- Uzd, 1891. jan. 14. –
E hóvirágos akáczfák tövében,
Itt fogsz aludni hófehér virág.
Igy volt megirva sorsod fent az égben,
Nem ébredsz, bár könyharmat hull reád.
Forró, mint nyári nap,a szeretet,
De életet már az sem ad neked!
Szülők reménye, drága szemefénye,
Igy hullsz a sírnak fagyos éjjelére!
Alig hasadt még tündérszép világod,
Alig feslett, még rózsás erdeje,
Már itt hagyád örökre e világot,
Nyiló tavasz, rád száll a sír tele.
Nem vált valóra ábránd és remény,
Te porladozni fogsz a sír ölén.
Hová most indulsz, szomorú az útad,
Halál foná menyasszony-koszorúdat.
Szomorú, mégis szép a te halálod,
Lelked szárnyára por még nem tapadt,
Az angyalok közt üdvöd feltalálod,
Míg minket bűn és bú űz itt alatt.
Ki lassu hervadással most lehullsz,
A fényes égben örökké virulsz;
Nem fáj már, a mi ugy fájt néked itten,
Meggyógyított – magához vett az Isten.
Fölséges Isten, sebhedt lelkek Atyja,
Gyógyítsd meg a siránkozók szivét!
Oh hallja meg, ki kedvesét siratja,
Az égből hangzó bíztató igét!
Csak alszik e lány és nem halt meg ő,
Kihajt tavasszal a bús temető.
Míg felragyog a szebb tavasz sugára,
Hints, Isten, áldást a nyugvók porára!
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 4. szám, 1891. január 25. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése