Messze vágysz repülni
Drága magzatom!
Sorsodat szegényke
Már reád hagyom.
Útra mégy keservim
Drága gyermeke,
Rád borúl szülődnek
Minden érzete!
Kincseim megosztni
Véled oh honom
Vágyna árva lelkem,
Ah de oly zokon
Tört reám szegényre
Annyi, annyi vész;
Két javam maradt csak
Szívem, és az ész.
És e két erőm is
Összeroskadott;
Engem annyi édes
Érzet elhagyott.
És e két erőm is
Úgy fogyott, apadt;
Igy mezőmön annyi
Rózsa elmaradt.
A kinyiltakon sem
Lelni annyi bájt,
Mennyit árva szívem
Hőn epedve várt.
Bár teremtenél te
Jó fiam eszélyt;
Intve, gyújtva, óva
Ontanál segélyt!
Bár fakadna benned
Élvek ére, mert
Jó szülőd jövődön
Kéjelegni mert. –
Légy azon hogy annak
Büszke csert emelj,
A ki dijt csupán ön-
Érzetében lel. –
Ember, ember átka!
Poklot oszt a gaz;
Üdveket leölni
Mint ne birna az? –
Ember, ember üdve;
Üdvet, oszt ki jó!
Éljen, e nemes nagy
Czélra áldozó!
Költs iszonyt az aljas
Bűnök átkitól!
Költesz, éneked ha
Érzelemhez szól!
És piritsd meg azt az
Átkozott gonoszt,
A ki csalfa szivvel
Másokat lefoszt.
S azt, ki szülni poklot
Ronda szivvel ég!
Nem remeg, csupán ha
Csattog a nagy ég!
Bár merengne rajtad
Annyi érzemény!
Tüzni hány virágot
Rád akartam én!
Áh mi szép kitünni
Érdemek, s magas
Rények által; üdvet
Mint ne szülne az?
Költs szemérmet a gaz
Bűnös érzetén;
És feléled újra
Szűmben a remény!
Gyujts magasztos és nagy
Büszke érzeményt;
Mely legyőzni vágyjon,
Annyi bünmerényt! –
Ah de tömkelegben
Tévedez sezgény
Érzetem; ily üdvet
El nem érek én! - -
Hogy dalolni szoktam,
Az csupán merény;
Lantom annyi szirtbe
Ütközik szegény!
Annyi gond, keserv, baj
Nyomja szívemet;
Mennyi kór fogyasztja,
Dúlja testemet!
Életem mi? tenger,
Megtörött remény;
Szűm vihar; zajában
Összeomlom én.
Gyenge testem üldi
Kór, baj, és nyomor:
Engem ennyi ellen
Könnyen elsodor!
A mit oly szeliden
Nyujta nékem ég,
Sorsom átka által
Eltemetteték!
Hogy ha üdvem ellen
Nincsen annyi gát;
Kertem akkor annyi,
S más virágot ád!
Ah de gáncsokat vet
A végzet nekem,
S igy szegény maradsz te
Árva gyermekem!
Istenem ha ennyi
Vészt nem érez ő!
Rajta mennyi kellem
Lenne lelhető!
Nem sokára megdönt
Engem a halál;
Üdv nekem ha addig
Gyermekem talál
Tért a nagy világban;
S nem rogy össze ott;
Sőt ki bir magának
Vivni ott jogot.
Lépjen ő világba
Véglehem előtt,
Szűm kesergne hagyni
Árvaságban őt,
Lépj a nagy világba
Kis fiam, ne félj;
A ki lelkes, ottan
Hidd meg az megél!
Bár letépte ékid
Durva végzeted;
Meglehet, hogy így is
Fonni fog neked
Egy kecses leányka
Drága szép fűzért;
Vajha szenvedésem
Érne ennyi bért!
Áh de jó szülőd oly
Kóros és szegény;
Igy talán reménye
Csak hiú szeszély!
Mért hiszem hogy ömlik
Arczodon remény?
Mert meleg kebellel,
S hőn szeretlen én!
Hogy ne légy szülöttem
Pőre, és szegény;
Gonddal, érzeménnyel
Ékesitlek én!
Énekedre bennem
Úgy fakad remény,
Mint a kis pacsirta
Drága zengzetén.
Mért teremne kertem
Maszlagot csupán?
Dijt iparkodásom
Érdemelne tán?!
A szülői érzet
Térein miért
Nélkülözne szívem
Üdvet, égi bért? –
Dércsipett virág vagy
Bár te gyermekem;
Mégis értted, értted
Lángol érzetem!
Árva, árva szívem
Kéjt fiában lel;
Szűm nagy édes üdve
Ah ne vesszen el!
Általad nevelni
A mi szép, erény;
A hazának üdvet
Adni vágytam én!
Majd ha szép magasztos
Érzetet nevelsz;
Hamvaimnak akkor
Pantheont emelsz. –
Zengd fiam mi üdvet,
Mennyet oszt a rény,
Mint honol nagy átok
Bűnök érzetén!
Tüzd ki a honérzet
Büszke zászlaját;
Üdvet osztva lengje
Az honunkat át!
Szégyenitsd meg azt az
Rosz szivű magyart;
Érdekért ki honra
Mert emelni kart.
S azt ki hogy találjon
Gyáva kegyben részt
Szive ellenére
Szór a honra vészt.
Nyújtsd fiam e honra
Nyújtsd ki jobbodat;
Annak egy virágot,
Szép virágot adj.
Bár fakadna rólad
Szépre jóra vágy;
Hírt, erőt magasztos
Fényt csupán az ád.
Légy hazám te boldog,
Nagy s mindig szabad!
Őseink nyomában
Mennyi üdv fakad!?
Minket őseinknek
Dús erénye int;
S a honérzet igy nagy…
Lángra gyujt; megint.
Szítni ilyen üdvös
Lángokat szabad!
Igy szülöttem arra
Vess hasábokat!
Füstje majd e tüznek
Felfelé repül!
A kebelre édes
Szent remény terül.
Nem veszesz hazám el
Néked élni kell!
Mert mindent áldozni
Tud fiad, ha kell!
Legyen a magyarnak
Szíve és azon
Csergjen a honérzet
Árja, gazdagon!
Lengjenek fölötte;
Rény, erély, s erő;
A hon üdve bizton
Nagymagasra nő!
Ó hazám sok érdek
Sz6ázfelé lökött;
Össze csak jogodnak
Szent szerelme köt! –
Rózsabájt a honra
Kérdezed ki tűz?
Nép, mely észvirágot,
Szivvirágra fűz!
Hogy ha hős erénynek
Fészke a kebel,
Ugy igába népet
Senki sem terel! –
Szép ki bir segitni
E kies hazán;
Égi kéjre gyúlhat
Már az itt talán! –
Zengd fiam, mi aljas,
Ronda rút egyén
Az, ki lelni nem bir
Kéjt önérzetén.
Vesdd meg azt, ki hogy le
Mossa szennyeit,
Tékozolva költi
Fényre pénzeit.
Szennyiből a bünnek
Nem ragad ki fény;
Fénybe, diszt keresni
Balga képzemény!
Szép ki dús erényre
Gyújtja a kebelt;
Vétek ellen üdvös
Harczra kelni mert.
Ily tusára lépni
Úgy esengek én!
Áh ne félj fiam, nem
Dönt le a merény!
Rád szerelmem árja
Vágyna omlani;
Bennem így az eszme
Mint apadna ki?
Majd ha énekedre
Elpirul a bűn,
Hő imát az égbe
Mint ne küldne szűm?
Nőjön e hazában
Szépre jóra vágy,
Majd jövőnk mi kedves
Szép bizalmat ád!
E hazának üdve
Felderengni fog,
Mindenütt ha érvhez
Férkezend a jog.
Fel, ha a kebelnek
Aljas érzetén,
Majd erőt veend a
Tiszta érzemény;
Fel, ha büszke vágynak
Rak lakot a szív;
Vétek ellen az ha
Szép tusára hív.
Ily tusára hívni
Vágy minket dalom;
Vajha czélhoz érne,
Vajha magzatom!
Vajha működése
A világ körén,
A családi élet
Tiszta tükörén,
Üdvet, és szerelmet
Birna nemzeni;
Szivem akkor ah mit
Fogna érzeni! - ?
Bár ki égy, a honnak -,
Nyújts ha birsz babért:
Szivem engem erre,
Szinte esdve kért.
Birtokom mi? kérded
Lelkem, érzetem!
Adni mást a honnak
Nem lehet nekem.* -
Ah de főmben elme,
Szűmben érzemény:
Így a hon javára
Lenni vágyok én!
Hatni; rést erőm csak
Magzatin talál;
Az teremtve hal meg
Mint selyembogár!
Nyujts a honfiaknak
Nyujts fiam babért;
Zengzetén dalodnak
Mint ne lelne bért?
Az, ki érdekülve
A jövőre néz;
Értte bár mi bajjal
Szembe szállni kész.
Ostorozd az aljas
Ronda gaz kajánt;
A ki téged akkor
Vész ölébe ránt;
A midőn kecsegtet
Hízeleg neked;
Hála érzetére
Csalja szívedet.
Költs fiam szerelmet,
A fiú szülők
Közt, a kapzsiságot
Majd nem érzik ők!
Küldj a hitvesekre
Szép bizalmat, és
Szent fűzér leend e
Szép szövetkezés!
Egy nyalábba forrjon
Bátya, néne, húg;
Sok vad érzet átka
Majd hiába zúg!
Vonzalomra gyújtsd a
Jéghideg kebelt,
Érdekért ki szívet
Összezúzni mert.
Légyen ötször üdvöz,
A ki üdveket
Mint a nyári harmat
Játszva hinteget!
Hintegetni üdvet
Általad szegény
Gyermekem, buzogva,
Égve vágyok én!
Lelkes énekesnek
Vágylak látni én;
Vajha teljesülne
Vajha e remény!
Szűm esengve tört e
Büszke czél felé,
Annyi küzdelemre
Azt ez készteté.
Üdvet oszt a munka!
Czélhoz is vezet;
Az miért ne venne
Kegybe engemet?
Kegybe vesz ha szórni
Fog fiamra bajt;
Üdv ha feltalálom
Szűm mit hőn ohajt.
Légy fiam te annak
Hirdetője, hogy
A gonosznak üdve
Bizton összerogy.
Légy liget, a melynek
Árnyiban remény
Sarjad, abba enyhet
Lelni járjak én!
Légy gyümölcsfa, melynek
Szép gyümölcse rény,
Tiszta szép nagy érzet,
És jogos remény!
Légy te tükör, abban
Lássa a ravasz
Jellemét; mi szennybe
Vonja őtet az.
Légy patak, találjon
Benned enyhitalt
Az, kit egy gonosznak
Vétke vészbe csalt.
Légy mező, a melyen
Oly virág terem,
Melynek illatárjain
Üdvem élvezem.
Légy fiam magas rom,
Melyre kitekint;
Lássa annak arcza
Mennyi rényre int!
Légy te bércz, a melynek
Szirtfokán lehet
Szépre andalodva,
Lelni üdveket!
Légy vihar, a cselnek
Csala lepleit
Fujd el, s igy fedezd fel
Ronda szennyeit.
Légy Zephir, mely édes
Illatáért emel,
S igy a szivben annyi
Szép erényt nevel.
Légy fiam te jelve
annak a mi szép,
Forrj magasra, s jóra,
Tisztelend a nép!
Légy furollya, melynek
Szép szavára nő
Hősies nagy érzet,
Fény, erély s erő!
Légy fűzér, a melynek
Minden éke gyújt;
Melyre a honérzet
Szent malasztja húllt!
Légy nagy érzeteknek
Bóbabukra fel,
Jő a hon koránya
Gazdag üdvivel!
Légy vezér, utánad
Törjön a ki vágy,
Büszke czélt elérni,
S az ki rényre ád!
Légy fiam erélyes
Férfi, mely kinéz
Czélt magának, értte
Áldozatra kész!
Légykebel, röpítse
Abba bús jaját
Az, ki szánva szánja
E szegény hazát!
Légy tavasz, köszöntsd az
Üdvadó napot;
Annyi bajt csak annak
Keble oszthatott!
Mint a nap hevének
Csókja üdve tád;
Úgy a rény adványit
Keggyel osztja rád.
S igy ki szép honára
Vágyva szórna kéjt;
Vétek ellen az fog
Húzni hős aczélt.
Bűnök ellen én is
Huzni vágytam azt;
Bünre törve égtem
Szülni szép tavaszt!
Szégyenitsd fiam meg
Azt a rút egyént,
A ki sírokon les
Mint bagoly reményt!
A ki vermet ásni
Másnak oly serény;
Drága elve, aljas
Ronda bünmerény!
Ah teremts fiam
Üdvet, és tavaszt;
Jó szülőd esengve,
Vágyva kéri azt.
Légy azon, hogy élvvel
Vágyjon a tanoncz
Szert tanokra tenni:
Ily nagy üdvet onts!
Szép ha érdemeddel
Rád szerencse gyül;
Fényre jutni szégyen
Érdemetlenül!
Bár kerül szerencse
Hogy ha érezed
Érdemed; legyőzni
Bánatod lehet! -
Ah borúlj atyádra
Drága gyermekem;
Arczodon merengni
Drága kéj nekem!
Lángolón szeretlek
Jó fiam, ne félj
Szűm szerelme versed,
S így szülőd remél!
Annyi dús reménynek
Fészke gyermekem;
Igy veszélynek őtet
Én ki nem teszem.
Csak ha hallgatékony,
Csendes és szerény
Vagy fiam, csak akkor
Küldlek útra én.
Jaj nekem, ha téged
Elkap a halál!
S annyi szép reményem
Messze, messze száll.
Jaj ha gyermekemre
Törne a kaján,
Bánatomban össze
Dőlne szűm talán.
Büszke vággyal égtem
Őt nevelni hűn;
Igy gyönyört szegényben
Mint ne lelne szűm?
Csak maradjon itthon
A ki csintalan;
Atyja vont figyelme
Rá szegezve van!
Úgy szeretsz te engem
Mint szelíd atyát!
Érzeted mi lenne?
Hogy ha bús tanyát
Nyújtna nékem a vad
Börtön éjjele?
Abba nékem értted
Menni kellene!
Még se légy te félsznek
Hőse gyermekem;
Messze szállj előlem
Gyáva félelem!
Küzdj hatállyal a vad
Bűnök átkival;
Majd e szivben annyi
Nagy keserv kihal.
Gyújtsd fel a közönbös,
A hideg kebelt;
Üdv nekem, ha üdved
Ily magasra kelt!
Nyújts a csüggedőnek
Enyhet, és erőt;
Hass a szenvedőre,
Gyámolítsad őt!
Hogy midőn vad érdek,
S rény tusára lép;
Általad segitse,
Győzzön az mi szép.
Krisztusunk tanának
Légy te hirnöke;
Zengd mi átkot oszt a
Balhit ördöge.
S azt, hogy a hit addig
Oszt csak üdveket;
Míg rajoskodással
Nem szövetkezett!
Zengd, hogy a hit annyi
Édes enyhet ád,
Mennyi poklot oszt a
Balhit átka rád.
A hit ád nagy, égi
Gazdag üdveket:
Míg a balhit üdvet
Máglya-tüzre vet.
Bár lehetne néked
Jó fiam e vész-
Felleget deritni!
Szived és az ész
Törjenek e lelkes
Büszke czél felé!
Ég kegyét e czélra
Mert ne küldené?
Gyújts fiam világot,
Hass, teremts erélyt:
Gyáva a ki csak nyög
Árva gerleként.
Gyáva, a ki nem bir
Nagyra törni fel!
A magast, a szépet
Bátor éri el!
Még se törj magasbra,
Mint birja erőd;
Szégyen éri áh a
Balga vakmerőt!
Bár dalodra össze
Omlanék a gaz
Gyűlölet vad átka
Hő fohászom az!
Vajha hő szerelmet
Szülne éneked;
Szép leányka vonna
Szivre tégedet!
Majd ha általad meg-
Szűnik a harag,
A kaján reményi
Össze omlanak!
Majd ha énekedre
A család cselén
Elpirul, beszínli
Ott magát a rény:
Akkor érzeményem
Egy fohászba gyúl
Áldozat-boromba
Hála könnye húll!
Hogy ha ennyi üdvet
Osztna rám az ég,
Szűm imát rebegve
Szűdre omlanék!
Jó szülédnek ilyen
Ömledő hevén,
Mint ne nőne benned
Drága érzemény?! –
Mennyi lanyhaságot
Látni e hazán?
Bár dalodra rényre
Gyulna oh a lány!
A hazának üdvit
Honleányi szép
Érzeménye szüli,
Bűnt mely összetép.
Onts a nőszivekbe
Szép, dicső magas
Érzeményt, mosolygva
Jő fel a tavasz!
Kincs a nő; ha lelkes,
Szive nagy, s kecses:
Szebb, s dicsőbb alakja
Földöntúl se lesz!
Vágya ég teremni
Bájt, hatályt, s erőt;
Drága vágya közben
Alkotá a nőt! –
Vajha lenne minden
Lyánka szíve cser,
Melyre csak jeles fi
Birna folyni fel.
Majd ha minden hölgyben
Ős erény lobog;
Úgy a hon koránya
Felderengni fog!
Rólok a honérzet
Szent szerelme át
Mén a férfiakba,
S így a szép hazát
Majd közösen őrzik
A szövetkezők;
Büszke czélra össze-
Fonva lesznek ők!
Igy a női szűkben
Kincsed áll hazám! –
Működő a dalnok
E kies tanyán!
Bár teremtne kincset
E kies tanyán
Gyermekem; mi kéjnek
Szállna üdve rám!?
Vivj ki hős eréllyel
Gyermekem sikert:
Rád fiam, szülőd ily
Czélt kimérni mert.
Önts a női szűkbe
Szent szerelmet, úgy
Már felettök annyi
Vész hiába zúg.
Hogy ha vész, s ezer csel
Ront leányka rád
Szűd, megóvni valjon
Védlepelt ki ád?
Akkor életednek
Vad tusáiban
Véd, s megóv szerelmed
S igy magadba’ van.
Gazdag ész annak,
A mi drága kincs:
Szíved- és eszedben
Van leány e kincs!
Ész tanácsa, szivnek
Szent szerelme hol
Összeforrva vannak,
Ott nagy üdv honol!
Igy hogy üdvet adhass
Jó fiam nagyon
Vágyj az észre, szivre
Hatni gazdagon!
Ah de ily magasra
Ah csak úgy jutandsz,
Hogy ha szép virágos
Téreken futandsz.
Hogy ha unni fogna
Téged olvasód;
Kár leendne értted
Vesztegetni szót.
Bár dalodra nőne
Elme, szív, virág;
Rózsa-párta szállnak,
szállna óh te rád;
Sziv teremt nagy üdvet;
Ój a földi lét
Drága kincse, gyöng
Érzem én becsét!
És az ész: szövétnek,
Lángja üdve tád.
Bár egész özönnel
Szállna lángja rád!
Védjeink e hölgyek!
Csókjuk égi bér!
Szent szövetkezésök
Üdve égig ér!
A pazart, ki vészbe
Oktalan rohan,
Rántsd ki; ugy becsülni
Fognak oly sokan!
Szállj be a fukarnak
Szíve tájira,
Vajha az figyelne
Szűd tanácsira!
Gyámolitsd a lelkes
Férfi lépteit,
Csald ki a leányka
Méla könnyeit.
Igy ha eljön érttem
Halkan a halál,
Véglehem reád egy
Hő fohászba száll!
Oly kietlen árva
Gyászos életem!
Kéjt csupán te benned
Lelhet érzetem!
Ösztönözd a restet,
Fedd meg a gonoszt;
Zárd meleg kebelre
A jelest, okost.
És teremts világot
Abban, a ki nem
Érzi, mily nagy áldás
A honérzelem!
Hordj fiam magasztos
Büszke érzetet!
Csókja a hazának
Égi élvezet!
Ily jutalmat érni
Istenem be szép!
Most azért szülöttem
Pályatérre lép.
Képzetimben rád nagy,
Üdvek árja vár,
Egy kecses leányka,
Boldog, szende pár.
Ah szegény szülédnek
Mennyi kin vala
Eddig élte, bár csak
Élte hajnala
Feljöhetne kedves,
Büszke sorsodon;
Nem honolna akkor
Bánat arczomon!
Égi üdv terülne
Rám szegényre még;
Meglehet, reám is
Üdvet oszt az ég!
Mint mosolyg eőmbe,
Mint azon remény?
Gyermekemben élvet
Hogy találok én!
Értted én a bajjal
Harczra szállni nem
Féltem; ily viharban
Drága érzelem
Szállt reám: a baj csak
Szivem üdve lett,
Általok fiam ha
Ékesittetett. - -
Ah ha csüngne rajtad,
Csüngne sok kebel,
A világba akkor
Újra lépne fel.
Két szülöttem őket
Néked oh hazám
Vágyom által adni,
Üdv ha tüzne rám
Érttök egy virágot
A kies haza,
Jaj ha fáradalmam
Hasztalan vala!
Próza egy, s a másik
Szende költemény,
Fényre hozni őket
Féltem eddig én! –
Ah de most figyelmem
Csak feléd vonúl
Útra kész szülöttem,
Majd ha rózsa hull
Rád, talán hajolni
Fognak ők feléd;
Most te menj előre;
Légy te útvezér!
Jaj de rád ha szégyen
Szégyen és homály,
A világ szeszények
Durva átka száll.
Ah miként fog akkor
Dúlni érzetem,
Elfogy éltem üdve
Kín lesz életem!
Szűm kesergne akkor
Árva gerleként,
Áh a dérlepett fa
Már nem oszt reményt!
Tán elátkozandod
Akkor oh atyád,
Bár az annyi búnak
Engedé magát.
Ah bocsáss meg akkor
Drága gyermekem!
Úgy is annyi, annyi
Kín lesz életem.
Ah ne vess meg akkor;
Fenn mi szent a jog! –
Igy jövőben élted
Még mosolygni fog.
Bár ha szűm halálig
Bánatot fakaszt;
Hidd; te még megéled
A kies tavaszt!
S igy borulj reám le,
Szivem érzetén,
Felvirúl, feléled
Annyi szép remény.
Csillapitsa akkor
Nagy keservidet,
Hogy megóvtad árva
Jó öcséidet.
*) Még szegény atyám
életében irtam.
Forrás: Sréter Kálmán
versei. Nyomatott Vodianer F.-nél Pest, 1864.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése