Csöndes éjben, néma éjszakában
Fürteimet simogatják lágyan,
Föltekintek fájón, megtörötten,
Drága anyám őrködik fölöttem.
„Arczod ugy ég, ugy tüzel az ajkad,
Ugy megesik szivem-lelkem rajtad,
Boldogtalan, szegény beteg gyermek
Most tudom csak mennyire szeretlek”
S csókeső hull izzó homlokomra
Balzsamával enyhet harmatozva,
Hogy e fonnyadt, lázban égő arczon
Üde rózsa s kikelet fakadjon.
El elsuttog biztatgató ajka
Nagy fájdalmam, mintha alább hagyna,
Fenyves illat s napsugarat érzek
S dal madara rakja már a fészket.
Régi, régi, mult időkbe szállok
Körülvesznek tarka képek, álmok,
Vágyva rezdül meg a lantom húrja,
S elkezdi a régi nótát ujra.
És dalolok zengek ugy mint régen,
Mint szivemnek első ihletében,
Fűzöm a dalt egyre, szakadatlan,
Folytatom ott, a hol félbehagytam.
S igy halok meg dallal a szivemben,
Végutamban dal kisér el engem,
S ha lelkemmel csöndes révbe érek,
Vége szakad e bús költeménynek…
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 7. szám, 1891. február 15. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése