(Jankó János rajzaival)
Azok a régi jó idők! Sokat emlegetik, sokat rebesgetik öregek és azok, akik, hiába restellik, öregednek; akik ezt néha csak azon veszik magukon észre, hogy kezdik a régibb időket magasztalni.
De bármennyire hitelt vesztettek is az úgynevezett régi jó idők, bizony szép korszak az, amelyben a lelkesedés tüze éleszti az embereket. Szép dolog ilyenkor élni. A lelkesedés emelkedettsége, az erény tisztasága, az önzéstelenség magasztossága tanítja, buzdítja, képesíti ilyenkor az embereket a kitartásra, nélkülözésre, nagy tettekre.
Ilyen volt Petőfi korszaka. Nem a lözung, a diétenklassze, a jövedelem után becsülték az embert.
Kossuthon kívül Petőfiért lelkesedett a világ. A nép, a nem tudákos művelt középosztály éppen úgy, mint Vörösmarty, Szemere Pál, Eötvös. Már 1846-ban csak pár tudákos kritikus képezett kivételt Petőfivel szemben.
Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, valamikor nyolcz iskolát végzett a piaristáknál Pesten, azután hazament az apjával megosztani a gazdálkodás gondjait. Tíz éve, hogy nem járt Pesten, és ez volt fő indító oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig!
Petőfinek nagy tisztelője volt. Minden munkáját megvette és nagy részét könyv nélkül tudta.
Elindulásának híre esvén Tiszafüreden, egy szomszéd községbeli földbirtokos felkereste s megkérte, hogy jó barátjának Petőfinek vigye el üdvözletét, tiszteletét.
Bangó Pista sem füleinek, sem szemeinek nem akart hinni. Sehogy sem fogta fel, hogy ő Petőfi jó barátjával áll szemben.
Újabb, határozott komoly ismétlése után a szavaknak végre elhitte, amit hallott és megígérte, hogy ő elviszi az üdvözletet; de hát mégsem
igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogy hogyan kell az ilyen nagy emberrel beszélgetni, azt sem tudja, hogyan szólítsa meg.
- Hát csak úgy beszél vele ön, mint velem, mintha régi jó ismerősével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.
- Bizony – mondá – nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Majd az úton csak kieszelem, hogy miként beszéljek, viselkedjem.
Másnap útnak indulva Bangó úr, szerencsésen elérkezett Budapestre, vagyis az akkori Pestre
Az Úri-utczai híres Pilvaxba fordult kávézni. Székre hányja magát az egyik kerek asztal mellett, a padimentumba vágva sarkantyúját. És parancsol kávét.
- Virtszhausz, Kaféhausz, egy porczió kávét!
- Tudja-e, ki az a kopottas ember – súgja fülébe a szomszédja -, Petőfi!
Bangó Pista felugrik. Petőfi elé toppan s kérdi:
- Te vagy Petőfi?
- Én – feleli nagy komoran Petőfi.
- Hát te írtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet?”
- Én.
- Tyhű, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!
Erre átkarolja hősünk Petőfit és felragadja a levegőbe, mint a termetes sas az éneklő madarat, s elragadtatásban olyan lelkesen szorongatja, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette.
Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, mitől Bangó Pista úgy remegett.
(Forrás: Petőfi-album 142-144. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése