Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja - 1-2.

Katona József

Előszó

E művet ezelőtt huszonkét évvel írtam, mint akadémiai székfoglalót. Főbb részeit föl is olvastam az Akadémia 1860. október 29-én tartott ülésén, s még azon évben kiadtam a Csengery Antal Budapesti Szemléjében. (XI. kötet 1860.) Ezelőtt egypár évvel a Kisfaludy Társaság fölszólított, hogy immár nehezen hozzáférhető művemet engedjem át kiadványai számára. Szívesen engedtem e megtisztelő felhívásnak, annyival inkább, mert pótolni óhajtottam hézagait, s egyet-mást javítani rajta.

Huszonkét év sok új adatot hozott napfényre, nemcsak Katonát, hanem a kor irodalmi viszonyait illetőleg is. Akkor csak hézagosan írhattam meg Katona életrajzát, s a fősúlyt Bánk bán kritikai fejtegetésére helyeztem; akkor Katona ifjúkori kísérleteit sem ismerhettem teljesen, s hogy művem ne váljék oly terjedelmessé, aminőt nem fogadhatnak be egy folyóirat hasábjai, kénytelen voltam mellőzni sok olyat, ami egy monográfiában bajosan mellőzhető.

Most mindezt pótolni igyekeztem, azért művem kétszer nagyobb terjedelművé vált, mint volt eredetileg. Legkevesebbet változtattam Bánk bán kritikai fejtegetésén, sőt arra sem terjeszkedtem ki, amit 1860-on túl írtak a tragédiáról, bár a legnevezetesebb kritika róla ezelőtt egypár évvel jelent meg Arany Jánostól. (Prózai dolgozatai, 1879.) Nem volt szándékom egészen új művet írni, s ha erre is kiterjeszkedem, megrontom vala régi művem kiinduló pontját, hangulatát, s egészen letörlöm róla eredete bélyegét.

Arany akkor kezdett a maga értekezésébe, amikor én az enyémbe. Én erről semmit sem tudva, írtam neki Kolozsvárról: életrajzi adatok után tudakozódtam tőle, s egyszersmind Bánk bán első kiadásának megküldését kértem, amelyet Kolozsvárott nem tudtam megszerezni. Megküldötte a könyvet, s egyszersmind értesített, hogy ő is megkezdett egy értekezést Bánk bánról, de minthogy én életrajzot is írok, nekem hagyja az egészet, és Zrínyi eposzáról fog írni székfoglalót, mely inkább is illik hozzá, mint epikushoz. Így maradt töredék Bánk bánról írt értekezése, melyet külön sohasem adott ki, csak 1879-ben, összegyűjtött prózai dolgozatai között. Aki művemet újabban olvasni fogja, bizonyára ismeri az ő értekezését is, és így abban, amiben vele megegyezem, még inkább megerősödik, azt pedig, amiben eltérek tőle, annál könnyebben ellenőrizheti.

Művem bevezetésén és befejezésén sem változtattam semmit. Jól tudom, hogy Katona sírja többé nem bedőlt, elhagyott, sőt Kecskemét kegyelete szobrot is emelt nagyhírű fia emlékének. De 1860-ban bizony nem gondolt vele senki, legalább ezt írta nekem Kecskemétről Horváth Döme úr, aki először emelt szót síremléke és szobra ügyében.

Leányfalva, 1882. október 22-én.

Midőn némi buzgalmam jutalmául a tekintetes Akadémia levelező tagjai között szerencsés vagyok helyet foglalni, alig lehetne értekezésemnek méltóbb tárgya, mint azon írók valamelyike, akik e nemzeti nagy intézetre annyi fényt árasztottak. E terem képei és szobrai között a Kazinczyén kezdve a Vörösmartyéig nem egy van, mely a nemzeti dicsőség, kegyelet és hála nevében hívja föl elmélkedésre az irodalmi tanulmányokkal foglalkozókat. És mégis e koszorúsoktól egy koszorútlanhoz fordulok, elismert művek helyett egy többé-kevésbé kétség alattit veszek értekezésem tárgyául. Katona József Bánk bánját értem, e korán elhalt, s még korábban elhallgatott költő művét, melyhez engem sok érdek vonz: a balsors szülte részvét, mert Katona és tragédiája egyaránt a sors üldözöttei; az a mély meggyőződés, hogy Bánk bán legjobb tragédiánk; s végre némi kötelezettség, mert színbírálataimban nemegyszer hivatkoztam e műre, anélkül hogy bővebben fejtegettem volna.

1

Katona életrajzának forrásai. Nemzetsége és szüléi.

Gyermekévei és tanuló pályája. A gyermek és az ifjú jellemvonásai.

Ifjúkori költeményei és búskomorsága. Színész és drámaíró akar lenni.

Egy önmagát szétzúzott nagy tehetség, mely kifejlett erejének csak egyetlen nyomát hagyja, egy félreismert mű, mely lassanként kivívja magát, de amelynek késő sikerét a tekintélyesebb kritika máig sem igazolta derekasabban: íme Katona pályája. Őt a legnagyobb csapás érte, mely költőt sújthat, a meg nem hallgattatás és elnémulás; az ő életét azon kínok emésztették föl, amelyek minden nagytehetségű, korán elnémult költőt megrohannak: a ki nem elégített becsvágy, a tévesztett élet, az eltemetett eszmék és érzések fájdalmai, a Géniusz kérlelhetetlen bosszúja, mely Erynnis-alakban szokta üldözni hűtelen kegyeltjeit. Csak néhány évtizede, hogy elhunyt, s mégis alig tudunk valamit élete viszontagságairól. Ki érdeklődött volna egy homályban élő, megbukott költő iránt? Az irodalom és közönség oly közönnyel fogadták, hogy se barátai, se ellenségei nem lehettek, akik megemlékezzenek róla. Az irodalomtörténet írója a kecskeméti katolikus temető egyik düledező sírkövére volt utalva, melyet a szülői és testvéri kegyelet emelt, s melynek mohosodó lapján már alig lehetett elolvasni, hogy ott nyugszik Katona József, Kecskemét városa fiskálisa, született 1792-ben, november 11-én, meghalt 1830-ban április 16-án, életének harmincnyolcadik, hivatalának tizenegyedik esztendejében.

Csak újabban tudhattunk meg róla valamit. Mikor 1839-ben Bánk bán Pesten is diadalait ünnepelte, kíváncsian kérdezte mindenki: ki írta e jeles művet, ki az a Katona, hol él az ismeretlen költő? A legnagyobb rész azt sem tudta, hogy meghalt. Egy fiatal író, Erdélyi János, mintegy a közvéleményt tolmácsolva, szólalt föl, kérve mindazokat, akik Katonával személyes vagy hivatalos viszonyban állottak, hogy míg idejét nem múlja, életéről, haláláról, munkáiról hiteles adatokat közöljenek. Az elhunyt költő egyik barátja és tiszttársa, Csányi János, felelt e fölhívásra, s az 1840-i Társalkodóban életrajzi töredékeket bocsátott közre¹⁹, melyeket később Vahot Imre²⁰,  Horváth Döme²¹  és Toldy Ferenc²²   kiegészíteni törekedtek. Ezekhez járultak újabban: Déryné naplója²³,  mely több helyt megemlékezik Katonáról, Karács Teréz²⁴  emlékezései, Milecz János kézirati közleménye²⁵   és Balog István kiadatlan Önéletrajza²⁶, melyek szintén megőriztek egypár adatot. E gyér adatok inkább külső, mint belső életére vonatkoznak, de mégis kiérezni belőlük, hogy e látszóan csendes élet egy forrongó lélek küzdelmeit takarta, s az egyszerű, hallgatag férfiú sokat szenvedhetett, míg lelkesülése lemondássá, önbizalma csüggedéssé válva, hivatalos foglalkozások közé temette magát, és koronként csendes borozásban keresett szórakozást.

Katona nemzetsége szegénysorsú volt, s ezelőtt mintegy két századdal egy nyírségi faluban, Versegen, lakott. A XVII. század derekán török dúlás következtében Katona János származott először Kecskemétre, hol városi tanácsos lett, s 1666-ban hirtelen halállal múlt ki. Két fia maradt, Ádám és Mihály, amaz Versegi nevet vett föl, emez maradt Katonának, a kuruc világban kocsiskodó ember volt, és száz évet élt. Úgy látszik, hogy a Katona-nemzetségben a hirtelen halál és hosszú élet éles ellentétben váltakoztak. Költőnk éppen oly hirtelen halállal múlt ki, mint őse, János, ellenben atyja, József hetvennyolc évével majdnem utolérte százéves nagyatyját. Mihálynak egy leánya és fia volt, Tamás, aki négy gyermeket hagyott hátra. A legifjabbat Józsefnek hívták, ez volt költőnk atyja, aki négy latin osztályt elvégezvén, takácsmesterséget tanult, s mihelyt mesterré vergődött, nőül vett egy Borbók Ilona nevű kecskeméti leányt. Összesen öt gyermekük született, köztük költőnk a második gyermek és első fiú. Az atya buzgó katolikus, s nem mindennapi mesterember volt; talán mint takács nem sokkal múlta fölül társait, de tudott valamit latinul, szeretett olvasni és írni, sőt néha jókedvében verselgetett is. Emellett ezermester volt, értett az órák igazításához, fúrt, faragott, esztergályozott; szerette a zenét, egypár hangszeren játszott is, s a mulatságokban egy csizmadia barátjával kettősben zenélve, vidítgatta a társaságot. Később némi hivatalt is viselt, Kecskemét sáfárja volt. Mindenki ismerte a városban, és szívesen köszöntötte. Bot nélkül, kezében baltával lehetett látni az utcán, ezzel riasztotta el az ugató kutyákat, ezzel veregette be úton-útfélen a deszkakerítésekből kiálló vasszegeket. Egyszóval jó rendet tartott kinn és benn.

A kis József kedvenc fia volt. Örvendett, hogy mint elemi iskolás, tehetséget és szorgalmat tanúsít. Eszébe jutott, hogy Kecskemétre szakadt őse városi tanácsos volt, fájlalta nemzetsége lehanyatlását. Fia talán újra fölemelheti, éppen azért elhatározta, hogy amennyiben szegénysége engedi, mindent elkövet neveltetésére. 1802-ben a pesti gimnáziumba vitte föl, s melléje magántanítót fogadott. A tízéves fiú az egyetemi könyvtár szolgájánál, Rocsnik Ignácnál volt szállásban; előbb mint gyermek, majd mint ifjú azon épületben lakott, melynek olvasótermében később mint jurátust, annyiszor látta őt Bártfay Katona István történelmi nagy munkáját olvasgatva. Alkalmasint költségkímélés tekintetéből Kecskeméten kellett folytatnia és bevégeznie gimnáziumi tanulmányait; 1808-ban a szegedi líceumban kezdette meg a filozófiai tanfolyamot, 1809-ben ismét Pestre jött, hol aztán csaknem tíz évet töltött mint másodéves filozófus, jogász, jurátus és ügyvéd.

Méla, érzékeny, koraérett, de engedelmes, jámbor gyermek lehetett, mint férfikorában kevés szavú, de szenvedélyes, áradó kedélyű, de önmérséklő. Tanulás, szülői iránti figyelem és ábrándozás közt folytak napjai. Az iskolai jegyzőkönyvek jó tanulónak bizonyítják. Csányi különösen kiemeli fiúi kegyeletét. A szülői és fiúi kölcsönös szeretetnek számos emléke maradt reánk. Az atya gyakran fölkereste fiát Pesten személyesen vagy levelével, az anya pedig, ha szerét tehette, gyümölcsöt, élelmiszereket küldött neki. Az atyának jólesett, ha írhat, s tudományának hasznát veheti. Latin nyelven írja a levél címét: "Egregio juveni Josepho Katona filio mihi dilecto." Belül: "Dicsértessék a Jézus Krisztus", fohásszal kezdi meg a levelét. Híven megírja fiának, mi történt otthon, kifogyhatatlan a jó tanácsban, s különösen szívére köti a felügyeletet Jancsi öccsére, aki 1811 óta szintén Pesten tanult, s vele lakott.

Egyetlen szemrehányás, dorgáló szó sem fordul elő leveleiben, sőt többször magát menti, hogy nem tehet fiaiért annyit, amennyit óhajtana. Gyöngéd gondoskodás árad el minden során, de néha megcsillan jókedvű humora is. A disznóölést sohasem hagyja említetlenül, s a hurka-küldést sem felejti. "A kis Hunya (költőnk kedvenc disznaja) - írja 1810 januárjában - letette testének romlandó sátorát, hetvenöt font szalonnája, tíz font hája lett, kóstold meg hurkáját, jóízű-e, de egy icce bort tölts reá." Nemegyszer panaszolja betegségét, és sajnálja, hogy nem mehet fiai látogatására. "Naponként várom javulásomat - írja 1811 novemberében -, ha pedig most hozzátok elmentem volna, talán örökösen meggyógyulhatatlan maradtam volna. Hanem legyetek jó reménységben, hiszem a Jóistent, hogy két hét múlva hurkával, kolbásszal, véressel látogatlak meg benneteket. Tisztelem Rocsnyikné asszonyt... A kis Jancsira viselj gondot. Az egy forint a kis Jancsié, add neki, hogy legyen kedve, hiszem, majd neked is lesz." A kis Jancsi nagyon szívén fekszik, mindegyre emlegeti. "Szeressétek egymást - írja 1812 elején - most meg nem látogathatlak, semmit sem küldhetek gazdaasszonyotoknak, mert nem örömest viszi más, nem úgy, mint én akárkinek, hanem ha fölmegyek, majd kipótolom az elmaradt fogyatkozást. Hogy vagy te? Hogy a kis Jancsi? A kis Marika (legkisebb leánya) már gagyog, hogyha Sándor vagy Márton megrántják szoknyáját enyelgésből, mindjárt így szól: Tántó vagy Mátó, azaz Sándor vagy Márton... A szegény Sándor (legkisebb fia) kettőtöknek tíz garast küld, minden pénzét, ha több lett volna is, húshagyóra elküldötte volna. Isten legyen veletek, éljetek egészségben, az Istent féljétek!"

Íme a derék atya és derék gyermekei. Költőnk korán érezhette, mivel tartozik szülőinek, s igyekezett hálás lenni irántok. Az iskolai szünetek idején folyvást atyja műhelyében dolgozott, ágyiruháit mind maga szőtte, a vászonszövetek Pesten látott szebb formáit lerajzolta, s otthon bordába szerkesztette. Úgy látszik, hogy kevés szabad óráit sem foglalta le egészen a mulatság. Szeretett magába vonulni és elmélázni esténként. Nézte a pusztán lemenő napot, melyből egy darab még házuk ablakába világít, a porfelleg között hazatérő csordát, mely hosszú árnyakat vet az utcára, a tó partján mosó leányt, aki a holnapi ünnepre hosszú haját fésüli; hallgatta a bogarak zümmögését, a denevér-repdesést, az alunni készülő madarak csicsergését, a lombok susogását, a takarodóra a konduló harangot, mely áhítatos ámulattal szokta eltölteni a gyermeki lelket.

Mindezt ő maga írja Gyermekkor című elégiájában, költeményei ama kis gyűjteményében, melynek kéziratát a Nemzeti és Erdélyi Múzeum őrzik. Az első gyűjteményt ő maga írta össze 1818-ban, s Udvarhelyi Miklós ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak, a másodikat atyja másolta 1842-ben, s adta Horváth Dömének, aki ezt az Erdélyi Múzeumnak ajánlotta föl. Mindkét gyűjteményben a legnagyobb részt ugyanazon költeményeket találjuk; ez utóbbiban úgy látszik, itt-ott változtatott a verselő atya, s éppen nem javító kézzel. Néhol hibásan másolt, s egypár oly költeményt is fölvett a gyűjteménybe, melyeket más költőből kiírva találhatott fia iratai között. Mindkét gyűjtemény érdekes, mint adat, de széptani szempontból, néhány szép versszakot kivéve, csekély becsű. Nagyrészt ifjúkori kísérletek, csak két alkalmi vers van köztük, 1816- és 1818-ból. Maga Katona sem sokat tarthatott róluk, mert a Vágy címűn kívül, mely az 1822-i Aurorában jelent meg, semmit sem adott ki, s bevezető soraiban fanyar gyümölcsöknek nevezi őket. Az ifjú költő többet érez és gondol, mint amennyit ki tud fejezni. Küzd a nyelvvel, sok helyt erőltetett és homályos, egész az érthetetlenségig. Csak itt-ott csillan föl a tehetség némi nyoma, akkor is több zord erő nyilatkozik, mint kellem és báj. Azonban néhány sorban már föltalálhatni a későbbi drámaíró nyelvét, a szenvedély szaggatottságát és merész, inverzióit.

A Gyermekkort 1811-12 körül írhatta, midőn mint jogász le-lerándult Pestről szülőihez. Mi másként tűnt föl neki most szülőföldje. A húszéves ifjú egészen más érzelmek között nézi a pusztán lemenő napot. A tó eltűnt, hol estende a leány mosott, azon a renden egy egész kis külváros emelkedik; a kiirtott bozót szép síkká változott, de előtte kietlen; a tölgy kidőlt, ahonnan az aludni készülő madarak csicsergése hallatszott le hozzá, a kis csemeték, melyeket mint gyermek ültetett, már nagy fákká nőve oltalmazzák a szülői ház mohos födelét. Minden megváltozott, de leginkább az ő kedélye. Búsan sóhajtja vissza a boldog gyermekkort:

Óh, jőj vissza, bús hangjára

Nyögésemnek, a határra,

Mely az elhervadt kellemek

Képeit kereső szemek

Előtt gyöngén hajnallik.

Honnan e búskomorság, mely ez és másnemű költeményein elömlik? Mi bú rág az ifjú költő szívén? Képzelt szenvedés-e, melyet esengve szokott keresni a fiatal szív, mert semmi sem édesebb, mint az ismeretlen fájdalom érdekessége? Viszonzatlan vagy megcsalt szerelem-e, mert ki látott ifjú költőt kétségbeesett szerelem nélkül? Alkalmasint egyik sem. Katona nem volt lírai természet, és sokkal korábban beköszöntöttek hozzá a valódi szenvedések, mintsem képzeltekre szorult volna. Szerelmi viszonyairól keveset tudhatni. Nőtlen maradt egész haláláig, bizonyára nem a szív ridegsége miatt, mert aki Bánk bán gyöngéd és szenvedélyes szerelmét festette, nem lehetett érzéketlen a nők iránt, hanem talán azért, hogy elaggott szüleire fordíthassa minden jövedelmét. Versgyűjteményében egyébiránt egypár szerelmi verset is találhatni, de nemigen lángol bennük a szerelem heve és melankóliája, amely némi katasztrófát gyaníttatna. Egyik költeményében éppen meghalt kedvesét siratja. Vajon mélyebb szenvedély volt-e, vagy az egész viszony alig lehetett több futó ismeretségnél, melynek inkább csak váratlan megszakadása hatott reá fájdalmasan? Ez utóbbi valóbbszínű. Ugyanezt mondhatni a Déryné iránti szerelméről is. E jeles színésznő följegyezte naplójába, bár évszám nélkül, de a körülmények összevetése szerint 1811 végén vagy 1812 elején történhetett, hogy Katona hozzá még mint leányhoz, K. J. aláírással a következő levelet írta: "Holnap jókor reggel haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta a színpadon legelőször megláttam játszani. Ezen szende képét fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot; ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon feleletéhez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz: akkor szívem örökre gyászolni fog." Déryné nem válaszolt a levélre, mert egy kissé illetlennek találta a dolgot, de különben is a kezdőbetűk egy más ismerős ifjút is jelenthettek. Katonára nem is gondolt, mert ez - amint írja - mindig oly mogorva, oly visszataszító, aztán még hármat sem szólt vele. De amidőn nemsoká azután férjhez ment, s az utcán találkozott Katonával, ez meglátva főkötőjét, így szólt: "Ezért nem felelt hát levelemre, midőn szalagot kértem jelül. Sok szerencsét Déryhez." Így tudta meg Déryné, hogy Katona titkon szerette őt. De, úgy látszik, hogy Katona hamar kigyógyult mámorából. Táplálékot nem nyert szenvedélye elhamvadt, sőt a nemsoká udvarlóktól környezett színésznő kacérsága visszatetszett neki.

Aligha a szerencsétlen szerelem volt forrása búskomorságának. Lehet, hogy ideig-óráig ez is hatott reá, de éveken át egy tartósabb szenvedély égette: a becsvágy szenvedélye. Minő becsvágy lehetett az, amely az ifjú szívét annyi lelkesüléssel és fájdalommal töltötte el. Nem vagyonra, befolyásra vagy hivatalra vágyott. Minderre már magábavonultsága, szemérme, kevéssel megelégedése alkalmatlanná tették. Szabad és független közpálya vonzotta lelkét, hol egyedül a géniusz ereje vív sikert. Hazáját akarta szolgálni, és nem mindennapi módon, a nemzeti dicsőség pályájáról álmodozott, hova egyaránt ragadta hazafi és költői lelkesülése. Azonban akkor Pest még nem volt, mint később, a politikai és irodalmi élet központja. Azon fiatal emberek közül, aki ide részint az egyetemre, részint a királyi táblára jöttek, senkinek sem jutott eszébe hivatal helyett az író vagy publicista pályáját tűzni ki életcélul. Pest csak oly pontja volt az irodalomnak, mint akár Bécs, Kassa vagy Kolozsvár. Az írók nagyrészt a birtokos nemesemberek, papok, tanárok tisztes rendjéből teltek ki, akik inkább csak becsületből vagy unalomból dolgoztak, mint díjért, melyről különben is alig lehetett szó. A politikai élet az 1790-i zajos országgyűlés után elhanyatlott, a sajtó bölcsőjében szendergett, sőt még az olcsó becsvágy törekvéseit is csak a születés előjoga vagy befolyása mozdíthatta elő. Egyszóval fővárosunkban akkor a némi életmódot biztosító szabad és független közpálya emberei nem voltak mások, mint egy vándorcsapat tagjai, néhány magyar színész, akik már két év óta játszottak, midőn Katona Pestre jött, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. A lelkes ifjú szorgalmasan látogatta a színházat, hamar barátságot kötött a színészekkel, színész és drámaíró akart lenni. Hol egyiket, hol másikat, végre mindkettőt megkísérlette, de vissza-visszariadt: szenvedélye küzdött kötelességérzetével, s mindinkább érezte, hogy jövője borul, és álmai tünedeznek. Innen búskomorsága, mely meg-meglepi, és szülőföldjén, családi körében kétszeres erővel ragadja meg.

A drámai művészet oly benyomást tett reá, hogy azt se idő, se csalódás nem voltak képesek kitörölni. Még akkor is, midőn lemondott mindenről, amiért tíz évig oly hű lelkesedéssel küzdött, kiábrándulva, megtörve tért vissza szülővárosába, szíve az ifjúkori benyomások varázsa alatt dobogott. Az 1821-i Tudományos Gyűjteményben megjelent ily című értekezésén: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? - mindenütt érzik az a szenvedélyes lelkesülés, amely az ifjú egész lényét betöltötte. Dicsőíti a színpadot, küzd a színészeket sújtó előítéletek ellen, s a fővárosi állandó színpad megalapítását sürgeti.

"Hol ott a tanító játékszín - kiált föl hazafi fájdalommal - hol a nyelvnek tulajdon hazájában kóbor életet kell élnie. Annyi idő óta sehogy meg nem tud telepedni, és ha hellyel-hellyel egy kis ideig megmaradhat, akkor az enyhhelyért saját zselléreinek zsellérévé kell lennie, és a magyar pénzen épült német színekben bért fizet, hogy magyar hazájában magyarok előtt szólhasson... Huszonnyolc esztendők óta vezetik egynémely ifjú csoportok helyről helyre a szegény magyar nyelvet, és haszontalan erejökkel igyekeznek állandó szállást koldulni a zarándoknak. Föl is állottak néha egyes hazafiak, kik, mivel erszényök nem vetekedhetett a sereptai özvegy korsójával, kiürítették azt anélkül, hogy a célra közelebb vitték volna. Még nem láttunk oly hatalmas egyesületet, mely virágzásának három-négy esztendő inát ne vetette volna; ez az oka, hogy rettegve kell néznünk mindig a jövendőnek elébe, mikor tapossa le a jelenvalót is. Akik pedig csak a nevüket adták pajzsul, és buzdításaikat eledelül, azok még inkább kezükbe adták a játszóknak a zarándokbotot, mert a puszta névpajzs kevés enyhhelyet, a dicsérő buzdítás kevés kövérséget szerez... Mindig kedvetlen lesz az Magyarország történetkönyvében, hogy midőn egyes városok színeket építettek, akkor az egész haza annyi évi nógatás után sem mehete reá. Csaknem minden fővárosban ezerek meg ezerek föláldozásával magyar nemesek tartják a német theatrumot, akik, ha csak esztendei csonkulásokat a haza és nyelvszeretet oltárára tennék, vagy amit olykor egyes magyar fitogatásból idegen játékasztalon hagy, ide fordítanák, úgy nem kellenének tanácskozások arra, miként kelljen a nyelvre alamizsnáskodni."

Lelkes beszéd, ugyanazon gondolatok, melyeket Kölcsey néhány évvel később szebben tolmácsolt, de bizonyára nem mélyebben érezve. Azonban ő nem érhette meg, mint Kölcsey, vágyai teljesültét. Amíg élt, az ország fővárosában sehogy sem tudott gyökeret verni a magyar színészet. Megfordult ugyan benne koronként egy-egy vándorcsapat, de csak azért, hogy ismét vidékre meneküljön, hol a hagyományos vendégszeretet legalább élelméről gondoskodott. Kecskemét ideig-óráig nemegyszer volt a tönkre jutott fővárosi színészek ily menedéke, kik mindig fölkeresték Katonát, egykori barátjukat, most pártfogójukat. A komor és szótlan férfiú arca ilyenkor kiderült, erélyes szószólójuk lőn a városnál, és látogatója előadásaiknak. Hányszor ülhetett az előadások alatt önfeledve, mélázva székében, az eltűnt szép napokra, ifjúkori küzdelmeire gondolva, midőn még annyit remélt, s a színész és drámaíró kettős koszorújáról álmodozott.

2

A magyar színészet századunk elején Pesten. 1807-1815. Br. Wesselényi és Pest megye. 

Vida László, Mérey Sándor és Kulcsár István. Katona műkedvelő színészkedése, egyetemi tanuló és jurátus korában. Szerepei és sikere. Küzdelme önmagával; végképp szakít a színészettel, és 1816-ban leteszi az ügyvédi vizsgálatot

Valóban Katona színész és drámaíró akart lenni. A fővárosban újra fölzsendülő magyar színészet őt is magával ragadta. II. József halálával, az alkotmány visszaállítása után, a lelkesebb hazafiak nemcsak politikai rendszabályokban keresték a nemzetiség biztosítását, hanem társadalmi intézményekben is. Különösen két hő vágyuk volt: egy magyar akadémia s egy nemzeti színház megalapítása, s úgy látszott, mintha legalább az utóbbi, nehezen ugyan, de lassanként mégis teljesedéshez közelednék.

Midőn 1790-ben az országgyűlésen is megpendült a magyar színészet eszméje, s Kelemen László néhány társával megalakítá az első magyar színtársulatot, mily ellenszenvvel fogadta a fővárosi hatóság, mily közönnyel nézte küzdelmét az arisztokrácia, mily lanyhán pártolta a helytartó-tanács, sőt maga Pest megye is, s a közönség érdeklődése mily hamar kialudt! Hat évi küzdelem után 1796 nyarán föloszlott az első magyar színtársulat, egy része más pálya után látott, más része pedig Kolozsvárra ment, hol 1792-ben szintén alakult egy magyar színtársulat, és szerencsésebb körülmények között. Ott a városi hatóság és kormányszék támogatták, az arisztokrácia részvéttel fordult hozzá, sőt 1795-ben az országgyűlés elhatározta biztosítását, bizottságot nevezett ki egy állandó színház építésére, a színészek segélyezésére, a drámaírók jutalmazására. E bizottság elnöke id. br. Wesselényi Miklós volt, aki eddig is pártfogója és főigazgatója volt az erdélyi színtársulatnak. Azonban a közadakozás útján begyűlt összeg alig volt elég a színészek némi segélyezésére, színházi telek vásárlására, s az 1803-ban megkezdett építésre. Ezért az 1811-i országgyűlés adót vetett ki a nemességre, s ebből épült föl az első állandó színház Kolozsvárott, mely 1821 március 12-én nagy ünnepélyességgel meg is nyílott²⁷.

Ekkor már Wesselényi nem élt, de egész 1809 végén történt haláláig, ő volt az egyetlen magyar főúr, aki pénzt, időt és buzgóságot áldozott a magyar színészet oltárán. Nemcsak az az érdeme, hogy Erdélyben nem engedte elhanyatlani a magyar színészetet, hanem az is, hogy Magyarországon újra föléleszté. Már a múlt század végső éveiben ki-kiküldötte saját költségén a kolozsvári színtársulat egy-egy csapatát hol Debrecenbe, hol Nagyváradra, a hatóságok s némely vagyonosabb hazafiak pártfogásába ajánlva; 1806-ban egy nagyobb vállalatot tervezett: a harminc tagra szaporodott kolozsvári színtársulatból kiválasztott tizenkét tagot, s díszlettel, ruha- és könyvtárral ellátva, Ernyi Mihály vezetése alatt útnak indította Magyarországra, hogy ébresszenek részvétet a magyar művészet iránt. A vándor-csapat először is Debrecenben ütött tanyát, s május közepétől október közepéig maradt ott, innen Szegedre ment, hol a városi tanács különös pártfogásába vette; ingyen szállást rendelt számokra, s tüzelőfáról is gondoskodott. E nagy magyar város először látott magyar színészt, szorgalmasan járta a színházat, s egész vendégszeretetével elárasztotta Wesselényi színjátszóit, amint akkor Magyarországon őket nevezni szokták. Engedve a szíves marasztalásnak, hat hónapnál tovább is ott maradtak volna, de Budán éppen megnyílandó volt az országgyűlés, s Wesselényi akarata szerint magában a fővárosban is föl kellett emelni a magyar színészet lobogóját. Így el kellett indulniok, s 1807. május 1-én csakugyan Pestre értek, hol távolról sem kellett annyi akadállyal küzdeniük, mint elődeiknek azelőtt tizenöt évvel.

A budapesti német színházak bérlője most valamivel szívesebb volt; megengedte nekik, hogy szerdán és pénteken fölléphessenek a Régi posta utca dunaparti sarkán állott úgynevezett Rondellában, mely Pest városa színházául szolgált, sőt a budai Várszínházban is, oly föltétel alatt, hogy a jövedelem negyedrészét bérül fizessék. De csakhamar elállott e föltételtől, ingyen engedte át a hét két napját, s csak a díszletek használatáért kívánt valamit. Úgy látszik, hogy a közvélemény nyomásának kellett engednie. A városi tanács kevés részvéttel viseltetett ugyan most is a magyar színügy iránt, de a megye nem elégedett meg most, mint hajdan, egypár fölirattal a helytartó tanácshoz, hanem bizottságot nevezett ki, mely a fővárosi magyar színészetet szellemileg és anyagilag támogassa. Kulcsár István lapjában, a Hazai Tudósításokban erélyesen izgatott az ügy érdekében. Az országgyűlés tagjai szorgalmasan látogatták az előadásokat, sőt egy küldöttségük fölkérte a nádort, hogy a német színházak újabb bérbeadásakor a magyar színtársulat különös tekintetbe vétessék. Mindez oly hatással volt a helytartó tanácsra, hogy midőn 1808-ban továbbra is megadta a magyar színészeknek a játszhatás engedélyét, egyszersmind kényszeríteni akarta a német színházak bérlőjét, hogy vegye át a magyar színtársulatot is, ha ez beleegyezik. De Wesselényi, aki távolban is megmaradt a társulat pártfogója és főigazgatója, ezt nem engedte meg. Úgy látszik, nem volt bizalma se a helytartó tanácsban, se a német színházak bérlőjében, s a Pest megyei színügyi bizottság néhány tagját nevezve ki biztosainak, továbbra is megtartotta a főigazgatást. Azonban így távolból, annyi kezek közt, mind bonyolultabb, nehezebb lett az igazgatás, mit Wesselényi is belátván, végre 1808 végén Pest megye gondjaira bízta a társulatát, saját kifejezése szerint, mint nemes depozitumot. Pest megye elfogadta azt, de se szellemi, se anyagi gyámolítása nem volt elegendő. A magyar főurak közül senki sem találkozott, aki részvéttel fordult volna a fővárosban létéért küzdő magyar színművészethez, noha Bécs és Pest német színházai nemegyszer találtak bennük pártfogót, sőt részvényeseik, bérlőik közt is ott találjuk őket. A magyar arisztokrácia még nem állott a nemzeti mozgalom élére, melyet az irodalom néhány évtized óta megindított, s mely a középnemesség lelkesebbjeit is magával ragadta. Magyarországon nem főúr utánozta Wesselényi példáját, hanem egy középbirtokos Pest megyei nemes, Vida László, aki 1809 elején fölajánlotta a megyei színügyi bizottságnak buzgóságát s erszényét, és elvállalta a társulat igazgatását is²⁸.

Vida emlékét az irodalomban leginkább Szemere Pál és Kazinczy Ferenc költői levelei őrizték meg. A Szemeréé, mely egyaránt dicsőíti a hazafiasság áldozatkészségét s a drámai művészet nemesítő hatását, híresebb volt, mint a Kazinczyé, mely inkább csak a barátság emlékének áldoz. Lugossy közleménye Toldy Új Magyar Múzeumában²⁹, mely Kazinczynak néhány hozzá írt levelét foglalja magában, s Déryné naplója nyújtanak még egypár adatot e férfiúról, aki mindenesetre nevezetes szerepet játszott a magyar színészet történetében. Pest megyében, Törtelen lakott egy francia ízlésű kastélyban; meglehetős szép birtoka volt, mintegy háromezer hold, s gondtalan élte napjait, becsülve, élvezve az irodalmat és szépművészeteket, és szeretve szép ifjú nejét, akivel nemrég kelt egybe. Azonban egy szerencsétlen szülés következtében egyszerre vesztette el nejét és fiát. Ez a század első éveiben történt, mikor már negyven év felé járó férfiú lehetett. Legalább Déryné úgy írja le naplójában, 1810 körül, mint egy igen kedves arcú, már nem fiatal, magas, derék termetű urat. Hogy enyhítsen baján, feledjen, a köznek is szolgáljon, pártfogója lett a fővárosi magyar színügynek. Sokoldalú műveltségű, s egyszersmind adakozó természetű volt. Szerette a zenét, értett a képekhez, s törteli kastélyában becses képtárt gyűjtött, melyet Kazinczy igen dicsér. Kazinczynak és gyermekeinek nemegyszer küldött ajándékot: az apának egy szép olajfestményt, mely éppen egy ágy fölé lévén függesztve, alatta szülte neje egyik fiát, Antonint. "E képet - írja Kazinczy hozzá - Antoninnak fogom hagyni; tartsa meg születése környülállásainak emlékezetével ezt is, ismerje és tisztelje szívedet, mely hajló volt, kész volt a barátság minden áldozataira, s örvendjen az atyának, akit a jók szerettek." A kezdő Dérynét, akit mint tizenhat éves leányt ő szerződtetett a társulathoz, valahányszor kitüntette magát, ajándékkal örvendeztette meg. Mihelyt átvette az igazgatást, minden lehetőt megtett a színtársulat javára. Addig a Rondellában csak két napon játszhattak, s Budán is nem a jövedelmes napokon. Vida új színházat nyitott számukra. Bérbe vette a nyílt kertű Hacker-ház első emeletének nagytermét (ma Károly körút 7. sz.), színpadot emeltetett benne, díszlettel, s minden szükségessel fölszereltette, hogy így, függetlenül a német igazgatótól, hetenkint háromszor játszhassanak, sőt vásár idején négyszer, ötször is. Már a következő évben, 1809. február 24-én itt kezdhették meg előadásaikat. Ez nagy lendületet adott az ügynek, növekedett a jövedelem, s ha olykor a költség is növekedett, vagy rossz napok következtek, s hiány mutatkozott, Vida bőkezűsége folyvást fedezte.

Emellett szellemileg is emelte a magyar színészetet. Maga is műértő, drámaíró volt, és szeretett szavalgatni. Midőn Kazinczyt Szemerével 1811 nyarán meglátogatta, Kazinczy elragadtatással emlékszik a vele töltött órákra. "Nem sétálhatok úgy az erdőmben, hogy azt a fát, amely alatt Vida és Szemere barátim ültek, és ahova mentünkben a csodálást érdemlő emlékezetű Vida a Batthyány Aloiz beszédét elrecitálta, gyönyörűséggel meg ne pillantsam." Mintegy négy drámai művet írt. Két drámát: Az erőszak és szerelem áldozatja. A haza szeretete vagy Hunyadi Nándorfehérvárott; két kisebb énekes játékot: Az első hajós, Perseus és Andromeda, melyekhez egy ifjú zeneszerző, a társulat karmestere, Pacha Gáspár írt zenét. Egyik sem jelent meg nyomtatásban, kéziratban sem maradt reánk, de Az első hajóst Déryné följegyezte naplójába, mint oly művet, melyben első sikerét aratta, a többiek nevét is fönntartották számunkra a színházi zsebkönyvek³⁰. Az is jól hatott a színügy fejlődésére, hogy Vida barátságos viszonyban állott Pest irodalmi köreivel, és szorosabb kapcsolatba hozta a színészetet és irodalmat. Kazinczyval ez időben folyvást levelezett, s meg-meglátogatták egymást; Helmeczy gyakran volt vendége Pesten vagy Törtelen; Vitkovicsot reávette, hogy színműveket fordítson és írjon színészei számára; Szemerével, aki megénekelte, szoros barátságban állott, őt is bevonta a színészet ügyébe. Szemere ez idő óta dramaturgiával kezdett foglalkozni, hozzáfogott egy történelmi tragédiához, a mohácsi vész utáni időből, de ő egész életén át mindig készült valamihez, semmi nagyobb művet nem írt, s ritkán végezte be azt, amihez kezdett. Drámáját sem írta meg, de esztétikai és nyelvtani megjegyzésekkel szolgált a színészeknek, s mintegy pótolta a fővárosi kritika hiányát. Ha Pesten volt, szorgalmasan látogatta a próbákat és előadásokat, és udvarolt egy kellemes színésznőnek, akit Anikó néven, emleget Vitkovics³¹. Kedvenc költőjének, Goethének Wilhelm Meistere lebegett előtte; egy kis regényt akart játszani, és szeretkőzve íróvá lenni, mint Goethe. Hiába figyelmeztette Vitkovics, hogy Anikó a színen kívül is folyvást játszik. Nehezen, s csak akkor hitte el, midőn tapasztalta, hogy vele is játékot űz. Maga Vida is, az intendánsok szokása szerint, beleszeretett egy igen szép, de gyönge színésznőbe, Bárány Katalinba, de ami már kevésbé szokásos, egyszersmind nőül is vette. Részint hogy családjának élhessen, részint pedig, mert áldozatkészségével vagyona nem volt arányban, s pénzügyeit zavar fenyegette: harmadfél évi buzgó igazgatás után visszavonult falusi magányába.

Igazgatása alatt a közönség részvéte is fokozódott. A főbb nemesség és vagyonosabb polgárság ugyan a német színházba járt, lenézte a magyart, melynek nyelvét sem igen érté, de a Pesten telelő vagy átutazó középrendű nemesek, megyei tisztviselők, kir. táblai bírák, ügyvédek, magyar mesteremberek szorgalmas látogatói voltak a magyar előadásoknak. A francia háború, mely már Magyarország határait is érinté, nem kedvezett ugyan semmiféle művészetnek, de a Pesten átvonuló fölkelő nemesség koronként megtöltötte a színházat, sőt amint az 1811-i színházi zsebkönyv kiemeli, még külön adományokkal is gyámolította a színházi pénztárt. Különösen az ifjúság: a jurátusok és egyetemi tanulók lelkesültek a magyar színészetért, sőt a színész és drámaíró újoncok is belőlük teltek ki. Balog István naplójában érdekesen írja le mindezt. Megemlíti, hogy Dugonics András egyetemi tanár, ki maga is drámaíró volt, nemegyszer mondotta előadása után: "Fiaim, nektek ugyan theatrumba menni tilos, de már ma csak elmehettek, igen szép darabot játszanak a magyarok." És ilyenkor ő maga is megjelent egy páholyban. A szegényebb jurátus vagy tanuló, ha pénze nem volt, s mégis színházba akart menni, szerepet másolt, színművet fordított, vagy éppen statisztáskodott. A színtársulat személyzete rendesen alig ment többre tizenöt-tizennyolcnál, s ezek közül is az év folytán egy-kettő odébb állott, s így egy-egy nagyobb előadás alkalmával nemcsak statisztákra, hanem segédszínészekre is szükség volt. Ilyenkor jurátusok, egyetemi tanulók léptek föl álnév alatt, akiket műkedvelő vagy az akkori nyelven delectans színészeknek neveztek.

A Rondella egy kerek, bástyaszerű épület volt, mely csak a színpadnak és nézőtérnek adhatott helyet, az öltözőszobák egy melléképületben voltak, mely egészen hozzá volt tapadva. Itt egy tágas, nagy szobába gyűltek fel délelőtt olvasópróbára, vagy este öltözni, az egyetemi tanulókból újoncozott statiszták és segédszínészek. A statiszta fizetése egy estére tizenkét krajcár volt, a segédszínészeké havonként tíz-tizenkét forint, de úgy látszik, hogy inkább kedvtelésből, mint fizetésért szolgáltak. Örömest teljesítettek holmi kisebb megbízásokat, mint dobolást, mennykőütést, trombitálást, a katonák ki- és bevezetését, a láncok leszedését a rabok lábairól, borral fölszolgálást, s a zajos "éljen Hunyadi, éljen a magyar" kiabálást. Figyelemmel hallgatták a színészek utasításait és vitáit. "Már kezdettem ismerni - úgymond Balog naplójában, ki mint egyetemi tanuló, szintén ily műkedvelő színész volt eleinte - a római, török, altdeutsch vagy mások szerint spanyol, frank kosztümöket, s a színészek vitáiból hallám, hogy nincs német öltözet a világon hanem, amit én németnek hittem, az mind francia; hogy a színészi művészet a rómaiaktól, azután az olaszoktól terjedt el Európában, de mi és a németek a franciákat utánozzuk inkább a külsőségekben, mint az olaszokat; hogy egy jó színdarabot költeni igen nagy dolog, mert ritka az igazi zseniális elme." Így képződött néhány egyetemi tanuló színésznövendékké: némelyik egypár hónap múlva, kivált ha belesült szerepébe, visszavonult ugyan, de némelyik végképp a színpadon maradt, mint Balog István, Komlóssy Ferenc, Déry István, Kőszeghi Alajos. S ha már a Rondella is annyira vonzotta a tanuló ifjúságot, még nagyobb hatással volt reá a Hacker-terem, hol szabadabban kezdett fejlődni színészetünk, s hova már színésznő növendékek is szegődtek, különösen két nagytehetségű fiatal leány, kikből híres színésznők váltak: Déryné és Kántorné.

Katona 1809-ben jött a pesti egyetemre mint másodéves filozófus, s úgy látszik, színésznövendék tanulótársai hamar beavatták Thália szolgálatába. A példa vonzotta, hajlama ösztönözte, s a körülmények nem voltak visszariasztók. Színészkedhetett anélkül, hogy tanárai és szülői megtudják. Hiszen társa, Balog István, aki szintén színészkedik, eljár az egyetemi előadásokra, egy hentes fiát tanítja, és se a hentes, se tanárai nem tudják színészkedését Aztán ily színésznövendékre nincs is mindég szükség, marad idő a tanulásra is. Így nyugtathatta meg magát, így lett műkedvelő színész anélkül, hogy elhagyta volna az egyetemet. Szerződésének fogalmazványa, mely megmaradt iratai közt, Milecz János hű másolatában így hangzik: "Az alulírt a tekintetes játékszíni igazgató uraktól, mint delectans actor bevétetődvén, tehetsége szerint annak minden terheiben (Békéssi név alatt) részesülni kíván, s azon lenni, hogyha valami reménység vagyon felőle, annak éretlen ereje szerint mindenkor megfeleljen. A kívánt pont, mely szerint, ha én a játékszíni barátságról lemondani szándékoznám, hogy azt a tekintetes igazgató úrnak megjelentsem, szent lesz előttem."

