áldott szívű feleségét a hamvaik fölé emelt márvány sírkövön.

Valóban szeretett szülők, mert alig van költő, kinek lantja igazabb, megkapóbb hangokat adott volna a fiúi szeretet érzelmeinek. Petőfi családias színezetű versei példányképei a költői igazságnak, őszinteségnek, az érzelmi mélységnek és nyilatkozásbeli bájnak.

Megemlékezik róluk, midőn vágyai a szülői hajléktól elszólítják s „bolygó lába száz tövisre hát”, s amikor újra fölkeresi a Duna mentében fekvő kis lakot, egész úton azon gondolkozik, mit mondjon majd kedvest, szépet a rég nem látott anyának, mígnem ajkán a viszontlátás örömei közt, utoljára is szótlanul csügg – mint a „gyümölcs a fán”. Még leíró költeményében a Téli estékben is minden valószínűség szerint a gyermekkori otthon emlékeit színezi ki mesteri ecsetjével. A társaival pipázgató öreg gazda s a vendégkínálásban kifáradhatatlan gazdasszony alkalmasint a jó öreg korcsmárosnak és nejének alakja a jólét korszakából.

Megragadó, könnyekre indító szeretet, minőt csakis nemes, önfeláldozó lelkek ébreszthetnek. És csakugyan ilyenek voltak Petőfi szülői: a legszeretettebb atya és a legszeretettebb anya.

A költő régibb életírói, Petőfi egyik-másik kedélyes verséből következtetve, nyers és tanulatlan embernek rajzolják az öreg Petrovicsot, mint aki sejtelmével sem bírt fia lángelméjének s mindvégig ok nélküli ellenszenvvel viseltetett annak pályája iránt. Ez az ítélet épp oly elhamarkodott, mint igazságtalan. Az öreg Petrovics nem volt nyers és bárdolatlan, ember, sőt ellenkezőleg, saját szorgalmából szép műveltségre tett szert, a jó olvasmányt mindig a legjobb gondűzőnek tartotta* (* Dr. Sass István: Vasárnapi Ujság, 1884, 52. sz.), fiainak taníttatására sok gondot fordított s míg jobb sorsban volt, nem egyszer mondta nekik: „Tanuljatok gyermekeim, még most tehetünk érettetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget reátok, mint azt, amire taníttathatunk!”* (* Petőfi István, Vasárnapi Ujság, 1872, 40. sz.)

 

Az öreg társalgás közben eredeti ötleteket szőtt előadásába, mely éppen olyan népszerű mondatokkal fűszerezett s átlátszó tisztaságú volt, mint a fiáé. Ellentmondást nem tűrő természetét azonban nem tudta megtagadni s évek hosszú során át szerzett tapasztalatainál fogva jogot is érzett arra, hogy házának vezetésében a rajongásig szerető anyával kezet fogva, annak csapongó érzelmeit itt-ott mérsékelve, szeretett gyermekeinek biztos jövőt ő teremtsen.

Ezért nem lehet rossz néven venni tőle, ha olykor-olykor haragra lobbant és talán durvább szavakat használt, midőn látta, hogy fia, kit áldozattal neveltetett, kiből papot, hivatalnokot vagy egyéb urat remélt, egyszerre kedvet kap a versfaragáshoz, a komédiához, s ekképp füstbe mennek szép álmai, ő maga pedig gúny tárgyává lesz a szabadszállásiak előtt, kik közül többen úgyis azt jósolgatták, hogy fia az akasztófán végzi életét. Nem kell felednünk azt sem, hogy Petőfi és atyja közt a leghevesebb összetűzések arra az időre estek, midőn Petrovics először az árvíz, azután pedig az emberek gonoszsága miatt károsulva, gazdagságából egyszerre koldus emberré lőn és végre midőn azt kérte, hogy legalább becsületének mocsoktalanságát bizonyítsák, azt is meg kellett érnie, hogy a bölcs szabadszállási tanács kiadta a hivatalos okmányt, mely szerint Petrovics, amíg gazdag ember volt, addig becsületes is volt, de aztán még azt sem lehet róla mondani. Nagyon érthető, ha a tönkre ment és üldözött vadként zaklatott szegény ember mindig haragra lobbant, ha arra a fiára gondolt, ki tizenhat esztendejével bölcsebb akart lenni nála, az élet iskolájában megedzett embernél.

Midőn Petőfi így jellemzi:

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő fia van,

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan -

szavait nem lehet, nem szabad szó szerinti értelmükben vennünk. – Az öreg Petrovics csak azért nem tartotta nagyra, hogy költő fia van, mert tudta, hogy az írói pálya Magyarországon áldástalan. Ily szempontból kell megítélnünk a színészet iránt mutatott ellenszenvét is. Nem tagadta, hogy Thalia papjai a nyelv apostolai; de ellensége volt a színészkedésnek, mert nem tartotta azt független, nyugalmas jövőt biztosító pályának. Ezért dobta oda gúnyosan a színészet nagy jelentőségéről szónokoló fiúnak: „tudom, sokat koplaltál, mutatja a színed”, hogy fölrázza őt álmaiból, rámutatván a kendőzetlen valóra. Midőn később mint segédszerkesztő és díjazott munkatárs mutatta be magát szülőinél, az apa és fiú közti viszony is közvetlenebbé, bizalmasabbá vált.

 

Dr. Sass István, a költő hűséges barátja, ebből a korból egy családi jelenet mélyen megható rajzát hagyta ránk. Petőfi, hogy tönkre ment és tehetetlen szülőinek sorsán szűkecske jövedelme mellett is segíthessen, számukra Vácot, a csöndes, olcsó és amellett könnyen hozzáférhető várost jelölte ki 1847 tavaszán lakóhelyül. Innen érkezett hozzá egy napon az a hír, hogy az ő „édes-kedves” anyja aggasztóan megbetegedett. Petőfi, Sass társaságában rögtön Vácra utazott. A híresztelés azonban, szerencsére, nem bizonyult be valónak. A jó asszonynak csak annyi változása volt, hogy köhécselvén, nehezére esett a beszéd. A szót ennélfogva a gazda vette át s miután egy ideig közönyös tárgyakról folyt a társalgás, az öreg végre Sándor viselt dolgairól kezdett előhozakodni.

Petőfi szó nélkül, szivarozva járt föl s alá, néha-néha elmosolyodva apja részletező előadásán. Végre megállt s kedélyesen kérdezte: kibékült-e már korhelynek tartott fiával?

A jó öreg ekkor elérzékenyülve következőleg válaszolt:

„Az isten is megverne, kedves gyermekem, ha panaszkodnám s el nem feledtem volna mindazon keserűséget, mit nekem és anyádnak okoztál. Most már semmi panaszunk, sőt naponkint kérjük Istent, hogy téged megáldjon.”

A költő, ki leverve utazott el Vácra, visszatérőben egészen megváltozott: közlékeny, kedélyes volt s tréfálkozott az egész út alatt.

**

Castelar Emil mondja Byronról írt szép tanulmányában: „Ha jó sugallatot érzesz szívedben, ha vágyat táplálsz letörülni a szenvedők könnyeit, segíteni a szerencsétlent, utolsó falatodat is megosztani az éhezővel, a halál karjaiba vetni magadat, csakhogy felebarátod életét megmenthessed, - fordulj meg, és mint őrangyalodat, ki a jó gondolatokat súgja szívednek, anyádnak szeretett árnyát találod oldaladnál. Az elme, a könyvek, az iskolák és az atya oltják belénk az eszméket, de az érzelmeket mindig anyánktól nyerjük; a jellemet az anyák alkotják.” – Petőfinél szintén föltalálhatjuk e szép szavak igazolását. A költő mély kedélyét, gyöngéd érzelmességét az angyaljóságú nőtől örökölte és csakugyan hangja is mindig gyöngédebb és melegebb, ha anyjáról emlékezik vagy azt ellentétül állítja atyja mellé. Midőn félig tréfásan, félig szemrehányásképpen mondja atyjáról, hogy „csak a húsvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, egész örömmel felel anyjának száz meg száz kérdéseire:

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek:

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek:

Mert mindenik tükör volt,

A honnan láthatám,

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

Még élesebben rajzolja az anya és apa közti ellentétet a Vizen című költeményében, mely egészében véve, megtörtént dolog leírása.

Petőfi Duna-Vecsén 1844-ben csolnakán egyik barátját mentette ki a Duna hullámaiból, s ekkor írta:

Anyám, ha mostan látnál,

Tudom, hogy mondanád:

„Az istenért, ha feldülsz,

Nem féled a halált?”

Apám, ha mostan látnál,

Tudom, hogy mondanád:

„Az ördög hurczol arra

Szaggatni a ruhád.”

A gyöngéden szerető anyát s a komoly, mindig számító apát találóbban festeni már alig lehetne, mint azt Petőfi festi ebben a rövid versben. És érezteti is háláját az anya gyöngédségeért, mert mindenkor a szerető szív rajongásával beszél felőle, s még nélkülözéseinek hírével sem akar fájdalmat okozni neki:

... Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlük mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse...

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szíve szegénynek!

A költő anyja iránt érzett nagy szeretetét átvitte az életbe is s míg a tüntető előzékenység terhére volt, az egyszerű, melegen érző házinők előtt kedélye teljesen megszelídült, róluk anyja jutván eszébe. Pákh Albert anyja, Arany János felesége azért nyerték meg tetszését, mert „egyszerűk és jók voltak”, mint az ő anyja. Midőn pedig 1848 elején olyan helyzetbe jutott, hogy szülőin segíthetett, mint boldog ifjú házas, így szólt Jókaihoz: „majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz.”

Hozzá is fogott, de a forradalom tervében megakadályozta.

**

Hogy Petőfi kritikája atyjáról nem a harag vagy bosszúság föllobbanása, hanem csakis a jóakaratú humor megnyilatkozása volt: ama költeményei mutatják, melyekben szíve töprengését festi a szülők sorsa felett. A Jó öreg kocsmáros-ban már csak könnyei vannak a mások gonoszsága miatt koldusbotra jutott szegény ember számára:

 

Alkonyuló félben van már élte napja,

S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,

S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,

Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.

