Mint a szegény vándorló, kit zordon tél-időn
A nyájas háziasszony meleg tűzhelye véd:
Míg elborúlt arczával halk búcsút venni jön,
Csókolja hosszan, hosszan a háznak gyermekét...
Aképen lép ma hozzád a hálás franczia,
Vendége a magyarnak... s kezében szép virág van.
Hozzád jön, költő-harczos, hazád kedves fia,
Aki daloltál néki s meghaltál érte bátran.
Ragyogtál, büszke lángész s elvesztél csatatéren!
Ércz-szobrod áll s nem tudják, hogy hol vagy eltemetve!
De nem sajnállak – inkább irigyellek ó testvérem!
Szebb sorsot más nem adhat, csak Istenek jó kedve.
A hol letiprott durván a lándsás csőcselék
S meghaltál, hogy ne múlj el többé soha, soha:
Ested helyén bizonnyal vadrózsa bokra ég
Ó szerelem költője, szabadság dalnoka!
E lángoló rózsákban lelked tovább virúl!
S amit menyasszonyának szerelmes ifja tör:
Rózsáidtól a kedves hőbb szerelemre gyúl,
Több báj lesz esküjében... csókjában több gyönyör.
S ha szép estéken ott ül bokrod piros bogán
Az éneklő szabadság virrasztó madara:
Megittasúl rózsádtól a boldog csalogány,
S a csillagos egekre ujjong föl a dala!
(Ford.: Ábrányi Emil)
(Forrás: Petőfi-album 132. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése