Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 8-9.

Katona József

8

Mennyiben homályos Katona és mennyiben nem? Miben utánozza Shakespeare-t? 

Jellemrajzi módszere. 

Gertrud, Ottó, Biberach jellemrajzai. 

Az idegen befolyás és nemzeti visszahatás képviselői. Endre és Melinda jellemrajzai

Talán mindez kelleténél részletesebb magyarázata Bánk jellemrajzának, s talán mégsem eléggé részletes. Katonánál majd minden mondat egy-egy lélektani mozzanat, s a nem eléggé figyelmes olvasó előtt könnyen érthetetlenné válhatik nem csak a jellem, hanem az egész cselekvény is. Innen magyarázható ki, hogy kritikusaink, kiknek nem volt elég türelmük részletesebben vizsgálni e jellemet, többé-kevésbé elhibázottnak találták. Egyik a féltékenységben, másik a bosszúállásban, harmadik a monarchiai érzületben, negyedik a kételkedő határozatlanságban kereste a rejtély kulcsát. Hallottunk olynemű nyilatkozatot is, hogy Bánk jelleme nem egyéb, mint Hamlet és Othello vegyülete, hogy Katona nem minden szenvelgés nélkül utánozza Shakespeare-t, sőt éppen vadássza a homályt, a shakespeare-i mélység ürügye alatt. Hogy nem bőbeszédű, hogy nem ad személyei ajkára, szájába lírai versszakokat, hogy gyakran a szenvedély tördelt mondatait és merész szökkenéseit hallatja; az nem homály, hanem kiválóan drámai nyelvének sajátsága. Annyi azonban igaz, hogy néhol saját drámai szempontjából is világosabb lehetne. Vannak a tragédiában helyek, melyeket csak figyelmes összevetés magyarázhat ki, holott néhány szó vagy egy pár szabatosabb kifejezés könnyen eloszlatott volna minden homályt. Katona tragédiájában is, mint az életben, szenvedélyes és lakonikus volt, s azt hitte, hogy amit olyan mélyen átérzett vagy gondolt, éppen oly világos mások előtt is, mint előtte. Néha igen sokat bíz képzelmünkre, s inkább az olvasót tartja szem előtt, aki nyugodtan elmélkedhetik, s nem a nézőt, aki az előadás izgató befolyása alatt ezt kevésbé teheti. A mozgalomba hozott képzelem, akár az olvasóé, akár a nézőé, sokra képes ugyan, de csak a megadott irányban, s biztosan vezetve. Katona nem mindig adja meg az irányt, s itt-ott nem is vezet biztosan. Találgatnunk kell például, hogy mit csinál Bánk reggeltől alkonyig; ki kell okoskodnunk, hogy mi az oka, hogy Melinda, aki - Ottó elbeszélése szerint - még jó reggel a királynéhoz szaladt, csak alkonyban találkozik vele, s hogy a királyné Ottó éjjeli merényéről szintén csak alkonyfelé értesül Izidórától? S csakugyan kiokoskodhatjuk, hogy a királyné az álomital miatt későn kelt föl, a tébolyodott Melindát az udvarhölgyek nem bocsátották a királyné elébe, s magoknál tartották, a rossz hírt senki sem merte megmondani a királynénak, csak Izidóra, akinek szintén idő kellett, míg kipihenve éji fölindulását s újra átöltözve, a királyné előtt megjelenhetett. Még több példát is hozhatunk föl. A negyedik fölvonás elején a királyné az asztalnál ül, mély gondolatokba merülve. Az asztalnok, aki az asztal mögött áll, egyik kezében egy már megolvasott levelet tart, a másikban pedig egy világtörténeti könyvet kinyitva. A királyné a levelet kiveszi kezéből, föláll, megnézi és visszaveti az asztalra, s azután így szól:

Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik. -

De mit értsünk e különben szép, betűrímes sor alatt? Méltán kérdhetjük, kikre céloz a királyné, kiket nevez szúnyogoknak? Az ötödik felvonásban megtudjuk, amidőn a király előtt egy levelet olvasnak föl, melyet a királyné asztalán találtak, Pontio di Cruce illír helytartótól, melyben ez inti a királynét, hogy kormányozzon másképp, mert pártütéstől tarthatni. E lappangó pártütőkre mondja a királyné, hogy szúnyogok, akik ellen elég a szőnyeg (szúnyogháló) is. Az olvasó később összevetés útján megérti, de a néző az ötödik felvonás izgalmai alatt nem fog az előbb nem értett sorokra visszaemlékezni. Ugyanabban a jelenetben csakhamar az asztalhoz megy, s fölvéve a könyvet, amelyet az elment udvarnok letett, végigpergeti ujjain, ismét leveti és így szól:

Hogy nem lehet Solón, s Lycurgus - asszony!

Az olvasó érezheti, hogy ez a világtörténet könyvére vonatkozik, melyből csak az imént olvasott föl neki az udvarnok egy szakaszt, de hogy értse meg a néző, aki csak egy könyvet lát, melyet a játszó személyek egyike sem nevez meg, csak a zárjel közé tett utasítás? Szintén a negyedik fölvonásban, midőn Bánk vádolja a királynét, hogy az ország javait kegyenceire pazarolja, s utánaveti gúnyosan, hogy hangzik is az ország dicséretétől a bőkezű adakozónak, a királyné elbámulva kiált föl: Talán úgy? E fölkiáltás kétféleképp is érthető. Jelentheti, hogy a királyné talán Bánkot nem részeltette elég kegyben, adományban, s Bánk erről panaszkodik, de jelentheti azt is, hogy Bánkot a királyné pártütőnek véli s azon bámul.

Az is tagadhatatlan, hogy meglátszik rajta Shakespeare hatása, de amit ő Shakespeare-ből tanult, az olyan, mi minden költőt eredetiségre vezet. És ez a jellemrajz módszere. Bánkban alig van valami Othellóból vagy Hamletből; kételye nem hasonló a túlművelt dán hercegéhez, a féltékenység jellemében csak halvány vonás, melynek nincs érintkező pontja Othello óriási szenvedélyével. Bánk a XIII. század magyar oligarchája, élesen jelzett nemzeti és egyéni vonásokkal. Csak annyiban hasonlít Shakespeare jellemeihez, hogy nincs benne oly uralkodó szenvedély, melyet ha megismertünk, már értjük tetteinek minden indokát; ő a szenvedélyek egész szövedékéből van összeállítva, melyek egymással hol küzdenek, hol összeolvadnak, most egyik kap túlsúlyra, majd a másik, s tettei úgyszólván a különböző hatások összegét fejezik ki. Amily méltán kérdi Macaulay Shakespeareről szóltában: "Vajon annyira pénzvágyó-e Shylock, hogy a bosszú iránt közönyössé válhassék? vajon annyira bosszúvágyó-e, hogy a pénz ne érdekelje, vagy annyira bosszú- és pénzvágyó egyszerre, hogy nemzete becsülete és Mózes törvénye iránt teljesen érzéketlen lehessen?", szintén oly méltán kérdhetjük: vajon annyira férj-e Bánk, hogy az udvar iránti kötelességei iránt közönyösnek kell lennie? vajon annyira férj és a király híve-e egyszerre, hogy a haza szenvedéseit ne érezze? s e kérdéseket még tovább szőhetjük: vajon annyira túl heves-e Bánk, hogy a lelkiismeret és lovagiasság intéseit ne hallja, s vajon annyira lelkiismeretes és lovagias-e, hogy szenvedélye ne ragadhassa megfontolatlan és erőszakos tettekre? vajon túlhevessége és lelkiismeretessége úgy vannak-e vegyítve, hogy a tettre képtelen legyen, s csak gyáván eméssze magát? Lám a jellem körvonalait mennyi árnyéklat módosítja, a tettekben mennyi indok olvad együvé! Valóban nem csodálhatni, hogy a költő egypár helyt megbotlott; a jellemalkotás e módja a költészet egyik legnehezebb föladata. A többnemű indokok könnyen paralizálhatják egymást, ha a költőnek nincs ereje egymásba olvasztani a küzdő elemeket, hamar a reflexió élettelen, bár fáradságos mozaik-műveivé törpülhetnek, ha az alakító erő elhibázza a vegyítés arányát és módjait. Azonban az ily alkatú jellemek, ha sikerülnek, sokkal életteljesebbek, igazabbak azoknál, melyek csak egy uralkodó szenvedély rajzai. Nem tagadhatni, hogy többé-kevésbé ily jellemű emberekkel is találkozunk az életben, s így a művészet méltó föladatai, de bizonyára nem a legnehezebb és elsőrangú föladatai. Több szenvedélyből olvasztani egyöntetű jellemet, hogy helyes arányban vegyített többnemű indokokból fejleszteni ki a cselekvényt, ez az, mi által Shakespeare új korszakot nyitott a drámairodalomban, ez az, mi drámaíróink közt egyedül Katonának sikerült.

Nemcsak Bánk van ily módon alkotva, hanem többé-kevésbé az egész személyzet. Gertrudot alkalmasint azért nevezte Vörösmarty nem eléggé érthető jellemnek, mert több mint pusztán zsarnok és férfias királyné. Katona ugyan híven követte thüringiai Theodoriknak Gertrudról írt e szavait: "Regina, mulier virtuosa et fortis, quae foemineae cogitationi virilem animum inserens, regni tractabat negotio", de még mennyi más szenvedélyt olvasztott e szenvedélybe, annyira, hogy alig mondhatjuk meg, melyik az uralkodóbb. A királyné zsarnok, de mégis sokat tart a közvéleményre vagy legalább a látszatra, sőt mint nő, az illemre is. A célod nem, de módjaid utálhatom - mondja Ottónak, ki nem tudja elszédíteni Melindát. Kész testvérét országából kiűzni, ha botrányt követ el, mégis azt, hogy öccse kontár egy nő elszédítésében, nem tudja elviselni. Mivel maga nem erényes, nem becsüli az erényt, mivel nő és királyné, gyűlöli a botrányt és mások erőszakos tetteit. Nemcsak hatalommal akar uralkodni, hanem ésszel is, a félelem mellé tiszteletet is kíván alattvalóitól, s nemcsak születése, hanem tehetségei fensőségét is érezteti velök. Kedveli Ottót, nem annyira azért, hogy testvére, hanem mert a királyi ház egyik tagja, de megveti, mert annyira sem ért az uralkodás mesterségéhez, hogy egy nőt megigázzon (I. fölvonás, 12. jelenet):

                Meráni herczeg, -

Egy férfiú nem tud kifogni egy

Asszonyszemélyen; s egy Gertrudis - egy

Asszony tud országok felett megállni.

Mily ingerült, midőn Ottó le akar mondani Melindáról, s mily dühbe jő, midőn tanácsot kér tőle Melinda elszédítésére. A királyi bíbor éppen oly szennyének tartja Ottó visszautasított udvarlását, mint a nyílt erőszakot Melinda ellen, s éppen ez utóbbira céloz e szavaival:

Most fajtalan véred tilalmas úton

Melinda bírására csörgedez.

Már első föllépte jellemző. Udvarhölgyei kíséretében jelen meg, s hol a bosszús Melindát, hol a magát föltalálni nem tudó Ottót nézi, egy ideig megáll, s végre szúrósan fölszólal:

Hogy sokszor oly hívatlan érkezik

Az ember! és (indulattal) mi volt ez itt, Melinda?

Jól tudja, hogy Ottó Melinda után vetette magát, s éppen nem bánná, ha elcsábítaná, de éles szeme mindjárt észreveszi, hogy Melinda semmi hajlamot nem mutat a szeretkőzésre, sőt visszautasítja udvarlását. Tetteti, mintha mindezt nem tudná, s udvarhölgyei előtt megbotránkozást mutat, hogy mintegy légyotton találta Melindát, s ezért gúnyos és szigorú irányában. De mihelyt Melinda és az udvarhölgyek eltávoztak, nyíltan szól, és kiönti mérgét Ottóra. Az elcsábított Melinda, kinek titkát se a világ, se férje nem tudja, kegyében részesülne, de az el nem csábított, hanem csak megkísértett, ki ezt haragjában a világnak és férjének is elbeszélheti, bosszantja, ingerli, sőt megfélemlíti. Ezért óhajtja újabban is Melinda elcsábítását, de minden erőszak nélkül, ezért bosszús Ottóra, midőn ez föl akar hagyni további udvarlásával, s ezért békül ki végre a búcsúvacsorán Ottóval, midőn ez Biberach tanácsát követve, Melinda előtt csak próbának hazudja heves udvarlását, miáltal az egész mintegy magától elenyész. A királyné első jelenetében hát nincs semmi ellentmondás, sőt jellemének igen sikerült nyilatkozata, mely eldöntő befolyást gyakorol a cselekvény folyamára. Az összeszidott Ottó, aki egyébiránt csak félig-meddig érti nénjét, még inkább fölbátorodik az erőszakos tettre; Bánk, ki mindent jól ért, annyira gyanúba veszi a királynét, hogy később magában a merényben is részesnek hiszi.

A királyné uralkodó szenvedélyének másik tényezőjére is hasonló megjegyzéseket tehetni. Ő férfias nő, kinek nagy becsvágya van. Most Galíciát hódoltatja férjével, aztán Velencét, Európa harmadán akar uralkodni. Egész szenvedéllyel csüng az uralkodáson (IV. fölvonás, 3. jelenet):

Törvényt kiszabni és úgy lenni e felett,

Miképpen a nap sok világokon! Csak ez

Is elfelejtetheti velünk rövid

Éltünknek álmatlan sok éjtszakáit.

Nem fél a lázadástól, szembeszáll a férfiakkal, sőt fegyvert, tőrt ragad Bánk ellen. Mégis, vajon levetkezte-e nőiségét, vajon hihetünk-e egészen férfiasságában? Már azzal, hogy Ottó szerelmeskedése iránt annyi érdekkel viseltetik, elárulja női hajlamát. Szeret a mások szerelmi viszonyaival bajlódni, mint majd minden nő. Sőt némi női irigység is van benne Melinda szépségére, ártatlanságára, s bár lenézi, titkon bosszankodni látszik reá. Aztán női hiúsága a legválságosb percben is nyilatkozik. Midőn Bánk azt mondja neki, hogy kenőcsli testét-lelkét, dühvel ugrik föl; a sértés jobban fáj neki, mint rossz kormánya miatt tett minden szemrehányás. Halála percében is nőiségét látjuk kivillanni, bár más oldalról. A sír szélén eltűnik a nagyravágyó királyné s az anya szólal meg benne (IV. fölvonás, 10. jelenet):

                         - gyermekek -

Hol vannak a gyermekeim? - még ne is

Láthassam őket? - Endre - gyermekek -

- kiáltja haldokolva, s az anyai érzés e fájdalma mintegy büntetése e nőnek, ki az uralkodói gondok miatt elhanyagolta gyermekeit, de egyszersmind a királyné is bűnhődik. Maga idézi fejére a halált. Ottó erőszakos botránya fölingerli, sokkal eszesebb, mintsem ne tartson a következményektől, fél Bánktól is, innen szórakozottsága, balsejtelmei; de hogy Bánk őt megölhetné, arra nem gondol. Magát ártatlannak tartja Ottó merényében, s bízik nőisége és királyi méltósága tekintélyében, melyet éppen Bánknak kell leginkább tisztelnie. De fél, hogy az öccsétől megsértett Bánk, a hatalmas nádor, a nagy tekintélyű férfiú a forradalom élére áll, s a királyi ház ellen fordul. Azonban büszkesége nem engedi, hogy irányában oly rendszabályokhoz folyamodjék, melyek félelmét árulhatnák el. Bízik eszében, mely mint annyi mást, e bonyodalmat is meg képes oldani, bízik hatalmában, melynek éppen most adta jelét, midőn Mikhált elfogatta. Maga hívatja Bánkot, s mint a megrögzött és ármányos bűnösök szokása, még neki áll följebb, ő tesz szemrehányásokat Bánknak, sőt azáltal, hogy tőrt ragad, ő ad Bánk kezébe fegyvert is, mely alatt el kell véreznie. Meglakolt mint nő, ki eltévesztette életcélját; mint királyné, ki zsarnoki elvakultságában, büszke szívtelenségével maga ellen lázaszt minden szenvedélyt; de mindig, egész végpercéig megdöbbentő, félelmes alak, ki folyvást igénybeveszi érdeklődésünket.

Gertrud hatalmas alakja mellett Ottó egészen eltörpül. Ez így van jól, így inkább érthetjük Bánk gyanúját, természetesbnek találjuk, hogy Ottó előtte semmi, Gertrud minden, s egész bosszúja ez utóbbi ellen fordul. Már e körülmény is megcáfolja azon ellenvetést, hogy Bánknak nem a királynén, hanem Ottón kellene magát megbosszulni. Bánkban az Ottó és királyné közti párbeszéd oly gyanút kelt föl, melyet a körülmények és Bánk hevessége erős meggyőződéssé érlelnek. Bánk nem is képzelheti, hogy a gyáva Ottó nénje akaratja ellen tehessen valamit. Aztán ő egykor tisztelte a királynét, vagy legalább befolyása alatt állott, míg Ottót mindig megvetette, s gyűlöletünk mindig hevesb az iránt, kit valaha tiszteltünk vagy szerettünk, mint akit nem is vettünk számba. Egyébiránt e törpe alak jól van rajzolva, és jellemét szintén nem fejezi ki a gyávaság egyoldalú vonása. Ő korlátolt eszű is, mint csaknem minden gyáva, s mégis elég ravasz, hogy másokat otrombán megcsaljon. Nem fogja föl se nénje, se Biberach finom eszét, éppen azért szerfölött hódol tekintélyöknek, de nincs irántuk valódi ragaszkodással, s csak eszközöknek tekinti őket. Nincs benne semmi nemes büszkeség, de van sok gőg, a születés és szerencse gőgje. Sohasem önálló, csak akkor, ha az érzékiség vagy félelem láza ragadja el, sőt ekkor bátor is véghezvinni bármely gonosztettet. Emellett fösvény is, ki Biberachot mindig rosszul fizette, sőt a veszélyben sem vetkőzi le kapzsiságát; szökésekor meglopja nénjét. Szerelme Melinda iránt csak puszta érzékiség, melyet némi eszményies mázzal akar bevonni, hogy érdekesebb legyen. Innen a sok betanult szóvirág, hamis pátosz, mellyel jellemzi őt a költő, valahányszor Melindáról vagy Melindával beszélteti (I. fölvonás, 7. és 10. jelenet). Úgy fél nénjétől, mint a vásott gyermek szigorú anyjától, de csak addig, míg előtte van. Nem vitéz és lovagias, megijed Biberach kardjától is, a királyi palotába betört pártütők előtt a tehetetlenség gyáva átkaiban tör ki, mégis mindig kisiklik a veszélyből, sőt a ravasz Biberachot is rászedi, orozva meggyilkolja. Toldy nem tudja ezt megegyeztetni gyávaságával. De vajon az orgyilkosság bátorság jele-e? Mindez egészen másneművé teszi e jellemet, mint aminő a Shakespeare Rodrigója, kivel összehasonlítani szeretik.

Biberach sem Jago, bár őt is ezzel hasonlítgatják össze. Ha Biberach Jago, akkor minden cselszövő Jago, csak azért, mert cselszövő. Jagóban bosszú lángol Othello ellen, a sértett becsvágy bosszúja, elégületlensége és irigysége ördögi játékra ingerlik; gyűlöli Othellót, mert mellőzte Cassióért, gyűlöli Desdemonát, mert nem hisz a női erényben. De miért előszámlálni Jago jellemének még több alkatrészét? Mindenikből majd semmi sincs Biberachban. Neki nincs hazája, hivatala, és semmi olynemű viszonya, mely becsvágyó szenvedélyt kelt föl vagy táplál az emberben. Ő sokkal hidegebb Jagónál és kevésbé rossz. A csapások és a szükség fejtik ki benne a rosszindulatot. Már gyermekkorától fogva üldözi a szerencsétlenség. Amint maga mondja (III. fölvonás, 5. jelenet):

Első bejöttöm a világra megölt

Már egy anyát, s bus tékozló atyám

Gyűlölni kezdett - én is rajta kezdtem

Gyűlölni minden embert. Néha jól

Megöklözém. Egyszer végre feladott.

Bűnöm bocsánatjáért, ölni, a

Szentföldre kellett volna mennem; és

Az atyám megitta volna addig otthon

Minden vagyonkámat. Nem mentem. Akkor

Bedugtak egy klastromba hogy pedig

Még életemben szentté lenni kedvem

Nem volt, kiszöktem a falak közül.

Minden vagyon nélkül, köszönhetem,

Hogy ott tanultam; s így az emberi

Vakságból éltem;...

Gyűlöli az embereket, vagyis inkább nem becsüli. Magáról sem tart sokat; de belátására, eszére büszke, mert az emberek vakságából él. Legokosabbnak hiszi magát az egész udvarban: megveti Ottót, mert herceg, s nincs elég esze; gúnyolódik Izidórával, mert szép és üresfejű; szánakozik Bánkon, mert hatalmas, és szenvedélyek rabja. E forrásból buzog leginkább iróniája, melyet ritkán fordít maga ellen.

Már hajlott korú, kit kifárasztott a szenvedély, a bűn és a csalódás. Szeretne kényelmesen és bőségben élni, s hogy így élhessen, szívesen megtesz bárkinek minden becsületes és nem becsületes szolgálatot. Ott van a haza, hol a haszon (I. fölvonás, 7. jelenet) - mondja többek közt. Egyike azon idegen szerencselovagoknak, kiknek híjával sohasem volt hazánk, sőt sajátságos viszonyainknál fogva éppen magához csődítette. De Biberach nem a legszerencsésebb szerencselovag. Kegyura, Ottó, rosszul fizeti, mit szintén ő is nem a leghűbb szolgálattal hálál meg. Bosszús reá, s ez az egyetlen érzés, mi néha hevületbe hozza (I. fölvonás, 13. jelenet):

                        Hogyha bőkezübb

Lettél s fizettél volna, jobb tanácsot

Is adhaték,

- mondja Ottóra vonatkozólag, azután utána veti: Most jobb lesz tartani a magyarsággal. Talán itt több haszna lesz, aztán a pártütők az idegeneket akarják elűzni, ezért jobb lesz előre biztosítani a jövendőt. Se Melinda, se Bánk iránt nem viseltetik rosszindulattal, nem bosszúból vagy kárörömből cselszövősködik, hanem a haszon fejében. Nem hiszi, hogy Ottónak adott terve sikerülhessen, nem is akarja. Ezért elbeszéli a dolgot a féltékeny Izidórának, hiszen ettől is hasznot remél, el Bánknak, ez még nagyobb hasznára lehet. Célja megzavarni másokat, de úgy, amint maga mondja, hogy az megint mást legyen kénytelen megzavarni, s így ő a zavarban halászhasson. S e hideg és ravasz férfiú éppen hevessége és eszélytelensége miatt pusztul el. Midőn veszélyt érezve, visszavonul Ottótól, egyszersmind kiönti ellene egész epéjét. A rossz fizetés, kevés haszon, még hozzá a veszély, ingerlékennyé tették. Bosszantás kedvéért elmondja, hogy elárulta Bánknak az egész titkot, megemlíti Fülöp király meggyilkolását is, melyben mindketten részesek, s amiért ellene Ottó önmaga veszélyeztetése nélkül semmit sem tehet. Mire e heveskedés, melyből nem húzhatni hasznot? Miért ez őszinte beszéd oly embertől, kit csak a ravaszság tarthat fönn? Meg is lakol érte. Eszélye csak egy pillanatra hagyta el, csak kissé engedett a szív fölindulásának, s íme életével fizet. Bűntársa öli meg. De hát Ottó miért nem bűnhődik, hiszen ő a legbűnösebb az egész tragédiában, miért áldozza föl Katona történelmi hűségért a költői igazságot? Ez ellenvetés is csak látszólag igaz. Ottó megbűnhődik. A nép elkergeti, a király száműzi, s éppen a haldokló Biberach vallomása nyomán, aztán ez ifjonc különben is annyira a mások eszközének van rajzolva, annyira el van róla vonva a figyelem, hogy fölöslegessé válik minden csattanósabb igazságszolgáltatás.

Ottó, Gertrud, Biberach együtt képezik Endre udvarában azon idegen befolyást, mely ellen a nemzeti visszahatás élet-halálra küzd. Egyik az érzékiség és a korlátoltság, a másik a zsarnokság és kevélység, a harmadik a cselszövény és haszonhajhászat képviselője. Hozzájok járul még Izidóra, ki részint rangoskodásával, részint irigységével egészíti ki a képet; mert Ottóba inkább képzelgésből szerelmes, mint valódilag, inkább rangjába, mint személyébe; mert folyvást kémkedik nemcsak Ottó, hanem Melinda után is. Azonban neki sincs csak egy uralkodó szenvedélye. Ragaszkodás van benne a királyné iránt, a királyné is ragaszkodik hozzá, mintegy leányának nézi, mert cserében maradt nála, midőn leányát a thüringiai követség elvitte Eisenachba. De Izidóra ragaszkodása nem zárja ki, hogy el ne ismerje a királynénak neméppen kedves modorát. Emellett könnyen haragra lobban, s ilyenkor aztán dicsekvő és éles nyelvű; mint német leány, kissé érzelgő is; sokat tart az illemre, de nem annyit, hogy át ne hágja; követelő és nyughatatlan, egyébiránt nem romlott szívű, s inkább csak az udvar romlott levegőjének hatása érzik rajta. E szerepet színésznőink rendesen elejtik, s kivált az utolsó fölvonásban nem emelik ki a bosszút szomjazó udvarhölgy, a szerelme tárgyában csalatkozott leány, a kárörvendő vetélytárs változatos fölindulásait, melyek oly jól illenek a végcsatát küzdő szenvedélyek azon búskomor harmóniájához, mely az utolsó fölvonást jellemzi. A nemzeti visszahatás személyzete Bánk, Melinda, Petur, Mikhál, Simon és Tiborc: a becsület, az ártatlanság, a szabadság, a béke, a lelkiismeretesség, a hűség képviselői. Tetteiket se romlottság nem bélyegzi, se a túl mívelt ész finomsága; nemes, de eszélytelen, erős, de féktelen szenvedélyek vezérlik őket, melyek küzdelmeikben vagy bűnösökké válnak, vagy gyöngeségeikbe temetkeznek.

E két küzdő párt között áll a király, ki sem bűnös, sem erényes, csak gyönge. Szereti nejét, nem annyira a szerelem szenvedélyével, mint inkább azon némi korlátoltsággal vegyes bámulattal, melyet szépsége és fensősége gyakorol reá. Innen fájdalma nem fojtja el józanságát. Néha erősebben tör ugyan ki, de mindjárt mérsékli magát, nem az illemért, hanem mert talán tettre ragadtatnék. Fél alattvalóitól, mert lázadás vagy elégületlenség mindenütt, tűri Bánk szemrehányásait, mert nem tudja ártatlan-e a merényben Gertrud. Csak akkor kezd szabadabban lélegzeni, midőn meggyőződik neje ártatlanságáról, midőn látja büszke ellenfele, a hatalmas Bánk összeroskadását. Most fölébredt benne a büszkeség és bosszúvágy, egész királyi tekintéllyel akar föllépni, de nincs hozzá elég ereje. A korona becsületéből annyi, amennyi menthető, úgyis már mentve van. Tanácsos mentére hagyni a dolgokat, s engedni az árnak, mely erőt vett a kedélyeken. Megkegyelmez Bánknak, kit az Isten úgyis eléggé megbüntetett, elégtételt ad a sértett nemzetnek, így kiáltván föl:

...mintsem magyar hazánk:

Előbb esett el méltán a királyné!

Félelemből a nagylelkűt játssza, gyöngeségből a kegyelmest, s mindezt az emelkedettség bizonyos öncsaló hangulatában. Alig volt valami nehezebb a költőre nézve, mint e személyt,  ki különben is csak a végjelenetekben szerepel, úgy rajzolni, hogy elég érdekes legyen, s ne zavarja a végkifejlés és engesztelődés megható pillanatait. Nagy részben sikerült is, de nem mindenütt. Például a hely:

Irtóztatón büntettél Istenem!

Jól értelek; kivetted a kezemből

Pálcámat - én imádlak! Igy magam

Büntetni nem tudtam - (magában)

                       nem mertem is,

jól van gondolva, de nem elég jól kidolgozva. El van hibázva a vegyítés aránya. A "nem mertem is" kifejezés igen éles, s némi komikai hatást idéz elő, min talán a színész segíthetne valamit. Egy pár ily hiba előfordul Melinda jellemrajzában is, mely különben alapjában igen sikerült. Gyurmán és Toldy elhiházottnak tartják e jellemet. Toldy a gyanússágig szenvedőlegesnek nevezi, Gyurmán pedig így nyilatkozik róla: "Benne sem elég méltóság, hogy Ottót magától kellő távolságban, sem elég erő, hogy az udvar ármányai közt magát súlyegyenben tartsa, s ámbár nem akarom a kelletén túl szelíd Melinda erényes voltát kétségbehozni, annyit mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy Ottó szerelmes faggatásai sokkal inkább látszanak őt megilletni, mint Bánk nejéhez illik." Toldy és Gyurmán azt támadják meg tulajdonképp, mit dicsérniök kellene. Katona se méltóságos, se erős, se tevékeny nőt nem akart rajzolni. Akkor Melinda bajosan eshetett volna oly könnyen az ármány és erőszak áldozatául. Katona egy ártatlan és tapasztalatlan nőt rajzol, ezt kell rajzolnia, kinek a romlott udvarban éppen ártatlansága és tapasztalatlansága miatt kell bukni. Tapasztalatlansága mintegy tragikai tévedéssé válik. Maga idézi föl magára a veszélyt, s minél jobb, ártatlanabb és hűbb, annál eszélytelenebb egyszersmind, annál inkább közeledik az örvény felé. Éppen az mutatja Katona tragikai nagy erejét, hogy sohasem veszi igénybe pusztán szánalomérzésünket, mindenütt a szenvedélyek összeütközését rajzolja, mindig a gyöngeségből, tévedésből, bűnből származtatja a szerencsétlenséget, és sem a bűnt nem festi erő, sem az erényt gyöngeség nélkül. Melinda falun növekedett és élt, nincs fogalma az udvari ármányokról, soha nem voltak udvarlói, csak férjét ismeri, kit bálványoz. Ártatlan minden tapasztalat, szelíd minden határozottság, naiv minden erély nélkül. Midőn képmutató csábítója, a Fülöp király meggyilkolása miatti igazságtalan szenvedését panaszolja el neki, mint jószívű, érzékeny asszony, oly részvéttel könnyez sorsán, hogy azt másra is magyarázhatni; midőn a fölizgatott Ottó Biberach által a bálba kéreti, egész naiv öntudatlansággal csaknem légyottra jő; midőn a fölbátorított herceg mindebből az következteti, hogy már merhet is, haragja inkább csak sírás, sőt ártatlan jó szíve még ekkor is szánalomra lágyul, s kezét a szenvedést színlő Ottóéban feledi. Ez önfeledést nemcsak a szánalom indokolja, hanem azon körülmény is, hogy Ottó Bánkot boldog embernek nevezi, mi jólesik Melindának. Csak akkor ijed meg valósággal, midőn Ottó térdepel (I. fölvonás, 10. jelenet):

S ő térdepel! - Bánk, Bánk emlékezek

Szavadra...

Midőn kezem megkérte, nem rogyott

Ő térdre - ! szép se' volt igen; de egy

Alponsus, egy Caesar állott előttem!

"Szabad tekéntet, szabad szív, szabad

Szó, kézbe kéz és szembe szem - minálunk

Így szokta a szerelmes: aki itt

Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít."

Ő mondta ezt, ámító! és bizony

Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.

E visszautasításban mennyi szerelem nyilatkozik Bánk iránt, mennyi tapasztalatlanság a világ dolgaiban, mennyi inger Ottóra nézve, hogy ne hagyjon föl terveivel. Csodálkozhatni-e: hogy Melinda oly könnyen megbékél Ottóval - midőn ez csak próbának mondja az egészet, hogy oly könnyen sikerül azon otromba cselszövény, melynek áldozatául esik. A harmadik fölvonás első jelenetében szenvedése és kétségbeesése még inkább fölleplezik kedélye ártatlanságát. Nem tudja férjét fölvilágosítani, s mentsége inkább vád. Nem jut eszébe se méltatlankodás, se bosszú, a gyalázat és szenvedés tehetetlen martaléka. A "hazudsz" szóra csak annyit felel:

        Igen; mióta hitvesed

Megszűnt Melinda lenni, mindenik

Vétek lehetséges. Hazudni? óh!

Oh vajha angyalom lehetne az.

Érzi, hogyha a nő elveszti legdrágább kincsét, nem érdemel többé se hitelt, se becsültetést, minden vétekre képes. Örömest hazudna, nem tartaná bűnnek, de nincs ereje hozzá. Mély lélektani vonás, valamint az is, midőn így szól férjéhez:

Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud

Mindenkor - ez ne mondjon engem annak.

Nem meri kimondani azt a gyalázatos szót, amivel vádolják, szűzi szemérme még most sem hagyta el. Szeretne a föld alá bújni, összetapostatni férjétől, testi kínt szenvedni, hogy a lelkitől szabaduljon. A kétségbeesett nőnek még csak egy csapás kell. A gyermekére kimondott átok őrjöngővé teszi. Melinda őrjöngését színésznőink rendesen rosszul fogják föl. Először is e pillanattól fogva egész végig folyvást őrjöngőnek játsszák, pedig csak koronként vannak őrjöngő rohamai, s inkább csak félőrült, mit a költő több helyt igen világosan kitüntet. Aztán nem helyeznek kellő súlyt rögeszméjére sem, mely az atyaátok az anyáért. Kitetszik ez abból is, hogy midőn Bánk megnyugtatja nejét gyermeke iránt (IV. fölvonás, 6. jelenet), ez így szól: Kiholt az atyaátok, és mintegy megenyhülve kérdi tőle: Bánk látlak-e megint? Őrjöngő beszédében is, mindig van annyi kapcsolat, amennyi szükséges. Mindig vagy rögeszméjére, vagy szerencsétlenségére tér vissza. A hold a végzetes éjet jelenti, a menyegző, lakodalom a bűnágyat, a két nyíllövésnyi az ő és Bánk életét és boldogságát. A költő igen finoman árnyalja e gyöngéd kedély földúltságát. Melinda őrjöngésében sem viharos vagy bosszúvágyó. Ha más ellen vádban vagy keserűségben tör ki, mindjárt ellágyul és sírással végzi. Múltja és jelene, ép lelke és őrjöngése közt teljes összhangzás van. Csak egypár hely van olyan, melyek nem folynak Melinda jelleméből. Például (IV. fölvonás, 4. jelenet):

Koronák bemocskolója! aki meg-

Loptad királyi férjedet, kitépted

Kezéből a jobbágyi szíveket,

Áruba tetted a törvényt - nyomád a

Nyomorultakat - mártirrá tetted az

Erkölcsöt...

Ezt Melinda nem mondhatja. Miért emlegetné ő az ország dolgait, a politikai viszonyokat, melyekkel azelőtt teljességgel nem foglalkozott. Itt a költő beszél, és nem személye; föl van áldozva a lélektani igazság, bizonyosan nem hatásvadászatból, hanem mert a még nem eléggé fegyelmezett költő néha túlcsap a korlátokon. Nehéz helyzeteket, lélektani mély bonyodalmakat rajzolván, nem csoda, ha olykor elsiklik keze, egy-egy vonást kirívóbban árnyal vagy halványabban, mint ahogy szükséges. Azonban az alaprajz mindig biztos, sőt a finomabb árnyalatok is nagyrészt sikerülnek. Ily sikerült Melinda végjelenete (IV. fölvonás, 6. jelenet):

        Igen - megént! mély síromon

Túl a halál szép halvány angyala

Meg fog mutatni megént.

Szól búcsúzva férjétől, kinek gyöngédsége mintegy elringatta őrjöngését. Teljes öntudata nyilatkozik, de a csendes és mély búskomorság hangulatában. A halál jól tevő angyalként tűnik föl előtte. Érzi, hogy úgy, mint egykor, csak a túlvilágban lehet az övé Bánk, de az övé lesz, s e gondolat megenyhíti. Ekkor a királynéra esnek szemei, és visszatér őrjöngése, de ez nem egyéb, mint erősb rohama azon előbbi búskomor hangulatnak, mely a halál sejtelmével vigasztalta.

                         Nevetsz te ki kis

Ártatlan? oh vesd le koszorúdat! az

Öröm csak egy pillantatnak szülöttje,

S anyjával együtt meghal. Élj! Az Isten

Bocsássa meg, mit oly istentelen

Cselekedtetek vélem. Nem volt italtok

Méreg, de elszárítá lelkemet. -

Bánk, jöjj hamar!

Mily finom árnyalatok! "A kis ártatlan" kifejezés gúnyos vád és mély fájdalom egyszersmind, vádolja a királynét, kit szerencsétlensége okozójának hisz, siratja ártatlanságát, melytől megfosztották. A királyné széttépett koszorúját, mulandó örömét emlegeti, s a magáét érti alatta, melyet a királyné dúlt föl. Mintha mondaná: ne örvendj, még te is járhatsz így, de én nem kívánom, bocsássa meg az Isten bűnödet. Nem óhajt bosszút, vallásos érzülete elfojtja átkát, csak szerencsétlensége emlékét nem. Eszébe jut a végzetes éjszaka, a pokoli ital, s mintha Bánkot segítségül akarná hívni, kiáltja: Bánk, jöjj hamar! E kiáltás egyszersmind búcsú, még egyszer ismétli, s amint távozik, eszmélete mindinkább sötétül: háborodva rebegi:

Bánk jöjj hamar, csak egy-

Két nyíllövésnyi - jöjj hamar!

9

Simon, Mikhál és Petur jellemrajzai. 

Általános érzések egyénítve.

Tiborc. 

A mellékszemélyek. 

A cselekvénynek némely látszólagos és valódi hibái. Történelmi hűség. 

A mű technikája. 

Befejezés

Melinda bátyjai, Simon és Mikhál, méltók húgokhoz. Simon oly jó ember, hogy csak magának árthat, s annyira lelkiismeretes, hogy emiatt képtelen a tettre. Éppen azért az egész cselekvényben szenvedőleges szerepet kell játszania. A költő inkább csak arra használja, hogy kétségével ingerelje a heves Peturt, hogy fölvilágosítást adjon a királynak a pártütők második gyűléséről, a palota ostromáról, s hogy Ottó miképp rabolta meg a királynét. Azonban lelkiösmeretességének forrása nem félelem, sem önzés, mert bátor, vitéz, önérző férfiú, ki mind becsületére, mind családjára büszke. Ő csak túl aggodalmas, fél, nehogy igazságtalanságot kövessen el másokon, nehogy a kis rosszból nagyobb rossz származzék, de ha csak személyéről van szó, örömest föláldozza magát, sőt a jó barátság kedvéért követi Peturt a forradalomba is, melyet nem helyesel. Lassú, kétkedő természetű, szavajárása: hátha mégis úgy lehetne, talán. Éppen azért a túl hevesség miatt hibás azon hely, hol Petur kérdésére, hogy miért nem maradt bátyjával együtt ősi hazájában, Spanyolországban, így felel (I. fölvonás, 2 jelenet):

Ember! belőled a rossz lélek ordít!

Ott élni nem lehet nekünk....

Úgy szintén Mikhálban is túlzás az, midőn (II. fölvonás, 1. jelenet) magát mellénél fogva rázza, mintha nem hinné, hogy álmából fölébredt. Máskép e jellem úgy van megalkotva, hogy a legnagyobb drámaíró is örömest vallhatná a magáénak. Mikhál az öregség megtestesült nyugalomszeretete és tehetetlensége; már alig bírja örömét, fájdalmát, s mindkettőben van valami naiv és megható. Ősz haja és nyugodt lelkiismerete van, azért nem sokat hajt a világ gúnyaira. Nem szereti a zajt, hamar elszunnyad, de azért mindenütt ott akar lenni, ahol rokonai és barátai. A múltban él és szeret régi dolgokat emlegetni, s ugyanazt kétszer is elmondja. Sok benne a kegyeletes érzés, különös előszeretete van a gyermekek iránt, egykor egyetlenegy gyermekét vesztette el, mindjárt-mindjárt reáemlékszik, és sírni kezd. Melindához több köti testvéri szeretetnél, valóságos atyai érzés, Simon neki több mint öccse, jóltevője, ki iránt háláját akarja lefizetni. Erélyét fölindulással pótolja, rábeszélését könnyekkel, békéltet, engesztel, de szórakozottságból vagy fölindulásában néha éppen azt rontja el, amit meg akar tenni. Ilyen a királynéval való jelenete (IV. fölvonás, 5. jelenet). Ez igen szép jelenet. Az a hely, midőn Mikhál elbeszéli szerencsétlenségét, fia halálát, s akaratlanul elárulja Simont, mint a pártütők egyikét, éppen oly jellemző, mint művészi. Végjelenetét a költő Bánk alázására használja föl. A szegény öreg a börtön gyalázata s azon csapás alatt, mely családját érte, egészen összeroskadt. Csak a Bánk gyermeke iránti aggodalom tartja még fönn, hiszen úgy is ő tudja legjobban, hogy mi az gyermeket veszteni. Szózatosb, erélyesb és fölindultabb mint valaha.

       Ez szegény, nem vétkezett, mint

Az atyja - ezt fogom kiáltani -

Magyarok! nem ez ölte meg a királynét,

Nem pártütő ez, mint az atyja; oh,

Engedjetek csak egy arasz helyet

Ez árva gyermeknek, hová fejét

Hajthassa! Kérlek adakozzatok

Ezen kicsiny mártírnak, oh!

E gyöngéd szeretet a gyermek iránt, sebző gyalázat az atyára nézve. Mennyire fájhat a különben is megalázott Bánknak, hogy Mikhál is így beszél róla, hogy azon egyetlen is ellene fordul, ki a legföláldozóbb indulattal viseltetik hozzá.

Petur éppen ellentéte Mikhálnak, erőteljes, tevékeny, erőszakos férfiú. Soha magyar költő elégedetlen magyar nemest ily jellemzően nem rajzolt. Ő típus és egyén egyszersmind. Monarchiai érzelmű, és tele forradalmi szenvedéllyel, fegyvert ragad a királyné kormánya ellen, de a király javáért, a magyar szent korona nevében, melynek ő is egyik tagja. Lelkesedve küzd az alkotmányért, de a küzdelem hevében nem gondol vele, ha megsérti is az alkotmányt, ha aláássa is a törvények tekintélyét. Törvényes forradalmár, büszke arisztokrata. A nép szenvedése meghatják ugyan jó szívét, enyhítni is hajlandó, de mégis leginkább csak előjogaiért küzd, és sértett büszkeségét bosszulja meg. Nemzeti önérzete nagy, az idegenek iránti gyűlölete szertelen. Modorában a lovagiasság és szilajság, a gyöngédség és vadság, ábránd és józan ész olvadnak össze. Nem gondol a következményekkel, amit igaznak és helyesnek tart, egyszersmind kivihetőnek is hiszi. Az okokra nemigen hallgat, a kételytől ösztönszerűleg őrizkedik, mindig kész a tettre, szenvedélyes és makacs, de gyöngeségénél vagy hiúságánál fogva könnyen hajlítható. Eszének nem sok finomsága van, ezt másban sem becsüli, valami országos nagy dolgot nem tud sikerrel végrehajtani, de azért a késő bánat sohasem háborgatja. E tipikus vonásokba számos egyéni járul. Az idegenek iránti gyűlölete csaknem monománia, hevessége csaknem betegség. Szenvedélyességének egyik alkatrésze a szakadatlan öningerlés; sem magát nem hagyja nyugton, sem mást. Már első föllépte ilyen. Vadon néz körül, és Simon mellé, egy székre veti magát. Nem találja helyét, majd fölugrik és ismét leül, egyszer hangosan kiált, máskor magában dörmög, most a merániak ellen kel ki, kik képmutatásból sem járnak a magyar kedvébe, majd a magyarok ellen, kik elég gyávák békén viselni rabláncukat. Vakmerő és szenvedélyes, és mégsem mer a forradalom vezéréül föllépni. Nem tartja magát elég tekintélyes embernek, nincs elég önbizalma, s ez a másik alkatrésze nyugtalan hevességének. Pártjára akarja vonni Bánkot, a nádort, a király után legnagyobb tekintélyt, és nejénél fogva, s így cselszövényhez folyamodik. De az ő cselszövénye oly egyszerű, hogy nem érdemli meg a nevet. Hazahívatja Bánkot, hogy lássa Ottó udvarlását, hogy hallja a sok kósza hírt, melyek becsülete ellen vannak intézve. Ennyi az egész. Midőn Bánk a forradalom ellen nyilatkozik, ő nem folytatja tovább a cselszövényt, nem hivatkozik Bánk nejére, nem ingerli legsebhetőbb oldalánál. Ez gyöngédtelenség, lovagiatlanság, sőt becsületsértés volna, megelégszik e fölkiáltással:

Azt bán? Szegény lélek, sajnálhatom

Szép gyengeséged.

       Miért? miért? te kérded

Tulajdonképp utálja a cselszövényt, és sokkal őszintébb, szenvedélyesb, mintsem értene hozzá. Az összeesküdtek izgatását mégis cselszövénnyel kezdi, de hamar kiesik szerepéből. Hogy ne ijedjenek vissza, csak lassan akarja őket belevinni. Előbb azt mondja nekik, hogy csak a királyné elfogatását kívánja, később már meggyilkolására izgat. Az összeesküdtek visszahökkennek, mire aztán összeszidja őket, gyáváknak nevezi. Így ért ő a cselszövényhez, ez az ő megnyerő modora. Nem tehet másképp, mert folyvást a fölindulások rohamai uralkodnak rajta. Bánk okaira sem hallgat, türelmetlenül szavaiba vág, mint oly ember, kit nem lehet fölvilágosítani. De midőn Bánk szívéhez, legszentebb emlékeihez folyamodik, ellágyul, azonban ellágyulása nem a meggyőződés eredménye, hanem csak hogy egyik erős szenvedélye pillanatra elnyomta a másikat; le van fegyverezve, de nem legyőzve, tehetetlen, de csak egy újabb fölindulásra van szüksége, hogy szégyellje ellágyulását, mi Biberach beléptével be is következik. Mérges kacajjal emeli föl ökleit s így tör ki:

Gyalázat! ellágyulhattam? No Bánk,

Hát nem kacagsz velem?

Végperceiben is azon bosszús fölindulás, hogy őt a királyné alattomos gyilkosának tartják, feledteti vele a halált, megátkozza a királynét, meg az alattomos gyilkost, mit aztán a költő szintén Bánk alázására használ. Ez indulatos pártember beszédmódja is mindenütt összhangzik természetével. Mindent túloz s mindig a legerősb kifejezéseket halljuk tőle. Például (I. fölvonás, 2. jelenet):

                           ...maga

Epét okádna itt a békességes

Tűrés, kiáltva: ördög és pokol!

ugyanott:

                     Jó éjtszakát? Igen -

Majd amidőn egy nemzetség kipusztul,

Vagy csontjaimmal a meráni gyermekek

Fognak tekézni, -

Szintén (II. fölvonás, 2. jelenet):

        Kiholtak szabadítóid, oh

Te vasra vert hazám? No, nyeld le a bilincsed

Jajgatva, s edd magadnak a halált!

Sőt a költő által utasításba adott némely taglejtései is nagyon jellemzők. Midőn Myska bán poharat köszönt: A mi nagy királynénk! (éljen sokáig) Petur vad tekintettel ugrik föl, süvegét fejére nyomva, nem kiáltja, hanem ordítja: A magyar szabadság! midőn Bánk szemére veti, hogy sógora nagy hivatalt visel, dús adományozásban részesül, ajkába harap, egy kancsót magasra emel, aztán kiönti a földre, így kiáltva föl: Sokáig éljen! Ellágyulásának kezdetén menekülni akar Bánk beszédének befolyása alól, de szégyene, haragja és nemes szíve fölindulásában nem tud egyebet kiáltani, mint: Eressz!

Általában Katona a legáltalánosb érzéseket is egyénítve igyekszik kifejezni. Petur, Mikhál, Tiborc, mily különböző módon adnak elő ugyanegy dolgot, a haza sérelmeit. Petur így szól (II. fölvonás, 1. jelenet):

Egy oly teremtés, akinek nem ez

Hazája - cinteremjeinkben a-

Kinek lenyugodott szülői nem

Tevék le csontjokat - ki gyermeki

Játékainkban nem is osztozott volt:

Bennünket az vajjon szerethet-é?

Más helyt (II. fölvonás, 2. jelenet):

       - Tulajdonunkat el-

Vevé s od'adta a hazájabéli

Cinkosinak, s kihúzta a szegény

Magyarnak kezéből a kenyért, s azt

Megette a meráni fegyveres.

Lerontatá atyáink várait,

S meráni fegyverest rakott oda;

Elszedte hívataljainkat és

A puszta bán-névvel cifráza fel.

Eckbert, az öccse, alig törölte le

Fülöp királynak a vérét kezéről,

S itt a scepúsi földet elnyeré.

Berchtold az üstökét se' tudja még

Befonni, s már érsek, bán, vajda s Bács-

Bodrogmegyekben főispán leve.

Bánáti Bertalan kihal fimag

Nélkül, s ez asszony egy jött-ment Jerindo

Di Vegliát atyafiává teremt.

Ez a nemzeti önérzetében sértett magyar s az előjogaiért küzdő arisztokrata panasza, ki gyűlöli az idegen befolyást, és kardot ránt az alkotmány sérelméért. Mikhál csaknem könyörögve sóhajt föl a királyné előtt (IV. fölvonás, 5. jelenet):

        Oh add vissza híveidnek

Azt amit elraboltál -

A nyugodalmat, békességet és

Az életen való gyönyörködést,

A volt vagyont, a testi lelki meg-

Elégedést, fazékok mellől a

Fát, ételekből a húst és ágyokból a

Szalmát -

Itt a békét és nyugalmat szerető öreg beszél, ki mindent az ő hajlott kora és atyai érzése szempontjából ítél meg. Ő nem az alkotmány sérelmeinek orvoslását követeli, hanem csak általában a békességet és megelégedést, nem a zsarnok-királyné ellen kel ki, hanem az ország anyját vádolja, kinek a népet gyermekeként kellene szeretni. Tiborc vádja így hangzik (III. fölvonás, 3. jelenet):

Ő csorda számra tartja gyülevész

Szolgáit, épenséggel mintha minden

Hajszála egy őrzőt kivánna; sok

Meránit, olykor azt hinné az ember

Hogy tán akasztani viszik, úgy körűl

Van véve a léhütőktől, s mi egy

Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.

Ő táncmulatságokat ád szűntelen,

Úgy mintha mindég vagy lakodalma vagy

Keresztelője volna: és nekünk

Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az

Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy

A tartozás mindjárt eszünkbe jut.

A jó merániak legszebb lovon

Ficánkolódnak - tegnap egy kesely,

Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk

Feleség- és porontyainkat kell befogni,

Ha veszni éhen nem kivánkozunk.

Ők játszanak, zabálnak szűntelen,

Úgy mintha mindenik tagocska bennek

Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk

Kéményeinkről elpusztulnak a

Gólyák, mivel magunk emésztjük el

A hulladékot is. Szép földeinkből

Vadászni berkeket csinálnak, a-

Hová nekünk belépni nem szabad,

S ha egy beteg feleség vagy egy szegény

Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk

Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,

És aki száz meg százezert rabol

Bírája lészen annak, akit a

Szükség garast rabolni kényszerített.

Ez az elnyomott nép panasza, mely kívül van az alkotmány sáncain, nincs joga, s csak kegyelmet és emberi érzést követel, mely nem törődik az ország dolgával, de annál élénkebben érzi nyomorát, s bár nem fenyegetőzik, de kétségbeesett keserűsége fenyegetőbb mindennél.

Tiborc panasza még más tekintetben is figyelemre méltó. Nemcsak nálunk, hanem más irodalomban is aligha rajzolt drámaíró parasztot, ki ily jellemzőn, s mégis ily emelkedetten tudjon beszélni. Egyetlen gondolata sincs, melyet paraszt nem mondhat, mégis mindenik költőileg, sőt ahol szükséges, pátosszal van kifejezve. Egyébiránt e jellem legáltalánosabban van tartva. Hasonlít valamit a görög tragédiák kórusához, mely részvétével kíséri a küzdő szenvedélyeket, tanácsokat osztogat s imádkozik az Istenhez. Tiborc is, mint az árnyék kíséri Bánkot, kíséri Melindát, velök aggódik, remél, sír, de siratja önmagát és az elnyomott népet is, siralma bűvös elégiai hangként zendül meg koronként a tragédia elejétől egész végéig. Mindemellett benne sem hiányzanak némi egyéni vonások. Egykor a csatában a Bánk életét mentette meg, miért aztán Bánk fölszabadította a jobbágyságból, ezért mondja egy helyt (III. fölvonás, 3. jelenet): Oh mint örültem, hogy szabad levék! Azonban mint szegény szabad embernek, a jobbágyénál is rosszabb lőn dolga az idegenek zsarolása miatt. Világos ez következő szavaiból:

         Mért valék becsületes!

Holott gazember lévén, mostan is

Tied lehetnék.

Azaz jobbágyod. Lemond arról, hogy becsületesen megkereshesse élelmét. Elvesztette hitét a becsületességben, örömest lenne gazember, de nem tud s ereje sincs hozzá. Lopni akar, azért indul a királyi palotába, de csak ácsorog körülte. Így találkozik a titkon visszatérő Bánkkal, követi, újra jobbágya, sőt meghittje lesz. Mint szabad ember, hozzászokott a szabad szóhoz, de még nem tudta levetkőzni a jobbágyi alázatosságot. Innen magyarázhatni ki azon keserű kitörését, mely magát Bánkot sem kíméli, úgyszintén azt is, hogy Bánk egyetlen keményebb szavára térdre rogy; vallásos, nem meri magát megölni, mert fél az Isten haragjától, de kétségbeesésében nem nagyon féli a poklot, s a mennyország sem jöhet szép színnel elébe. Beáll az összeesküdtek közé, tőle ne várjanak vitézkedést, de háborúban szabad fosztani, s a zavarban, akinek semmije sincs, mindig csak nyerhet. Már öreg ember, "ősz fő, kiszáradt kar", tehetetlenné vált s így éppen illik hozzá a tétlen panaszkodás. Becsületességében van valami gyámoltalanság, hasznosb másnak, mint magának. Részvéte Bánk és Melinda iránt nemcsak jobbágyi hűség és hála, hanem egyszersmind a szerencsétlen ember rokonszenve, ki sokat szenvedvén, leginkább érti és érzi a mások szerencsétlenségét. Nem hiányzik egypár finom árnyalat is, egész az utasításba adott jellemző taglejtésekig. Katona ez alakot sokképp használja, egyszer a korrajz szempontjából, mint az elnyomott nép képviselőjét, másszor arra, hogy Bánk hosszas magánbeszédek helyett a vele való szaggatott párbeszédben fejezze ki benső küzdelmét, miáltal a jelenetek drámaibbakká válnak. Aztán amit először kell vala mondanunk, a cselekvényre is befoly, ha nem is elhatározóan, de mintegy segédképp. Egyik ily jelenete az, midőn panaszaival öntudatlan éleszti Bánk hazafifájdalmát és bosszú tervét, a másik, midőn Melinda holtteste behozatalával Bánk kétségbeesését tetőpontra emeli, a harmadik, midőn urának kegyelmet könyörög a királytól, mi Bánkra nézve éppen oly megalázás, mint Petur átka, Mikhál túlbuzgósága és Solom vonakodása a párbajtól.

Hasonlóan folynak be a cselekvényre a többi mellékszemélyek is. Nincsenek szükségtelen szereplők; hogy a kevésbé jelentékenyek is, mint Myska bán és Solom mester, mily nevezetes részt vesznek az események folyamában, már fönnebb láttuk. Azonban ez utóbbinak szerepében lehetetlen említés nélkül hagyni egy botlást, mely oly kirívó, hogy alighanem toll- vagy nyomtatási hiba. Ugyanis Solom az ötödik fölvonás második jelenetében így szól a királyhoz:

Engesztelődjél sorsoddal, királyom!

Elérte bosszuálló fegyvered

Karom által a gyilkost.

mialatt Peturt érti, kit megsebesített; mégis ugyanazon jelenetben, midőn a király a zászlós úrnak azt mondja, hogy Gertrudnak hibásnak kell lennie, mert különben nem ölte volna meg magyar, önmagának ellentmondva ily szavakat ejt:

Az Istenemre, akit imádok; s ősz

Atyám fejére esküszöm. - magyarról

El nem hiszem, mert az előbb a világ

Láttára tenné, mint alattomosan.

Hiszen ő határozottan Peturt tartja a királyné gyilkosának, ki magyar, legalább úgy tudjuk, s a műben sehol sincs adat arra, hogy Mikhál spanyol származású családjával atyafiságban volna. Ez nem a Solom felelete, hanem a zászlós úré, annyival inkább, mert éppen ennek kérdése ad alkalmat a király ama nyilatkozatára, s így e vigasztalás is mintegy őt illeti. Így kellene ezt kijavítani a következő kiadásokban, s így játszani a színpadon is. De e csekély s alkalmasint tollhibánál nagyobb hibák is tűnnek föl, ha jól szemügyre vesszük a cselekvényt. Mindenesetre néhány ponthoz szó férhet, habár a könnyen emelhető vádak nem oly könnyen bebizonyíthatók. Az első pont Simon bán azon elbeszélése, hogy hét fia született, kik közül neje hatot a feslettség gyanúja elkerülése miatt az erdőre tétetett ki. (I. fölvonás, 1. jelenet.) Ez ismeretes monda nem volt meg az első kidolgozásban, s csak később szúrta be a költő, midőn amint előbeszédében mondja, egy régi irományból nyomára jött, hogy Mikhál és Simon bátyjai voltak Melindának, s ez utóbbi ugyanegy a mondában előforduló Micz bánnal. Örömében a véletlen találkozáson jónak látta e mondával is értékesíteni művét. Sokkal jobban teszi vala, ha elhagyja, mert ez elbeszélés nem foly be a cselekménynek se menetére, se fölvilágosítására, sőt még jellemzésre sem. Csak annyiban elnézhető hiba, amennyiben az expozíciónak éppen elején fordulván elő, a cselekvény menetét nem akadályozza. A második pont Bánk és Biberach hallgatózása, mely döntő befolyást gyakorol a bonyodalomra. Sokan a hallgatózás eszközével szőtt cselekvényt inkább vígjáték-, mint tragédiába valónak tartják. Valóban inkább odavaló, bár az ily általános szabályok mereven meg nem állhatnak, s a körülmények szerint módosulnak. De vajon Bánk hallgatózás végett búvik-e el? Vajon nem természetes-e, hogy amidőn titkon, úti ruhában haza jő, nem mehet a királyi mulatság vendégei közé; hogy Peturral tanúk nélkül akar találkozni, s midőn nyugtalansága, féltékenysége újra az elhagyott terembe űzi, hol most neje előtt Ottó térdepel, visszatántorog, s mintegy önkéntelen hallgatja meg Melinda, Ottó s a királyné párbeszédét? Biberach hallgatózása még ennyi mentségre sem szorul. Ő egyszerűen keres valakit, s meglátva Bánkot, megijedve vonul egypár percre a szögletbe, s meghallván az éji találkozás jelszavát, azt hasznára fordítja. Egyébiránt az ő jellemével összeillenek a szándékos hallgatózás is, hiszen kenyere az udvari ármány.

Sokkal fontosabb a harmadik pont, melyet különben éppen nem szoktak gáncsolni. Ez Ottó és Biberach jelenete a harmadik fölvonásban. (5. jelenet.) Biberach azt kérdi Ottótól, hogy csakugyan volt-e lelke elkövetni a merényt? Ottó igenli. Ez elég világos, s nincs igaza Báránynak, aki homályosnak tartá a jelenetet, s azt hiszi, hogy Ottó csak megkísérelte a merényt. De van a dolognak egy más oldala is. Ottó Biberach tanácsát követte, aki azt ajánlotta neki, hogy menjen bosszús nénje után, kérjen tőle bocsánatot, mondja el, hogy sokat hallott a magyar nők állhatatosságáról, udvarlása csak próba volt: a királyné örülni fog, hogy e mentség ürügye alatt elsimíthatja a dolgot, maga vezeti majd Melindához, hogy őt megkérlelje, ki ártatlanságában hamar megbocsát, nyájassággal köszöni meg el nem rabolt bizalmát, Ottó elutazása végpercében egy búcsúpoharat üríthet ki, s nénjének altatót, s Melindának hevítő port adhat. Úgy látszik, hogy a tanácsot híven követte Ottó, de minthogy a mű tragikai alapjára nézve kiválóan fontos, hogy magában a merényben a királyné teljesen ártatlan, éppen nem lett volna fölösleges, ha Ottó egypár szóval elbeszéli Biberachnak, hogy a királyné csakugyan örvendett a mentségnek, mellyel elsimíthatni a botrányt, csakugyan maga vezette Melindához, s így könnyen sikerülhetett neki a búcsúpohárnál mind nénjének, mind Melindának rászedése. Izidóra, sőt Melinda is elbeszélik ugyan Bánknak a tényt, de ők nem tudnak mindent, mindenik saját fölfogása szerint beszél, ami helyes arra nézve, hogy Bánkot az ellenmondások megzavarják, de a királynét illető részleteket magától Ottótól is hallani kellene a közönségnek, hogy legkisebb kétsége se merüljön föl. Katona sokkal többet bíz az olvasó, a néző képzeletére, mint amennyit kellene.

A negyedik pontot már Bárány megrótta, de nem helyesen. Hibáztatta, hogy a harmadik fölvonásban a Melinda szobájába rohan Ottó, s ott Biberachot megöli, s aztán Myska bán is minden ok nélkül odavetődik. A költő nem mondja ugyan világosan, de a körülmények összevetéséből önként foly, hogy a tragédia - kivéve a második fölvonást - a királyi palotában foly le, s Melinda is, mint a királyné udvarhölgye, ott lakik, s nem külön házban. Mi természetesebb, minthogy Bibebarch itt látogatja meg Bánkot, kinek csak az elébb tett jó szolgálatot? Mi természetesebb, minthogy Ottó keresi Biberachot, s hallva, hogy Melinda szobájában van, odajő, mert már tudja, látta, hogy Melinda a királynéhoz szaladt, Bánk pedig eltávozott? Mi természetesebb, minthogy Myska, aki a királyné parancsából keresi Ottót, szintén odamegy, ahol megtalálja, hova az udvari szolgák utasíthatták?

Az ötödik pont sem hiba. Gyurmán megrója, hogy a negyedik fölvonás végét, a királyi palota megtámadását. Petur legyőzését miért beszélteti el a költő az ötödik fölvonásban is. Szerinte éppen ezért a negyedik fölvonás ama harcias vége egészen elmaradhatna. Igen, de akkor nem látnók a forradalom kitörését, melyet Bánk nem akar előidézni, s mégis előidéz, sem legyőzését, mely szükséges a végfejleményre. Aztán az ötödik fölvonás elbeszélésében csak kiindulópontul van fölvéve ama jelenet, s mind oly dolgokat hallunk, melyek azután, s nem szemünk előtt történtek.

A hatodik pont talán nem ereje a tragédiának, de bizonyára gyöngesége sem. Némelyek fölhozzák, hogy az ötödik fölvonásban a cselekvény lankadtabb, legkevésbé drámai, holott éppen itt kellene leghevesebbnek, legdrámaibbnak lennie. E vád sokkal inkább illik Szophoklész egyik remekművére Ajaxra, mint Bánk bánra. Ugyanis itt Ajax halálával a cselekvény be van végezve, s mégis csaknem egy fölvonásra nyúlik az Ajax temetése fölötti vita Teukros, Menelaos és Agamemnon között, míg végre Odysszeusz eldönti. Vajon hiba ez? Nem, vagy legalább olyan, mi nélkül a mű gyöngébbé válnék, mert szorosan benső alkatából foly. Ajaxnak bukni kell, de ellenségei sokkal igazságtalanabban és bőszültebben gyűlölik, mintsem ne volna szükség valamennyire megalázni őket a teljes kiengesztelődés végett. Ezt eszközli testvére Teukrosz, mikor szembeszáll ellenségeivel, kik eltemettetni sem engedik, ezt Odysszeusz Ajax legnagyobb ellensége, ki Teukrosz pártját fogja, s Menelaos és Agamemnon ellenére is eltemetteti a szerencsétlen hőst. Bánk bánban az ötödik fölvonás nem ilyen, itt a cselekvény még folyvást emelkedésben van, a hős még nem bukott meg, vagyis tulajdonképp az egész ötödik fölvonás nem egyéb, mint Bánk fokozatos bukása. Mily büszkén lép föl Bánk a fölvonás elején, s mivé válik az utolsó jelenetben! A drámai érdek folyvást élénk, s a fölvonás csak azért tetszik lankadtabbnak, hogy a negyedik fölvonásban a drámai érdek külsőképp is erős tényekben nyilatkozik, amíg itt Melinda gyászmenetét kivéve, hiányzik minden csattanósb fejlemény, s a Bánk bukása leginkább bensőleg van elénk állítva. De ez nem lehet másképp. E művet csak így lehetett bevégezni. Csak az várhat csattanósb véget, ki nem érti e mű alapeszméjét, a Bánk tragikumát. Bánk se karddal kezében nem eshetik el, se a vérpadon nem végezheti életét, mert e leginkább önmaga ellen támadt jellemnek önmagában kell megsemmisülni, s a történelmi hűség is azt kívánja, hogy ne haljon meg.

Azonban ne vélje senki, hogy Katona rabja a történelmi hűségnek, s oly költő, ki lemondott a minden idők szentesítette költői szabadságról. A különbség közte és mások közt csak az, hogy ő a történelmi tényekből szövi ki költői koncepcióját s nem ezt erőlteti amarra. Költői érdek és történelmi hűség karöltve jár nála, s ha a szükség úgy kívánja, emezt mindig föláldozza amannak, amennyiben szabadon alakítja. Így a történelmi tények szerint Bánk nemcsak hogy nem bűnhődik, hanem még azután is főhivatalokat visel. Ez utóbbi tény ellenkezett Katona költői céljával, azért nem vette föl drámájába. A történelem szerint a királyné tudtával történt testvérének merénye Bánk neje ellen. Katona így nem használhatta ez adatot, hanem azért mégsem ment vele egyenesen szembe. Bűnösnek rajzolja ugyan a királynét, de nem közvetlenül, nem annyira, mint Bánk hiszi, s így eleget tesz költői céljának anélkül, hogy gorombán megsértse a történelmet. S ez így megy egész végig. Katona érti művészetét, s nem zavarja össze a költő kötelességét a történetíróéval, de azt sem feledi, hogy a költői illúzió nem lehet teljes, ha legalább nagyjában nincsenek tisztelve a történelmi tények. Mindent fölhasznált történelmi tanulmányaiból, mit használni lehetett, s néhány merész, nagy vonásban oly képét rajzolta e kornak, hogy azt ily erőteljesen és hűn nem találjuk meg történetíróinkban. S ez annyival bámulatosb, mert Katona korában a történelmi búvárlat nem járt egy nyomon a történelmi érzékkel, s költészetünk mindenben erősb volt, mint a történelmi tények költői földolgozásában. Hasonlítsuk csak össze korrajzi szempontból az akkori drámákat és mai költői műveket az övével, s óriási különbség fog föltűnni. S vajon mostani drámaíróink igyekeznek versenyezni Katonával? Nem, pedig azóta sok ismeretlen történelmi forrásunk nyílott meg, melyek közelebb hozták a múltat, s a közelebbi évtizedek alatt izgatottabb politikai életet éltünk, mintsem fogékonyabbak ne lehetnénk a történelmi nagy tények magasb fölfogására. Újabb drámáinkban nem annyira történelmi egyénekkel találkozunk, mint történelmi nevekkel. Az államférfiak, a hősök alig emelkednek fölül egy-egy eszményi alispán vagy jurátus alakján, s a korrajzot rendesen háttérbe szorítja a jelen politikai viszonyaival való kacérkodás.

Nem kevésbé bámulatos Katona technikája is, annyival inkább, mert Shakespeare tanítványa volt, kitől az ifjú költők először is bizonyos formátlanságot sajátítanak el, mintha az erős szenvedélyek, a nagy gondolatok nem tűrhetnék meg a szigorúbb formát. Shakespeare-ben nincs formátlanság, benső formája tökélyes, de a külső, a technikája nem mindig kielégítő, kivált a mai színpad szempontjából. Shakespeare-t már a korabeli színpad szegény egyszerűsége fölmentette egy csoport olyan követeléstől, melyek most elutasíthatatlanok. Az ő idejében a változásokat csak szóval adták tudtára a közönségnek, s így egy fölvonás három-négy helyt történhetett, anélkül, hogy a figyelemre zavaróan hatott volna. Némely eszközt bízvást használhatatlanul hagyhatott, mert nem volt reá szüksége, és minden töprengés nélkül nyúlhatott olyanokhoz is, melyek most nem teszik meg a kellő hatást. Mindenesetre a cselekvényt illetőleg néhol összpontosítóbb lehetne, s a külső eszközökre választékosb. Tagadhatatlan, hogy egypár formai szempontból a görög és ófrancia tragédiák följebb állanak az övéinél. Nem tudjuk, a görög vagy francia költőktől tanult-e Katona, vagy csak ösztönét követte, de annyi bizonyos, hogy formai tekintetben nem követte Shakespeare-t. Bánk bánban egyetlen fölvonásban sincs változás, sőt az egész cselekvény csak a királyi palotában és Petur házánál foly le, így egy városban, s három nap alatt. Nem az idő- és helyegység láncai ezek. Katona éppen úgy őrizkedett a francia klasszikai iskola pedánsságától, mint kerülte a Shakespeare-utánzók korlátlanságát. Az újabb színpad mély ismerete vezérlette mindenütt. Jelenetei szakadatlan láncolatot képeznek, s a külső eszközöket összeolvasztani igyekszik a bensőkkel. Schmidt Julián, a dráma jövőjéről elmélkedvén, igen helyesen ezt jegyzi meg: "Ha egykor valamelyik költőnek sikerül Shakespeare szenvedélyeinek erejét, erkölcsi törvényeinek mélységét és hatalmát, jellemrajzainak plastikáját egyszerűbb és tisztább műstílussal megegyezőbb eszközökkel elérni, bizonyára új korszakot fog alkotni a drámairodalomban." Katona nem alkotta meg ez új korszakot, de törekedett feléje, s tragédiája e szempontból is a legnevezetesb jelenség egyike.

Mind e fejtegetés oda tér vissza, ahonnan kiindult, hogy Bánk bán valódi tragédia, hogy legjobb tragédiánk. Idővel, s adja isten mielőbb, leszorulhat ugyan e polcról, de elavulni sohasem fog, mint nem avul el, ha mindjárt kimegy is divatból, semminemű költői mű, melyet a géniusz egy-egy szerencsésb órában teremtett. Még eddig nem ártott neki az idő, sőt használt. Nincs ugyan az úgynevezett klasszikus műveink gyűjteményeibe hivatalosan beiktatva, de a közvélemény klasszikaibb drámának tartja azoknál, melyek odaiktatvák. Megjelenése óta sok idő telt el. Mennyi mű bukott el mellette, melyet a közönség megtapsolt s a kritika megvédett, mennyi koszorú hervadt el azóta, míg az övé frissebben zöldell, mint valaha. Mennyi különböző elvet és rendszert követtünk és dobtunk félre dramaturgiai küzdelmeinkben, míg az övé túlélte mindeniket. Most epikai és lírai törekvéssel tiportuk el a dráma jogát, s midőn az megbosszulta magát, keserűségünkben megvetettük a színpadot, mint a költői szellem nyűgét. Majd a színpad volt minden, s a könnyű hatás diadalmámorában kinevettük a könnyező múzsák aggodalmait. Voltunk németek és franciák, s ha magyarok akartunk maradni, adtunk történelmi tablókat a hazafiaskodás görögtüzénél.

Mindenesetre Katonától többet tanulhattunk volna. Ő jobban megmagyarázza vala nekünk Shakespeare-t, mint Hugo Viktor, ki az ellentét és kivételes szenvedélyek természetlen rendszerét vonta le az emberi szenvedélyek legtermészethűbb költőjéből. Ő megtanított volna bennünket becsülni a színpadot túlbecslés nélkül, s nem azért tisztelni leginkább Schillert és Goethét, mert nem mindenkor becsülték annyira a színpadot, amennyire minden drámaköltő kötelessége. Ő igazabb fölvilágosítást ad nekünk a történelmi hűségről, mint Lessing, ki felfedte, hogy egy bizonyos pontig a történelmi hűség is egy része a költői hatásnak. Ő jobban éreztette volna velünk, hogy mi a nemzeti elem és hazafi szempont a drámában, mint a karzat vagy földszint ifjúsága, s visszatartóztatott volna bennünket azon olcsó hatáshajhászattól, mely a haza és nemzet nevével oly könnyelműen vagy legalább művészietlenül játszik. Nem árt, ha az irodalom, a kritika többet foglalkozik a művel, ha legalábbis oly kegyelettel viseltetik iránta, mint a közönség, mely anélkül, hogy nógatták volna, újabb meg újabb kiadásban olvassa.

De Katona emléke még más szempontból is tanulságos. Ő költészetünk azon korszakának volt legmostohább gyermeke, melyben nem remélve anyagi jutalmat, egyedül dicsőségért dolgoztak a költők hazafiságból, lelkesülésből. Most, midőn hála istennek, kezdenek jobbra fordulni viszonyaink, fájdalom, mind ritkább kezd lenni az ilynemű lelkesedés. A költői idealizmus prózai indusztrializmussá fajulgat. Azon jövedelem után kezdjük osztályozni az írókat, melyet műveikből vesznek be, s minden pillanatnyi siker koszorút követel vagy aggat homlokára. Íme egy mű, melyért szerzőjének egy fillért sem fizetett könyvárus, színház, s mégis többet ér azoknál, melyek ezreket jövedelmeztek; íme egy költő, ki életében nem részesült tapsban, ovációban, s ma mégis egyik büszkeségünk. Az a koszorú, mely Katona bedőlt sírján zöldell, szolgáljon vigaszul a csüggedő lelkesülésnek, mely hitet keres, s intőjelül, hogy nem mindig a legdivatosb költők egyszersmind a legjobbak.

Forrás: epa.oszk.hu