Nem vagyok oly szerencsés ember, hogy a Parnasszus hegyét megközelítettem, vagy a kasztíliai forrásoknak csak egy csöppjét is megízleltem volna. Életem és munkásságom mindenkoron idegen országok népeinek és erkölcseinek gyakorlati megfigyelésére, tanulmányozására szorítkozott. Ha tehát ennek dacára a poézis atyamesteréről, hazámnak Isten kegyelmét tanúsító lángeszéről nyilatkozni merek, úgy ez csak arra a viszonyra való tekintettel történhetik, melyben Petőfi a kelettel és nyugattal áll.
Ha Európa és Ázsia közt párhuzamot vonunk és a két világrész gondolkodását és törekvéseit összehasonlítjuk, úgy könnyen felismerhetjük, hogy Magyarország ezeréves európai múltja és a népelem szomatikus és szellemi alkotórészeinek túlnyomóan nyugati jellemvonásai dacára legbelsőbb lényében még mindig az ural-altai faj kifejező bélyegét hordja magán.
Nemzeti karakterünket gyakran a kelet és nyugat szerencsés frigyének mondták s valóban e házassági kapocsnak Petőfi múzsája a legékesszólóbb kifejezője. Metaforái, képzeletének merész röpte és érzéseinek melegsége épp úgy emlékeztetnek a keleti költők elragadó képeire, amint tiszta demokratikus szelleme, alkotásainak szabadságvágyó iránya a modern világrendben hatalmasan előrenyomuló, az emberiség magasabb és eszményibb céljaiért küzdő Európát juttatják eszünkbe.
Ha Petőfi költészetének e jelentőségéből indulunk ki, úgy talán nem kockázatos az állítás, hogy egy jövő kor irodalma teremthet nagyobb költőket, mint aminő Petőfi volt, de magyarabbat, a kelet és nyugat közt elfoglalt néprajzi életünk hívebb kifejezőjét soha.
(Forrás: Petőfi-album – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése