Vásárhelyi: A magyar szabadság

Ott, hol aranyfátyolt úsztat a napkelte

A menybolt szegélyén,

Század óta nyugszik Rákóczynak lelke

Mohos sirja mélyén.

Század óta alszik, ólomnehéz álma;

Mégis a fájdalom át-meg átaljárja.

Megdermedve alszik, nehezen ha ébred;

Hírneves Rákóczy! nagy lelked mivé lett?

Nevednél is fénylőbb lelked: a szabadság,

A magyar szabadság!

Fel ne ébresszétek,ne háborgassátok

Kinos könyütökkel!

Megtöri, megrontja a százados átok –

Jaj néki, ha fölkel!

Jaj néki, ha látja raboskodva népét,

Megtörve örőkre bizalmát, reményét.

Rémes sötét álma bús jelenre válna,

Sirja éjjelébe vissza-vissza vágyna

Rákóczy elcsüggedt lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

Fel ne ébresszétek, ne háborgassátok

Zsarnoki önkénynyel!

Sodrából kirántja e romlott világot..

Jaj néktek, ha fölkel!

Tenger fájdalomban kőszirt a haragja,

Gyönge hajótokat összemorzsolgatja.

Mint haragos égnek szikrázó villáma,

Büntorlás nyilait fejetekre hányja

Rákóczy felbőszült lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

De ti nem sáppadtok! – Békókat a népre!

Iszonyú békókat!

S jaj ki szólni merne, börtön fenekére

A feljajdulókat!

Csend van. – Nem hallotok jajszót. Csak az éjjel

Viszi a fájdalom bús hangjait széjjel.

Megkönyörül rajtok az éjféli szellet,

Szárnyaira kapja, viszi napkeletnek,

Hol Rákóczy lelke nyugszik: a szabadság,

A magyar szabadság!

S megnyilik a sírnak egy egész világgal

Becsukódott szája,

Eloszlik az éjjel s vakitó világgal

Száz napnak sugára

Üdvözli Rákóczy feltámadott lelkét,

A magyar szabadság dicskörözött keltét.

Indúl a hazában. Diadal az utja;

S hire a világot csakhamar befutja:

Felébredt Rákóczy lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

Mint a zsarnok önkény: sötét éj borongott

Egész Pest-Budának,

S megrendült az ének, a zúgó harangok

Mind megkondulának.

Isten! a ki látod sajgó kebelünket,

A sötét rabságból szabadits meg minket.

Kinek szent igéje sziveinkbe szállott,

Miatyánk jöjjön el te dicső országod,

Magasztos országod: az igért szabadság

A világszabadság!

S mint a honszeretet: fényes lőn az éjjel,

Elnémul az ének.

Mind az egész népség leborúlva térdel;

A nagy ébredésnek

Dicsőitésére hozsannát kiáltnak.

Fel, fel sínylő nemzet! Itt a szabadságnak

Követe a napfény. Nincs már örök éjjel;

Itt Rákóczy lelke megváltói fénynyel –

Rákóczynek égő lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

Mint a kérgerepedt jégfolyamok árja

Fut a népség össze,

Megnyilik az önkény börtöninek zárja,

Lánczokat tép össze.

Ismered az ifjút piros lobogóval,

Melyre sorsod írva baljóslatu szóval?

Mindenütt elöljár dobogó szivével,

Gyújtva, lelkesitve tüzes szellemével.

Az ifjú Rákóczy lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

S ott dúló csaták közt, hol százezrek ellen

Vív parányi nemzet:

Lelkesít, elöljár ama dicső szellem,

Mely hősöket nemzett,

Kik bátran állanak szemközt a halállal,

Rabsághoz szegődött zsoldosok hadával.

És e dicső szellem, el nem veszhet többé,

Ha győz is az ármány: élni fog örökké,

Rákóczy feltámadt lelke: a szabadság,

A magyar szabadság!

Feltámadt az eszme, melyet hideg sírba

Vetett a zsarnokság

S vérrel a világnak könyvébe beirta

Nagy nevét: Szabadság!

És győzött az eszme, mert gyöznie kellett –

A világhóditó ige, a mely mellett

Annyi hősök küzdtek, el nem veszhet többé:

Míg él az igazság: élni fog örökké

Rákóczy halhatlan lelke: a szabadság,

A magyar szabadság.

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd 11. szám, 1891. márczius 15. vasárnap