Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 5-6.

Katona József

5

Katona Bánk bán javításán dolgozik. Színpadra akarja vinni. Betiltják.

Kikelése a cenzúra ellen. Történelmi és esztétikai tanulmányai. Kecskemétre megy, és városi alügyész akar lenini. Bánk bánt kinyomatja, s Kecskemét városa tanácsának ajánlja. Tiszteletdíja. Viszonya Kisfaludy Károlyhoz.

Városi alügyésszé választatik. Hivataloskodása 1820-1830. 

Halála

Katona, úgy látszik, hónapokig javítgatta művét; mert semmit sem akart elmulasztani, ami tőle telhetett. A becsvágy és sértett önérzet egyaránt szenvedélyessé tették. Elégtételt óhajtott venni mellőztetéseért, elő akarta adatni művét, hogy a közönségtől nyerje ki azon tapsokat, melyeket bírálói megtagadtak. Szerénysége nem zárta ki önérzetét, s valahányszor kiemelkedett csüggedéséből, bár habozva, mindig bizonyos nemes büszkeséget szegezett a csalódás és balsors ellenében. Ez s a hazafiság tartották fönn, ameddig fönntarthatták, és semmi más azon számos tényezők közül, melyek befolynak az írók tevékenységére. Előbeszédében szégyen nélkül vallja be, hogy műve figyelmet sem keltett. E nyilatkozatában több a büszkeség, mint a szemrehányás; mintha mondaná: művem ért valamit, ti eldobtátok, köszönöm, most többet ér, mert alkalmat adtatok jobbá tennem. De az önérzet és tevékenység e pillanataira a csüggedés napjai következtek, melyek inkább szokták látogatni a nagy, mint a csekély tehetségű írókat. Ő is érezte azon csapásokat, midőn a tehetség egész erejével önmaga ellen fordul, s a kétely minden áldást átokká változtat. Azonban ekkor csak néha lepte meg e betegség: az erő és tehetetlenség, a hő vágy és eltompultság, a megalázkodás és kevélység sivár melankóliája. Később egészen martaléka lőn. Most csak közeledett feléje a remények ösvényén. Sorsa és önmaga akarták úgy, hogy darabonként törjék meg hite, büszkesége, erélye, mert kevés volt benne a támadó erő, és semmi abból a szilaj elszántságból, mely óhajtani szokta az akadályokat, hogy győzedelmeskedjék rajtok.

Az 1819. év elején már egészen készen volt kijavított tragédiájával, éppen akkor, midőn gróf Brunszvik Ferenc, a pestvárosi színház haszonbérlője, a székesfehérvári színtársulatot Pestre hívta meg, hogy hetenként két magyar előadással örvendeztesse meg a magyarság barátait. Az előadások sora május 3-án a Kisfaludy Károly Tatárokjával nyílott meg. A fővárosban újra megszólaló magyar Thália minden eddiginél nagyobb lelkesülést idézett elő. Mintha mind a színtársulat, mind a közönség megváltoztak volna. Amaz művésziebbnek látszott, emez buzgóbb lőn. A színház minden zugában megtelt, s az új színmű roppant tetszésben részesült, Kisfaludyt a színpadra akarta vonszolni a nép, hogy megkoszorúzza benne az egyetlen drámaírót, ki nemzetét lelkesíteni képes. Katonára nagy hatással lehetett e jelenet. Senki sem örvendett nála jobban e szokatlan részvétnek a drámai művészet iránt, de bizonyára fájdalmas érzések boronghattak lelkén. Íme, amiért ő éveken át hiába küzd, egy más egypár hét alatt kivívja, s ami több, egy csekély becsű művel. Ez is egy ok volt, hogy műve színrehozatalát siettesse. A színtársulat, melynek tagjai közt sok régi barátjára és ismerősére talált, örömmel fogadta az új tragédiát, de a legjobb akarattal sem adhatta elő. A cenzúra betiltá. "Bánk bánom - mond a Tudományos Gyűjteményben megjelent értekezésében⁶⁰ - nem engedődött meg az előadásra, hanem csak a nyomtatásra. Miért? Királyné-gyilkolás miatt? Vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember keserűen fölszólal? Nem! csak azért, mivel Bánk bank nagysága meghomályosítja a királyi házét. Teszem már most (noha ez inkább recenzióra, mint cenzúrára tartoznék), hogy Bánk, kinek lépései alatt reng Magyarország, sokkal csekélyebb volna: nem a másik extrémbe esnék-e az ember és a cenzúra, ha azt hengerítené elé, hogy egy hitvány jobbágy miképp döfhet egy koronás főbe? Holott így egy hatalmas, egy királyi Bánk, nem mint jobbágy öl, hanem mint élet-halál ura hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga erőszakos áldozatját."

E csapást nehezebben tűrte, mint azt, mely bírálóitól jött. Szenvedélyes élességgel kel ki a cenzúra ellen s drámairodalmunk fejlődése egyik fő akadályának nevezi. "A cenzúra - folytatja az idézett helyen - ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban nyakát szegi minden szépnek és nagynak (drámákról szólunk). Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek körül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket, mely mintegy ezen épülhet: hit, felsőség, és szemérem, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből irgalmatlanul kaszabol. Nem azon sopánkodom én, hogy egy agyafúrt fickónak vallás, fejedelem és főképp a papság ellen való hánykódása megzaboláztatik, és játékában egy utcabeli korcsot hajat borzasztó káromkodásokkal nem karakterizálhat, vagy egy buja metsző a szemérmet pellengérre nem kötheti, de a századok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az egyébként legigazabb hívségű író a mostani körülmények köntösét kénytelen aggatni. Midőn én egy erkölcstelenséget utáló Felicziánust indulatjának illő polcára viszek, midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékaira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én vagyok Feliczián, mikép lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik fölkiáltásnál a gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél, ez én magam vagyok, én a XIII. században élő, hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le, én Zách Feliczián, aki megfertőztetett magyar becsületeért egy királyi háznépet akar eltörölni. A cenzor nem a századok lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot (correlatiót) tekinti; így Petur bán, aki 1213. évben ezt mondhatja: »Görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó, nekem mihelyest a fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom, és az asszonyt becsülöm, de annak engedelmeskedni nem tudok«, most midőn az asszonyörökösödés, a Pragmatica Sanctio föláll, mit szóljon? pedig szólani kell neki, mert az egész háborúságnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje pálcájához nyúló királyné. Egy időszakból, melyben minden magyar nemes, ekéje mellett is, ha kardját fölköté, már oly érettnek vélte magát a királyságra, mint Árpád vére, mely csak az ő elődei által tartá az elsőséget ajándékba, korántsem lehet a megtörtént valóságot a mostani körülmények rámájára vonni - éppen azon magyar nemesség, mely hajdanában véres fogakkal, mint megannyi tribunus plebis az ő dörgő vétójával tisztes királya elébe toppant, és ügyetlen nyakrántással azt mondá: »Nem úgy megy az király uram«, most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel, ha szinte későbben ezen igen veszedelmes fogaktól megfosztatott is. No hát éppen csak ezért annyi szép bájaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg? Igaz, hogy a példa rossz, és rosszat szülhet. Jaj, istenem! a rosszat ha nem vetik is kikél. Ravaillac, Louvel stb., ha soha komédiát nem látnának, mégis megtennék fertelmes munkájokat. A példa igen szerény ösztön, ha az önszeretet és magamegtorlás zabolázzák az embert. Avagy hát kevesebb volna a példa, ha egy tatár khán ölettetnék meg saját jobbágya által? Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a megkoronázott koronatolvajt, akkor Forgács ne vághassa agyon a megkoronázott hitszegettet (Kis Károly)? Mikor a német színeken egy sváb herceg, Johann von Schwaben, megölheti eltartóztatott jussáért tulajdon vérét, koronás császárát, vagy Macbeth Angliában koronára való vágyakozásból Duncant halálos ágyba fekteti: akkor Magyarországban Béla ne kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy Arbucz szinte macbeth-i nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa? Bánk és Feliczián nem bosszulhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek? Egy Attila pedig, szinte Hunnia királya, az asszonyi becsületért, aluva éjjel, nyilvánságosan ölettetik meg a néző előtt, anélkül, hogy csak eszeágában is volna valakinek, hogy a világnak legnagyobb felsége öletteték meg. Tiltsuk a morálsértést; ez minden gazt eltemet!"

E nyilatkozat több tekintetben érdekes. A sebzett költő azt a szabadságot követelve magának, mely nélkül valóban nemzeti dráma nem tenyészhet, egyszersmind be enged pillantanunk költői természetébe. Midőn azt mondja: Én vagyok Bánk, én vagyok Feliczián, s hogy lehessek az, ha e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből - előttünk áll a drámaíró, ki beleélte magát a letűnt korok, az idegen helyzetek és szenvedélyek szövedékeibe, s együtt érez, szenved személyeivel. Valóban Katona a múltban él, de eszményi lelkesülése, mellyel ezt megeleveníti, minden időkhöz szól. Soha nem lépi át azon határvonalt, mindig megtalálja azon pontot, mely éppen úgy kizárja a múlt modernizálását, mint nem engedi, hogy csak régiségibúvári érdekűvé váljék. Tragédiája hű rajza a XIII. század Magyarországának, de a XIX. század magyarjainak van írva. Személyei semmit sem mondanak, ami a korral ellenkeznék, de mind olyat mondanak, ami most is visszhangra talál minden szívben. A Bánk századja más, mint a Katonáé, de némi analóg viszonyok által érintkezésbe jő a kettő, nemcsak az általános emberi, de a nemzeti és egyéni viszonyokra nézve is. A múlt és jelen, az egyéni és eszményi bámulatos összhangja olvaszt össze a műben minden részt, s képezi szervezete alapját.

Bizonyára mindezt maga a tragédia jobban megmagyarázza, mint a költő eme odavetett nyilatkozata, mellyel se elméletet fölállítani, se esztétikai elveiről számot adni nem akart; de nem mellőzhető, mert adat arra nézve, hogy Katona tudta, mit ír, s nem volt oly öntudat nélküli költő, mint amilyennek némelyek tartják. Egyébiránt ily költők tulajdonképp nincsenek is. Igaz, ritkán állanak elő ugyanegy korszakban nagyszerű költemények s kitűnő esztétikai munkák, az sem szenved kétséget, hogy rendesen nem a költő az, ki azon műfajnak, melyben dolgozik, legjobb elméletét tudja megírni, de ebből nem következik, hogy a valódi költő ne értse, mindenekfölött ne érezze művészetét, s alkotása csak esetleges legyen vagy olynemű ösztön, mint a madarak éneke. Ez elméletet oly költők találták föl, kik minden felelősséget elhárítván magokról, mintegy isteni kijelentésnek akarják tartani szellemök minden nyilatkozatát, s oly kritikusok fogadták el, kik betöltve hiszik hivatásukat, ha a költők udvaroncai. Mind a költő, mind az esztétikus a szépre törekszik; a különbség köztük csak az, hogy egyik az analízis és elmélet, a másik a szintézis és gyakorlat útján jut el oda, vagy jobban mondva: egyik boncol, a másik alkot, egyik absztrakt, a másik konkrét alakban igyekszik feltüntetni a szépet. Bizonyára két különböző tehetség és eljárás, de bizonyos pontig egyik a másiknak nélkülözhetetlen segéde, s amint nem lehet képzelni valódi kritikust némi költői fogékonyság, sőt erő nélkül, éppen úgy nincs valódi költő, kiben teljesen hiányozhatnék a kritikai eszmélet.

Katonában nem hiányzott, sőt jobban értette a tragikai művészetet, mint az akkori esztétikusok bármelyike. A színpadon élt és nőtt föl, s a mindennapi gyakorlat verítékével, a sokszoros tévedések árán vásárolta dramaturgiai ismeretei jó részét. Shakespeare német és magyar fordítmányai forogtak kezén, s e nagy költő hatását költői pályájának második korszakában meg is érezni rajta. Műgondját már javítgatásai is tanúsítják. A cenzúra ellen is leginkább esztétikai szempontból kel ki, nem annyira politikai irány, hanem a történeti hűség és tragikai hatás érdekében. A történelmet első ifjúságától fogva tanulta, s nemcsak az elbeszélő, de a kutató történelemírók műveiben is búvárkodott. Nem elégedett meg a nevek és tények puszta ismeretével, a dolgok és emberek ismeretére törekedett. Tudta, hogy a képzelem nem alkothat, ha az emlékezet nem nyújt elegendő anyagot. Általában történelmi tanulmányai költői lelkesülése egyik fő forrását képezték. Másképp volt meggyőződve, mint Kölcsey, ki a magyar történelemben nem látott elég alkalmas drámai tárgyat. Katona sokat talált, s nem egy tragédia csíráját hordozta lelkében. Legalább idézett nyilatkozatából ilyesmit vehetni ki. Midőn Kun Lászlót és Árbocot, Bélát és Andrást, Forgáchot és Kis Károlyt, Zách Felicziánt és az Anjou-házat emlegeti, alkalmasint dráma-terveire gondol, mintegy atyai fájdalommal kiáltva: íme gyermekeim, kiket a cenzúra már bölcsőjében megölt!

S csakugyan Katona Bánk bánjának betiltása után fölhagyott terveivel, s általában az egész drámaírással. Különben is már súlyosan nehezedtek reá az élet gondjai. Agg és szegényedő szülőinek gyámol kellett, s ez csak ő lehetett. Pesthez többé semmi sem kötötte, legföljebb egypár jó barát s az egyetemi könyvtár olvasószobája. Mindenünnen csak csalódások intettek feléje. Írói álmai foszladoztak, s jövedelme sem igen volt. Nem tartozott a keresett ügyvédek közé, s inkább csak mint mások segéde dolgozgatott. Végre szülői nógatására 1820-ban meglátogatta szülőföldét, hol némi kilátás mutatkozott a városi alügyészi hivatal elnyerhetésére. Azonban az élet és hivatal keresés gondjai között sem feledkezett meg annyi szeretettel ápolt tragédiájáról. Használni akarván a cenzúra kegyelmét, óhajtotta volna kinyomatni. Ez volt mindene, érezte, hogy ér valamit, meg kell mentenie az elveszéstől, s legalább egy emlékkövet állítania drámaírói pályája sírjához. Aztán a kecskemétiek jóindulatát is illő volt meghálálni, kik részvétet tanúsítottak sorsa iránt. Ajánlást írt műve elé, versekben, földiei képviselőjéhez, a városi tanácshoz. Egyszerű sorok, nincs bennök sem hízelgés, sem szenvelgés, mi mutatná, hogy ajánlása csak hivatal-hajhászatból eredt. Áradó érzelmeiben szülőföldjét szólítja meg a hálás szülött:

Te! mely nekem, oly sokat osztogatál,

Anyás kebeled, hol a boltozat áll,

Melyben gyenge

Bölcsőm renge -

Te vedd is ez első szülöttemet el!

Arass, (noha szűken is) így, ha vetel! -

A tanács szívesen fogadta az ajánlást, száz forint tiszteletdíjjal jutalmazta meg a költőt, s még azon év november 2-án városi alügyésznek választotta. Íme az egyetlen kitüntetés, melyben életében részesült! De ez örömcsepp sem volt keserű utóíz nélkül. Műve kinyomtatásával többre célzott, mint arra, hogy csak ki legyen nyomva. Mintegy föllebbezte művét a pályabíróktól és cenzúrától az irodalomhoz és közönséghez. Hallani vágyott a kritika és közönség véleményét, hogy izgalmat, ösztönt merítsen belőle, melyekre oly nagy szüksége volt évődő természetének. Csalódott. Az 1821-ben Trattnernél, de saját költségén megjelent műből alig kelt el néhány példány, az irodalom pedig teljes közönnyel fogadta. Mind az ex professo, mind a dilettáns kritika hallgatott. A Hazai és Külföldi tudósítások csak nagy általánosságban vesz tudomást róla, a Tudományos Gyűjtemény pedig 1825-ben az ajánlásra méltó könyvek közé sorolja. Egy rövid cikkecskét sem találni róla e korból maradt hírlapok és folyóiratokban.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Bánk bán megjelentékor csekély figyelmet költött, s alig olvasta valaki. Katonának nem a kritika fájt, mint oly sok pályatársának, hanem a kritika hiánya. "Aki a becsületes recenziótól irtózik - kiált föl már többször említett értekezésében - az arra szándékozik, hogy munkájának jósága a nemzet hallgatása által érje el a prescripció idejét - ó, de ez nem megy, előbb-utóbb megtörténik az." Valóban nem hiába hivatkozott az időre, az emberek és műveik legigazságosabb bírójára; az idő ítélt, s az egykor számba sem vett mű, ma legjobb tragédiánk.

E csapások lesújtották. Minden ellene látszott esküdni, a versenybírák, a cenzúra, az irodalom, a közönség egyhangúan dörögték fülébe: "Szánts és vess; hagyjad másnak az áldozatot." Hogy mily fájdalmak közt vonult vissza a költői pályától, tanúsítja azon már többször idézett értekezése, mely nem egyéb, mint ingerült panasz, a legszubjektívebb munka objektív alakban. Tragédiája megjelenése után nem sokára írta 1821. év végén. Drámai költészetünk akadályairól értekezik, s tulajdonképp saját szenvedéseit beszéli el. Fölhozza, mint legnagyobb akadályt, az állandó színház nem létét, meg volt győződve, hogy drámánk a színpad és közönség közrehatása nélkül csak üvegházi növény marad, s hiányozni fog a drámaíró legerősb ösztöne, melyet, mint nála is, semmi sem pótolhat. Emlegeti továbbá drámáinknak nyomtatásban meg nem jelenhetését, mert ösztönszerűen érezte, mely veszélyes, ha a dráma mintegy el van szakítva az irodalomtól. "Nálunk - mond többek közt - legyen bár haszonkeresésből vagy kártól való őrizkedésből, de nemzete rovására játékokat venni mindig vonakodik a nyomtató, elég áldozat az tőle, ha az ingyen kapott darabot kinyomatja, és az esztendőkig izzadozó írót egykét nyomtatvánnyal kifizeti."

Saját művének sorsa lebeghetett szeme előtt; úgy látszik, Trattner egypár tiszteletpéldánnyal fizette ki. Harmadik akadálynak a nemzeti dicsekedést mondja, mely alatt közönségünk azon ízlését érti, hogy nem a jó alkotású, hanem a nemzeti dicsekedéssel teljes drámákat kedveli, mintha mondani akarná: nektek nem tetszik az én tragédiám, mert Bánk nem a hazáért hal meg, sőt ellenkezően, erőszakos szenvedélyeinek lesz áldozata, ti Kemény Simon és Zrínyi hazafiúi föláldozását szeretitek, nektek nem a tragikum kell a drámában, hanem a lírában vagy retorikában fölolvasztott epikumféle. A cenzúra elleni és a kritika hiánya miatti kikeléseit már említettük. Hatodik akadályul a jutalom hiányát akarja említeni. "Mindazáltal - mond, mintegy szégyellve szándékát - sokkal büszkébbek vagyunk nemes nemzetünkkel, mintsem azt az akadályok közé tegyük. A jutalom az érdemnek következése. Az író mutassa meg előbb mit ér, a haza meg fogja mutatni miként jutalmaztasson." Nem akar követelőnek látszani, gyűlöli az irodalmi nyegleséget és üzérkedést, de saját szenvedéseit irodalmunk balsorsába olvasztva, leláncolt Prometheusként kiált föl: "Csak egy órát a mindenhatóságból, és semmi mást nem csinálnánk, mint egy új Babylon tornyát, melynek első talpkövénél a világnak minden nyelvei egybe, beléd magyarba, zavarodnának!"

E hol lelkesült, hol bánatos hangulatba némi epés, bár leplezett bosszankodás vegyül győzelmes vetélytársa, Kisfaludy Károly ellen. Úgy látszik, ismerték egymást, sőt Katona, Toldy szerint⁶¹, Bánk bánból ajándékpéldányt is küldött neki, önkezével írva reá: "Kisfaludi Kisfaludy Károlynak, szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül, a szerző."

Nem tudjuk mennyiben viszonozta Kisfaludy ez előzékenységet, annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen ismeretség, melyet rendesen barátságnak szoktunk nevezni, nem zárja ki az ugyanazon egy pályán küzdők közt se a féltékenységet, se egymás lenézését. Katona nem nézte le Kisfaludyt, sőt hihetően jeles tehetségnek tartotta, de fájt neki, hogy míg a Tatárokat, Ilkát mindenki dicsőíti, Bánk bánja, figyelmet sem ébreszt. Ő Kisfaludytól alkalmasint sokat várt, kivált a komikum terén, de fölingerelte a közönség és irodalom ízlése, mely a tragédia jogait történelmi rajzok és hazafias szónoklat által engedi porba tipratni. Kisfaludy Ilkájának éles bírálata legalább ezt tanúsítja.

Titkolt keserűsége önkéntelen kiáradt, s bár nem említi Kisfaludyt, de minden körülmény odamutat, hogy a következő helyen reá céloz: "Most hát támadjon egy, aki e mód (t. i. a nemzeti dicsekedés) szerint írjon, már Magyarország mindjárt megtalálta Fénikszét - az egész nemzet nevében föláll egy, aki kötelességének tartja hazája dicsőítésére a nagy lelket, a szép ízlést dobolni, anélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt összehasonlítva lehetne nagynak és szépnek mondani. Visszarezzenti ez az egyszerre való erőszakos föllépése egynek, a másikat induló szándékától; mert teljességgel meg lehet győződve, hogy soha el nem tépheti annak kizáró privilégiumát, és mivel az ember oly gyáva, hogy mindenekelőtt szebbnek tetszik öntökéletessége, mint azé, akit ily Deus ex machina módon maga eleibe hágni szemlél, inkább eláll - a dramaturgiáról szólunk - szándokától, mintsem egy csekélyebbnek vélt mellett második személlyé tétessék - eléggé balgatag magát megsértettnek érezni, midőn látja, miképp lesz egyik egyszerre magyar O - a másik magyar K - a harmadik magyar C - anélkül, hogy még láthatott volna magyar X - magyar Y - vagy magyar Z-t, kiben amazok a győzelmet megvevén, őket e polcra az egybevetés (correlatio) emelte volna. Magyarország az ilyenek által kénytelen elismerni, hogy külső ember! ide nézz, itt van tehetségemnek sommája. A jobb ízlés neheztelve somfordál, az agyargó jövevény pedig, miután csakugyan megszemlélte a Fénikszét, hahotával kacag, és a nemzetnek ily ostoba kedveskedéssel megszégyeníttetett géniusza elpirulva fordul el, és bosszankodva könnyez." Aztán, mintha szégyellné epésségét, önmaga ellen fordul, és mentegetőzve így folytatja: "Minthogy az ember csakugyan oly embertelen, hogy örömest szeretné a dicsőség palástját a más nyakáról lerántani, noha éppen ez a vetekedéssel bélyegzett érzés az, mely mindent előmozdít, jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni, és soha egynek egyszerre csorba nélkül nem adakozni; aki a szép észnek áldoz, áldozzon az erőtlennek is akkor, midőn a soha meg nem fojtható titkos szózatnak, a kárörvendezésnek egy kis rostálgatással tömjént gyújt - még dramaturgiai kezdő-voltunkkal úgy kell bánni, mint a csecsemővel, A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindig a magyarok, mi, magyarok! a szép. Ha ezeket föl nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiányossága miatt elalszik rajta!!"

Ez volt utolsó föllobbanása. A mellőzött, a ki nem hallgatott költő örökre elnémul. Ezután még csak egypár történelmi értekezés került ki tolla alól, mint töredékei Kecskemét történelmének, melyet földiei kérésére megírni készült, de később abbanhagyott⁶². Egészen szülőinek kezdett élni, kiket magához vőn és hivatalának, hol annyira kitűnt, hogy 1826-ban főügyésznek választák. Az egykor dicsőségről álmodozó ifjú homályban élő férfiú lőn, kinek híre nem hatott túl Kecskemét határain. De itt szeretet és tisztelet övezte. A szülék vágya végre betelt, egyetlen gyámolójukat karjaik közé szoríthatták. A hálás fiú megfelelt a bennevetett reménynek. Hivatalába lépte óta minden megtakarított keresményét atyja adósságai letörlesztésére és testvérei segedelmezésére fordította. Boldog környezetet teremte maga körül, melyben csak önmaga volt boldogtalan. Kedélye mindinkább sötétült, mind hallgatagabb lett, s ha szólott, mint Csányi állítja, csaknem a különcségig lakonikus és szenvedélyes volt. Mindemellett pontosan teljesítette hivatalos kötelességeit, sőt egy-egy bonyolult per, egy-egy elnyomott ártatlan védelme kikapta búskomorságából. Ilyenkor egész lelkesülés szállotta meg, mintha tragédián dolgoznék, s a küzdő szenvedélyeknek akarna költői igazságot szolgáltatni. Szózatos, ékesszóló lőn, s igazságos hevében gyakran kíméletlen is. Szóval vagy írásban bárkinek megmondotta, mi szívén feküdt. A nép percegős pennájú Katonának nevezte. Tódultak hozzá a szegények, mert pártfogójokat látták benne, kedvébe jártak el a hatalmasok, bár se hízelgéssel, se pénzzel nem lehetett lekötelezni. Különösen a bűnvádi ügyekre fordított nagy figyelmet. Már hivatalába lépésekor megszabadított egy ártatlanul szenvedőt: "1820. november 2-án - írja jegyzőkönyvében - szabadítottam ki a fogságból egy Khönné asszonyt, ártatlanul szenvedőt s ez legnagyobb perceptióm". Nem elégedett meg az előadott próbákkal, hanem maga is igyekezett földeríteni a bűn szövedékeit, azonban csupán gyanúból a kegyetlen vallatásokat sohasem gyakorolta, sőt egész erőből ellenök dolgozott. Tekintélyes ügyvéddé emelkedett, kitől féltek, de nem gyűlölték, kit szerettek, de egyszersmind tiszteltek is.

Azonban se a tekintélyes állás, se szülői boldogsága nem tudták elfeledtetni vele ifjúkori álmait, a színpad tündérvilágát, küzdelmeit és a bukást, mely minél zajtalanabb volt, annál hervasztóbban hatott kedélyére. Hol az író, ki elvetett tolláért kárpótlást talál? Hol a költő, ki bosszulatlan fojthatja el a kebelében élő géniuszt! Katona érezte, hogy költőnek született, a közönség és irodalom egyhangú ítélete ellenére is, de önérzetéből már kipárolgott a szenvedély termékenyítő melege. Természetében semmi sem volt, mi föl szokta tartani az emberi szellemet az elhagyatásban, a balsors csapásai közt, nem a szerencsétlenséggel küzdő büszkeség azon lázas ereje, mely keserű gúnyban vesz magának elégtételt a szenvedésekért, s a dacban talál támaszpontot; nem azon fönséges türelem, melyet semmi sem képes fölzavarni, mely fölemelt fővel, nyugodt mosollyal s erős hittel halad az élet utain, a vérző tövisek közt is célja felé; nem azon ifjú rugékonyság, mely a remények sírján új reményeket növeszt, s az akadályokon csak erejét edzi; nem a szilárd akarat vagy mély vallásosság azon lemondása, mely elég erős bárminő csalódást elviselni, s nyugalmat teremteni a boldogtalanságban is. Katona csöndesebb, érzékenyebb, kétkedőbb és szenvedőlegesb természetű volt, mintsem dacos, türelmes, tevékeny vagy nyugodt lehessen. Géniusza folyvást drámaírói pályára ösztönözte, de Bánk bán bukásának emléke visszariasztotta; be-beköszöntöttek hozzá a lelkesülés órái, de legyőzhetetlen undor vett erőt rajta, mint valamely beteges idegzetű nőn. A meggyilkolt eszmék és érzések kínjai üldözték, s hogy meneküljön tőlök, a hivatalos ügyekben és borban keresett vigaszt. De ez csak szomorúbbá tevé, amazok csak fáraszták. Szüléi és barátai nem értették, s ha érthetik vala is, zárkózottsága miatt nem enyhíthették volna részvétökkel. Mint az elítélt, némán, eltompulva ment sorsa elébe. Mégis, mintha néha földerült volna szüléi és testvérei körében, kiket nagyon szeretett, s kikkel együtt lakott, mintha házasságról is kezdett volna gondolkozni, s ki akarta volna ragadni magát elsiváruló kedélyállapotából. Azonban emésztődései, hivatalos terhe, s nem egészen rendes életmódja aláásták egészségét. Szívfájásról panaszkodott, ebéd közben gyakran szívéhez kapott, s nemegyszer mondotta testvéreinek; "Ez évben (1830) engem valami fog érni, vagy sok pénzem lesz, vagy megnősülök vagy meghalok." Ugyanez év február havában egy levelet írt egykori tanulótársa s legmeghittebb barátja Elszánt Ferenc nevű pesti ügyvédnek, melyben fölkérte, hogy ha megtalálna halni, meghidegült ujjairól húzza le gyűrűjét, s adja át szíve választottjának, akit különben sohasem árult el. A megírt levelet barátjának, vagy ha ez már nem élne, özvegyének címezve, lepecsételte, s városházi hivatalos szobája asztalfiókjába rejté.

Sejtelme csakugyan beteljesült. 1830. ápril 16-án éppen úriszék tartatott Kecskeméten, meglévén még akkor a Koburg-Kohári nemzetség főúri joga a város fölött, s annak kiküldött képviselője jelenlétében intéztettek el a város és alárendeltek ügyei. A tanácsülés után nagy ebédet adott a város, melyen Katonának is, mint főügyésznek, jelen kellett lenni. Az ebéd hosszúra nyúlt, amint ily alkalommal szokás, s Katona csak négy óra tájban mehetett haza. Szokatlanul jókedve volt, sőt tréfálkozni is kezdett Sándor testvérével, aki éppen szövögetett. Egy kis idő múlva egyik városi tanácsos barátja látogatta meg, akivel elment egy közmulató helyre, hogy kiszellőzhesse magát. Már öt óra volt, midőn visszaindult a városházhoz, hivatala folytatására. Azonban a bejárás küszöbén egyszer csak hirtelen megragadja barátja karját, eljajdul és összerogy. Szélhűdés érte, s abban a percben meghalt.

A tanács lezároltatta hivatalos szobáját, s az asztalfiókban megtalálván Elszánt ügyvédhez címzett levelét, tüstént elküldötték hozzá. Elszánt is haladéktalanul értesítette a szülőket fok óhajtásáról, akik a gyűrűt levonván hideg ujjáról, csakhamar elküldöttek neki. Azonban Katona szíve választottja, kinek nevét Elszánt sohasem mondotta meg, visszaküldötte a gyűrűt, azt izenve: Van az elhunytnak elég testvére, akik jobban fogják használni, mint ő. Katona nemcsak fiatal, hanem férfi korában is szerencsétlen volt a szerelemben. Az a nő, akit utolszor szeretett, még emlékét sem tisztelte. A szegény szülők kölcsönvett pénzen temettették el fiokat, mert bennmaradt fizetését csak egy félév múlva tette folyóvá a tanács. Halálát nem hirdették a lapok, koporsóját nem kísérte pályatársai részvéte, s a nemzet nem tudta, hogy legnagyobb drámaíróját vesztette el.

6

Bánk bán mellőzésének okai. A magyar drámairodalom kiindulópontjai: a nyelvmívelés s az ősi dicsőség; Katona nyelve és verselése. 

Kisfaludy Károly drámái. Dramaturgiánk és a tragikum. Kazinczy költői iskolája. 

A politikai közszellem. Bánk bán késő sikerének okai. Irodalmi és politikai viszonyok. 

A kritika véleménye 1834-60. Vörösmarty. Toldy. Gyurmán. Greguss. Újabb vélemények

Honnan e különös jelenség? Mi az oka, hogy Katonát annyira mellőzték e korban, melyben minden csak valamennyire tehetséges író is oly nagy figyelmet gerjesztett, s gyakran a jóakaratot is érdemnek vették. Ez önkéntelen kérdésre már évek előtt felelni igyekezett egyik folyóiratunk⁶³  s a szenvedélyes pártoskodást, a személyes féltékenységet hozta föl. "A hivatalos magyar literatúrában, a jó barátokkal fraternizáló kritikában - mondá a többek közt - nem volt annyi méltányérzet, nem volt annyi szemérem, hogy Katona Bánk bánját csak rövid említésre is méltatta volna." E vélemény meg nem állhat, nem azért, mintha az akkor uralkodott irodalmi pártok igazságosabbak lettek volna a mostaniaknál, vagy általában az irodalmi és politikai pártok képzelhetők volnának némi, részint a helyzet természetéből, részint egyesek lelkiismeretlenségéből folyó igazságtalanságok nélkül. Azonban midőn valamely művet teljes közönnyel fogad a közönség és kritika egyaránt, midőn az írónak sem barátjai, sem ellenségei nincsenek, akkor a mellőzés okát sohasem a pártok cselszövényeiben kell keresnünk, hanem vagy az író lelketlenségében, vagy a korviszonyokban. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk föl, Milton Elveszett paradicsomának nem a kritika cselszövénye, vagy hallgatása ártott, hanem a II. Károly alatti politikai és vallásos visszahatás; Shakespeare-t egy darab ideig nem az irigység süllyeszté feledésbe, hanem majd a puritanizmus, majd az utolsó Stuartok alatt lábra kapott francia ízlés. Hasonló tényezők folytak be Katona tragédiájára is. A Bánk bán iránti közöny nem Kazinczy és Kölcsey igazságtalanságában, sem Kisfaludy Károly irigységében rejlett, hanem magában a korban, s leginkább dramaturgiai viszonyainkban.

Nálunk a múlt század végén a színház nem annyira benső szükségből fejlett, mint inkább a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszközeként, nem hagyományos és naiv mulatság volt, hanem a nyelvmívelés és hazafiasság célzatos iskolája. Midőn 1790-ben az ország rendei a fölállítandó akadémia fölött vitatkoztak, többen azon véleményt fejezték ki, hogy a magyar nyelv mívelését ily intézetnél jobban elősegélné a nemzeti játékszín. Néhány lelkes ifjú kapva-kapott a szón, s előállott az első színtársulat, néhány író követte az ifjak példáját, fordított és írt, részint hogy magyar szó hangozzék a színpadon, részint hogy őseink dicső emléke például ragyogjon a már fajuló nemzet előtt. A nyelvmívelés és az ősi dicsőség iránti kegyelet szempontjából indult ki drámairodalmunk, tehát oly szempontokból, melyek a drámai művészetben alárendelt fontosságúak. Mindez természetes volt, valamint az is, hogy amidőn megkezdődött a nyelvújítás harca, a nyelvújítók alig kívántak többet a drámától, mint újításaik elfogadását. Megtisztítni és fordulatosabbá tenni a nyelvet, erős formai érzéket költeni föl versben és prózában, volt a mindennél főbb s szükségesb törekvés. Általában e korban kelleténél többet adtak a külsőre, s csaknem lényegesebb volt a kifejezés, mint a gondolat; általában e mozgalom vezéreinek legtöbb tehetségük és érzékök volt a lírára, legkevesebb a drámára; nem is igen beszéltek róla, annyira, hogy Kölcsey 1826-ban megjelent dramaturgiai cikkeiig alig jelent meg e nemben valami figyelemre méltó. Kazinczynak csak a stílusra volt gondja. Goethétől is leginkább ezért fordított egypár darabot, ezt kötötte - a színházigazgatók és költők lelkére is. Gulácsit, a debreceni színházi igazgatóját kérve kéri, hogy addig ne adasson elő se fordított, se eredeti darabot, míg Szemere a grammatikális vétkektől meg nem tisztítja⁶⁴. Kisfaludy Károlyhoz írt levelében is csak a nyelvre és verselésre nézve tesz megjegyzést. "Ítéletemet kívánod - úgymond - dramaturgiai dolgozásaid felöl. Én e mezőben sohasem mertem vágtatni, érzem kevés erőmet, s ez legalább szerénységem bizonyítványa. Engedd tehát, hogy csak jambusaidra mondjak egypár szót."⁶⁵

Ily körülmények között Katona, aki éppen nem volt nyelvújító, ha sokkal nagyobb tehetségű drámaíró lesz vala is, bajosan nyerhetett volna elismerést oly műbíráktól, kik nemigen foglalkoztak a dramaturgiával, s mindnyájan a nyelvújítók pártjához tartoztak. Ő tulajdonképp semminemű párthoz sem tartozott, sem a nyelvújítókhoz, sem a régihez ragaszkodókhoz, s éppen oly kevéssé tanulta Révait, mint a Debreceni grammatikát és Verseghyt. Úgy írt, amint beszélt, egész nyelvtudományát csak a néptől vette, s más cél nem lebegett előtte, mint a szenvedélyek drámai kifejezése. Az egyet egyjnek, a csontjokat csontyoknak, a szánjt szánynak, a véresent véressennek írja, nem ismer ikes igéket, néha, bár ritkábban, szókötési hibákat követ el, csak egyetlenegy új szót használ, és semminemű idegen fordulatok átültetésével nem bajlódik. Neki nem írhatta volna Kazinczy, amit Kisfaludy Károlynak írt: "Erőt szerezvén a francia és német nyelvekben is, annál inkább meg fogod nemesíthetni a honit, általhozván azoknak kényességeket." A nyelvújítók nem olvashatták tragédiáját szánó mosoly nélkül, ha történetesen kezökbe akadt, a régihez ragaszkodók pedig alkalmasint még hamarább dobták félre, mert nem volt áradozó jelzőkkel rakott, köznapilag folyékony és jellem nélküli, mi annyira sajátja a Kazinczy-ellenes íróknak; sőt ellenkezőleg Katona erőre, rövidségre, s az egyéni legfinomabb árnyalatokat is kifejező jellemzetességre törekedett, inverziós, szaggatott s éppen azért olykor homályos is.

Általában az 1811-től 1830-ig terjedő korszakban senki sem foglal el oly izolált állást, mint ő. Az érzemény szót kivéve, nem használ új szókat, de a pólus, chaos, jus, virtus és ritter szókon kívül idegeneket sem. Hiányzik művében az öntudatos latinizmus, germanizmus és gallicizmus, de igen a köznapi hungarizmus is. Se az írók, se az utcák nyelvét nem vitte a színpadra, amaz igen erőtlennek és mesterkéltnek, emez igen egyszerűnek és alantjárónak látszott előtte. Maga teremtett magának nyelvet, mely nyelvtanilag nem szabatos ugyan, de az költőileg. A szók és szófűzések közt nem válogatott a csín és hangzatosság kedvéért, de igen, ha a drámai helyzet és szenvedély úgy kívánta. Kedveli a jellemző kifejezéseket, még ha nyersek is, s inkább eszménye az erő, mint a báj. Jambusai néhol erőltetettek, s ritkán oly tiszták és gördülékenyek, mint a Kazinczy vagy Berzsenyiéi, de a színpadon jobban szavalhatók Vörösmarty leggyönyörűbben hangzó helyeinél. Kevés tetszetős és hangzatos mondatot válogathatni ki belőlük, de a maga helyén, a helyzetek és indulatok körülményei közt, majd mindenik éppen azt fejezi ki, amit kell. Pátosz ömlik el rajtok, nem az a retorikai, mely olvasva oly könnyen megcsalja az embert, hanem ama drámai, mely a jó színész ajkain annyira megrázó. Szóval Katona nyelve valóságos drámai nyelv, melynek csak az a hibája van, hogy néhol többet akar kifejezni, mint amennyit érez, vagy pedig küzdeni látszik önmagával és a nyelvvel, hogy mindent kifejezhessen. Éppen e drámaiság, éppen ez izolált állás miatt nem víhatott ki tetszést. Talán igazi helyéről, a színpadról hallva, mind az újítók, mind a régihez ragaszkodók többet találtak volna benne, így a papíron és elfogultan olvasva, nemigen tűnhettek ki bájai.

A magyar dráma másik kiinduló pontja, az ősi dicsőség sem igen kedvezett Katona szellemének, mely, mint minden valóságos tragédiaköltőé, leginkább az emberi tévedésekből vette táplálékát. "Századok óta hamvadó nagyapáink jeles tetteit követésül a méltó unokáknak sírtermeikből mintegy elővarázsolni, s a régi omladozott várak emlékeit fölelevenítni fő célja a nemzeti színészetnek", - mondja egy színcédula e korszak végén⁶⁶, s elég találóan jellemzi az uralkodó ízlést. Az ősi dicsőség képeit óhajtottuk látni, melyeket betemetett a sivatag jelen, a hazafiság és föláldozás fölindulásait vágytuk érezni, melyeket már-már elvesztettünk. Innen magyarázható ki, hogy Korner Zrínyije két fordításban jelent meg, Kemény Simont ketten dolgozták föl, s Hunyadi Jánost és Mátyást annyi drámaíró választotta tárgyul. Már magok a történelmi nagy nevek és tények meghatották a közönséget. Emlékezni és remélni tanították, hogy a dicső múlt díjában lelkesüljön egy jobb jövőért. A magyar dráma ez iránya nevezetes hatással volt a hazafi érzések ébresztésére, mit nem lehet eléggé méltányolni, azonban az is bizonyos, hogy nemigen kedvezett a drámai művészet magasb fejlődésének, mi mint tény, szintén nem maradhat megjegyzés nélkül. S éppen azért nem lehet rossz néven venni Katonától, ki annyira lelkén hordozta művészete érdekeit, hogy ez irányt nemzeti dicsekedésnek bélyegzé. "Most a játékban sem igen nézi azt a magyar - kiált föl gúnyosan -, hogy mint van a kidolgozás, hanem mint van a morál; őelőtte az a szép, melyben több-több jeles mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését; igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjúságot vagy a bárdolatlan köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb ízlésű abbanhagyja a játékszínben való járdogálást, a dörömbözés, melyet az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni, még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teletömetik a darab azoknak dicsekvő emlegetésével."

Vajon túlzott-e ez a rajz, midőn még mostani viszonyainkra is illik, habár nem is oly nagy mértékben, mint azelőtt? Katona tragikai érdekre, drámai hatásra törekedett, s éppen azért nem tetszett. Ahol a Tatárok oly rendkívüli lelkesedést gerjeszthettek, ott Bánk bánra nem várhatott méltánylat. Valóban Kisfaludy Károly hatásának egy részét hibáinak köszöni. Bizonyára nem becsmérlendő e nevezetes író, ki oly nagy befolyással volt szépirodalmunk fejlődésére, de lehetetlen érintetlenül hagyni drámái- és tragédiáinak koszorúit, éppen akkor, midőn egy oly költőnek kell igazságot szolgáltatni, kit mellette annyira mellőztek, hogy észre sem vették. Kisfaludy Károly mindenesetre nevezetes egyéniség a drámairodalomban is. A magyar vígjátéknak részint irányával, részint egypár sikerült művével úgyszólva alapját vetette meg, sőt a szoros értelemben vett drámában is megvannak érdemei. Megbuktatta a színpad durva nyelvét, s az uralkodó drámai ízlésnek elődeinél nemesb kifejezést adott. Mindez tagadhatatlan tény, de az is bizonyos, hogy érdeme inkább relatív, mint abszolút, s drámái és tragédiái éppen nem sikerült művek.

Első műve a Tatárok Magyarországon, melyet oly nagy tetszéssel fogadtak, alig érdemel kritikát. Alapeszméje az, hogy a magyar még ellenségeit is tiszteletre és részvétre bírja. Hazafi föláldozáson, az adott szó szentségén és vitézségen fordul meg a dolog, melyek szomorú körülmények között fejlődnek ki ugyan, de sokkal dicsőbb tulajdonok, mintsem elég tragikai alapot képezhetnének. A cselekménynek nincs drámai központja, s a drámai indokolás mindenütt hiányzik. A bosszús Kajuk kiengesztelődése, Orangzeb megtérése, mind érthetetlen és erőltetett jelenetek. Kobut cselszövénye lehetne még valamennyire drámailag érdekes, ha a költő értene a szenvedélyek festéséhez, vagy legalább tudna némi ügyességgel bonyolítani. Azonban a hazafias alapeszme elég volt a közönség részvétét fölébreszteni, s a német színpadról lehangzó magyar szó nemzetiségünk diadalaként tűnt föl, mi a drámát is mintegy megdicsőíté. Ilka szintén nem egyéb, mint a magyar vitézség rajza. Egyetlen drámai személy sincs benne, leginkább Alexis látszik annak, de nélküle majd éppen úgy megtörténhetnék minden, legalább föláldozása a cselekvény kifejlődésére semminemű lényeges hatással sincs. Az egész mű a magyar amazon dicsőítéséért van írva, ki fölgyújtja Nándorfehérvárat, s hazafiait győzelemre segíti, ami rendesen elég ok szokott lenni tapsra. Kemény Simon, melyet azelőtt Bolyai is kidolgozott, már tárgyánál fogva nem lehet dráma. Kisfaludy annyiban szerencsésben dolgozta ki, hogy nála Kemény nem Hunyadi megegyezésével áldozza föl magát, mi Bolyainál annyira eltörpíti Hunyadit. Azonban egyik sem tudott belőle egyebet alkotni történelmi rajznál. Szécsi Mária, Szilágyi szabadulása, Barátság és nagylelkűség szintén minden egyebek, mint drámák.

Leginkább Stibor, Zách Klára, Iréne tragédiái érdemelnek figyelmet, de mindenik azon szervi hibában szenved, hogy a meg-meginduló tragikai érdek mintegy el van fojtva bennök. Stiborban a hős bukásának a fiával való meghasonlásból kellene folyni, úgy is indul egypár helyt, de elvégre is egy mérges kígyó lép föl nemezisként, kirágja Stibor szemeit, mire ez megőrül s a mélységbe rohan. Legenda- vagy népmondában, mint az Isten csodálatos büntetése, megállható kifejlés volna, de drámában a legviszásabb valami. Zách Klárában az atya és leány egyaránt csak szánalmat gerjesztenek. Ha Klárának egy gondatlan szavából vagy ártatlan tetszelgéséből merítene bátorságot Kázmér a merényre, vagy az atya nagyravágyása vonna leányára gyászt és önmagára bukást, e pusztán szomorú történet közelednék valamennyire a tragédia felé. Irénében is, mely egyébiránt legjobb műve, éppen arra nincs elég súly helyezve, minek alapul kellene szolgálni. A görög leány teljesen szenvedőleges alak, s inkább az esetlegességnek, mint a szabad akarat tévedésének áldozata. Neki egész cselekvő szenvedélyességgel kellene csüggni azon eszmén, hogy hazája javáért mintegy kötelessége a szultán háremhölgyévé lenni, s azon csalódásban bukni el, hogy mind szívét és becsületét eljátszotta, mind hazájának nem használt. Csák Mátéja is, mint tragédia, aligha sikerült volna. Legalább a fönnmaradt töredék ilyesmit bizonyít. Nagy haladás van ugyan benne a jellem és korrajz tekintetében, de cselekvénye kettősen indul, s a Csák Máté viszonyából kevés tragikai érdek látszik fejlődni.

Ezek voltak azon kor ünnepelt tragédiái, melyek mellett Bánk bánt észre sem vették. S vajon az irodalomban több érzék volt-e a tragikum iránt, mint a közönségben. Nem sokkal. Azon egy pár dramaturgiai értekezésben, melyek e tájt megjelentek, mindenről volt szó, csak a tragikumról nem, sőt e tekintetben Kölcsey sem kivétel, e kor legnevezetesebb kritikusa. Az ő dramaturgiai cikkei máig is irodalmunk gyöngyei. Nem hódolt az uralkodó ízlésnek, nem állott a Kisfaludy dicsőítői közé, s csak vígjátékait tudta méltányolni. Amit Korner Zrínyijéről írt, mind tartalomra, mind formára nézve, egész mostanig irodalmunkban fölül nem múlt drámabírálat. S mégis, midőn Zrínyit a legélesebb analízissal minden oldalról megtámadja, feledi vizsgálni az alapot, s nem látszik érezni, hogy Zrínyi, mint történelmi alak, nem lehet tragikai hős. Ő minden magyar kritikusnál jobban ismerte a görög drámákat, s tudhatta volna, hogy a görögöknek sohasem jutott eszökbe Leonidást tragikai hősül venni föl. Aiszkülosz Perzsáinak hőse is nem a győzelmes vagy dicsően elesett görög, hanem a büszke Xerxes, ki az egész világot le akarja igázni, fölidézni az istenek haragját, s megtörik egy maroknyi nép erkölcsi erején. Oly férfiú halála, ki híven teljesíti kötelességét, örömest áldozza föl magát hazájáért, nem lehet tragikailag megrázó. A néző és olvasó szintén örömest kívánna vele együtt meghalni, s e fölindulás a rajongó lelkesülésé, s nem a részvét és félelem, a szánalom és megnyugvás azon fölindulása, melyet a tragikumtól szoktunk várni. Kölcsey azt hiszi, hogy Zrínyit tragikai alakká tehette volna Korner, ha olyannak rajzolja, ki küzd és szabadulni akar, míg végre reményei füstbe mennek. Annyi bizonyos, hogy így drámailag érdekesebb alak vált volna belőle, de aligha tragikaibb. Mert így is mi lehetne azon tragikai tévedés vagy vétség, melyért Zrínyinek bukni kell, s vajon dicső halála hathat-e reánk tragikai bukásként? Teljességgel nem. Íme a legjelesebb kritikus hogyan vélekedik a tragikai alapról! S nem jellemző-e az is, hogy ő, kinek más tekintetben a dráma iránt oly élénk érzéke volt, így kiáltott föl 1827-ben, tehát hat évvel Bánk bán megjelenése után: "Drámai próbáink közöl a komoly nemben még egy sem tűnt föl, mely a kritikusnak figyelmét megérdemelné."⁶⁷ Vajon olvasta-e Bánk bánt? Ha igen, akkor bizonyosan a szenvedély erős festése és a határozott jellemzetességre való törekvés tetszhettek vissza neki, mint oly dolgok, melyek ellenkeztek akkor költészetünk egyoldalú eszményiességével.

A Kazinczy költői iskolájának egyik főjelleme az úgynevezett klasszikai eszményiesség volt. Valóban, akkori költészetünk részint görög és római alapokon nyugodott, részint Goethe és Schiller költészetének ez alapokkal rokon sajátságaiból vette táplálékát. Az ideál volt a jelszó, a görögök és Goethe voltak Kazinczy és Kölcsey kedvencei. Amint e nagy költők mind inkább kezdettek távozni a német élettől, hogy úgy érezzenek és szóljanak, mint Görögország derült gyermekei, annál jobban tetszettek a mieinknek. Kazinczyt nem Faust ragadja meg, hanem Iphigenia, nem annyira a német balladák tetszenek neki, mint inkább a római elégiák, melyeken Propertius hatása érzik. Ez irány nálunk is, mint mindenütt, többé-kevésbé elnyomta a tisztán keresztyén és nemzeti elemet, s nem kedvezett a jellemzetesnek, a képzelem szabadságának, melyek ama két elem hű kísérői szoktak lenni minden európai költészetben. Való, hogy a keresztyén költészet a klasszikai nélkül nem fejlődhetett volna oda, ahol van, a reneszánsznak egész polgárisodásunk sokat köszön. Az is kétségtelen, hogy Corneille és Racine költőibben és igazabban fejezik ki a francia szellemet, mint Hugo, Dumas; hogy Schiller és Goethétől tisztán nemzeti szempontból is messze állanak a német romantikusok, sőt nálunk is Berzsenyi sokkal nemzetibb költő, mint sok tetőtől talpig magyar lírikus. A fönnebbiek nem is egyébre céloznak, mint megjelölni a különbséget, jellemezni a rendszert, mely, kivált amint nálunk fejlődött, szigorúbb és merevebb volt, mintsem befogadhatta volna Katona szellemét, mely a klasszikaiatlan Shakespeare-ből táplálkozott.

Ha Kazinczy drámával foglalkozik és Katona barátja, bizonyosan éppen oly rosszul dolgozza újra Bánk bán első jeleneteit, mint Goethe a Romeo és Júliáéit, Kölcsey éppen úgy meggyöngítette volna az egész tragédiát, mint Schiller Macbethet. De a mi költőink nem foglalkoztak drámával, a líra, tanköltemény, epigram, s ritkábban a ballada és románc volt főelemök. "A költői tartalmat ami illeti - mond Erdélyi e korra vonatkozólag -, tetszettek a szelíd, gyöngéd érzelmek, az erősebbek ritkán. Tárgy és kidolgozás gondos és válogatott. A szenvedély alig ecsetelve, sőt gyakran meghalva, mint a görög szobrok legtöbbjein. Egyszerűség, mint a három húrú lanton, szemérem, minő a múzsáké."⁶⁸

E gyöngéd, egyszerű és gondos líra összhangját kellemetlenül zavarta meg a szenvedély amaz ereje, sőt vadsága, mi Katona tragédiájából kihangzik. Nem tetszhettek ez élesen jellemzetes magyar alakok, melyeknek előképeit sem Schillerben, sem Goethében nem lehetett föltalálni. Minden klasszikailag fegyelmezett ízlésnek vissza kellett döbbenni azon jelenetektől, midőn Bánk kétségbeesésében fejét földhöz nyomva görgeti, vagy Petur véres karddal rohan be a királyi palotába, s nem éppen szabatos jambusokban és szókötési hibával riad Ottó hercegre (IV. fölvonás, 8. jelenet):

Fel innen ördög! úgy is számtalanszor

Térdeple sírva itt az emberi

Szeretet; de senki sem nyitott neki

Ajtót! Keresztének valának ők,

Kik csak tanulságul szemléltek az

Imádtatott keresztre - látni, hogy

Ők is miképp feszegethessék az embert,

Először elrabolván mindenét.

S ha még ide vesszük, hogy Bánk bán megjelenésekor még alélt volt a közszellem, melyet az 1825-i országgyűlés ébresztett öntudatra, kevesen érezték hazánk politikai hanyatlását, s így a közönségnek nem sok érzéke lehetett e tragédia hátteréhez - mely az Arany Bulla korszaka - sem Bánk bukásának tragikai indokaihoz, melyek a hazafiság és kötelesség, a monarchiai érzület és felségsértés sajátszerű vegyületei; mind előszámláltuk azon okokat, melyek miatt e mű a maga korában nem tetszhetett.

S csakugyan ez okok enyészte- vagy gyöngültével kezdett ébredezni iránta a részvét. Tisztán dramaturgiai viszonyaink ugyan keveset javultak, de az irodalmi és politikai élet nagy változásokon ment át. Vörösmarty géniusza a képzelem szabadságát hirdette, s ismeretlen tartományok felé nyitott utat. Hiába siratta Berzsenyi az ízlés romlását, s nevezte a Vörösmarty Két szomszédvárát kannibáli műnek, a merev klasszikai eszményt nem lehetett többé visszaállítani. A görög istenek tünedezni kezdettek, a szép fogalma szélesebb körűvé vált, s a nemzeti szellem kezdé áthatni egész költészetünket. Sőt már a költői nyelv sem vala többé a Kazinczy megújított nyelve. Vörösmarty éppen annyit tanult Zrínyitől és Mikes Kelementől, mint tőle, s a régi és új vegyületéből alkotta meg nyelvét, mely újítót és régihez ragaszkodót egyaránt elragadott. Shakespeare lőn a magyar színpad királya, s a francia irodalmi nagy változás, mely lerázta a klasszicizmus békóit, fiatal költőink rokonszenvével találkozott. A kritika nemigen bajlódott többé az eszménnyel, az egyéni és jellemzetes lőn jelszava, egészen a túlságig. A nemzeti szellem mind nagyobb hódításokat tőn, s a győzelmi zajban Petőfi szilaj múzsája hallatta szavát. A politikai életben 1825 óta szintén hasonló forrongás mutatkozott. Ébredezni kezdtünk a veszély zajára, a megalázás visszaadta önérzetünket. Az eddigi üres hazafiság tartalmat nyert, s a nemzeti szellem mind alakítóbban hatott politikai viszonyainkra is. E levegőben, e sugarak melegén nyiladozni indult Katona eltapodott költészete. Vörösmarty után, Petőfi megjelenésével többé nem látszhatott tragédiája durva és prózai műnek, sőt egy és más szempontból éppen beillett ez új mozgalomba. A fejlődő politikai élet szintén elősegítette sikerét. Midőn az 1825-i országgyűlés szónokai a nemzet tapsai közt követelték vissza az elvett jogokat, érthetőbb lőn Petur, ki monarchiai érzelmű, s mégis egész szenvedéllyel dörgi (II. fölvonás, 2. jelenet):

Meg kell erősíteni régi (szent

Első királyunktól kitett) szabadság-

Beli jussainkat; vagy ha megmutatja,

Hogy a hazám boldogságán segít

Ezen szabadság eltörlése - egy szót

Se szólok: ámde míg ez a szokás,

E század, Árpád vére, a magyar

Érzés, magyar javak virágzanak,

Mindaddig azt fogom kiáltni: üsd az

Orrát, magyar, ki bántja a tied!

Midőn politikai mozgalmaink néhol fölzavarták a családi és baráti viszonyokat, nagyobb részvétre számíthatott Bánk is, kiben a hazafi összeütközésbe jő a magánemberrel, s a szenvedély erőszaka a politikai elv ellen támadt. A tragédia végjelenése pedig, melyben a király kibékül a már-már lázadozó nemzettel, s neje ravatalára borulva, így szól hódoló alattvalóihoz (V. felvonás, 7. jelenet):

Magyarok! igen jól esmérem, szeretnek,

Enyimek! Hogy ily nemes szívekkel egybe

Férkezni nem tudtál Gertrúdisom!

csaknem a közelmúlt másolatának tetszett, s így a politikai fogékonyság némi vezetője lőn az esztétikainak.

Az életre ébredő tragédia Vahot⁶⁹   szerint 1826-ban került volna először színpadra Pécsett, azután 1828-ban Kassán; mindkét helyt sikerrel. Úgy látszik, se a még élő költő, se az irodalom nem vett tudomást az eseményről. Általában ez adathoz kétség fér. Első biztos adatunk 1834-ről van, midőn Kolozsvárott Egressy Gábor választá jutalomjátékául. A sikerről a Honművész⁷⁰   levelezője csak annyit jegyez meg, hogy szerző helyesen találta el a föltűnő karaktereket, s nálunk, hol középszerű eredeti darabot is oly gyéren írnak, egy marad a jobbak közül. Az ország fővárosában, Budán, 1835-ben adták először. Inkább a közönségnek tetszett, mint a kritikának. "E darab - mond a Honművész⁷¹   - eredeti színműveink közt bizonyára egyik főhelyet érdemelne színi hatásra nézve, ha azok belőle kihagyhatnának, melyek untatók és nem mívelt színpadra valók, nevezetesen a hosszú elmélkedések, elbeszélések, asszony-becsmérlések s több más nyerseségek, melyeket a míveltebb érzésűek megdöbbenés, kacagás s némi sziszegés nélkül nem hallhattak. Ez utóbbi cikkelyek csak durva nemzetek erkölcseihez, aljasabb színpadra s így aljasabb néposztályhoz is illők, s a nemesebb publikum előtt soha tetszést nem nyerhetnek." Csodálhatni-e, hogy 1821-ben hallgatott a kritika, midőn 1834-ben is így szól. Általában minél inkább fejlődött az új szellem az irodalmi és politikai életben, annál jobban erősödött a tragédia iránti részvét.

Az 1839. évben diadalait kezdi ünnepelni. A Honművész⁷²   ekkor már remek szomorújátéknak nevezi, s Hugo Viktor dramaturgiai elvei szerint ítéli meg, jeléül, hogy nemcsak széttörtük a merev klasszicizmust, hanem a francia romanticizmus szélsőségei felé is hajlunk, melyekkel egyébiránt Katonának csak annyi köze van, hogy mind reá, mind Hugóra befolyással volt Shakespeare. A Rajzolatok⁷³   szintén dicséretekben áradoz, s oly darabnak nevezi, melyet a legnagyobb drámákkal mérlegbe vethetni. Az Athenaeum⁷⁴   már sokkal tartózkodóbb. "Sok tekintetben - mondja Vörösmarty - hiányos és némileg vad, de erővel teljes színmű, első és utolsó műve e nemben a korán elhunytnak. Legkevésbé sikerült Bánk bán karaktere, kiben nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész és nagy felelősségű tetthez kívántatik. Tökéletesebbek Petur, Biberach, Ottó, Tiborc; Gertrud nem egészen érthető. Melinda a legnehezebb föladat az egészben, talán nem minden részben tökéletes is, de helyenként meglepően szerencsés vonásokkal van ábrázolva. Az egész mű mindenesetre magasabb tehetségre mutat, s nem hűtlen másolata a kornak, mely noha hanyatlásnak indult, s a hajdani erőből vadságra fajult, mégis sok jelével bír a férfiasságnak s lovagi szellemnek. Drámai, sőt színi hatás tekintetében végre a mű ritka tünemény, ha meggondoljuk, hogy akkor íratott, midőn dráma kevés, a színház bujdosó volt, s hogy a szerzőnek ez első munkája. Csupán a negyedik fölvonást kívánnók kiigazíttatni, mely lassú és fárasztó, s kihagyatni azt, midőn Bánk bán együtt találja Melindával Ottót, ha egyébiránt ezen megjelenés nem a színész tévedése volt, s ahelyett, hogy mint valószínű, megrohanja, visszamegyen." Vörösmarty oly dolgokat mond hibáknak, melyek részint a tragikai alap szükséges következményei, részint a helyzet és jellemből folyó mozzanatok. Toldy magánkörökben úgy nyilatkozott, mint Vörösmarty, s később Irodalomtörténetében még bővebben formulázta ítéletét a következőkben:

"Egy tragédiánkban sem egyesülnek nagy hibákkal oly nagy erények, mint Bánk bánban. Egyfelől kettős cselekmény: Petur összeesküvése s a Bánk családi szerencsétlensége, melyek egymásba játszanak ugyan, de anélkül, hogy egyik szükségképpen támogatná a másikat, mindenik függetlenül magára bonyolódván s fejlődvén ki. Másfelől a főbb jellemek hibás koncepciója: az érthetetlen Gertrud; az örökké habozó Bánk, ki még feleségének sem hisz, egy politikai Hamlet, kit elhatározatlansága örökös passzivitásra kárhoztat, s kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik föl; a gyanússágig szenvedőleges Melinda, ki mégis egyetlen odavetett szótól rögtön megőrül; a vízeszű s mégis szerencsés csábító, gyáva s mégis hármas gyilkos Ottó, ki még tolvajjá is tétetik; az ostoba intrigáns Biberach, ki magamagát minden ok nélkül elveszti; a szánalomig gyönge Endre király stb. De másfelől néhány éles és határozott egyéni jellem (az összeesküdteké) mellett, a szenvedélyek erőteljes kibélyegzése, a lélektani fejlesztések szigora egyes momentumokban, s a valódi, nálunk páratlanul drámai dikció, teljes méltánylást érdemel, bár ez a dikció is gyakran az érthetetlenségig szaggatott és homályos; még a nyelv mind hibátlanság, mind csín tekintetében még korától is elmarad; a vers pedig kortársaiénál semmivel sem jobb. Bánk bán, egészben, kétségkívül nagy tehetséget bizonyít, de inkább megrázkódtató, mint vonzó, mert fönség nélküli mű; hiányozván benne azon emelő hatás, melyet a tragikum a külsőleg bukó, de erkölcsileg győző erény által hoz elő."⁷⁵  

Midőn 1845-ben a mű zajosb elismerést nyert, az Életképekben⁷⁶   Sebeshelyitől (Gyurmán Adolf) egy igen kedvező bírálat jelent meg, amely mégis minden nyomon elárulja a tragikai alap erősségében való kétkedést, s csak a jellemzés művésziességének adózik teljes méltánylattal. Sajnálja, hogy Katona a II. Endre korának politikai nagy fontosságú tényeit csak hátterül használja, s nem abból szövi ki cselekvényeit. Ugyanazon vád, mellyel némely kritikus Shakespeare János királyát vádolja. Azonban a mi kritikusunk menti is Katonát, mégpedig azzal, hogy kénytelen volt így írni művét, mert másképp az nem láthatott volna világot. E félhibáztatás és félmentegetés nagyon ingadozóvá teszi az egész bírálatot, s inkább a költő ellen szól, mint mellette. - Nem egészen alaptalanul jegyzé meg egyik jó barátom - mond a többek közt -, miként Bánk bánra nézve a tragédia a kárpit utolsó legördülése után kezdődik. Úgy, de miért lakol Bánk bán oly tettéért, melyet hasonló helyzetben akárki, talán még kevesebb küzdéssel és minden megbánás nélkül elkövetett volna. E kérdést több ízben hallottam, s ha a közmorálhoz illesztjük e drámai cselekvényt, úgy kétségkívül több ily megfejthetetlenségekre bukkanhatunk. De föllebb említém már, hogy a királyi fölség emberfölöttisége és az isteni hatalommali rokonsága, valamint a vallásszerű jobbágyi hódolat, mindannyi erkölcsi dogma, mely az egész darabon végigvonul, a királyné továbbá a Melindán elkövetett gaztettre nézve ártatlan - legalább a költő akarja -, két fontos ok, hogy a királyok feje fölött őrködő gondviselés a gyilkost súlyosan büntesse, és egész életén át sajgó fájdalommal ostorozza. E drámai nézet új, s Bánk bán egész szerkezetéből természetesen következik. Ha egy tragédiát nem lehet a közmorálhoz mérnünk, megszűnt tragédia lenni, ha a költői igazságszolgáltatás nem az erkölcsi világrenden alapszik, hanem csak holmi politikai fikción, mely már elvesztette hatását a kedélyekre, elégedetlenül kell odahagynunk a színházat. Gyurmán elég gondosan igyekezett ugyan vizsgálni a tragédia alapját, de a részletek miatt nem látta az egészet, s a mellékindok feledtette vele a főt.

Ily egyoldalúságba esik Greguss is, ki a Pesti Naplóban⁷⁷  néhány év előtt egypár hasábot szentelt Katona emlékének. Ő remekműnek nevezi Bánk bánt, kikél, igen helyesen, azok ellen, kik tisztán politikai szempontból méltányolják, de az alapeszme iránt szintén ő sincs tisztában. "S ha azok - úgymond -, kik oly különös mérvvel kezökben járulnak a szóban levő remekműhöz, logikai következetességgel vizsgálják azt, bizonyosan egészen más, sőt ellenkező eredményre jutnak, mint minőt magoknak egyelőre ígérnek; mert a politikai szellem, ha már erről szólanunk kell, mely Bánk bánt átlengi, tökéletesen monarchiko-arisztokratikus, a fölléptetett főbb személyeknek uralkodó irányelve törhetetlen hűség a fejedelem iránt, s a nádor erőszakos kitörése olyannyira törvénytelennek van előtüntetve, hogy a szerző kézzelfogható erőlködéssel igyekszik arra előkészíteni; s miután megtörtént, csak kegyelmi úton képes a költői igazságtételnek eleget tenni. S miben áll ez igazságtétel? Bánk megbukik, miután magát megbosszulá; kínos, örömtelen élet nyílik előtte." Tehát amaz erőszakos tett csak némi erőltetéssel folyhat Bánk bán jelleméből, tehát a költői igazságtétel nem teljes, s a Bánk bukása csak azon fordul meg, hogy a bosszú mindig semmivé teszi a bosszúállót is. Ha mindez így volna, e tragédia sokkal csekélyebb mértékben igényelhetné méltánylatunkat, kivált Gregussét, ki a magyar kritikusok közt még eddig legőszintébb dicsőítője.

Ennyi mindaz, mit kritikánk e tragédiáról összeírt. Inkább az ifjú irodalom méltányolta, mint a régi, inkább a kezdő kritikusok állottak pártjára, mint a tekintélyesek. Behatóbb boncolatába azonban se egyik, se másik fél nem bocsátkozott. Úgyszólva minden vita nélkül a legjelesb magyar tragédiává emelkedett. Régi példányai elkeltek, s újabb meg újabb kiadásban jelent meg. Először Nagy Ignác adta ki⁷⁸, újabban kétszer Horváth Döme⁷⁹.  A Toldyé három kiadást ért⁸⁰. Abafi szintén kiadta⁸¹. Nemrég németre is lefordították. Egész 1848-ig legkedvencebb eredeti darabja volt a fővárosi és vidéki színpadoknak. Színészeink különös szorgalommal adták, habár a Bánk jellemét teljesen sohasem fogták föl, mi a hatást némiképp gyöngítette; forradalom után betiltatott, s csak 1857-ben kerülhetett újra színpadra, megcsonkítva, s hanyagul előadva. Némi visszahatás kezdett ellene mutatkozni, inkább az irodalom, mint a közönség részéről. Szépirodalmi lapjaink, melyek a kritikát hazafiatlanságnak bélyegzik, hazafias kötelességöknek tartották néhány kritikai oldaldöfést adni a nagy hírre vergődött műnek. Elmondották, hogy egyedül színészek leheltek bele életet, s éppen azért most, midőn régibb jó színészeink közül néhány meghalt, hatása is csökkent. Fölhozták, hogy inkább a politikai rokonszenv, mint esztétikai érdek volt oka rendkívüli népszerűségének. Sőt egypár írói körben azt is lehetett hallani, kár bántani Bánk bánt, a magyar elhitette magával, hogy van egy kitűnő tragédiája, meg kell hagyni hitében, vannak nemzeti humbugok, melyeket kímélni kell. De nem kell kímélni, s legkevésbé az irodalomban. Katona nem szorult kíméletre. Tragédiája nem pályakoszorús színmű, mellyel rendesen nem az irodalom, csak az író szokott nyerni száz aranyat, sem úgynevezett kasszadarab, melyet egynéhány színpadi csíny s egypár színész egyénisége tart föl ideig-óráig színpadunkon. Katona valódi költő, s műve egyetlen drámairodalmunkban, melyet a külföld jobb drámáival szembeállíthatni. Szerencsétlensége, elnémulása nem engedték, hogy nagy költői egyéniséggé emelkedjék. Fejlődő szellemének csak egyetlen emlékét hagyta hátra, s így nem lehet összehasonlítani a külföld nagy drámaíróival, kik hosszú pályájokat kifejlett szellemük egész gazdagságával jelölték meg. S mégis, ha Schiller vagy Goethe drámáit nem összesen vesszük, hanem külön, egyenként, Bánk bánra nézve nem fog kedvezőtlenül kiütni a verseny. Bánk bánban több a tragikai erő, mint Faustot kivéve - mely szoros értelemben nem is drámai mű - Goethe bármelyik drámájában. A Schiller jellemrajzai nagyrészt típusok, a Katonáié egyének, anélkül hogy a zsánerkép felé hajlanának, vagy zavarnák a tragédia emelkedettségét. E tulajdonok már magokban magas polcra emelik Katonát.

Emellett valódi nemzeti költő, ki drámaíróink közül egyedül vetett mélyebb pillantást a magyar történelembe, s rajzolt a tragédiában valódi magyar alakokat. Már művének háttere s a fejlemény egyik indoka, az idegen befolyás és nemzeti visszahatás közti küzdelem, egész történelmünket annyira jellemző vonás, hogy minden magyar szívben bizonyos elégiai hangulatot ébreszt, mely oly jól illik a tragédiához. A nemzeti fájdalom levegője veszi körül a küzdő szenvedélyeket, s meg-meglebben a gyászfátyol, mely a szenvedő haza képét takarja. A finom, de romlott udvar, a nyers, de ép erkölcsű magyar nép, a zsarnok és ravasz idegen befolyás, a szabadságért küzdő és elvakult nemzeti lelkesülés, mind oly dolgok, melyek Szent István óta sokszor ismétlődtek nemzeti életünkben! Hány Bánk volt nálunk, ki akaratlan lőn a forradalom megindítója! Mikor nem voltak Magyarországon Peturok, kik mélyen tisztelték királyukat, örömest ontották érte véröket, de egyszersmind, ha kellett, fegyvert is fogtak az alkotmány védelméért! Bánktól Tiborcig, a királynétól Biberachig, mind ismerős alakokkal találkozunk, melyek leginkább csak a mi körülményeink közt állhatnak elő. Katona egy pillanatra sem engedi kisiklani lába alól a földet, a haza szent földjét, de szemeivel folyvást az égre tekint. Az idealizmus és realizmus testvéries vegyülete e mű, melyhez hasonlót drámáink közt egyet sem találunk, sőt költészetünk más nemében is alig egypárt. Mindamellett ez nem azt teszi, hogy Katona tragédiája minden hibától ment. Nyelvéhez, drámaisága mellett is, sok szó férhet, a jellemrajznak és szerkezetnek is vannak hibái, azonban a kritikának éppen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépségeit, mint elítélni a valóban sikerült műveket egyes hibák miatt.

60. Tudományos Gyűjtemény. 1821. IV. k. 17. lap.
61. Magyar költészeti kézikönyv. II. köt. 363. lap.
62. A kecskeméti pusztákról. Tud. Gyűjt. 1823. IV. Szabados Kecskemét, Alsómagyarország mezővárosa történetei. Pest, 1834. Csonka mű, halála után atyja adta ki.
63. Életképek. 1845. II. félév. 20. szám.
64. Új Magyar Múzeum, 1859. Kazinczy levelezése Vidával. 271. lap.
65. Kazinczy Ferenc levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest, 1860. 5. lap.
66. Honművész. 1833. II. félév 65. szám.
67. Kölcsey Ferenc minden munkái. Második, bővített kiadás Toldy Ferenc által. III. k. 44. lap.
68. Pesti Napló, 1855. II. félév, 74. sz. Egy századnegyed a magyar szépirodalomból.
69. Magyar Thalia. 1853. 101. lap.
70. Honművész. 1834. 78. sz. 621. lap.
71. Honművész. 1835. I. félév. 19. sz. 146. lap.
72. Honművész. 1839. I. félév. 26. sz. 205. lap.
73. Rajzolatok. 1839. 25. szám.
74. 1839. 1. félév. 418. lap.
75. A magyar nemzeti irodalom története. Írta Toldy F. Budapest, 1878. 220. lap.
76. Életképek, 1845. II. félév, 20. szám.
77. 1854. 174. szám.
78. Színműtár, 1840. XI. füzet.
79. Kecskemét. 1856. Ugyanott, 1860.
80. Magyar remekírók. Gyémánt kiadás. Pest, 1861., 1867., 1881.

81. Nemzeti könyvtár. Katona összes művei, Budapest, 1879-80. 

Forrás: epa.oszk.hu