E fogalmazványnak nem lévén kelte, nem tudhatni: vajon Katona mindjárt 1809-ben lett-e műkedvelő színésszé vagy 1810-11 körül. Valószínű, hogy ez utóbbi években, midőn már színműveket is fordított. Úgy látszik, hogy egy évig ő is, mint Balog, minden szerződés nélkül kezdett műkedvelősködni, s csak később vált rendesebbé. Csányi, Déryné, Balog, Vahot, Toldy jegyzetei Katona színészkedéséről részint határozatlanok, részint egymásnak ellentmondók. Csányi tagadja Katona színészkedését, s csak rendezőségét ismeri el. Déryné naplójában szól ugyan Katona műkedvelői színészkedéséről, de évszámot nem említ. Általában e naplóban alig van évszám, s annak pótlását, amennyiben lehető, a kiadó is elmulasztotta. Déryné az akkori színházi zsebkönyvek tanúsága szerint 1810-ben lépett föl először Vida Első hajós című daljátékában, s 1811 végén vagy 1812 elején mehetett férjhez, s mégis azt írja férjhezmenetele után Katonáról: "Ő később játszott a színpadon velünk." Eszerint 1812-13-ra esnék Katona színészkedése. Azonban lehet, hogy Déryné ezalatt azt érti, hogy Katona csak ekkor játszott nagyobb szerepeket, s azelőtt legalább ő nem is tartotta rendes műkedvelő színésznek. Vahot azt írja, hogy 1812-ben Vida László igazgatása alatt mint rendező is működött, s később mint műkedvelő gyakran játszott nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki színpadokon is. De Vida 1811 augusztusában már lemondott az igazgatásról s így 1812-ben Katona nem lehetett alatta rendező, s különös is lett volna, hogy előbb legyen rendező, csak azután színész, s nem megfordítva. Toldy szerint már Vida igazgatása alatt megkezdte volna műkedvelői színészkedését; 1815-ön túl is színészkedett, amennyiben a Hacker-terembe szorult társaságnál rendező volt. De hogyan rendezősködhetett volna Katona 1815-ön túl is a Hacker-teremben, midőn 1812-n túl már nem a Hacker-teremben játszottak színészeink, hanem a német színészektől elhagyott Rondellában, 1815-ben pedig az egész társaság eltávozott Pestről?

Balog István naplója sem nyújt bővebb fölvilágosítást. Mindössze is és minden évszám nélkül csak ennyit ír Katonáról: "Katona Józsival, kivel még első pesti napjaimban már megismerkedtem, és ki később tán az én kedvemért lett színésszé, de azt tartom, neki is oly hivatása volt, mint nekem, mert később jeles drámaíró lett, igen nagy barátságban éltem. Mikor megtudta, hogy én táncokat tudok, igen kért, hogy minétre tanítanám meg, mit meg is tettem, ő pedig megszolgálta azt szalonnával, füstölt kolbásszal, mit édes anyja Kecskemétről küldött. Egykor nála háltam; a Duna utcában lakott egy igen kicsiny, sötét szobácskában, csak szalmaágya volt és keskeny, mégis elfértünk benne mindketten; reggel felé, midőn töprenkednénk, virrad-e már, nem kell-e már menni praelectióra, Jóska egy patkányt vesz észre a szobájában. »Pista te, nem látod-e azt a nagy patkányt ott?« - »Dehogy látom« - mondám én. »Csak csöndesen, itt a bot fejem fölött - mondá Jóska - én mint a villám reácsapok vele, te pedig a székkel üsd, ha jól nem találnám.« Reá esünk ketten, ő oly szerencsésen találta, hogy meg sem nyikkant. »Nyisd ki az ajtót« - mondá nekem, és a botjával kilökte. Amint az udvaron bámulnám a patkányt, akkor veszem észre, hogy csodálatos állat az. »Jer csak Jóska - mondám - nézd csak, ennek az állatnak se füle, se farka.« - »Nincs ám - mondá ő - mert leütöttem.« De amint vizsgálnók, mert az udvaron világosabb volt, mint az ő kis cellájában, akkor veszi észre Jóska, hogy a patkány az a szalonnadarab, melyből az este vacsoráltunk, s mely valahogy leesett az asztalról."

Mindent összevéve, kevés bizonyost tudhatni Katona színészkedésének körülményeiről. Annyi bizonyos, hogy 1810-1815-ben többé-kevésbé szoros viszonyban élt a színészekkel, mint műkedvelő színész és drámaíró. Nemegyszer lépett színpadra, mint egyetemi tanuló leginkább szünidőben, s mint joggyakornok a törvényszüneteken. S nemcsak Pesten játszott, hanem vidékre is kirándult velük, Székesfehérvárra, Komáromba, midőn nyár felé szűkülni kezdett a kereset, vagy a színházat megújítani, kicsinosítani készültek. Rendező is volt köztük négy hónapig, ami mutatja, hogy az igazgatók és társulat méltánylatában részesült. Egyszóval átélte a pesti magyar színészet minden viszontagságát, reményét, aggodalmát, emelkedését, hanyatlását egész addig, míg az újra vándorútra kelt.

Vida alatt kezdett műkedvelősködni, midőn a színügy oly szép emelkedést vőn, s már állandó színházról kezdettek álmodozni. Azonban hű maradt az ügyhöz akkor is, midőn egypár év múlva a remények tünedeztek. Vida 1811 derekán visszavonult, s bár az összes, sok költségbe került fölszerelést a színtársulatnak ajándékozta, a Pest megyétől kinevezett új igazgató, Mérey Sándor alatt hanyatlásnak indult minden. Mérey egypár eredeti színművet írt, s több német színművet fordított magyarra, s a Pest megyei színügyi bizottságban több éven át a magyar színészet támogatására begyűlt pénzek kezelője volt. Néhány hónap múlva, hogy az igazgatást átvette, 1812. február 9-én ünnepélyesen megnyílt az új német színház, Beethoven és Kotzebue egyenesen e célra készült műveivel. Mérey költségkímélés tekintetéből visszaköltöztette a színtársulatot a németektől elhagyott Rondellába, melyet a város ingyen engedett át. De az új német színház fényes díszletei, emelkedő művészete homályba borították a Rondella magyar előadásait. Mindenki a német színházba tódult, s a magyar színtársulat majdnem ínséggel küzdött. A színészek havi díjai s más költségek fizetetlen maradtak. Úgy látszik, Mérey nem tudott nagyobb tevékenységet kifejteni, Pest megye sem bízott többé a fővárosi magyar színészet jövőjében, s társulatát 1812 júliusában fölosztani szándékozott. Az arisztokrácia most is részvétlenül nézte e küzdelmet. Ismét egy közrendű nemes vállalkozott a magyar színészet megmentésére. Kulcsár István, Pest megyei táblabíró, az egyetlen fővárosi politikai magyar lap szerkesztője, aki addig is lapjában lelkes pártfogója volt a társulatnak, s 1812 szeptemberében igazgatását is átvette.

Kulcsár kevesebbet értett a művészethez, mint Vida, saját vagyonából is kevesebbet áldozott reá, de szóval és tettel, lapjában, társas körben és a megyén senki sem tett többet a fővárosi magyar színészetért. Igazgatása alatt a társulat ügyei javulni kezdettek. Indítványára Pest megye adakozásra szólította föl a megyéket, s ezek közül némelyek: Fehér, Hont, Gömör, Veszprém és Heves megyék páholyokat béreltek. Maga személyesen fölkereste a vagyonosabb nemeseket és polgárokat, sőt egypár mágnást is, s a színházba járásra ösztönözte őket. Egyik család a másikat vonta maga után, s a társulat új színművekkel és gondosabb előadással igyekezett megtartani az újonnan megnyert közönséget. Kulcsár az előadások jövedelméből s némi segélyből nemcsak kitartotta a társulatot, hanem a díszlet-, jelmez- és könyvtárt is megújította, s folyvást és nem siker nélkül izgatott egy állandó magyar színház építése ügyében is. Két röpiratot bocsátott közre³²   e célból, s izgatásai közben csakhamar nyolcvanezer forintot írtak alá a lelkesebb hazafiak. Ahhoz, amit befizettek, a magáéból is téve valamit, egy telket vett a mai Szép és Hatvani utca sarkán, ahol most a Nemzeti Kaszinó épülete áll, s azt Pest megye 1814. január 26-án tartott közgyűlésén a magyar színház építésére ajánlotta föl. Azonban a kezdet többet ígért, mint amennyit beválthatott. A telek árának csak fele telt ki a begyűlt pénzből, az aláírt összegeknek nagy részét nem fizették be, emiatt a telket el kellett adni. Ide járult még az is, hogy a város, szépítő bizottsága javaslatára, elhatározta a Rondella lerontását. Kulcsár késleltette egy darabig a végrehajtást, de föl nem tartóztathatta, s a magyar színészek végre, minthogy nem volt hely, hol játszhassanak, kénytelenek voltak 1815-ben elhagyni Pestet, s az állandó színház terve is háttérbe szorult. De Kulcsár kezdeménye mégsem maradt következmények nélkül. A mag el volt vetve; a megyénél begyűlt pénz lassanként növekedett, s ez összeg volt alapja azon tőkének, melyből Pest megye később az első pesti magyar színházat fölépítette, melyet aztán az 1839-40-i országgyűlés átvévén, nemzetivé emelt, és segélyéről gondoskodott.

Katona, úgy látszik, Vida alatt csak kisebb szerepekben lépett föl s egypár német színművet fordított; Mérey és Kulcsár alatt pedig eredeti műveket is írt, s nagyobb szerepeket is játszott. Arról is kevés adat maradt reánk, hogy mint színész minő sikert vívott ki. Déryné ezt írja róla naplójában:³³   "Katona igen különös egyéniség volt. Nagy különc, mint szokás mondani, szörnyű komoly mindig és kevés beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent. Midőn Bánk bánját írta, Peturt a maga számára írta. Éppen olyan volt az ő jelleme is. Azt nem engedte volna a világért is másnak játszani. Ő későbben játszott a színpadon velünk is, és igen jól játszott. Abellinó című játékban játszta Abellinót. Ez a játék három szakaszban van, s három este játszódják, mindenik szakasza öt fölvonás. Ő szeretett volna színész lenni, de orgánuma nem volt hozzá, igen orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sugár termettel; de arca nem volt szép. Gesztenyeszín volt a haja, de az mindig úgy állt, mint a szög."

Dérynének e félig-meddig méltányló nyilatkozata mindenesetre érdekes, mert nem sok rokonszenvvel viseltetett Katona iránt, aki visszautasított udvarlója volt, és szigorú bírálója kacérságainak. Azonban abban téved, hogy Katona Petur szerepét magáról, magának írta, s mindig maga játszta. Igaz ugyan, hogy Katona Bánk bánt 1814-ben kezdhette írni s 1815-ben fejezte be, amikor aztán pályázatra küldötte, de hogy első kidolgozásában akár Pesten, akár másutt színpadra került volna, azt se a színházi zsebkönyvek, se a színlap-gyűjtemények nem bizonyítják, de nem is valószínű. Dérynének alkalmasint akkor jutott eszébe Petur hevességét a Katonáéhoz hasonlítani, midőn a mű később színpadra került; öreg napjaiban aztán, midőn naplóját írta, e két emlék lelkében összeolvadt. Hogy tanúja lehetett olykor a fiatal Katona heves kitöréseinek, ami kevés szavú embernél nem ritka eset, az valószínű, de ebből még nem következik Katona és Petur bán jellemének ugyanazonossága.

Karács Teréz szintén megemlékezik róla mint színészről, de csak annyit mond, hogy Kotzebue-nak magyarosított Szerelem gyermeke című drámájában az egyik főszerepet játszta³⁴. Balog István, kinek nyilatkozatát Vahot Imre és Toldy Ferenc jegyezték föl, jó színészi tehetségnek állítja Katonát, aki egyaránt játszott komoly és víg szerepeket, s különösen tetszést aratott, mint Hamleti, és Szmolenszk ostromában, mint öreg kozák³⁵. Mindent összevéve, úgy látszik, hogy a kitűnőbb fiatal színészek közé tartozott, s ha csengő hanggal nem volt is megáldva, de a szenvedély fölfogásához és kifejezéséhez értett. Mindenesetre némi sikert vívott ki. Azonban se a siker, se folyvást lángoló szenvedélye nem bírhatták reá, hogy a társulat szerződött tagja legyen. Éveken át csak mint műkedvelő játszott, és mindig álnév alatt. Mély érzései, heves szenvedélyei mellett is, kevés erély volt benne, minek oka aligha csak méla, magába vonult természetében rejlhetett. Hányszor látunk csöndes és bátortalan embereket bátrakká és erélyesekké válni, ha arról van szó, mi szívöknek drága, egyetlen. Kölcseyben se a zajtalan magánélet, se a csaknem leánydad szelídség nem tudták elnyomni az erélyes kritikust és bátor szónokot. Katonát az akadályok hamar tűnődővé tették, és szigorú erkölcsi érzéke visszariadt mindentől, ami másoknak némi igazságos fájdalmat okozhatott. Szíve és esze kemény harcot vívtak egymással, s erélye lassanként a sztoicizmus és önkínzás vegyes hangulatába veszett, mely hősies lemondással tűr, és gyáván emészti magát. Talán ezért szerette és játszta jól Hamlet szerepét, talán ezért festhette oly találón Bánk bán tűnődő pillanatait.

Évek teltek el; 1813 derekán bevégezte az egyetemen a jogi tanfolyamot, fölesküdött a királyi táblára, s egész 1815 novemberéig két évnél tovább gyakornoskodott Halász Bálint pesti ügyvéd mellett, de azért a színészettel és színműírással nem hagyott föl. Se a színészettől egészen elszakadni, se valóságos színésszé lenni nem tudott. Hogy szenvedélyének áldozva, kötelességét nem hanyagolta el, tanúsítja főnökének máig is fönnmaradt, s Milecz birtokában levő bizonyítványa, mely szerint, mint joggyakornok serénykedett, az ifjúság romlását előmozdító erkölcstelen helyeket sohasem látogatta, hanem inkább a törvény-szüneteken, midőn üresebb ideje volt, a magyar irodalmat és a széptant tanulmányozta³⁶. Küzdelme önmagával és búskomorsága gyakran megújulhatott. Végre a sors is segítségére jött, a színészek 1815-ben eltávoztak Pestről, s ő mintha el akarná maga előtt vágni az utat, 1816-ban letette az ügyvédi vizsgálatot, s végképp búcsút vett a színpadtól.

Ez elhatározására nem annyira a magyar színészi élet bizonytalan és szegényes volta folyhatott be, mint inkább szülői iránti kegyelete. Föntebb idézett értekezésében elkeseredve emlegeti ugyan a nyomor és előítélet súlyát, mely alatt színészetünk nyögött, de mindez magában még vissza nem tartóztatta volna. A legtisztább, a legszenvedélyesebb lelkesüléssel csüggött a színpadon, majdnem bálványozta. Innen várta a nemzetiség erősbülését, a hazafiság terjedését, inkább, mint magától az irodalomtól. A holtak ítélőszékének, a nemzetek tanítójának, az erkölcs templomának tartotta, mely a történelem és filozófia nagy tanításait a leghathatósabban hirdeti. Egy ennyire lelkesült ifjú bizonyosan örömest tűr és szenved, csak céljának élhessen, kivált ha nem szokta meg a kényelmet, s korán megtanult nélkülözni. Azonban Katona nem kevesebb szenvedéllyel szerette szüleit is, akik erejükön fölül neveltették, gyöngéden bántak vele, benne helyezték büszkeségüket, s mintegy támaszuknak nézték. Ez érte dobogó szíveket, e jó szülőket kell vala a szerető fiúnak kétségbeejteni, ha színésszé lesz. Az atyja már megtudta, hogy néha a színpadra lép, és összeütközés is volt köztük. Karács Teréz említi, hogy 1812-ben vagy 1813-ban atyja egyenesen azért jött Pestre, mert azt hallotta, hogy fia színész lett. Kereste, de nem találta otthon, a színházban éppen játszott. Másnap haza akarta vinni. A fiú elvégre megnyugtatta atyját, de megnyugtathatja-e, ha csakugyan színésszé lesz? S a jövő neki magának is ígér-e megnyugtatást? Mint színésznek lehetetlenné válik őket ápolni, segíteni, sőt egykor elbetegeskedve, elnyomorodva majd még neki kell hozzájuk folyamodni. A reá annyira büszke atya ügyvédet, városi tanácsost, főbírót remélt belőle, s most lealacsonyítva, mint vándorszínész térjen-e vissza szülővárosába? El fogja-e viselhetni atyja átkát és anyja könnyeit? Aztán ennyi áldozat árán is vajon lesz-e belőle jó színész, díszére, dicsőségére fog-e válni hazájának? Kétkedni kezdett magában, hogy szenvedélyét fékezhesse, földúlni igyekezett művészi önbizalmát, hogy visszanyerhesse már-már veszendő fiúi kegyeletét, és midőn visszanyerte, hihetően szerencsétlenebbnek érezte magát, mint azelőtt.

Katona visszavonulása a színpadtól nagy veszteség volt reá, s az reánk nézve is. Nem azért, mintha nagy színész vált volna belőle, mert nagy színész és nagy drámaíró alig egyesülhet egy személyben - legalább nincs reá példa -, hanem mert egyszersmind elveszett benne a drámaíró, s éppen akkor, midőn tehetsége erősb fejlődésnek indult. Ha Katona színésznek marad, a becsvágy és szükség okvetlen oly tevékenységre buzdítják, mint amily tétlenné tették az elkeseredés és elvonult élet. Nem tűnhetve ki, mint legjelesebb színész, mint legjobb drámaíró igyekezett volna maga iránt figyelmet gerjeszteni. A nyomorban is vidor és folyvást izgatott színészi élet nem engedte volna azon búskomorságba esni, mely fölemésztette életét. Újabb meg újabb drámákkal igyekezett volna lekötelezni igazgatóját és közönségét. Meglehet, írt volna elhamarkodott, napi becsű műveket, de amint emelkedett a színészet és a dráma iránti részvét, fokozódott volna erélye, műgondja, tehetsége, és szilárdan megveti vala nemzeti drámánk alapját, melyet Bánk bánnal csak megkezdett.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a színész-drámaírók, ha nagy tehetségűek, legjobb drámaírókká válnak, éppen mint a csekély tehetségűek leginkább megronthatják a drámai művészetet. Mindez a helyzet természetéből foly. A színész legjobban ismerhetve a színpadot és közönséget, leginkább megfejtheti a dráma azon kettős föladatát, mely Lewes egyszerű és találó kifejezése szerint nem egyéb, mint kielégíteni a közönséget, mely mulatni akar, s eleget tenni a művészetnek, mely a mulatságnál magasabb követelésekkel áll elő. Azonban ez előny mindig nagy hátránnyá válik, ha nem fékezi a géniusz ereje vagy a művészet kultusza. A színész-drámaírót számtalan körülmény csábítja, készti, hogy visszaéljen a helyzetével, tapasztalataival, s ahelyett, hogy a közönséget magához emelje, mindinkább lesüllyedjen hozzá. Papja helyett lassanként cselédjévé aljasul. Jól ismervén a hatás minden eszközét, a színpad minden titkát, a közönség minden gyöngeségét, tetszést hajhász mindenáron, s a puszta szórakozást és mulatságot emeli a művészet legfelső elvévé. Akik az újkor drámáját megalapították, s legmagasb tökélyre emelték, Shakespeare és Molière, színészek voltak; akik kiűzték a drámából a költészetet, nagyrészt szintén színészekből teltek ki. Katona alkalmasint meglábolja ez örvényt, összeegyezteti azt a meghasonlást, mely színpadunk és irodalmunk között mind e mai napig tart. Legalább helyzete sokkal szerencsésebb volt, mint Kisfaludy Károlyé, e kor- és versenytársáé, aki oly könnyű győzelmet vőn rajta. Hiába. Lassanként maga tépte szét jövőjét. Midőn visszavonult a színpadtól, szerencsétlenségei első lépését tette meg, s fiúi kegyelete már-már ragadta tehetsége megbénítására.

Vajon hibáztassuk-e érte? Vádoljuk-e a szülőit szerető fiút, mert nem volt meg benne az a hősies bátorság, mely a nagy cél és siker nevében a legerősebb erkölcsi kötelékeket is széttépi. Gyávának, korlátoltnak nevezzük-e, mert inkább szerette szülőit, mint a dicsőséget, inkább kímélt két öreg embert, mint egy egész nemzetet? Irodalmunkban is kezd terjedezni az a tan, mely a lángeszű vagy nevezetes emberekre más morált alkalmaz, mint a közönségesekre. Nálunk is divatozik már a lángész bizonyos beteges kultusza, mely, mint az anya vásott, de eszes gyermekének nemcsak mindent megbocsát, hanem a tévedést, hibát és bűnt mintegy a nagy tehetség alkatrészeinek, végzetszerű szükségnek tekinti. Valóban a kiváló vagy nagy ember bonyolultabb körülményei-, kivételes küzdelmeinél fogva mindig inkább számíthat mentségre, mint a közönséges, akinek alkalma is alig lehet nagy botlásokra; valóban a sok érdem nemegyszer enyhíteni képes a tévedések és bűnök emlékét, de az erkölcsi szempontot sohasem változtatja meg sem a lángész, sem a siker varázsa. Napóleon szegte-e meg esküjét vagy valamelyik kis város mairje, elvégre is semmit sem változtat a bűn lényegén. Goethe könnyelműsége vagy nagyravágyása zúzta-e össze Friderika szívét, vagy egy homályos nevű jogtanulóé, szintén csak egyre megy. Igen, de Goethének, bármily szerelmes volt is, éreznie kellett, hogy előtte egészen más pálya áll, mint aminőn Friderika a világ előtt megállható társa lehetne; aztán a fiatal géniusz ellensége a házasságnak, s ha Goethe a sesenheimi lelkész leányához köti sorsát, sohasem fog belőle oly nagy író válni - mondják sokan, akik a lángész minden tettét igazolni szokták. Meglehet. De Friderika földúlt boldogsága mindenesetre ér annyit, mint Goethe legszebb költeménye.

Miért neveznők hát Katona fiúi kegyeletét gyávaságnak, vagy korlátoltságnak? Miért riasszon bennünket vissza a szabadelvűség jezsuitizmusa, hogy minden sajnálatunk mellett ne méltányoljuk a fiút, aki szülőiért ily nagy áldozatra képes? A hiúság önzésének, a képzelődés hóbortjának, a szenvelgés betegségének különben is annyi példáira találunk a költők és művészek életében, hogy mindig jólesik egy-egy tiszta érzés, néma föláldozás, leplezett erény emlékénél megnyugodnunk, ha mindjárt fölötte drágán volt is vásárolva.

19. Társalkodó. Pest, 1840. 170. lap.
20. Magyar Thalia. Pest, 1853. 287-301. lap.
21. Bánk bán. A szerző életrajzával kiadta Horváth Döme. Kecskemét, 1856.
22. A magyar költészet kézikönyve. Kiadta Toldy Ferenc. Pest, 1857. II. k. 359-364. lap.
23. Déryné naplója. Rendezte Törs Kálmán. Kiadja a Kisfaludy Társaság. Két kötet. Budapest, 1879-80. I. kötet. 171, 188, 202, 243-45. lap.
24. Fővárosi lapok. 1880. 55. sz. A régi Pestről. V.
25. Milecz János 1865-ben Arany Jánoshoz, mint a Koszorú szerkesztőjéhez, Katona József emlékezete cím alatt mintegy négy írott ívnyi dolgozatot küldött be, mely néhány új adatot foglal magában Katona nemzetségéről, szülőiről, színészkedéséről, hivataloskodásáról és végnapjairól. Milecz dolgozatához Katona atyjának nyolc levelét csatolta másolatban, melyet ez fiának írt 1810-12-ig. Arany e kéziratot átadta nekem fölhasználás végett. Milecz gyűjteménye később könyvalakban is megjelent. Katona József családja, élete és ismeretlen munkái. Budapest, 1886.
26. Ez önéletrajz (1853-ból) bevégezetlen; egyes töredékek megjelentek belőle, de a Katonára vonatkozók nem. Jelenleg Feleki Miklós birtokában.
27. A magyarországi színészet első éveinek történetét lásd bővebben: Magyar Játékszín. Endrődytől 4. k. Pest, 1792-93; továbbá az országos, Pest megyei és városi levéltárak iratait; az erdélyiét: Emléklapok a kolozsvári országos Nemzeti Színház megnyitásának félszázados örömünnepére. Kolozsvár 1871. Idősb br. Wesselényi Miklós. Élet és korrajz. Irta Szilágyi Ferenc. Akadémiai értekezések a történelmi tudományok köréből. V. k. V. sz. Budapest, 1876. Továbbá az erdélyi országgyűlések jegyzőkönyveit 1790-1811.
28. Magyar játékszíni zsebkönyvecske az 1807. és 1808. esztendőkre. Pesten. Magyar játékszíni almanak. Készíté Benke. Pesten. 1810.
29. 1859. V-VI. füz. Kazinczy Ferenc és Vida László. 274. lap.
30. Magyar játékszíni almanak. Pesten, 1811-ben.
31. Vitkovics Mihály munkái. Kiadja Szvorényi. II. köt. 160. lap.
32. Hazafiúi javallás magyar nemzeti theatrum építéséről. Pest, 1814. Buzdítás a nemzeti theatrum fölépítésére. Pest, 1815.
33. I. köt. 189. lap.
34. A régi Pestről. Főv. L. 65. szám.
35. Magyar Thália. Szerkeszti Vahot Imre. Pest, 1853. 291. lap. A magyar költészet kézikönyve. Kiadta Toldy Ferenc. Pest, 1857. 363. lap

36. E bizonyítvány eredetije egész terjedelmében így hangzik: "Infrascriptus praesentibus fidem facio et attestor: Egregium juvenem Josephum Katona, ab initio statim S. Stephani termini anni 1813 usque modernam et infrascriptam diem, adeoque per duos integros, et quod excedit, annos apud, me praxi judicariae sedulo opera navasse loc distrachionis corruptionem juventutis post se trahentia nunquam frequentasse, sed tempoa juristitiorum quando magis vacabat, potius literaturam hungaricam praeprimis aestheticam respicientem coluisse, meque magna singulari morum probitate, ita sibi devinxisse, ut firnam spem habeam pro futuro etiam majoribus suis semet honeste gerendi modo exhibiturum, utilemque patriae civem affuturum. Pestini, die Novembris anni 1815. Valentinus Halász m. p. advocatus." 

Forrás: epa.oszk.hu