-           -           -           -           -           -

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;

Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak,

„Úgy van, úgy”, szól később, „jóra fordul sorsom,

Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”

Én elszomorodva borulok nyakába

S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,

Mert az én atyám e jó öreg korcsmáros...

Áldja meg az Isten mind a két kezével!

Fiúi gyöngédsége azonban az István öcsémhez és Szülőimhez című versekben nyilatkozik meg legtöbb erővel. Mind a kettőben egy az alapgondolat; a költő csak azt kívánná, hogy kedvezőbb anyagi helyzetbe jutva, segíthessen szülői szegénységén:

 

Hejh, édes szülőimék,

Gazdagodjam meg csak!

Akkor, hiszem istenem,

Nem panaszolkodnak.

Vágya csak részben teljesült; de azt még megérte, hogy egy alkalommal a büszkeség és megelégedés édes könnyeit csalhatta a jó öreg kocsmáros szemébe. Jellasics bán 1848 szeptemberi betörése után Pesten önkéntes szabad csapat alakult s ennek az alkotmányra való fölesketésével Vasvári Pál volt megbízva. Vasvári tisztének teljesítése után ezüst gombos dolmányban, magyar nadrágban, hosszú szárú csizmában és pörge kalapban egy már őszbe vegyült férfiút vezetett elő s azt lelkes szónoklattal a csoport zászlótarjául ajánlotta. „A nemzeti lobogót, e szent jelvényt – szólt Vasvári – hívebb kezekbe nem bízhatnám.”

Az ajánlott Petőfi édesatyja volt.

Amint a Petőfi név elhangzott, egyszerre száz meg száz kar nyúlt az öreg Petrovics felé. A jó ember szemei megteltek könnyel, az öröm könnyeivel s alig talált szavakat a váratlan kitüntetés megköszönésére. Ha nem mutatta volna is, arca elárulta, hogy ez volt legboldogabb napja életének. A táborban általános tiszteletben részesült, esténkint számosan gyűltek köréje, kiknek aztán mindig örömest mesélgetett a haza nagy költőjéről, az ő kedves Sándor fiáról.

A jó öreg utolsó öröme unokájának: Zoltánnak születése volt.

Áradozó szívvel írja december 20-án: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kívánok az istentől szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom... Ugyan 20-án örömömben hozattam egy icce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni... Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk.”

Az anya ezt tette hozzá: „Kedves szeretteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Az öreg Petrovics, midőn 1849 telén Debrecenben járt, még láthatta kis unokáját s onnan visszatérve Pestre, nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének mindig kedvenc tárgya volt a kis forradalmi gyermek. Még halálos ágyán is, amikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha gyermeket ringatna, azzal akarván tudtára adni feleségének, hogy unokájáról gondolkodik.

A „legszeretőbb anyától” a sors még azt az örömet is megtagadta, hogy Zoltánkáját valaha szívéhez szoríthassa.

 

A két hitestárs élete csodálatos módon volt együvé szőve. Mintha csak a végzet egymásért teremtette volna őket: egy esztendőben születtek, egy esztendőben hunyták örök álomra a szemüket.

Honvédeink éppen Budavárát ostromolták. A szegény özvegy Budán puskatűzben kereste fel kisebbik fiát. Az elváláskor sem az anya, sem a fiú nem gondolt arra, hogy többé nem látják egymást.

Negyednapra történt meg Budavárának bevétele. A kisebbik fiú szintén ott volt a harcosok között, roham közben bátran hágott föl a bástyára s midőn a vár bevétele után örömittas szemmel tekintett alá Pestnek házaira, még csak nem is sejtette, hogy a józsefvárosi temetőben ekkor már édesanyja is ott pihent a jó öreg kocsmáros mellett.

A legszeretőbb anya temetésén csak költő fia lehetett jelen:

Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,

Annak sem látszott csak az egyik széle,

Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,

Mikor jó anyámat tettük le melléje.

A vár bevételét követő napon azonban hárman jelentek meg a legszeretőbb apa és anya sírjánál: a két fiú és az öregebbnek a felesége.

Kérdé az egyik, hogy mi legyen a sírkő felirata? „Semmi más, mint

a legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya” – válaszolá a másik – „elég, ha mi tudjuk, hogy kik nyugosznak itten.”

A jó szülők sírköve még ma is ezt az egyszerű, de sokat mondó föliratot viseli a homlokzatán. Most már ott áll a Kerepesi úti temetőben, ahová a drága hamvakat néhány év előtt átszállíttatta a nagy költő nevét viselő irodalmi társaság.

Unokák, dédunokák nem zarándokolnak a jó öregek sírhalmához. De fölkeresi a nemzet kegyelete, mert Petőfinek, a költőnek, érzületben minden magyar ember rokona, s a jó szülők, kiket ő annyira szeretett, megérdemlik, hogy tisztelettel csüggjünk az emlékükön.

(Forrás: Petőfi-album 3-11. old. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)