Viharos: Conjugatió

 

I.

Van egy ember…

A kis szobában falhaloványan ég a lámpa. Alig világítja meg azt a szoba sarkot, amelyben rozoga ágyon beteg asszony fekszik. A beteg arca csupa fájdalom, a tekintete csupa gyengeség s az érzése csupa kétségbeesés. Féléve már, hogy betegen fekszik, s ki tudja felépül-e valamikor? Az orvos nem ígért semmit, csak a vállát vonogatta. Mártha is, a férje is megértették ezt a vállvonogatást. Csakhogy mindegyikmásnak értette. A férj reményt, a nő lemondást olvasott belőle. Csak az a kis apróság, négy éves kis fiuk, nem értett belőle semmit, mert az egész doktor bácsiból csakis a puhaszőrű bundát látta, ez a bunda pedig a játszókedvének elérhetlen ideálja volt. Mártha tudta, hogy halála le fogja sújtani a férj lelkét. Talán meg is fosztja majd az inspirátiótól, amelyről azt hitte, hogy a poétának az életet jelenti.

Valamikor azt álmodta, hogy annak a kis szobának falába emléktáblát vakolnak, odakint a téren pedig szobrot állítanak férjének a nagy írónak. Megint ezt a képet látja, hanem ez a kép összezavarodik; másik lép a nyomába s utána harmadik és negyedik is. Koporsó áll a szobában, s abban a koporsóban maga-magát látja. Olyan lesz benne, mint a milyen Juliette volt, mikor holtan feküdt a kórház asztalán. A koporsóra zokogva, jajgatva borul majd a férje, mellette pedig kíváncsisággal telje áll majd Andorka, a fehér mamát nézve, s az érthetetlen játékot bámulva. A beteg összeborzadt. Ennek a képnek iszonyatától meg akart szabadulni.

Odahívta ágyához Andort, s beszélgetni kezdett vele. De Andorka nem akarta abbahagyni játékát, visszasompolygott az ablakhoz, s nem figyelt az anyja szavaira. Mártha megint csak a gondolataira maradt, s marad addig, míg férje haza nem jön a hivatalból. Nem jöhet esténél korábban. Mártha arra gondol, hogy mi történnék, ha egyszer későn érkeznék haza, s a feleségét halva találná? És mi történik majd később-később, mikor elmúlt már a kétségbeesés s csak a fájdalom kerül néha felszínre? akkor is – csak úgy mint most – eljár majd a hivatalba és hazajön késő este a gyermekéhez. Mártha egyszerre odakapott a szívéhez, izgatottan emelkedett fel a vánkosról, görcsösen összekulcsolta a kezeit és kereste a félhomályban a szemközt függő feszületet. Nem jutott egy szó se az ajkára, hanem a tekintete tele volt könyörgéssel. Az életért imádkozott, az életet követelte, mert van egy ember: a gyermeke, akinek erre az életre szüksége van.

II.

Lesz egy ember…

Az egész vidék csendes. Elült a szellő, elaludt a természet. csak egyetlen helyen, olyan kicsinyen, mint az öklöm, nem tudott úrrá lenni a csend. Ez a kis hely, ott van annak a fiatal leánynak szívében, aki ablakára könyökölve belenéz a határtalan setétségbe. Az a szűk kis hely tiltakozik a kicsinysége ellen. Egy óriás világnak vágyai nem tudják helyüket találni abban a Gulliverországban.

Elnyelték a felhők a holdvilágot, egyetlen hely sincs a nagy éjszakában, amelybe belefogózhatnának a szemek, a leányka mégis szerteküldi tekintetét: azt hiszi, meg tud küzdeni a végtelenséggel. Nem bír meg vele, eltéved. Hanem a vágyak megtalálják az eltévedtet, s elviszik magukkal az ábrándok világába. S aztán visszatérnek és csudás szépségeiről beszélnek a kicsiny leányzónak. A lányka pedig szívére szorítja két kezét, behunyja szemét, összeszorítja fogait s gyönyörűséggel hallgatja a meseszót. Érzi, hogy neki is lesz része a csodavilágban, hogy lesz egy ember, aki megszerzi valamikor ezt a részét. A syringa illata, a szíve dobogása, az idegei izgatottsága mind arról beszélnek, hogy lesz egy ember…

III.

Volt egy ember…

A kályha mellett puha karosszékben a nagymama ül, a szalon többi székein összevisszaságban asszonyok, férfiak, leányok ülnek. Az egész szoba csupa jókedv. Mindenki fecseg, nevet, s a fiatal mátkapárral évelődik. Az eljegyzés híre bent állt a lapokban, megkezdődhetik a hivatalos gratuláció. Rokon és ismerős is egymás után jönnek, hogy Ellát és szüleit üdvözöljék. A nagymamának is kijut a boldogságból. Ott ül karosszékén és hallgatja a fiatalság tréfáit és elmosolyog mókáin.

Ha még egyszer részt vehetne bennük! De nincs második ifjúkor. Csak a gyermekkornak van másodvirágzása, az ifjúkor eltűnik visszajöhetlenül. Öröm és szerelem és boldogság elmúlnak a barna fürtökkel, az öregségnek csak az emlékezés marad. Felébrednek a régi kedv s a képek, és feléled a régi érzés, de szól a holló; sohamár soha… soha… sohamár!

Az unoka elnevette magát valamin, s a nagymama elébredt álmodozásából. A szép leány kipirult arccal szabadkozott a vőlegénye ellen, aki át akarta karolni. A nagymama mosolyogva nézte.

Valamikor ő is így hancúrozott. Hatvan évvel ezelőtt, mikor az ú haja is barna, az ő arca is sima s az ő lelke is fiatal voltak!

Tudja az Isten, hová lett, mivé lett az a legény, aki megtanítá szeretni, hogy azután gyűlölni is tudjon? A szerelemnek vége s a gyűlölet is elhalt s az idők is elmúltak.

Nevessetek leányok, szeressetek gyermekek. Valamikor a nagymama is fiatal volt, s a nagymama is szeretett. Volt valamikor egy ember – nem a nagyapa volt -, aki betöltötte a szívét s aztán megsebezte kegyetlenül. Igen, volt egyszer egy ember – áldja meg az Isten a haló porában is!

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd, 1890. deczember 21. vasárnap. Mutatványszám