Találkozunk sors irgalmából,
Kezembe foghatom kezed;
Közöttünk hogy mégis a távol
Végtelenné növekedett!
Az elválásnál mint remegtük
A végzetet, a tért, időt,
Igaz szerelmünk ellen esküdt
A rossz világ – mi azt hivők.
A nagy mindenséget vádoltuk,
Mert két hű sziv ugy elszakad,
Pedig csupán keblünkbe hordtuk,
Szerelem, a te sorsodat.
Mitől kegyelmet sohse vártunk
A sors, idő, a messziség,
Mind irgalommal volt irántunk,
Nem gátolák szivünk frigyét.
A hibás egyedül a sziv volt,
Mely gyönge, ingó, mint a nád;
Hogy most a régi üdv hideg, holt,
Csupán szivünket éri vád.
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 12. szám, 1891. márczius 22. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése