Im a nemes harcz megharczolva már;
Terhed letéve, kedves pályatársunk!
Hull a szemünkből bánatos könyár,
Hisz sír fed el, hogy már többé ne lássunk.
Óh jaj, hogy a kit annyian szerettünk,
Nincs és nem is lesz már többé közöttünk!
Nagy és sötét az űr, melyet hagyál;
Kétkedve kérdjük: óh ki tölti majd be?
Mit porba sujtott a rideg halál:
Hervadt reményfánk még egyszer hajt-e?
Az erős oszlop vissza lesz-e téve
A megingott ház ősi szegletébe?
Megáll lelkünkben minden gondolat;
Szemünk’ merőn ez új sírra szegezzük
Szivünk’ szorítja fájó indulat,
és vért folyat, bár balzsammal kötözzük;
Mert mindenünk van eltemetve véle,
S minden szem könye méltán hull föléje.
Férj és apa, fi, testvér, jó barát,
Népoktató, szent énekek vezére,
Dalnok, ki bú és örömnek dalát
Plántálja a szerette én szivébe,
A szorgalom, a munka mintaképe:
Mi véle szállt a sír sötét ürébe.
Mit festem én tovább szép jellemét?
E kép szivünkbe jobban van befestve.
Önkéntelen kínálja kellemét,
S ragyog, miként a csillag csöndes este.
Szaggatni keblet újabb fájdalommal?
Csak ezt tenném több bánatos szavammal.
Vigasztalok. Tudom, csekély szavam,
S elszáll a légben, mint a füst, a pára;
De könnyebbülve érzem magam’,
Ha így hagylak el, bús ország határa.
Vigasztalok az Úr szent vigaszával:
A síron túl szebb a boldogabb hazával.
Ne sirjatok! hisz ő minek marad,
Csak teste lett egygyé a föld porával;
Emléke rejtve kebleink alatt,
El nem takarja sír éjfátyolával;
Ide repüljön, szálljon fejünk felett
Virraszt felette hűn az emlékezet.
- Im a nemes harcz megharczolva már;
Terhed letéve kedves pályatársunk!
Hull a szemünkből bánatos könyár,
De szent hitünkben él vigasztalásunk –
Isten veled, míg e hitet betölti,
Az Úr, ki hamvunk szebb életre költi!
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 11. szám, 1891. márczius 15. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése