Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza

Vörösmarty Mihály 

forrás: wikipedia.org.

1

Vörösmarty születése. 

Atyja és anyja. 

Gyermekévei; tanulásaPusztanyéken és Székesfehérvárott 1818-ig. 

Öccse, János. 

A későbbi férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. 

Olvasmányai; verselgetni kezd

Azonban folyvást dolgozott, s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilógia eszméjét ébreszté benne, amelynek első részét, Zsigmondot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, a Bujdosókat 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár című ódára lelkesítette.⁷ 1822 novemberéig már jókora füzet lírai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamont s az Ypszilon-háborút, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a Hűség diadalmát 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai, s fejledezni kezd eredetisége is. Salamonjáról itt nem lehet ítélnünk, mert újra dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmondjából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és Shakespeare olvasása nem a tragikai koncepció, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespeare-t inkább csak a külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dikció méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. Ami Ypszilon-háború című nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, aminek írta, eléggé sikerült, mindenesetre sikerültebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy yna és jje versenyeznek egymással, amíg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, amint Révai tanította; vajon láttyát, hallyát írjunk-e, vagy látját, hallját. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve, azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban, a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jókedvünk egy percig sem lankad.

Majdnem cselekvénnyé emelkedik a vita, s a betűk egész szenvedéllyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat, s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert. Lírai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, amelyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével, s géniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mitológiával, sőt a klasszikai eszménnyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A Völgyi lakosban és Szánakozóban új hang csendül fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre a Hűség diadalma című epikai kísérletében, mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a külső forma köt, s egész arcával az új világ felé fordult.

Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egypár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s mit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör utat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty géniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét, és hozzáfog Zalán Futásához.

4

Vörösmarty Görbőn mint patvarista. 

Az Elbúsult deák című drámája. 

Első föllépte a Koszorúban. 

Az 1823-i politikai mozgalmak hatása. 

Zalán Futásába kezd. 

Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai. 

Epikai mozgalmak a jelen század elején. 

Aranyos-rákosi Székely Sándor. 

Vörösmarty első szerelme, Perczel Etelka

Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt, s Görbőre ment Csehfalvay Ferenchez, Tolna megye egyik alispánjához, patvariára. Nem végképp mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor nemhogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg helybenhagyta, s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára készült, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével felesküdjék a királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését, ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan inkább csak vadász- és jurátuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát. Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom ihletté válva, enyhületképp szállhat vissza. Vörösmarty nemesülve emelkedett ki fájdalmaiból, s mintegy nekik köszönhette, hogy költői géniusza szárnyra kelhetett.

Mióta elhagyta a szülő házat, most lélegzelhetett először szabadabban. Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belevonták néha a mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, amint levelei bizonyítják, kiválóan ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a "cifrán készült meleg hűselőt", melyre Vörösmarty gúnyverset írt. Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulatótársukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna - kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dicséretét, mert ő az ősszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla, hogy annál hűvösebb legyen, s a benne hűselőket jobban érhesse a szél. Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fűtőszolgájok van, mint tavaly, egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fűtője, aki egy hétre egyszerre szokott befűteni, és Tollagi Jónásként, amit tesz, igazán teszi. "Ha reá gondolok - végzi egyik levelét - múlt esztendőre, sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról, melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest visszahoznám azon jó időket, ha lehetne." A másik ifjú, ki nagyon ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készült s írogatott is, azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit. Vörösmarty buzdító verset írt hozzá, s egy darabig levelezésben állott vele.

E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem voltak külsőképp ragyogó tulajdonságai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét, és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű, nemes modora szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem táncolt, nem udvarolt s az édeskedést, bókolást ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága, komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbé nyilatkozott szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha nem rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is, sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol víg élet folyt, s a tréfa, elmésség egymást érte. Egy cifrán készült meleg hűselőre, Patvarista című költeményei s az Elbúsult deák című drámája mind e pajkos szeszély szüleményei, s úgy látszik, juratus pajtásai kedvéért írta. Az Elbúsult deák hősei törvény tanuló ifjak, s alkamasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egypár jó zsánerképi jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az érzelmesebb jelenetekben jambusok váltanak fel, szebben hangzók az eddigieknél.

Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedül bolyongva. Elmerült tanulmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat olvasott és írt, többet, mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi barátjaival, s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett fel először nyilvánosan a Tudományos Gyűjtemény mellékletében, a Koszorúban, Virág Benedekhez írt költői levelével s egy tankölteménnyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúképp írt Börzsönyből távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az Auróra számára, Toldy Csepelben és Juhász és bojtár címűeket. Mindenik küldemény szerencsétlenül járt. A Koszorú szerkesztője kegyeskedett ugyan kiadni mindkét költeményt, de oly jegyzés kíséretében, mely megrója az interpunkciót, ortográfiát s egy-egy pár verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai pedig, kivált Klivényi, egész felindulással kelnek ki levelükben a szerkesztő ellen, és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is méltatlanságot kellett szenvedni. Kisfaludy Károly éppen visszautasította a küldött költeményeket.

"A munkák iránt - írja 1823. márc. 19-én - köszönetem mellett őszinte választ adok. Toldit a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén tárgyak küldettek be, s azoknak fölvételét ígértem. A másik verset szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem lehetne-e e különben szép és lágyan írt idillbe graecizmust szőni? A juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előítéletet, és egy almanak, mely gyönyörködtet s nem tanít, azt nem cáfolhatja meg. Azért, ha ezen költeményt átaljában dialógizálni méltóztatnék, görög nevet adván címerül, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet (Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép, s nem hízelkedem azon reménnyel, mely olvasáskor lepett meg, hogy tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idillt hozzám küldeni, szintúgy köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra célzó verseket vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint nyelvünk újabb hősét a hazának bemutatni.”⁸ Vörösmarty nem görögösítette a gáncsolt Juhász és bojtárt, melyet ez különben sem tett volna jobbá, de a nem gáncsolt Toldit visszavette, újra dolgozta, s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, aki azt ki is adta Aurórája 1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem könyvekből, hanem lelkéből merít, ritmusát a megáradt eszmék és érzelmek hullámzása emeli, s költészete összeolvadt az élettel, saját és nemzete életével.

Az ifjú Vörösmarty költészetének e fordulópontját nagyban elősegíték az 1823-i politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az országgyűlés terme zárva volt, s a kormány mintegy végképp bezárni szándékozta. A megyékben, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a harc; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor mellőzött, kijátszott, s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt. Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett, s kockán állott nemcsak alkotmánya, de nemzeti fejlődhetésének majd minden biztosítéka is. Mintegy harminc év tölt el 1790 óta, midőn azon az örökké emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva újabb törvényekkel biztosíttatott, s a nemzetiséget fenyegető veszélyek elháríttattak. A lelkesülést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött arisztokrácia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait, s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A középnemesség tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken, de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta és temette el, vagy legalábbis tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégképp jelent meg.

A közöny, tétlenség és léhaság e jelenségei, a mélyebben vizsgáló előtt veszélyesebbnek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a nemzetiségnek nyílt harcot izentek ugyan, de egyszersmind erős ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be, s újra a süllyedés napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás fejleményének, mely itt megindult, előbb-utóbb át kellett hatni a társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása, a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt, 1812-1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével, mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet, s nem egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyílt erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit. A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, ami öregbíté a veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-i országgyűlésen mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a francia forradalom szörnyűségei is, melyek éppen a legnemesebb kedélyeket hangolták le. Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem gondolt vele, mely éppen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt, mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés, s e lefolyt tizenkét év alatt mindent elkövetett a kormány, hogy a megyék bürokratikus intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az újoncozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra készültek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind az adó fölemeléséhez, mind az újoncozáshoz. Megkezdődött a küzdelem, mindkét részről nagy eréllyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy az alkotmány visszaállítása, vagy az alkotmányos élet enyészete, s vele együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.

Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, mégpedig egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult, s nagy érdekkel kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanult hazafiasan érezni, amit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek. Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói. Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen könyve nemcsak hol humoros, hol elégiai hangulatával és szép nyelvével hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az író áldozata lőn.

E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban Rákóczi Bercsényinél Lengyelországban című költeményét, mely a jelen fájdalmát a múltéba olvasztja:

B. Rákóczy itt? R. Bercsényi hajh!

Szökötten itt vagyok

Külföldön. B. Oh és a haza?

R. Hanyatlik, népe dűl.

B. S mi élve látjuk ezt! Hazám,

Ki lesz majd gyámolod?

R. Ha mink kiveszünk, vész az is,

Árpád hazája vész.

B. Oh sírj felette nagy világ,

Szabadság sírj te is!

R. Hah és mi csak keserghetünk

Jajdulva gyászomon.

A kard hüvelyben s markaink

Szivünkön nyugszanak.

B. Hunyj el dicső nap, csillagok

S hold, rejtsed fényedet!

Ne lásd az elhaló magyart

A szolgaság ölén.

R. E század elfogy, hajh vele

Fogy drága nemzetem!

Isten, magyarnak istene

Tekints le, szánd meg őt!

Közjogi tanulmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai élethez is. Nem absztrakt fogalom, költői frázis volt előtte a haza, hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már egypár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a süllyedésnek indult napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt, s egyszersmind előkészíté a megújhodás fejleményeit. A Tolna megyei alispán patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti megújhodás nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti lantján, s romjai alá temetkezik. Néhány lírai költeménnyel kezdődik költészetének e fordulópontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-i politikai események. Fehérvár című ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt cím nélküli költeménye még mélyebb felindulást fejez ki. Megtámadja az európai szent-szövetséget, melyet a magyar alkotmány ellenségének hisz.

Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,

   Mely szentségtelenül szentnek itéli magát,

Mit forralt vesztedre, magyar, most látod, azon kor,

   Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt.

És szent törvényed, mely most már ezredet érne,

   Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.

De te szabadságunk elpusztítója, ne örvendj,

   Sírunkon nem fog díszleni büszke neved.

Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán

   S sziveitek fognak vérzeni körme között.

Jaj nektek, ha kivesz, elhúz sírjába magával,

   Jaj ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.⁹

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

Nem írok a világnak dolgai,

Nem a hazában támadt bú felől.

Oh mert, hogy ezt leírjam, nem levél,

De Hunniának tére is csekély.

Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat.

De Vörösmarty nem elégedett meg e lírai költeményekkel, melyek akkor különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt dicsőségét énekli, de a jelen süllyedésre emlékezteti nemzetét. Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól szedi tárgyát, személyeit, s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki nem fogja érteni a költő célzatát, kiben még a hazafiság utolsó szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzáfogott Zalán futásához, s írta a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események Zalán futása keletkezésére. Vörösmarty, éppen, mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi ugyanazt mondja a Szigeti veszedelemben, mint egyik politikai értekezésében, a Török áfium ellen való orvosság címűben. Vörösmarty nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török járom alatt nyögő, s aljasodásnak indult hazát siratta. Azt hitte, hogy csak az ozmánok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi erejét, s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai összeforrnak a közösen óhajtott célra, ha összeszedi minden erkölcsi és anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még feldoboghat. Amit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget, ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész cselekvényében. A Szigeti veszedelemben az isten már elvégezte a magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéséül, s a török járom tulajdonképp nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése, s kinek önfeláldozása megengeszteli a bosszuló istent. Ily erényre, elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében. Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén süllyedésnek indult, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében, megfosztja s megfosztani engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merül. A múlt nagyság képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébressze a süllyedőket, bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokának némán is kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi erénnyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok éppen oly elhatározók, ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant Zalán futása, ezeket fejezi ki az eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elégiai felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némiképp nagy elődjét utánozta-e, midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők közül csak Zrínyi lelkesítette. "Zrínyi, - úgymond Zalán futása előfizetési felhívásában - kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki amellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a vitézeket éneklik." Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg Zrínyiről, mint akinek pegazusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az, maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy Zalánjára buzdítón, sőt példaadón hatott egy 1823 elején a Hébe című zsebkönyvben megjelent epikai kísérlet: a Székelyek Erdélyben. Ki emlékszik már erre, pedig e költemény nevezetes mozzanat volt, s nemcsak Vörösmartyt lobbanta lángra, hanem Czuczort is, s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyos-rákosi Székely Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár, s végre az unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fent említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán esztétikai szempontból csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben, mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli. Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább süllyedett. Zrínyi nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némiképp Tassóval versenyző tehetség volt, akinek befolyása alatt állott, akitől kölcsönzött, s mégis eredeti tudott maradni. Egy nemrég múlt történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői fölséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit sem találunk e tulajdonokból; amennyire felülmúlja elődjét a költői szólam magyarosságára és ritmus bájaira nézve, éppen annyira alatta áll minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonképp verses krónikákat, históriás énekeket írt, azonban nem törekedett csak hűségre, mint Tinódi; nemcsak krónikás, hanem költő is akar lenni, némi leleménnyel vegyíti krónikáját s éppen nem veti meg az allegóriai és mitológiai elemeket sem. Használja a csodálatost is, de minden epikai magasb cél nélkül, megkísérti a bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lírai hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak. Horváth Ádám Hunniásza és Rudolfiásza, Kulcsár István Nándorfehér győzedelme, Gáti István II. Józsefe, Etédi Márton Magyar gyásza, Vályi Nagy Ferenc Hunyadi Lászlója és Pártos Jeruzsáleme epikai költészetünk tökéletes süllyedtségét mutatják. Nincs bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s ami új volna, az nem egyéb, mint Voltaire Henriasának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és irodalom semmit sem óhajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásául. Írók és közönség buzdították egymást, s Árpád honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült egy "Árpádiász"-t írni. Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy - amint maga mondja - "halála napjáig azon a heroica epopoeián dolgozhassék, melyet Árpádról, vagyis a magyarok kijöveteléről akart a maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni". Horvát István 1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hegy írjon egy epopoeiát Árpádról, Horvát Endre egy költői levélben mentegetőzik, elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd, s már foglalkozik "Árpád"-ja tervével. S ím e vágyódás és vajúdás közepett előáll Székely Sándor négyénekes eposzával. Az új korszak hajnala derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely Sándor kísérlete volt.

E kis mű egypár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit, se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közelmúltból veszi tárgyát, a szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelemig, a hunokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi keresztyén-istenét imádják, az Olymp istenei és allegóriai alakok sem szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely hagyomány máig is emleget. Részint a már megindult őstörténelmi vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a magyar mitológia e fölélesztésére vagy jobban mondva fikciójára, mely oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánnyal helyettesített, a perzsa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges felfogásra, erős kompozícióra Székelynek éppen oly kevés tehetsége volt, mint törekvése, de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint Gyöngyösinek, Gyöngyösi lírai hangulata megvan Székelynél is, de patetikusabb, ossziános, s tele az ősdicsőség iránti lelkesüléssel. A külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott, visszatért valódi forrásához, az ősmondákhoz, megteremtette a magyar mitológiát, mely nem lévén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel, visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint felfogásban. E mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos külformával is kibékítni törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja fel, s a lírai hangulatból kibontakozva, az epikai kompozícióra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői felindulások között olvasta Béla király Névtelen Jegyzője krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete, ösztönt, buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is éppen az ősmondákkal foglalkozott, magyar mitológiai alakokat keresett, politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva kapott a kísérleten, kivált a magyar mitológiai kezdeményen, melyet annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Sohasem feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt, őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna Zalán futását avagy mindenesetre másképp.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is, mely nagyban befolyt Zalán futására, s ez Vörösmarty első szerelme. Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint lírai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített kedvese. Zalán futásában a délszaki tündér panasza tulajdonképp a Vörösmartyé, Cserhalomban a kun ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti, Egerben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének hattyúdala. Lírai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolna megye, ez Bonyhád vidéke, mely a völgységi járásban fekszik. Néha megszakítja az elbeszélés nyugodt folyamát, és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így Zalán futása kilencedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,

Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam

Nem könyörül, de megöl ragyogó sugarával utóbb is.

Vagy hova vesztem el így? ... Megtérek. Hajna, tehozzád.

Így Széplak bevezetésében:

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,

Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?

És ha neved zendül nagy késő korra lejutván,

Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?

Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?

Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet

Százados erdőség, köztük mint égi maradvány

Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:

Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,

Lelkem, az ifjúság képét öltözve magára,

Ábrándozva bolyong egyedül a csörge pataknál,

S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,

S hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak.

Álmaiból virradnia, haj! mért kelle, miért kell,

Megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod,

Hogy soha több víg hang dallód ajkára ne keljen,

És legyen a dalban minden szava, mint szive, oly bús?

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjúságát, ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is. 1830-1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék visszhangzik szíve és lantja húrjain; vegyül közé ugyan egy-egy újabb benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb líráján az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a másodikat, a férfiú szenvedélyének egész mélységével és hevével. Az első szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonult, s tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt hazafi-fájdalmával, majd a hazafi remények enyhítették a szerelem veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de boldogságát nemsokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés, s némi homály borong rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.¹⁰  Vörösmarty mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821-22-ben kezdődött e szerelem, midőn az ifjú költő már Tolna megyében lakott. Az is világosan kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és reménytelenül szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól, s ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevült képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében Zádorhoz: "Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény." Egy másikban: "Hogy Szép lányom tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam, ennek köszönhetek én mindent." Azonban a költői ábrándot részint a magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedéllyé érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordult társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek meg.

Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik, kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát, s egész 1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama szenvedéllyé erősödött, s mintegy enyhületet keresett barátjai részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt, s mégsem téphette szét, menekülni kívánt tőle, és szenvedélye visszavonta, hogy legalább még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből, s erőtlen volt, de az elhatározó percben mégis legyőzte magát. Tulajdonképp a szeretett leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.

1825 augusztusában még egyszer le akart rándulni Tolna megyébe, hogy végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik, egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében: "Hát csakugyan lementél-e?" - "Nem, barátom - feleli Vörösmarty Pestről 1825. aug. 27-ről - itt maradok (szept.) 8-ig munkám miatt, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát, s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenül vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s amely még csak haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, ami pedig azonkívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztüllátsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy, miért nem tanultam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyasszanak meg, el Kaukázushoz, hogy temessen el, itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa."

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki. Óhajt és fél találkozni a szeretett leánnyal, barátja vigasza nem hat reá, s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját. "Itt vagyok - írja Zádornak 1825. szept. 28-ról - s itt van elválhatlan társam a reménytelenség. Minden, ami sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Ó, barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, ami bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, amint tollamra jönnek. S ha csak századrésze lesz is a valóságnak bennök, elég az arra, hogy szánakodjál rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, ami vigasztalásomra lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körülem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt talán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbül és szinte megfásulva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, Te tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harcol, ó, akkor, barátom ne legyek-e oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám istenemet, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani... De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Ó, csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok, s amit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nem soká marad. Kímélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint amely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem, s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bízvást vess keresztet reám... Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva nevelhettem volna mostani ésszel magamat: Maróthy most nem menne maga, s én nem tépelődném gyávaságomon." E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jólesik beszélnie szerelméről, még nem jött el az elhatározó perc, még nem jutott szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti szerelmét, megtörtént, amire rég készül, s az eltemetett szerelem fájdalma csak néha nyilallik át sorain. "Hallád, hogy itt vagyok - írja Pestről 1825. november 6-ról - képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Ó, barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni, s a fájdalom bennem gúnykacajjá vált... Képzelheted, hogy lehet annak dolga, akit végtelen pusztában kezd megvenni az isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek, s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bíbor köntösében, s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el vagyok temetve, s a remény és szerelem hervadtan áll jókedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el azután az ábrándozás, s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek." Egy Zádorhoz írt másik levelében már nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját, és széttépett boldogságára gondol: "Adja isten, oly boldog légy, amint azt érdemeled: boldogságom úgyis abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetőstől az azzá-lételig, s mégis hány van, aki az sem lehetett volna, mert szívén kívül kereste a boldogság forrását." Néha gúnyosan fordul maga ellen. "Lásd én - írja szintén Zádornak - lassanként beleszokom a jókedvbe, ki tudja, belehalok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként, s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem amit akar, bálványt vagy bitót." Évek múltával is sajogni kezd a behegedt seb. "A napokban - írja Zádornak Pestről 1827. aug. 28-ról - itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén borzadjak magamtól.”¹¹

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de amelynek emléke folyvást termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott, s kinek éppen boldogságáért győzte le szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de amint Vörösmarty maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty Zalán futásába kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés melege alatt született a magyar új eposz, s azzal költője, úgy látszik, nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már kész volt belőle néhány ének, s Vörösmarty fél művel, de egész lelkesüléssel sietett Pestre.

5

Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másodízben 1823-1825. 

Ügyvédi vizsgálatot tesz. 

A pesti irodalmi körök 1798-1825. 

Kármán. 

Révai. 

Horvát István, Szemere és Vitkovics. 

Kulcsár. 

A Marczibányi-intézet. 

Fehér György. 

Petrózai Trattner János. 

A gróf Teleki-ház. 

Auróra. 

Hébe. 

Kisfaludy Károly és Kazinczy. 

Kovácsóczy Aspasiája. 

Vörösmarty új barátjai: 

Toldy, Fábián, Zádor. 

Első találkozása Deák Ferenccel. 

Zalán futása fogadtatása. 

Vörösmarty és Kazinczy

Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését, s egyszersmind felesküdt a kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencnél, egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett háromszáz váltó-forint volt, melyből, amit megtakaríthatott, folyvást anyjának küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi cenzúrára készülés és gyakornokoskodás foglalták el, s inkább csak éjjeleit áldozhatta a múzsáknak. Zalán futásán dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824 márciusában, amint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek. Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, Zsigmond király címűt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. Emellett néhány kisebb költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szünnapokon, midőn tanítványaival Börzsönybe rándult. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem nevelő maradt. Úgy látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már felhagyott azzal a szándékkal, hogy valóban ügyvéd legyen. Legfeljebb menedéknek tartotta fenn. Hamar megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe olvadt be minden egyéni törekvése, s néhány év múlva egyedüli életcélja lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.

Pest éppen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század végén látunk egypár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán, 1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói estélyeket indítványozott br. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg Urániáját, melyet ugyane célból alapított. Meg is nyílt ez újkori első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta, s Kármán halálával megszűnt az Uránia is, mely minden tekintetben annyi szép reményt ígért. Révai terve egy Pesten felállítandó nyelvmívelő társaság ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesülhetett. Az írók szétszórva laktak az országban. Minden kisváros, hol egypár kitűnő író lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indult meg, fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németül beszéltek, német művészet kezdett virágozni, s oly lelkes magyar író is, mint Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek, s évtizedeken át sohasem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely folyvást levelezésben állott az ország legkitűnőbb íróival.

Pest fensőségének első lépcsője tulajdonképp Révai volt. Midőn e zseniális férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva, megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordultak Pest felé, mint valaha. Révai nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó tanítványai lelkesülten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István tűnt ki, aki már a Verseghy-polémiában is védelmezte mesterét, s kit mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és Vitkovics alkottak, s Kazinczy pesti triászának nevezett el. E kör három eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy megindította költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt, a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb felfogására vezette, lassanként egész a rajongásig.

E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, amidőn Vitkovics megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új magyar költészet kultuszának. Vitkovics a belvárosi Kereszt utcában lakott, nem messze a szerb templomtól, egy, még a hatvanas években is fennállott, francia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nemegyszer lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar könyvek megbíráltattak, s némely polémia és irodalmi vállalat terve itt fogant meg. A komolyságot tréfa, élc és néha dal mérsékelték. Vitkovics igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait, sőt egypárszor a szerb guzlicát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a házigazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt találta magát legjobban, s Theodora mindig a ház küszöbéig kísérte ki, és kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták is, mert úgy sem kiadhatók, s dicsőítette a cenzúrát, mint védpaizsát jó hírének. Itt olvasta fel 1810-ben Kölcsey az első magyar románcot, itt 1815-ben a Mondolat ellen Szemerével együtt írt szatíráját; e kör elébe terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apológiáját, amelyhez aztán Horvát István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egypár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesülést 1809-ben az Erdélybe utazó Döbrentei, s nyert szellemi támogatást ott megindított Erdélyi Múzeuma. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának, s a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy ismerte majd minden vidék íróit s éppen úgy érezte hatását Bécs, mint Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt, s Kazinczynak nemcsak munkái élesztek e mozgalmat, hanem levelei is, melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.

A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult, melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindult Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztője. Kulcsár nem vallott határozott irányt se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül, és régi szabású táblabíró. Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét, s izgatott mindenik mellett szóval és tettel, író és szerkesztő volt, az irodalom és művészet mecénása, és napszámosa, a körülmények és erszénye szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősebbeket, kiadót keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, amelyet közcélra kell fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött; az ortológ Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi Rajzolatait, amelyeket aztán kiadott saját költségén, s olvasóinak ajándékul küldött. Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt; nem tett különbséget a neológ és ortológ között, bár maga az utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt éppen ily türelmes. A pártfogása alá vett vagy éppen nála segédkező protestáns ifjakat örömest áttérítette a katolikus hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nemigen beszélt politikáról, hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a színészeket és cigányzenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében vétetett meg e célra a Hatvani utcában saját háza mellett egy üres telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott, s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres cigányzenésznek, nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit, s a sírnál lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb ebédjeinek, s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a Marczibányi-intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető értekezésekre, s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a nádor pártfogása alatt állott, aki igazgatását egy Pest megyei bizottságra ruházta, a Nemzeti Múzeum befolyása mellett. 1817-ben történt az első jutalmazás Pest megye termében, a nádori biztos jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek elsőjét Kisfaludy Sándor Regéi nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg, s beszédeket tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha főispáni beiktatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi alkotmány sáncai közé, vagy legalább azok az írók, kik a Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő volt a pályakérdések kitűzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján. Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője egész országos tekintélyt vívott ki magának.

Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A Tudományos Gyűjtemény és Auróra megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni. Amaz 1817-ben indult meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére, ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mindkettő a Kulcsár és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A Tudományos Gyűjtemény volt irodalmunkban az első nagyobbszerű tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosult itt, s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett. Egykép írt bele ortológ, neológ, y-os és jottista, s a szerkesztő Fejér György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a cikk magában véve érdemes dolgozat legyen, legfeljebb javított vagy rontott rajta valamit, a szerző tudta nélkül is, ami ma is szokása szerkesztőinknek. Itt vívta ki Kazinczy nyelvújítási harcát Beregszászival és másokkal, itt jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti nyomozásait. Ide küldé mindenki cikkeit, aki valamely tudománnyal foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. Emellett e folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a társas téren is. A Tudományos Gyűjtemény kiadója Petrózai Trattner János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait, s a legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is. Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német színházra is, több gondjuk volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire. Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt, s olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt, s a Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkor tájt lépett az írói pályára, s Thaisz alatt élénk részt vett a Tudományos Gyűjtemény szerkesztésében is.

A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, ki 1817-ben Pesten telepedett le, már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt. Bátyja, Sándor segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész négyszáz forintot a zsebkönyv kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek ajánlatokat, s a vállalat egypár évre biztosíttatott. Így indult meg az Auróra 1822-ben, Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a részvényesek kollegiális felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is megindult egy hasonló zsebkönyv, Hébe címmel. Igaztól szerkesztve, de a Kisfaludyé csakhamar kivívta felette az elsőséget, s rendkívüli befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az Aurórának is oly kevéssé volt határozott színezete, mint a Tudományos Gyűjteménynek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még nem költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni széptani nézeteiknek, s csakhamar megvált tőlük. A Hébe Kazinczy befolyása alatt állott, az Aurórával Kisfaludy egész önállóan rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak. Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválón kedvelte a német költészetet, s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de költészetének szelleme egypár lényeges pontban különbözött a Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette sem a valódi görög eszmény, sem az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltűnő oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, másfelől élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt, szeretett oly tárgyakhoz is nyúlni, melyek meglehetős ellentétben állottak Kazinczy merev idealizmusával. Mindez közelebb vezette Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közül, kik eddig az új iskolához számították magukat Kisfaludy nem elvből, sem versenyből foglalta el ez álláspontot, odaragadta szelleme, s még inkább szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet éppen Aurórája eszközölt, kivált Vörösmarty feltűntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az Aurórába, bár nem annyit, mint a Hébébe, szent körnek nevezte az Auróra Kört, Kisfaludy viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztük valami benső viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egypár lényeges különbségét mutatta. Az Auróra kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat közlött, a Hébe is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies jeleneteket. Az Auróra kizárt minden élő személyhez írt alkalmi költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyíltan megírta minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az Auróra oly költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mitológiából szedte képeit, s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A Hébébe leginkább a régibb költők írtak. Az Auróra lassanként az ifjú nemzedék közlönyévé vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is. Ez ifjú írók mindig kifejezték részint őszinte, részint köteles tiszteletüket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik, hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is látott, ami már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta költészetünket, mely tulajdonképp csak kezdett nemzetivé válni. "Nem szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget - írja Zádornak 1825 decemberében - szeretném, ha a rein menschlich is szólana emellett. Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre belecsömörlünk."

Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán lakott, s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, amin Kazinczy, őt az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy üldögélt. Tisztelői tudták szokását, s itt látogatták meg. Egy nap Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öregúrnak. Nem sokkal azután jött Kisfaludy Károly is, és beszédbe elegyedett velük. Midőn Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána, s így szólott Szalayhoz: "Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész hérosz, s mégis oly lágy szerelmes verseket ír." A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben nyilatkozó realizmus is bántotta a régibb írókat. Midőn a Kérők című vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir. alapítványügyi jogigazgató arcképére ismert, s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is támogatva, akik ez arisztophanészi szabadságot a magyar színházra és irodalomra nézve veszélyesnek látták. "No csak bántsatok, sorban színpadra hozlak benneteket" - mondá indulatosan Kisfaludy. Stibor vajdában szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a jobbágyság éles rajzát, és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha éppen az a sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, amiért az öregek morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn, s nemcsak Aurórájával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is. Úri, gavallér ember volt, a nők kegyence, ki oly társaságokba is járt, hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt, festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern műveltsége, irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet éppen úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek előtt, s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedül Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körüle, mely tőle vett buzdítást, irányt.

Azonban a pesti ifjú írók 1823 körül magok között is alkottak egy kis kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még nem voltak egyrangúak, s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, amennyiben 1824-ben egy Aspasia című folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly költeményeknek is, melyeket az Auróra nem vett föl. Akadt pártfogója is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat számára gyűjtött. Így jelent meg az Aspasiában néhány költemény a régibb íróktól és egypár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Pajza (Július álnévvel), Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry), Thewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig tartott, s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt, s bőven szeretett költeni, ha nem volt is miből. "Kovacsóczy az előfizetési summákat nagyrészt elpazarolta" - írja Zádor Kazinczynak 1825 októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordultak Kovacsóczytól, s kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.

Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt. Meglátogatta ugyan egypárszor Kisfaludyt is, ki az 1824-i Aurórába fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén állottak. Hamarább megbarátkozott az Aspasia dolgozótársaival, kik, mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az Aspasiába s egy epizódot Zalán futása első énekéből. Fábián és Toldy el voltak ragadtatva a mutatványtól, s csakhamar barátjai lettek az ifjú költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten, s csak 1827-ben ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián éppen Hafizt fordította, Tegner és Osszián tanulmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak verseket írt, s egypár hírlapi cikkeket és Schiller Haramjáit fordította, tele germanizmussal s a neológizmus minden túlságával, de már feltűnő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban, s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést, mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a tanácsot s így készült Zalán futása bevezetése az első sortól a harmincadikig.¹²

A jó barátok dicsérgetése s az Aspasiában közlött töredékek várakozást keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú lélegzetű költemény nagyon megpróbálja az embert, s féltette az ifjú költőt. Fábián nem kételkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni, s azt írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz tartozott, s egypár költeménnyel lépett föl az Aspasiában és Aurórában. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak irodalmi barátság volt. Amint viszonyuk erősödött, Zádor hasonló érzülettel viszonozta e ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval és levélben, inkább nyelvészeti, mint esztétikai dolgokon. "Ez így van jól - írja egyszer Zádornak - az etimológia, szokás, s az én akaratom szerént." Akaratját, költői ízlését éppen oly nyomós oknak tartja a nyelv dolgában, mint az etimológiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv géniusza szuverén hatalommal ruházza föl s uralkodni van hivatva a magyar költői nyelven.

Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a huszonegy éves Deák Ferencet, ki 1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a Kishíd utcában a "Vadászkürt" 10. számú szobáiban lakott növendékeivel. Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott Zalánjából a leendő államférfiúnak, kit éppen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint a nemzeti fennkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több pontban. Mindkettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés, ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon csöndes komolyság és magyaros humor. Mindkettő a néppel összeolvadó magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti típus kinyomata, a korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty éppen annyira különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az egész nemzethez szólott, s folyvást visszhangoztak lantján azon politikai eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be az ősi alkotmányba, a nemesi jognak nemzetivé átváltozását segítette elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal, s csak a forradalomig terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek mindazt, ami a múltban egyedül drága. Vörösmarty 1825-1845-ig állott hatása legmagasb fokán, Deák 1861-1867-ben érte el azt. A két korszakot a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettük az ősi dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.

1825 elején már készen és kijavítva állott Zalán Futása s Vörösmarty előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825. máj. 30-ról így ír Toldynak: "Vörösmartynak óhajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint tíz-tizenkét sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg kell őt érteni, s nem oly félszegül magyarázni, mint szokták közönségesen magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem, s nálam senki őt jobban nem tisztelheti. Aki oly darabot ada, mint a Tűnődő, méltó a tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő Fellegekhez rosszul címzett darabja az ez évi Aurórának becsesb darabjai közé fognak számláltatni. Hogy neve ragyogjon, úgy óhajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért féltem, mert Zalánjáról az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában kijövend, el fog feledtetni!" Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt személyesen és Zalán futásából nem olvasott egyebet az Aspasiában megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is. Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben zseniális eposzt is, de olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet, mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet. A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a címlapon rézmetszettel, amelyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a cenzúra keveset vagy éppen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy kissé enyhültek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a cenzorok engedtek valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik levelében dicséri Dreschert, a budai cenzort, hogy szép szabadelvűséget tanúsított Vörösmarty Zalánja s az 1825-i Auróra iránt. Vörösmarty a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívül nagy volt. A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt, s költőjévé avatták. Az irodalmi körök is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra Kör a rég várt epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami eredetit vegyít költészetünkbe. Emellett e kör örvendett, hogy saját kebeléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy Károly volt a koszorús, a lírában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy Sándor, Virág, Berzsenyi, Kisfaludy Károly; az epikus koszorújáért még egyetlen kitűnő költő sem versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az üres helyet, sőt Kisfaludy Károly benne ismervén föl epikai költészetünk elsőrangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította. Kulcsár és ortológ társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a neológokhoz tartozik, mégis kevésbé az, mint a többiek, s van benne valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága, s nemegyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz szövetű, aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem régi, sem a megújított, és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, ami ő a történelemben.

Szóval, majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben, s legalább magánkörben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta, s kivált leveleiben általában nemigen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos jelenség, de neméppen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a neológizmushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira szoktatták Kazinczyt barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel - úgymond - mikor a kezdő nem félig érettet nyújt, s kéri, hogy írja meg neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind mutatványt is küldött Zsigmond című drámájából. Itt megszakadt levelezésök egész 1827-ig.¹³ Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról, se másról nem tudott szellemesen csevegni, vagy ódái lelkesüléssel ömledezni. Valóban Vörösmarty éppen oly rest levélíró volt, mint kevés szavú, s leveliben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának, s éppen nem kedvelte se a szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született, annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stiliszta a legkitűnőbb, hanem jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik leghívebben. A levélírásban éppen oly kevés érintkezési pont volt köztök, mint a költészetben. Midőn Zalán futása megjelent, Széphalomról nem repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy a Minervában az 1825-i Aurórát bírálta, melyben éppen akkor látott világot Cserhalom, csak érinti Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos részrehajlás. "Jól mondod - viszonzá Kazinczy 1826. nov. 6-án - hogy részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd, mint tanulja fiam skandálni a hexametert Zalánon, mint tudja érteni a poétai szólást Zalánon, s midőn vele olvasom Zalánt, mint tanulja ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét. Cserhalom nekem annyi, mint egy egész poéma, s nem számlálom a kisebb dalok számába. Zalán és Cserhalom felől én is egyedül akarok szólani s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat.”¹⁴

Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton, s örömmel iktatta be a Vörösmarty eposzairól írt esztétikai értekezésbe, azzal mentegetve magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higgyen felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt Zalánról, se Cserhalomról. Ahelyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily rossz néven vette tőle Toldy, hogy Zalánt és Cserhalmot nem magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: "Föltettem magamban, hogy magamba zárom örömömet és bosszúságomat, s többé semmit sem recenzeálok. Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere Schriftsteller sind doch sehreckliche Pedanten.”¹⁵ Guzmicsnak is ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levélben odavet egypár megjegyzést, amelyekben őszintébb a gáncs, mint a méltánylat. "Zalánnak ossiani kezdete - úgymond - engem igen kedvesen lepe meg; csodálom, irigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete, hogy azt ily hamar kieresztheté... Én azt szerettem volna, hogy Zalánjában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép ami nem homéri is, de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek. Zalánban sok sürgés-mozgás (akció) van, s ő a hadi dolgokat szépen és szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. Zalánnal literatúránk és korunk kevélykedhetik, de Zalán is sokat nyert volna mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horác intését... Salamont tegnap vevém. Íme epikus és dramatikus azon egy személyben. Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak a legszerencsésebb pálya.”¹⁶

Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben Salamonból ajándék példányt küldött. "A művészt akkor dicsérjük - így szól a levél - midőn munkája csodálatában felejtjük dicséretét, ezt mondja Emilia Galottiban a herceg. Halld tehát, miért nem szólék én Zalánról, a szép Cserhalomról és most miért nem Salamonról. De halld azt is, hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyújtatott, mint amelyet a bodrogi barna leánykától vettem.’¹⁷ Általános bókok minden eszmei tartalom nélkül, s az, hogy Salamont egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében kedvezőtlenül nyilatkozik Salamonról, s különös, hogy drámában éppen egy lírai költeményt emel ki, Jolánka dalát, amelyet magára célzónak tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve Kovacsóczyt is. Ez szerfölött bosszantotta Toldyt: "Mint hüledezünk - kiált föl - midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben vagy.”¹⁸

Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt dicsérte, ami irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neológizmus zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a német-görög klasszicizmustól. Emellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az új nemzedékben, s leginkább abban nyugodott meg, hogy általában költészetünk fölzsendül. "Én ősz fővel - írja Guzmicsnak az Aspasiáról - s Döbrentei a férfikor erejében nem irigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Júliusnak, Emilnek némely itt állott verseiket?”¹⁹ Kis Jánosnak az Auróra Körre célozva így ír: "Az az út, melyet nekünk kelle irtani, íme törve van, s lelkes ifjúink futnak, ahol nekünk mászni kelle. Mint örvendek, hogy nyílni látom a szép tavaszt." Később: "Mi lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból.”²⁰ Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna Zalánban, a műalkatot és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben, s oly nyelven szólal meg, aminőn még egyetlen magyar költő sem. De éppen e kettő tetszhetett legkevésbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik levelében²¹ (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi klasszicitást, mint a magáén, nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget, s ez alatt nemcsak a reminiszcenciákat, allúziókat, hanem a színt, mégpedig ott is, hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt. Kazinczynak igaza volt, s éppen ezért nem tetszhetett neki eléggé Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a német-görög klasszicizmusra, Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt, s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott, s a magyar költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább megegyezett a nyelv géniuszával. Nem irigység, hiúság választák el egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniők.

6

Vörösmarty felhagy a nevelőséggel. 

Haboz az írói és ügyvédi pálya között.

Az írók jövedelmei. 

Néhány hónapra újra nevelősködik. 

Kiadja Salamont.

Kirándulásai a vidékre. 

Tiszteletdíjai. 

Székesfehérvárott akar megtelepedni

mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését. 

Munkássága 1823-1833. 

Irodalmi állapotok. 

Viszonya Kulcsárral, 

Szemerével és Vitkoviccsal. 

Horvát István hatása Vörösmartyra.

Egy új nagy eposz terve. 

Az Auróra Kör; tagjai, törekvése és iránya

A huszonöt éves ifjú országos hírre emelkedett, s a pesti irodalmi körök kedvencévé lőn. Éppen akkor mosolygott reá a dicsőség, midőn szíve a szerelem élethalálharcát vívta, éppen akkor tüntették ki az emberek, midőn hivatal, életmód nélkül állott a világban. Bevégezvén tanítványai nevelését, 1826 augusztusában megvált a Perczel-háztól s Budára, Zádor barátjához költözött, majd onnan novemberben Fehérvárra utazott anyja látogatására.

Nem tudta, mitévő legyen, az ügyvédséghez fogjon-e, vagy mint író próbáljon megélni. Ez utóbbira nézve neméppen biztatók voltak a kilátások. A magyar irodalom nemigen jövedelmezett. Maga Kisfaludy Károly, a legtermékenyebb és legnépszerűbb író is keveset kapott az irodalomból. Nem annyira könyvárusoknál kelt a könyv, mint inkább magán, úgyszólva házi úton. Az író tíz-húsz példányt küldött eladás végett a vidéki írókhoz, barátjaihoz vagy irodalmi buzgóságokról ismeretes papokhoz s megyei tisztviselőkhöz. E vidéki bizományosok édesgették, erőszakolták az irodalomhoz a közönséget, mely lassanként növekedett. Néha a könyv mind elfogyott, de a szegény bizományosok kárban maradtak. Bajza bosszúsan panaszolja Toldyhoz írt egyik levelében 1824 körül, hogy az idén és tavaly is neki kelle megfizetni a hozzá küldött Aurórák egy példányát. Tavaly elvittek tőle egy példányt s oly megrongálva adták vissza, hogy nem számolhatott be vele; az idén egy úrihölgynek adott át egyet megtekintés végett, gondolván, hogy így könnyebben megveszi, azonban ez ajándéknak gondolta, s most már ő kénytelen megfizetni az árát.²² A könyvárusok csak kivételképp fizettek tiszteletdíjat, legföljebb kinyomatták a művet, s néhány példánnyal elégítették ki az írót. A szerkesztők sem fizettek, maga az Auróra is ritkán volt oly helyzetben, hogy tiszteletdíjat adhasson. A legtöbbször nem találkozott kiadó, s az író saját költségén vagy úgynevezett kamat nélküli részvétkölcsönökön adta ki művét, a jövedelemből visszafizetés föltétele alatt. Pesten Forgó, a megyei főorvos, Kulcsár, Rudics József, a Kisfaludy Károly barátja, voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők.

Vörösmarty is így szándékozott kiadni színműveit, előbb Salamont, melyet régebben írt s újabban átdolgozott, aztán Kontot, melyet 1825-ben bevégzett, s több ízben egész 1830-ig a kiadásra javítgatott. Úgy látszik, hogy részint színművei s más munkái kiadásába, részint pedig a megalakulandó akadémiába vetette reményét, hol előbb-utóbb számára is nyílik hely. Elhatározta, hogy ameddig lehet, független ember s író marad. "Az én kedves Vörösmartym - írja Zádor Kazinczynak 1826. szept. 18-ról - augusztus végével mondott le kilenc (helyesebben nyolc) évig viselt nevelői tisztéről. A jövő esztendőt egészen, géniuszának s a tudományoknak akarja élni és színjátékait közrebocsátani. Legelőször Salamon megyen az ide zárt jelentés szerint sajtó alá, megigazítva, s amennyire az egésznek fölforgatása nélkül lehetséges volt, újra átdolgozva, s így aztán a többiek.”²³ Vörösmarty jól érezte magát e szabad, független helyzetben, de úgy látszik, szűkös állapotban élt. Legalább azt mutatja az a körülmény, hogy néhány hónapig ismét nevelősködött egy Tolna megyei birtokosnak Pesten tanuló fia mellett. "Nemrég tudtam meg - írja hozzá Teslér Szederkényről 1827. márc. 12-ről - hogy Sauska Egi prefektusa vagy, de azt homályosan hihettem, minthogy múlt nyári leveledben egészen lemondtál a rég megunt pedagógusságról.”²⁴ Azonban e nevelőségről alkalmasint hamar lemondott, mert 1827 ápriljában már nagybátyjához, a Fehér megyei Keszibe rándult, hova többször menekült a főváros zaja és drágasága elől. "Kontot most tisztázom - írja innen Zádornak ápril 30-ról - nem tudom, hogy járok vele, de aligha sok bajba nem kerül, már csak általesem rajta, aztán visszatérek az eposzi pályához." Innen nemsokára visszatért Pestre, s még májusban Zádorral a dunántúli megyékbe utazott. Ez utazást csak látogatás és szórakozás végett tette. Pannonhalmán Guzmiccsal ismerkedett meg, Kehidáról Deákkal együtt Sümegre rándult, Kisfaludy Sándor látogatására, kirül, mint egyik levele mutatja, azt tartotta, hogy először öntött lelket költészetünkbe, bár drámáiról szigorúan ítélt, s jól ismerte regéi hibáit, melyeket egyik bírálatában ki is emel.

Meglátogatta Balatonfüredet is, hova később a harmincas években többször kirándult: amikor aztán Tihanyba is elment, melynek visszhangját megénekelte, s hol a pásztorgyermekekkel örömest ingerkedett, csak attól vásárolva kagylót, aki olvasni tudott, vagy kiáltatva velök a visszhangot:

Ázik az, aki halász

Fázik az, aki vadász

s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:

Fázik az, aki halász

Ázik az, aki vadász.

Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és tisztelői jóindulata emelően hatott kedélyére. Lekötött alárendelt helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli, szabad napok. Otthon aggodalmak várták. Már júliusban hazaérkezett, s mind inkább belátta, hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie, vagy más hivatal után kell látnia. Eddig leginkább Salamon drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt, mint Zalánra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek öreg anyját is segíteni kellett. Az Aurórában megjelent munkáiért eleinte nem kapott semmit, később Egerért Kisfaludy száz forinttal kínálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. "Mit tegyek - folytatja - el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér." Emellett nemigen tudott dolgozni olyast, amihez kedve nem volt. Nem tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént megmozdítják a tollokat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv fordításával kínálta meg. "Minek utánna - írja Zádornak - majd megbántam, majd óhajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek, s meg nem fogja adni, mert le akarám rázni magamról. Nem lehetett. Nyolcvan forintot kértem, azaz 80 forintot, s megígérték." Aztán kéri Zádort, fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni fog, s édesanyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. "Ide érkeztemkor - írja Zádornak 1827. nov. 19-ről - anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy éppen nem segíthetnek, azonkívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből elég ennyi is." Hogy Vörösmarty Székesfehérvárra akart telepedni, több levél bizonyítja. Csató Grätzből, 1827. aug. 5-én így ír hozzá: "Azt írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét Pestre tért vissza, s hogy, de nem tudják mikor, ugyancsak barátomuram Fehérvárra szándékszik megtelepedni.”²⁵ Zádor ez idő tájt sajnálva írja Kazinczynak Pestről, hogy "Vörösmarty minden kérések ellenére Székesfehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett." Székesfehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten, s amellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy véletlen eset másképp határozott. Károlyi, a Tudományos Gyűjtemény kiadója, látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mindinkább süllyed, új szerkesztő után nézett, s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása. Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői tiszteletdíj ugyan csekély volt, nyolcszáz váltó-forint, de mégis több, mint amennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó ajánlata, ki más munkáról is biztosította, s nemsokára megkínálta az Ezeregy éjszaka fordításával, tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már 1828 januárjában hozzáfogott a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséhez, melyet egész 1832 végéig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn utóda.

E tíz év, 1823-1833, a nevelői és szerkesztői gondok között is legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be Zalán futását, már kész volt Cserhalommal (1825); két tündérregéje Tündérvölgy és Délsziget csaknem egyszerre születtek (1826); Egerbe 1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért, s már kész volt vele novemberben; Széplakot (1828), Magyarvár (1828) és a Rom (1830) töredékek és a Két szomszédvár (1830) követték. A drámában is élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be Zsigmondot, már kész volt a Bujdosókkal s a Hábador című drámai költeményt írta (1826). Salamon s a Bujdosók javításába fogott, s mindkettőt kiadta (1827-1830); s nem sokkal azután ismét két drámát írt: Csongor és Tündét (1830), Kincskeresőket (1832). Ezenkívül számos lírai költeménnyel, epigrammával, balladával gazdagította az Aurórát és Koszorút, a Tudományos Gyűjtemény mellékletét. A szerelem és hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni, s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek költészetének.

Harminc év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és társai úgyszólván egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár csekély, de folyvást növekedő, s mi több, a nemzet hallgatni kezdett íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból lett író, hanem mert barátokat keresett, s az ifjúság romlott seregében nem találhatta föl egyebütt, csak az írók közt. E korszak íróinak némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette. Virrasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyulását. "Én azok közül való vagyok - mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében - kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Híjába nézek előre, semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl, s literatúránk stúdiuma privát stúdium marad mindvégig," s minden, amivel Döbrenteit vigasztalni tudta, csak ennyi: "Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, amit Apollón a trójai hősöknek mondott: Nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek.”²⁶ E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem csaknem bizonyosnak látszott, s a diadal előérzete fokozta a küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már dicsőségről álmodozhatott, s hihetett a jövőben.

A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az Akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.

E körökben töltötte munkától szabad óráit, s úgyszólva egész társasága írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nemigen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a régi írókkal találkozott. Az öregúr különös szívességgel viseltetett iránta, s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogót játszott irányában, mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte Kulcsárt, de néha bántotta modora, s egész fölindulással mondá egyszer Szalaynak, Kulcsárra célozva: "Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de kutyahálát, azt nem értem, s nem is fogom soha." Szemerénél is többször megfordult, s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem erősödött barátsággá. Kölcsey Szathmárban lakott, s ritkán jött Pestre, Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra Körrel, melyhez Vörösmarty mindvégig hű maradt. Szemere 1826-29 az Élet és Literaturát szerkesztette. A folyóirat kitűnő volt, de szerkesztésénél alig lehetett valami különcebb. Se rovatai nem voltak, se tartalomjegyzéke. A legtöbb cikknek címe is hiányzott. Nyitva állott mindenféle véleménynek, s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, amit más lapok jót és rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma, s nyomban reá a bírálat. A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját neve alatt, de sohasem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta e folyóirat, s ennek alapján egy egész nyílt levélpolémiát hozott divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által különböző műfajban dolgoztassa föl folyóirata számára. Kazinczyn kezdve egész a szerkesztő feleségéig (Képlaki Vilma) mintegy hét író versenyzett. Szemere Vörösmartyt is belevonta a versenybe, s így készült Széplak című költői beszélye, mely jóval fölülmúlta társait. E verseny közelebbi viszonyba hozta őket, s midőn Vörösmarty átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek közlésébe aztán Kazinczy is beleegyezett. Vörösmarty Szemerével leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt, Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egypár új szót, de annál jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor, s hogy mennyire tisztelte a derék házigazdát, mutatja az az elégiája, melyet halálakor a Tudományos Gyűjteményben közzétett. Azonban mind Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István, kinek egyénisége éppen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi kutatásai.

Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthágó és Jeruzsálem magyar városok, a trójai és pun háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük, hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és irodalom terén legelszántabb előharcosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna, s a múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé. Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet, s ellenségei a nemzetiség fejlődésének. Modora, polémiája heves, majdnem dölyfös volt. Ahol más óhajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett. Élesztette a nemzetiségi tüzet, s az írók félénk hazafiságába bátorságot lehelt. Amint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett, s határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében, se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem tűrt ellentmondást, parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást, mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, ami akkor annyira hiányzott a magyar életben.

Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem ismerte. Az 1822-i Aurórában egy Árpád Pannonhegyen című költőies történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty Zalán futásába átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párz dualizmust, Zoroaster Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte, Ormuzdot Székely Hadúrjával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is szorgalommal olvasta. "Horvát rendkívüli ember, munkái is azok - írja Zádornak 1825. dec. 1-én. - Nem vagy hát finnus és a nagyszájú Schlözerek, Schwarthnerek hallgathatnak." Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvenc könyve volt Zalán futása, s belőle vett jeligét Rajzolatok című munkájához. A költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is, és mindig kitűnő szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni, s ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott, s egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett volna. Már 1827-ben ezt írja Zádornak: "Szeretnék egy nagyobb eposzba fogni, s már nagyon forrnak gondolatjaim." 1828-ban megjelent belőle egy töredék Magyarvár cím alatt a Koszorúban. Ezt az 1830-i Aurórában a Rom követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét tette volna, de az egész örökre abbanmaradt. Lehet, hogy a monda, az anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindultak a reformmozgalmak, s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A megalakult Akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe e mű, irodalmunkra nézve veszteség. Talán tárgya nem hatott volna annyira a közönségre, mint Zalánban a honalapítás nagy tette, de ha szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy kerek mesére, mint másik nagy művében. Emellett itt egyszerűbb, epikaibb, amennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya. Sok minden választá el őket, az Auróra Kör, a Kritikai Lapok, az Akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította. Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkózott, s csak azoknak nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét, midőn Horvát a koporsóban feküdt s az Akadémia, Toldy indítványára, félbeszakítva ülését, temetésére sietett egy oly írónak, ki nem tartozott ugyan tagjai közé, de akinek egykor hatása alatt állott minden régibb tagja.

Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős írók, de az úgynevezett Auróra Kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy, Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy), amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egypár bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű, szintén fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt, s örömest foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közül senki sem tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és Bajzával csak 1830 körül kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresebb író, tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készült hozzá, de barátai körében szeretett elmélkedni Goethéről, Shakespeare-ről, a romantikáról, s hallatta ítéletét mindenről, ami a magyar irodalomban megjelent.

E kis kör, egymásra hatva, fokozta saját hatását az irodalomra. Az Auróra dolgozni kényszeríté őket, a közönség tapsai ösztönözték, barátságuk egymást mívelte. Kisfaludy sarkallta barátait, hogy az Aurórába kisebb műveiknek legjavát adják. De midőn a szerkesztési idő közeledett, senki sem volt készen, maga a szerkesztő legkevésbé, ki örömestebb festett, olvasott vagy nagyobb műveinek terveibe mélyedt, mintsem zsebkönyve számára kisebb műveket dolgozzék. Ekkor aztán összeszedte magát az egész kör, s megírta ami eddig csak eszmében élt lelkében, vagy töredékben hevert íróasztalán. Ily kényszerűségben írta Vörösmarty Egert Teleki József gróf történelmi rajza után, amely mellé még odaadta neki Kisfaludy Fessler munkáit. Így írt néhány költeményt az Auróra képeihez, melyek rajzát Kisfaludy készítette. Lírai költemény, eposz, dráma mindig csak kikerült valahogy, de beszélyek dolgában néha annyira megszorultak, hogy Paziazzinak vagy Tretternek kellett írni német beszélyt, melyet aztán lefordítva, mint magyar eredetit adtak ki. Tárgyakat szolgáltattak egymásnak, sőt ugyanegy tárgyról írt költeménnyel is versenyeztek egymással. Így írta Vörösmarty Cserhalmát Kisfaludy figyelmeztetésére, így versenyeztek egymással a Bánkódó férjben, így írtak ketten Ilosvai Toldijáról két különböző fajú költeményt. Felolvasták egymásnak műveiket és megbírálták. Vörösmarty Salamon királyát Kisfaludy bírálata nyomán dolgozta újra, amikor, amint Toldy írja, Kisfaludy egy egész értekezést tartott nekik a történelmi drámáról.²⁷ Azonban Kisfaludy műveiről vele szemben tartózkodva mertek szólani, mert amint Bajza írja egyik levelében Toldynak, az ócsárlás hamar kedvét szegte. A bíráló megjegyzésekből vita keletkezett, melyben nagy szerepet játszott a nyelv, verselés, a különböző, kivált a modern műfajok elmélete, a nemzeti és romantikai elem.

A nyelvészeti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. Ő volt a legtermékenyebb s legmerészebb szócsináló, kitől Kisfaludy nemcsak nyelvtani ismereteit kölcsönözte, hanem alkalmasint nem egy szenvelgő, erőltetett kifejezését is. Folyvást csinálta az új szót, arra is, amire nem volt szükség, reátolni igyekezett társaira, sőt néha tudtuk nélkül be is erőszakolta műveikbe. Vörösmarty e magas termetű barátját nem is tudta másképp képzelni, mint kezében bárddal: vajon hány szónak szegte ma bárdja nyakát. Őrizkedett tőle. "Helmeczy már egyszer Cserhalomra tette fatális kezét - írja Zádornak 1825. aug. 2-ról - de ártatlanul, megtépve helyett tépdelvét írván." Néha összegyűltek oly új szók alkotására, melyekre nagy szükség volt s egyszersmind kötelezték magokat, hogy a megalapítottakat közösen fogják használni. Kisfaludy volt köztük a legkevésbé képzett nyelvész. Vörösmarty, Toldy, Bajza, Zádor sokat foglalkoztak Révaival, sőt Toldy, mióta Handbuchjába fogott, búvárlani kezdé a régi irodalmat is. Ez ülésekből kerültek a bitor, zsarnok, tömör, tömeg szavak. Ez utóbbit Vörösmarty alkotta. Egyébiránt ő volt köztük a legkonzervatívabb, sőt mint költő zajtalan visszahatást igyekezett felkölteni a neológizmus túlságai ellen. Ami a verselést illeti, tisztább rímű és mértékű versekre törekedtek, mint ahogy eddig a magyar költészetben divatozott, s egyszersmind át kívánták ültetni a nyugat-európai versformák legtöbbjét.

Vörösmarty, mint mindenben, úgy itt is egypár pontban eltért társaitól. Magyar füle inkább kedvelte, szükség esetében, a jó magyar asszonáncot, mint a mesterkélt vagy nem elég hangzatos tiszta rímet; leginkább ő kezdé irodalmunkban azt, mit a nép századok óta használ, s mit Arany egész rendszerbe foglalt. Az Auróra Kör a nyugat-európai formák mellett a magyar dalformák iránt sem volt érzéketlen. A népdal náluk jelent meg először költészetünkben, mint művészi gond és tanulmány tárgya. Mint Bajzának Toldyhoz írt egyik levele mutatja, Toldy és Zádor folyvást sarkallták Kisfaludyt, hogy próbáljon népdalokat írni. Kisfaludy írt, mire Vörösmarty is kedvet kapott, sőt ő annyiban még tovább ment, hogy népies zsánerképeket is kezdett írni, mint Gábor diák, Becskereki, Laboda. Bajza örvendett e jelenségnek, s a művészi népdalnak egész elméletét írta meg fent említett levelében. Amit ő művészi népdalnak nevez, az tulajdonképp a specifikus magyar dal akar lenni, mint Goethe némely dalai specifikus német dalok. Bajza arról gondolkozott elméletben, mit Petőfi később gyakorlatban oly sikerülten megoldott. Elmélete nagyjában helyes is, de az csodálatos, hogy Kölcsey Hervadj, hervadj s Bú kél velem kezdetű dalait tartja ily művészi népdalnak, melyek sem népdalok, sem specifikus magyar dalok. Bajza azt is sürgette, hogy mind Kisfaludy, mind Vörösmarty jambus- vagy trocheusban írják népdalaikat, de azok elégnek tartották a sormetszetet s némi numerust. A magyar nemzeti ritmus titkáról még senki sem gondolkozott mélyebbrehatón.

Azonban mindez így is nevezetes mozzanat volt. A népi elem megkezdte fejlődését, s másként, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében, s Bajza, mintegy öntudatlan sejtve a jövőt, így írt: "Az igen kedves dolog nekem, hogy elsőrendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet, annak igen sok haszna lesz poézisunkban. Goethe azt mondja valahol a Divánhoz írt magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesebb a naiv költés valamely nemzet poézisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az utóbb következő epochák.”²⁸

A modern műfajok elmélete szintén nagyban foglalkoztatta e kört. Formában, tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedtek, s elvetve a klasszikai példányokat, a nyugat-európai modern költészetet akarták összeolvasztani a magyar szellemmel, s nemzetibb alapon, mint elődeik. Arról beszéltek legtöbbet, azt mívelték leginkább, ami hiányzott a magyar költészetben, s leginkább divatozott külföldön. Az eposz, költői beszély, dráma, novella, ballada, románc voltak kedvenc műfajaik. Mindezt leginkább a német költészet közegén vették át, s kivált Bajzán és Kisfaludyn érzik is a német költészet hatása, de a tárgy hazai volt, az érzés hazafias, a közállapotok s a magyar történelem, mintegy fejlő nemzeti elemként, állandó forrásai voltak a költői lelkesülésnek. Vörösmarty itt is sokban különbözött társaitól. Leginkább ellent tudott állani a német költészet befolyásának; a legeredetibb s legnemzetibb volt köztük. Kisfaludy sokat beszélt a romantikáról, szintén a német irodalom nyomán. Vörösmarty tőle hallotta először e szót, de már fölléptekor legromantikusabb volt társai közt, s az egész magyar költészetben. Tasso, Ariosto, Shakespeare, Osszián, Zrínyi olvasása, a közállapotok és saját géniusza adták meg neki ez irányt. A francia romantikáról 1830-ig alig volt tudomása. Nem értett franciául, s később is nem a francia, hanem az angol nyelvet tanulta meg. A német és spanyol romantikával Pesten ismerkedett meg. Zádor azt írja Kazinczynak, hogy 1824-ben Lord Byron, Scott Walter, Houwald és Müllner voltak Vörösmarty olvasmányai. 1825-ben pedig Schlegel dramaturgiája és Calderon. Barátjai ajánlatára ekkor olvasta Klopstock Messiását is, de amint maga beszélte, nem végezhette el, mert beléfájult a feje. A német romantika csak egypár balladanemű költeményén érzik, minők az Éjféli ház, Turi neje és a Kincskeresők című drámáján. Több nyomot hagyott rajta a keleti költészet. Nagyon szerette az Ezeregy éjszaka regéit s Kisfaludy egypár keleti költő német fordításával ajándékozta meg. A Tündérvölgy szellemére ezek éppen úgy befolyhattak, mint külformájára Zrínyi, sőt Délsziget és félbeszakadt eposzai is ilynemű befolyást gyaníttatnak, bár Vörösmarty géniusza eredetileg is kedvelte a fantasztikust és szertelent.

Egyébiránt ő foglalkozott társai között legkevesebbet a romantika s a modern műfajok elméletével, s később is csak a drámára fordított gondosabb tanulmányt, mintha érezte volna, hogy ez legkevésbé erős oldala. Inkább költőkből tanult, mint esztétikusokból, s alkalmasint azért mondá róla Bajza, hogy nem eléggé tanult fej. Bajza ellenkezőleg mindennek előbb elméletét szerette formulázni, s bár nem könnyen tanult, folyvást olvasta a kitűnőbb német kritikusokat. S csodálatos e kör kritikusaként mégsem ő lépett föl, hanem Toldy és Zádor, kik az Aurórának mintegy rendes bírálói voltak, a kör széptani és nyelvészeti nézeteit terjesztették, sőt Toldy Vörösmarty epikai munkáiról egy egész könyvet írt.²⁹ Bajza örömest írt mindenről, de barátjairól hallgatott, egész kedvvel ostromolta e kör ellenségeit, magáról a körről habozott ítélni, mert félt, hogy ellenkezésbe jő velük, nem az elvre, hanem a bírálandó művek becsére nézve. Midőn Toldy külföldre utazott, utána küldték az Aurórát bírálat végett. "Ha időd van, édes barátom - írja hozzá Bajza 1829. nov. 15-ről - recenzeáld az Aurórát, ez nemcsak enyém, hanem az egész kör kívánsága egyszersmind. Én nem akarok beleavatkozni, mert szabadon nem beszélhetnék, amúgy pedig nem tudok, nem akarok. Kisfaludy megkért s az egész szövetség, de én nyíltan és nyersen kimondottam, hogy azt nem teszem. Te, édes barátom, tudod a középutat, azért tedd meg kérlek." Toldy még más tekintetben is nevezetes szerepet játszott. Ő tartotta fenn a kör viszonyát Kazinczyval, sőt Bajzával is, midőn ez 1825-27-ig a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, mint Heves megye követi írnoka. Mozgékony simulékonysága, nyugtalan természete éppen ellentétben állottak Bajza makacs merevségével, egy tárgyon csüggő lassúságával, ki csak akkor volt tevékeny, s egész az ingerültségig élénk és heves, ha valamely lap élére állott, vagy irodalmi vitákba ragadták a körülmények és szenvedélyei.

Midőn Toldy a Kisfaludy szobájába lépett, hol társait rendesen megtalálta, majd mindig volt zsebében egy-két levél Bajzától, ki az országgyűlés folyamáról értesítette barátait, s némely irodalmi ügyben írta meg véleményét, vagy Kazinczytól, kivel folyvást levelezésben állott, mintegy a kör kiegyenlítő képviselőjeként. Legtöbb külföldi lapot olvasva, ő figyelmeztette társait egy-egy nevezetesb új munkára. Általa ismerte meg e kör német fordításban a szerb népköltési gyűjteményt, melyből Bajza le is fordított egypárat, s mely Vörösmartyt egy-két hasonló modorú költeményre lelkesítette. A régi irodalomban tett tanulmányai is hasznára voltak barátjainak. Az általa napfényre hozott Szendrei Névtelen után írta Vörösmarty Szilágyi és Hajmásiját, mely méltán ünnepeltetett mint az új iskola legkitűnőbb balladája. Toldy nemcsak a magyar lapokba írt bírálatokat, hanem a németekbe is, különösen az Irisbe, s általában azon igyekezett, hogy megismertesse a magyar irodalmat a német közönséggel, s egész fényökben feltüntesse Kisfaludyt és Vörösmartyt. Bajza volt legrégibb és legjobb barátja, de mint költőt Kisfaludyt és Vörösmartyt bámulta leginkább. Ő sarkallta Paziazzit és Trettert, hogy magyar költeményeket fordítsanak németre Handbuchja számára, s midőn külföldre indult, magával vitte Cserhalom fordítását, s Berlinben, az Angol Házban, hol felolvasást tartott a magyar nyelvről és irodalomról, föl is olvasta számos hallgatóság előtt. Vörösmartynak amily jól esett Toldy e hű ragaszkodása, éppen annyira visszadöbbentették németre fordított művei, kivált Zalán egyik töredéke, melyet Majláth fordított. Elijedt magától, kétkedni kezdett tehetségében, s csak nyelve erejében hitt. Ebben mindig oly teljes önérzete volt, melyet a kétségnek még árnya sem zavart. "Paziazzi tegnap volt nálam - írja Zádornak 1827. augusztus 23-ról - mutatta Majláth levelét s Hajna fordításának töredékét. Nyomorult munka, elijeszt magamtól. Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv okozza, melynek bája valamennyire hatalmamban volt. Így ítéltem magamról, midőn a fordítást olvastam."

7

Az Auróra Kör kritikai hajlamai. 

Xéniák. 

Vörösmarty munkássága a Tudományos Gyűjteményben. 

Nyelvészeti értekezései. 

Bajok a cenzorral. 

A conversations-lexikoni pör. 

A Kritikai Lapok, 

Jelenkor és Társalkodó terve. 

Széchenyi hatása az Auróra Körre. 

Kisfaludy Károly halála. 

Vállalatai sorsa. 

Vörösmarty anyagi helyzete, lakása, külsője és szokásai. 

Bártfay és neje. 

Estélyek. 

Br. Wesselényi Miklós. 

Vörösmarty anyjának halála

Ilyen volt az Auróra Kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére. Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt, az irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s nyelvújítási nagy harc után egész nyugalomba kezd visszaesni minden. Szerették volna esztétikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy régóta beszélte, mily szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott elő. De a kör tagjai közül senki sem merte elvállalni a szerkesztést, ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya nélküli embernek, szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni szerencséjét, s úgy jár mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem közmegvetésben részesült, s csak a politikai pályán rehabilitálhatta magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett, s a terv dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele, s addig is Schiller és Goethe példájára, egy csoport xéniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty, melyek egy része később a Kritikai Lapokban Pályalombok címe alatt meg is jelent.

Vörösmarty kiadott xéniái közül csak kettőt vett föl költeményei gyűjteményébe: a Hazafiak és Buksi (Döbrentei) címűeket, a többit mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg összes műveinek harmadik teljes kiadásában.³⁰ Az irodalmi polémiák és xéniák ritkán őrzik meg teljes érdekességüket a későbbi nemzedékekre nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba, hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk, s nem ismerhetvén eléggé a körülményeket, némely célzatok és részletek homályosaknak, majdnem érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, aki a polémia vagy xénia tárgya, nemhogy munkáit vagy pályája részleteit ismernők. Így Vörösmarty némely xéniájában is feltűnő a szenvedélyes hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugall. Úgy látszik, maga is megsokallta, s talán azért nem adta ki ilyfajta xéniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kímélvén, látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók xéniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugallja. Megtámadja mindazokat, akik hűtlenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, aki magyar létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, akik folyvást német könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignác pécsi püspököt, aki 1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a rendekkel. A második csoport az Auróra Kör ellenségeit gúnyolja: Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, aki Révait váltotta fel a tanszéken, és Révai ellen tanított; Udvardyt, aki ellensége volt a nyelvi purizmusnak; Balogh Pált, aki a conversations-lexiconi pörben az Auróra Kör ellen fordult; Döbrenteit, aki elvi és személyes ellensége volt az Auróra Körnek; Szemere Pált, aki többször meghasonlott az Auróra Körrel, s különcségével mintegy kihívta a gúnyt; Fáyt, aki mindig ingadozott az irodalmi pártok között, s éppen nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány tehetségtelen írót dorongol le, akiknek munkái rég feledségbe süllyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált, Náray Józsefet, Pap Ignáczot, Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik ponori Thewrewk Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, akinél senki sem gyűlölte jobban az Auróra Kört, s aki röpirataiban nemcsak maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett vagy lenyomatott, amit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az Auróra Körrel kötekedik: megcsipkedi Fábián Gábort, aki Lafontaine egy rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neológust, aki nagy szócsonkító; Bajzát, aki versek helyett értekezést ír a versekről. Toldyt és Fenyéryt, akik Handbuchjok kiadásával nagyra voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól ismerte.

Vörösmarty átvévén a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, némi tér nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az erős polémiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a Kritikai Lapokat, de nem kívánt élére állani. Általában őrizkedett maga ellen kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de aziránt érzékeny volt, ha gúnyolták, s nevetségessé igyekeztek tenni. Az ő szerkesztése alatt javult a Tudományos Gyűjtemény, mert sok új dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de esztétikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra Kör közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott, s a német irodalom nyomán a keleti és francia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette a Tudományos Gyűjteményt, értekezést írt bele a magyar nyelv eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még 1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy életrajzírója, Sághy ellen. Különösen a göcseji és palóc tájszólás érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn: amazzal 1827-ben ismerkedett meg a dunántúli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben. "Vörösmarty - írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról - a múlt héten ment utazni Bugáttal Heves, Borsod, és Gömör megyékbe. A palócok igen interesszálják. Három hétig fog künn maradni, addig a Tud. Gyűjt. redactióját én viszem." Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt. Nemcsak az Auróránál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a cenzorral. Ha lehetett, kifogtak rajta, s amit Drescher Pesten betiltott, Kassára küldöttek, hol a cenzúra engedékenyebb volt. Az Aurórából kitárult Mikes búja így jött ki más cím alatt a kassai Minervában. Vörösmartyt néha elhagyta türelme, szemben cenzorával. Rumy egy magyarellenes cikket írván a Spiegelbe a tótokról, Vörösmarty felelt reá, de a cenzor kitörölte. "Cseh, orosz, lengyel, tót nyelvharcra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek. Miserere Domine! Non admittitur." Máskor Vörösmarty egy régi nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés végett a Tudományos Gyűjteményben: "Ezt nem tartom oly régiségnek - írta reá Drescher - hogy méltó legyen közleni, talán más célból akarja a közlő kiadatni. Non admittitur." - "Ha ez velem történik - írja Bajza Toldynak - vagy a konzíliumnak feladtam volna, hogy reárezzentsek, mert elégtételt úgysem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta."

Bajza kritikaibb, polémikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe maga mindinkább belesodródott. Az epigramma elméletét írva a Tudományos Gyűjteménybe, s megbírálván a magyar epigramma-írókat, oly gyűlölséget keltett maga ellen, hogy elég erősnek érezte szívét, még több elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére. Sürgetni kezdte a Kritikai Lapok megindítását, melyet siettetett az a körülmény is, hogy az akadémia alakulófélben volt, s Döbrentei, mint Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője, s az úri körökben kedvelt ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra Körnek nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyöngíteni e befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt lett volna egyik feladata a Kritikai Lapoknak. Azonban a Döbrentei elleni harc előbb kitört, mintsem a Kritikai Lapok megindulhattak volna. Döbrentei egy magyar Conversations-Lexikon kiadására bírta reá Wigand könyvárust, melynek előfizetési felszólítása mellett mutatvány-íve is megjelenvén, az Auróra Körnek alkalmat szolgáltatott, hogy mind a vállalat tervének és mutatványszámának hibáit kimutassa, mind pedig a védelmükre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte Zádornak és Bugátnak, hogy a Tudományos Gyűjteményben bírálat alá vegyék a Conversations-Lexikon tervét és mutatványívét. A harcot Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind Dessewffy ellen, hol Kassán, hol Székesfehérvárott, ahol a cenzúra engedékenyebb volt. A harc mind zajosabbá vált, s mindkét részről mintegy hét író küzdött. Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a Tudományos Gyűjteményt s Kisfaludyval segítette Bugátot Balogh elleni polémiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az agyvelő kérdését, mihez az Auróra Kör keveset értett, de nem tudott eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorult. E polémiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt vett benne, amennyiben később Döbrentei bosszúból odadolgozott, hogy Vörösmartynak mind Vérnászát, mind munkái első gyűjteményét elejtse az akadémiai jutalomtól.

Bajzát polémiáinak sikere a Kritikai Lapok megindítására ösztönözte, melynek kiadására Kisfaludy száz forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte, s Vörösmarty már egypár cikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt benne, mint hírlapíró kívánt szerepelni, s engedélyt kért egy irodalmi melléklappal összekötött politikai lapra, a Jelenkor- és Társalkodóra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé. Vörösmartynak a megindulandó Jelenkor szerkesztésében jelentékeny szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a Tudományos Gyűjtemény kiadójával nemegyszer volt súrlódása, s már kétszer le akart mondani szerkesztéséről. "Az oppozíció és reform zászlóját tűzzük ki - mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak - minden ifjú írónak velünk kell tartani." Sokat tett erre nézve Széchenyi Hitele, mely az Auróra Kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve, Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapot közlönyének szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meg hasonlottak egymással, mert Széchenyi hasztalanul igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel, kit aztán meg is választatott akadémiai titkárnak, holott az Auróra Körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatlan varázst gyakorlott reájok, s ők voltak az országban az elsők, kik határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.

Eközben 1830. nov. 21-én Kisfaludy meghalt, éppen akkor, midőn lapját meg akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körül szeretett barátjok és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is együtt tartanak, s az elhunyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt gyűjtöttek s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy Társaságot, mely az Auróra Kör folytatása vagy legalábbis szellemi emléke lőn. Az Auróra szerkesztését Bajza vette át, a Jelenkorra nézve pedig abban állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkessze, de minthogy a lap technikai része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje Helmeczyt, s rábízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni, s neki több ismeretsége van a helytartó-tanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt, úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzászólása a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor visszavonult a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni, és sohasem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a Jelenkort, meglehetősen eltemeti magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a Jelenkor szépen jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a költőt.

Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez idő tájt sokat javult. Az Akadémia 1830. nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá választotta, s néhány nappal utóbb, az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe, elsővé ötszáz pengő-forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyűjteményét adta el Károlyi kiadónak ezeregyszáz forinton; 1833-ban Vérnászát az Akadémia száz arannyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (kétszáz arany) megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a Marczibányi-intézettől Zalánjáért négyszáz váltóforint pályadíjt nyert. Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind édesanyján. Ezideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A Mázsa utcában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindig befűthetni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor Mészáros utcai szállásán, legalább Eger nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörös gallérú, fehér katonaköpenybe burkolózva találta, amint pipafüst fellegben Eger utolsó énekén dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás végett. "Nincs - volt a válasz - s nem is lesz mostanság." Sallay kérte, hogy írjon minél többet, ő mindig kész a tisztázásra, még akkor is, ha isten konziliáriusságig vinné föl a dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá, hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nemigen van kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827. febr. 15-én írt levelében ezt olvassuk: "Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsön vett Pegazusomat elcsalod alólam, s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, amelyet reám halmozsz, úgyannyira, hogy ha gyenge ínú volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Ó, az én múzsácskám nemigen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában, a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki szeressen egy ilyen kölletlen teremtést. De mégis szeretnem kell őtet; mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem lett püspökké! S mit mond a sors, amikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak amellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz, Gábor, micsoda parasztember lett volna belőlem! Ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; ahelyett, hogy fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés nélkül mesélgettem vagy csáli hajszot ordítoztam volna, talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék, s jó sorra vervén részeg fővel szurtos feleségemet, még a szentet is leütném a lábáról, ha előmbe jőne. De ez magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így, mint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves, felhőn túli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: mit eszünk esztendőre Marti? Akkor nincs az a tag, ami merőn állna bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron, most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam volna, de tudod, mit mondott Pilátus, én sem változtatok.”³¹

Voltak oly napjai is, midőn díszmagyar ruháját kellett eladnia, melyet jurátussá felesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség esetében, ki örömest megtett érte mindent, ami keveset tehetett. Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lírikus. Magyar Költő elégiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől, s azt, amit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik, s nemzeti fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nemigen tudott gazdálkodni. Súlyos körülményei néha adósságba keverték, mely sok gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott, nem szeretett alkudozni, és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlan dugta zsebébe. "Meg kellene olvasni a pénzt" - mondá neki gyakran Sallay. - "Barátom - viszonzá Vörösmarty - egypár garassal több vagy kevesebb, se én nem leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszellyel többet ihatik." Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni Vörösmartynak, s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja nagyobb összeget kapott munkáiból. "Ezzel jó helyreállíthatja magát, s meg is takaríthat valamit jövőre" - mondogatá neki. "Igaz - felelt Vörösmarty mosolyogva - ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint barátom."

1828-30-ig a Lipót utcában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap utcába költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész házasságáig ki sem mozdult. Csak a legszükségesebb bútorokra szorítkozott, s azok is viseltesek volt. Az üres konyha egy részét saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a másikat szolgájának holmija. Mindkét szobájában meglehetős rendetlenség uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét, s maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay rendbeszedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körül történt, midőn egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából, néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges könyvszekrényt, s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies örömmel mutogatott barátjainak De az igazi íróasztalon is csak úgy szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.

Amily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, éppen oly gondos volt ruházatjára. Rendesen sötét színű ruhát viselt, mely tiszta és tisztességes volt még szűkös napjaiban is. Haját, szakállát, bajuszát a legjobb rendben tartotta. Semminemű különc vagy feltűnő móddal nem kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrizkedett inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára, s kissé elfogultnak, merevnek tűnt föl. Középtermetű férfiú volt s harminc éves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arcán az ifjúkori himlő nyomokat hagyott, de nem nagyon feltűnőket. Vonásain rendesen komoly és mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajka körül egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arcáról, melynek szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevítette, de a legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába süllyedt lélek visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedül sétált vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében. Otthon lejegyezte amit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre céloz Zalán futása bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az estéket színház után a vendéglőkben vagy a Körben töltötte. Viasz és később stearin gyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolcadrét ívre írt, sőt papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda- vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor, mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. Szép Ilonkából a harmadik szakasz végversszakának e két sora volt először készen:

Hervadása liliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, amint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakult. Nem könnyen dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt. Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon izgatón hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is figyelembe vette. A Csermelyhez című költeménye végét a Toldy megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira a műalkatot illették, mint a kifejezést és ritmust, s nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely, mint a nyiladozó virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.

Ifjabb korában gyakran kirándult tanítványaival és Sallayval a Zugligetbe s ott, ahonnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli: "Beh gyönyörű vagy természet, bár mi emberek volnánk benned jók?" Máskor: "Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal hímzett mezők, erdőkoszorúzta bércek, s az az érzés, melyet látásuk fölkelt, a halál nem lehet félelmes." Midőn Sallay vagy tanítványai egy-egy virágot akartak szakítani: "Ne bántsátok - mondá - itt van igazi helyök a természet anyakeblén." Később is sokszor meglátogatta a Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbé érdekelte a természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita, s az adomák, melyeket jókedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába süllyedhessen. Nyári holdvilágos este szintén nemegyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a Duna hajóhídján, mely 1828 körül kedvenc sétahelye volt a pestieknek. Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándult néha falura vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása vagy anyja látogatása végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei színhelyét.

Általában igen szeretett vadászni, s feltűnő, hogy vadászképet mégiscsak egypár költeményében találunk. Álljon itt egypár vadászkalandja, egy szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt br. Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838-1840 közt egyszer kirándult vadászni egyik testvéréhez, aki, mint gazdatiszt, nem messze lakott Pesttől. Amint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reálő, eltalálja és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reátámad, pöröl vele, hogy miért lőtte meg kacsáját. Vadkacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egypár húszast adott a molnárnénak kárpótlásul, s kérte, hogy ne szóljon senkinek. De maga, ha jó kedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón ellenkezőleg nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, ami csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.

Ez idő tájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába költözött, a szíves házi gazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon egy egész akadémiai club alakult. Vörösmarty és társai itt vitatták és alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel leginkább a Bártfay estélyein találkozott, amelyeknek 1826 óta, amidőn Bártfay megnősült, az Auróra Kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott, Kisfaludy mint nőtlen ember nem tartott házat, s így Bártfay vidám és mívelt házi köre éppen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó íróknak. Bártfay a gróf Károlyi-család, majd gróf Károlyi György titkára volt s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatal korában egypár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést, az Aurórába, tulajdonképp nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és lebilincselte barátait, s örömest megbocsátották neki egy kissé fontoskodó természetét; nem adott nekik irányt, de híven szolgálta őket, s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt valamit, bár sokat olvasott, de a tanulmány reá nézve csak önmívelés és pihenés volt. Neje Mauks Josephina, egy Szepes megyei nemesház leánya, még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív, irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesültek benne, s ami szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felülmúlta kellemeit, Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídségét és szóbeli jóságát magasztalja.³² A Kazinczy és gr. Dessewffy József családjához baráti kötelékkel fűzve, az irodalom és írók iránt hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor legkitűnőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé, gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty nemegyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. "Bártfay neje volt - úgymond Toldy - az az őrszellem, aki az Auróra Kör érzései és tevékenysége fölött észrevétlenül és mindig nemesítőleg lebegett. Nem-tudva, jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi akcióink és polémiáink is itt határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk velök; de ha filippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete a férfiak javulását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön igénytelenül ellenőrizte a túlságokat, s ez volt mindig a helyes, s midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a nap, amely őt igazolta.”³³

Bártfayné gyermektelen lévén, mindig volt a háznál egy pár felnőtt vagy növendék leányrokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme olvadt össze, ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz szállottak, s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem majd minden nevezetesb író. Kölcsey egypár Pesten mulató szónokot is odavonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egypárszor. Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak az Árvízi Hajósban énekelte meg őt, az 1838-i árvíz hősét, hanem Árpád ébredésében is; reácéloz, mint aki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédeért üldözést szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:

Köztünk is fenn van még Prométheusz,

Kinek szivét az üldöző kajánság

Kányái marják, mert szelíd vala

Embernek nézni embertársait,

S ő óriási fájdalmában is

Oly törhetetlen most, mint valaha.

Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka. Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak az estélyekben vett részt, hanem majd minden héten egypárszor ott is ebédelt vagy vacsorált.³⁴ Örömest társalgott a derék háziasszonnyal, kit igen tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lánykákkal, kik közül a még gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet Matild dalának címezett. E derék család körében, e kedves lánykák között megenyhült kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagyvilág örömei nem tehették blazírttá, képzelme ifjú erőben lángolt, s kedélye megtartotta egész fogékonyságát. Emellett jó egészségnek örvendett, s éveken át csak egypár napig volt beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a homeopathiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem érte, kivéve anyja halálát, mely 1834. szept. 15-én történt. A hű fiú nem búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy barátjával az Alföldön utazott, de bánatba süllyeszté e szomorú hír, s anyja szenvedésteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor anyjáról ír, mindig megrezdül vallásos érzése, melyet más költeményében alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan, melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár dúló kézzel, mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott Szatmár megyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet, s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendülni látszik, csak mélyebb gyökeret ver.

8

Vörösmarty munkáinak első gyűjteménye 1833. Költészetének irodalomtörténeti jelentősége. 

Költői nyelve; a különbség közte és Kazinczy közt. 

A Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák. 

A francia, népies és klasszikai iskola. 

Német befolyás. 

Kazinczy német-görög klasszikai iránya.

Kölcsey. 

Kisfaludy Sándor és Csokonai. 

Kisfaludy Károly; a nemzeti irány; Vörösmarty, 

mint ez irány legkiválóbb képviselője. 

A történeti, mondai és népies elem; a nemzeti 

és művészeti irány összeolvadása. 

Eposzai bírálata: Zalán futása, Cserhalom, 

Eger, Széplak, Rom, Két szomszédvár. 

Lírai költeményei 1838-ig

Vörösmarty munkáinak első gyűjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön kiadásban megjelent drámáit kivéve, mindent magában foglal, amit 1832 végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd mindent magában foglal, ami költészetének lényege s hatásában korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk átalakulását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében nyilatkozott.

Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindig igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a három főnemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lírára egyaránt. Nincs költő, ki mind e három főnemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban az epikus előtt elhalványul a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt vesz a lírikus. Ugyanegy nemben írt főművei sem egyenlő értékűek. A mélyebb analízis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják. Azonban, ha szemügyre vesszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint aminőnek tisztán csak az esztétikai szempont mutatja.

Valóban zsenialitása nemcsak legkitűnőbb műveiben rejlik. Összes hatásában nyilatkozik legfőbb dicsősége, melyet aligha közelíthet meg többé magyar költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a német költészet járma alól, s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát. Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind nemzetibbé vált az, s merni tanulva, eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az erősödő nemzeti szellemben gyökerezik, s a fejlődésnek mintegy stádiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is éppen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823-48-ig a legszorosb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, s nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz a harc ismétlődött, mely az irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak; az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az alkotmány reformja együtt indult és fejlődött Vörösmarty romanticizmusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött, s a klasszicizmus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a nemzeti szellem, s a demokrácia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésükben mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, ami irányukkal rokon volt. Alig harminc évi küzdelem s a nemzeti szellem teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely tulajdonképp vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan, de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, amíg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.

Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya amily jótékonyan hatott egy ideig, éppen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni süllyedtségéből. A nyelv esztétikai oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indult ki, s a nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az esztétikainak. Tudta, hogy a költő nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stílje, s a báj nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek éppen úgy befolynak a költői gondolat kiemelésére, mint a ritmus hangzatosságára.

Ide járult még, hogy költészetünkben a klasszikai és európai modern versformák kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trocheus és jambus nemigen tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti ritmusunk choriambusi lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül- és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén mindazt, ami eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó kísérletképp történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a kevésbé költőit vagy éppen idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat kölcsönzött, s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de az eredetiség és magyarság sokat szenvedett, s annál inkább, mennél bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján, s mennél több tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.

S ez nem lehetett másképp. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek kifejtett költői szépségét ültette át a magyarba. Úgy óhajtott szólni magyarul, mint a régi és újabb klasszikusok, s ez helyes volt, de abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinizmus és germanizmus által is eszközölheti. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai, alakzatai nagyban szerepelnek, s ahol a magyar nyelvből indul is ki, olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaizmusait és soloecizmusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbé merész szólásmódjait sem mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy legalább a szenvelgés némi árnyalatát. Emellett a válogatás és finomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést mindig látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással, s nem tudnak egészen kibékülni. Akik nyelv tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben nem eléggé művésziek, akik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey, Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy legalábbis küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt észrevesszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél, s kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy célját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme eredményeiből, ami életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit - a magyar nyelv és saját költői géniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy tanítványa, de legkonzervatívabb a tanítványok között. Éppen úgy gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Éppen oly előszeretettel fordult a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi, köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanulta a merészséget, de nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy népnyelv alapján, s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz virágává fejlesztette, s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan. Mindazt, amivel a gondolat és érzés finom árnyalatait, a rajz plasztikaiságát, a festőiség színvegyületét kifejezhetni, nem kereste, nem küzdött érte, mint nagyrészt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély, naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorul meg soha, oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavult, közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy esztétikai fogékonyságunk önkéntelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a ritmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analizálni. Vörösmarty zsenialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire múlja felül őt egypár magyar költő az epikai és lírai költészet ez vagy amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a magyarban senki.

Egyszóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet, s a tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjászülte Kazinczy törekvéseit, összeolvasztotta a régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a költészetben a nyelvújítási harcot, s megadta a jövő irányát. Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét, valamint azokat is, kik az ízléstelenségből mindenáron ki akarták emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül a költői nyelvünkben, s Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva, újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg Vörösmartyját, nincs Petőfije, annál kevésbé Aranyja. Itt többé-kevésbé folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitűnő jelenségeket látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői nyelvével. Nem emelkedik felül kora színvonalán, sőt művészi szempontból sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseynél. Nem rossz próza, de bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, amennyiben kerüli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egypár humoros beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége örökre nevéhez van forrva.

Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete. Többé-kevésbé itt is hasonló átalakulást indított meg vagy hajtott végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye, és főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.

A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett francia iskola kezdte meg, de az tulajdonképpen nem egyéb, mint a régi folytatása, a francia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti ritmus zengett, a francia iskola sem lépett ki köréből, s újítása alig ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt, négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa nyomain jártak, s a nemzeti elemet jól-rosszul inkább csak fönntartották, mint fejlesztették, s azok, kik a francia költészetből kölcsönözték lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a franciát nyomban követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak foglalják el, s eszmében és stílben leginkább a latin költők utánzása divatos, még akkor is, midőn a költő reális viszonyokat tárgyal, és hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít, melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti, sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai iskola már áthajlik a némethez, mégpedig két irányban, melyek mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e vegyület, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni, sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és szonettet ülteti át költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba, melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stádiumában. Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének, s az irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a német irodalom és esztétika befolyása alatt állanak. Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai, sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derültséggel. A görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot rajta: kiválóan az érzelmi lírának lőn képviselője, bizonyos klasszikai külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár általában véve a szelíd érzelmek és borongó ellágyulás költője. Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán a balladát először megkísértette a magyar költészetben, egészen kilépett a klasszicizmus köréből, s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához. Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicizmus befolyását sem kerülhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbé majd mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti ritmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban tehetségükkel nem volt arányban ízlésök, s a művészi és nemzeti elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna meg.

Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magvar költészet e század két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordul. A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunnyadó nemzeti élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba menekültek, de másfelől szükséges volt az elhanyatlott magyar költészetnek átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket, annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet utánzáson kezdődik, s kivált a klasszicizmus az európai népek művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén művészet a reneszánsz után vesz magasabb lendületet. Igaz, a klasszicizmus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakot is jelöl, de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol nemzeti dráma érintésétől virul föl, s majd minden nemzet műköltészete járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.

A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor kifejezése volt, s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása. Az írók érezték a nemzet süllyedését, veszendőben látszott minden, csak a nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak, s minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körülmények között mi vala természetesebb, mint hogy a költők a latin és német költészetet szólaltatták meg magyarul, melynek, nemzetükkel együtt, magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége, és sokat hányódott az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek esztétikai értéke csekély ugyan, de annál nagyobb irodalomtörténelmi fontossága. Tiltakozás volt ez a klasszicizmus és absztrakt eszményiség ellen. Egyfelől a történelmi, másfelől a reális élet rajzai követelték jogukat a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicizmus, de a német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a klasszicizmussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré tették, ekkor tanulmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az Aurórát alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.

Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az Aurórához csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mitológiából képeit, kerüli a klasszikai reminiszcenciákat és célzatokat. A klasszikai iskola versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud szabadulni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta. Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarul, hanem más európai nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája páncélában verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában: Zalán futása, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a klasszicizmust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a klasszikai iskola feje nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva fordult el a Két szomszédvártól. Azonban a nemzeti szellem fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és esztétikai evangéliumot hirdet.

Vörösmarty eposzai nagy átalakulást indítottak meg, melyeket drámai és lírai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német iskola csak a lírai téren mozgott, s itt is szűk körben. Vörösmarty egy nagy epopoeiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei. Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését is. A nemzet valamelyik osztálya helyett az egész nemzethez szólott. Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait, s a nemzeti elemet művészibbé s a művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddig költőink vagy az idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbé az eredeti nyelven vagy fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl, mint elődei és kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordult, mint a nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitűnő költő tett kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekült a jelen elől, de Regéiben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti, mint a nemesi családélet rajzait vesszük, melyek egész lírában olvadnak föl, s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona Bánk bánja máig is legkitűnőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly történelmi drámái már megjelenésükkor hatottak, de inkább csak külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagyrészt alig egyebek, mint magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok, s általában Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai, mint a történelmi elem korszakos hatással jelen meg mind az irodalomban, mind a közéletre nézve. Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen hazaivá, s emelkedik a klasszicizmus romjain a romanticizmus, s az absztrakt eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a közéletben, úgy vegyülnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy fantasztikus alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lírai költeményeiben is. Salamon és a Bujdosók történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Csongor és Tündében egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan, s minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait, s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lírai epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lírai költeményeiben is a besüllyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lírikus kevésbé használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerüli a német érzelmességét, férfias erélyben vagy fantasztikus álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szívesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe, vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pátosz felé, de nemegyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szívén, mint kortársainál, s örömest fordul a népköltészethez is.

Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordult, csak kuriózumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek ellen írt szatíráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég fantáziája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbé a német érzelmesség öltözik magyar népdalformába, vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. Emellett mindkettő inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románcait nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros zsánerképeit, s néhány lírai költeményét, mint Párja nincs, Váró ifjú, melyek többek egyszerű népdaloknál, s a magyar és művészi líra felé törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit, s kivált szerelmi és humoros lírája nemegyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem, s csakhamar a monda édestestvérét, a népmesét is felöleli. Nem csak Csongor és Tünde alapszik népmesén, hanem a Tündérvölgy is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton lettek naggyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.

Íme az átalakulás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik rajta, s a felidézett új eszmék és elemek nem mindenike fejlődik ki teljesen, vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan, nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindig és mindenütt költő, árad belőle a költészet, mint izzó ércfolyam, de olykor nem találja meg formáját vagy széttöri, s inkább a részekben bámuljuk a művészt, mint az egészben. Epikai költeményiben a nyelv tökélyétől nagyrészt hátra marad a tartalom.

Zalán futásának majd mindenik része kitűnőbb, mint az egész. Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje, Árpád dicső emléke szemben a süllyedő jelennel, de az anyag eszmei nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága, mi nélkül alig állhat elő valódi epopoeia. Az Árpád mondaköre éppen oly szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán, sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat támogatja. A mondák és történelem Atillája egyéni vonásokban emelkedik ki, az Árpád alakja ködbe vész, s egy nagy hős absztrakt eszméjévé válik. Ide járult még a mítosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és Székely Sándor Hadúrja volt minden, amit talált; se mitológiai behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyűjteményei nem támogatták. Fantáziájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopoeia felé, s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait. Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég anyagot, allegória helyett a mítoszhoz fordult, de anyag helyett még csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de ami fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az anyag magával hozta a mű egypár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, fantasztikust és valót, hősiest és idillit, egyénit és eszményit; a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek föl, s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakódik. Az események nem emelkednek kerek cselekvénnyé, mi megbénítja a jellemek fejlődését, a főhős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a főcselekvény szilárd megalakulását. Nem az a baj, mint állítják, hogy epizódokkal terhelt, hanem hogy főcselekvénye nincs megalkotva. Az sem alapos vád, hogy mitológiai leleményeiben nincs elég rendszer; ami van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plasztikaibb alakban emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egyszóval, Zalán futása zseniális, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopoeia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá.

E mellett Vörösmarty inkább, hol ódai, hol elégiai hangulatból indult ki, mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált bevezetései, Zalánban, Egerben, Széplakban, rendkívül szépek, de az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek hangzatossága éppen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták a költőt. Lírai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek cselekvénnyé alakulását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de gyakran a helyzet lírájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindig domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakulhat. A kerek mesét, az erős szerkezetet nemcsak Zalánban, hanem Cserhalomban, Egerben sem találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kun ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árboc haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harca háttérbe vonul, s csak lírai hangulatokban nyilatkozik. Egerben a szikszói gyűlés elragadó jelenet, drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a kezdet elevenségével nincs arányban a főcselekvénynek inkább történeti rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak epizód, valamint a Leila és Zoltaié is, s a főhős, Dobó, éppen mint Árpád és Szent László, nem kelt annyi érdeket, kevésbé költői alak, mint az epizódok egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor feledtetni bírja. Legkevésbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher, s mégis dús lombokat hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két fantasztikus költeménye: Tündérvölgy és Délsziget, melyekben a fantázia cél és határ nélkül csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.

Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi fordulópont áll be, mérsékli ódai tüzét, s erősb műalkatra törekszik. Széplak szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint Eger, de kerekebb. Romot, e szép álomképet, szintén ilynemű érdem tünteti ki. Toldy azt jegyzi meg e költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van ugyan jelezve, de Romisten helytelenül tétetik az emberi sors intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hiúságát rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég, míglen belehal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, Magyarvár önálló töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti egy jámbor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér, sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak romlandóságával nem éppen benső szükségesség nélkül vétetett föl. Magyarvár, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér műalkat tekintetében is.

De mindent fölülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a Két szomszédvár, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt. Csodálatos, e művet legkevésbé méltányolta a kritika egész az újabb időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözölték.³⁵ Régebben Cserhalmot tartották Vörösmarty legkitűnőbb művének, sőt Toldy később is, e nézeten volt, s a magyar irodalom történelméről írt utolsó munkájában³⁶  hibáztatta a Két szomszédvárt, részint szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem enyhített, örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a bosszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is már a szertelennel érintkezik, a Nibelungenlied Kriemhildje pedig éppen szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbeth-je, Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a Nibelungenlied második része pedig az örömtelenségnek éppen netovábbja. Ha valamihez, leginkább a Nibelungenlied második részéhez hasonlíthatni a Két szomszédvárt. A gyűlölet, a bosszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő szív, midőn bosszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak hogy Kriemhild bosszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte a Nibelungenliedet, nem innen vette alapeszméjét, és sem indokolásban, sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de rokonok a romanticizmus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben mély bensőség, az örök emberi nyilvánul, s a katasztrófán az erkölcsi eszme fönsége uralkodik. A lírai elem háttérbe szorul az epikai elől, csak kíséri, beleolvad, és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltűnik a rajz biztossága, a rokon szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát leleményesség mérsékli. A mű nem lírai ömlengésen kezdődik, néhány vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárul ki előttünk. A Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az elpusztult vár csendje még inkább kiemelik a bosszút esküvő fiú félelmes alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nemcsak mély részvétet ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés folyamában amint emelkedik, úgy enyhül ellenszenvünk a Káldorok iránt, kiket Tihamér bosszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely éppen úgy Tihamér ellen fordul, mint a szerencsétlen leány kísértő alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyul, a kielégített bosszú szilaj képe kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága, elhervasztott ifjúsága megtörik a bosszú munkájában elvadult szívet, s a haldokló végsóhaja Tihamérnak éppen oly nemezisévé válik, mint aminő ő volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás, s a tárgy szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső forma. Eddig többé-kevésbé küzdött az általa felidézett kaotikus elemekkel, s most, midőn az ifjú fantázia háborgó napjai múltak, s biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordult az epikai nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty líráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai téren küzdjön hasztalan s a lírain szedjen új babérokat.

Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus szerepelt, s mint lírikust se a kritika, se a közönség nemigen sorozta az elsőrendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lírai teljes erejében, azonban addig is egyben-másban fölülmúlta kortársait, s ez oldalról is előkészítette költészetünk átalakulását. Klasszikai ódái nagyrészt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lírai epigrammái nemcsak hogy versenyeznek a Kazinczyéival, hanem lírai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felül is múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit, mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbé a klasszicizmus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elégiai borongás s ódai szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és fönség oly szikráit lövellik, hogy a világirodalom legkitűnőbbjeivel versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitűnő, de az a humoros zsánerképben, mely annyira ellentéte a klasszicizmusnak. A magyar humor tulajdonképp nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem egy politikai íróban, Széchenyiben. Laboda kedve, Gábor Diák, Becskereki kitűnő művek, kivált a két első. Mint humor, mint zsánerkép, egyaránt új dolgok voltak s éppen úgy tanúskodtak Vörösmarty sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.

Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem, melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy ciráda által sem árulja el magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty géniuszával. Mindamellett már első korszakában írt e fajban egypár jeles művet. Azonban ekkor bizonyos lírai vegyületet kedvelt leginkább, valami középfajt, a dal, óda és elégia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs eléggé összpontosítva, s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyül belé. Oly tiszta elégiát alig írt, minő a Kis gyermek halálára című; Zrínyi már vegyültebb, a Magyar költő éppen elbeszélő alakot ölt. Ily fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztük olyan, mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat éppen ily középformát kívánt. Ilyenek éppen most említett költeményei is.

Szilágyi és Hajmásit kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta el. A lírai, epikai és drámai elemek közül, melyeknek a ballada csodás bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindig előtérbe lép a két első valamelyike; s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az Éjféli ház, melyben csak lírai hangulatok váltakoznak, a másodikra Toldi, mely epikai szélességre tör. Szorosan véve Salamon sem ballada, de becses költői mű. Két ellentétes lelkiállapot mily szépen olvad össze s békül ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egypár vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet nyugalmas csendjét, s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatképp, mely sejtetve mindent kimagyaráz. Hedvigben a legendát honosítja meg, s nemcsak kortársait múlja felül, hanem utódait is. Egypár műfajban már ekkor a legkitűnőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai líra befolyásával küzd, vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni. Pályája második korszakában, mint lírai költőnek nemcsak látköre tágul, nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai egyszerűbbekké válnak, a lírai középnemből mint modern ódaköltő emelkedik ki, a balladát elhagyja, s a szellemével rokonabb költői beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír, s köztök egy valódi remekművet: Szép Ilonkát.

9

Irodalmi triumvirátus. 

Bajza és a Kritikai Lapok. 

Vörösmarty mint nyelvész; 

összezördülése Széchenyivel. 

Toldy és az Akadémia. 

Az Athenaeum és Figyelmező. 

Vörösmarty beszélyei és drámái. 

Salamon, Bujdosók, Csongor és Tünde

Vörösmarty munkásságát 1833-1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe, hanem az időszaki sajtó, Akadémia és Nemzeti Színház is, éppen mint azelőtt a tanítás s a Tudományos Gyűjtemény szerkesztése. Egyik alól sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett, amit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt Akadémiában az irodalom félszázados óhajtása teljesült; az alakuló nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek támogatásától legkevésbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete az újkor legerőteljesebb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az Auróra szövetsége is magukkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér helyét triumvirátus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy triumvirátusa. Körülök csoportosult majd minden nevezetesebb tehetség, s tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar irodalmon.

E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban egyeztek, egymás hiányát pótolták, s a barátság kiegyenlített köztük minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költő dicsősége fényt vetett a körre. Bajza, amellett hogy népszerű költő volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintéllyé emelkedett. Toldy nemcsak kritikával és irodalomtörténettel foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdult, de ha egyszer bele fogott valamibe, erélye nem ismert határt, s inkább megtört, mintsem visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de simulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicizmus köréből, de a határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint nyelvújítók is különböztek egymástól; Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza kettőjük között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra kell emelni, s folyvást fejtve, az irodalom, akadémia és színház útján terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását, s küzdeni a kritikai téren mind a mellett, minek az Auróra mintegy gyakorlati iskolája, s mindenekfelett hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a kritikához.

Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen, Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét; az Auróra Kör szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket, s a tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak nem volt határozott színök, csak munkák gyűjteményei akartak lenni, nem foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt közlönye, egypár munka előszavában, röpiratokban s a Tudományos Gyűjtemény közönyös hasábjain vívta csatáját; az Auróra Kör egy fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel támogassa, egypár főeszméhez makacsul ragaszkodjék, s ha kell, szünet nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író híre vagy társadalmi magasabb állása oly tiszteletben részesült, hogy a vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott, Kölcsey egypár szigorúbb bírálata alig jelenthetett meg, s a közvélemény nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté; az Auróra Kör a kritikát állandóvá akarta tenni, s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi téren, a cenzúra bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.

A Kritikai Lapokkal (1830-1836) kezdődik az Auróra Kör s hatása, s az Athenaeummal végződik (1837-1843). Amaz az Aurórának mintegy társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő játszott főszerepet mind az Auróra, mind az Athenaeumban, a szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi szerkesztő, igazi hírlapíró. Ez érdeme pályájának inkább dicsősége, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egypár széptani értekezést, kitűnő művek boncolatával sem igen bajlódott, a tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és közintézeti visszaélések ostromlására fordította fő erejét. Látköre nemigen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával védte a nyelv és költészet újabb vívmányait, s a diadal biztos önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket, s természete, köre és jogai körüli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polémia foglalták el legtöbb idejét. Minden, amit szerkesztett, több ízlést, szigort s határozottabb irányt jelöl, mint aminő eddig a magyar irodalomban divatozott. Polémiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a terjedelmet és szenvedélyességét, most csekélynek látszik. Valóban a konversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát, s kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen, s Dessewffy József gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési arisztokráciának az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában, melyet Toldy kezdett, s Bajza kíméletlenül folytatott, Kazinczynak legalábbis volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését követelte, s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony hatású volt. A Csató elleni polémiáknak nincs tudományos becsök, de a kormánypárti tárcaíró elleni küzdelemben a politikai ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre, s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi és politikai szabadelvűség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi röpiratai hatását, s előkészítette a politikai zsurnalisztikát. A közönség kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját, s valamivel többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak cikkek gyűjteményét. Ez érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami megyei és törvényszéki termeink szelleméből.

Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a Kritikai Lapokat nem segíthette többel három bírálatnál s néhány xéniánál. E bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az Athenaeumba írt, amennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a Kritikai Lapok szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót dorongol le, s végre Horvát István egypár nyelvtani különcségét támadja meg. Többre nemigen ért reá. Ekkortájt leginkább az Akadémia foglalta el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott. Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a legnevezetesebb, melyben egyszersmind az Akadémia helyesírási és szóragozási szabályait védi.

Az Akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki legélénkebb munkásságot. Először is a helyesírás, nyelvtani rendszer és a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az Akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság uralkodott nyelvtani dolgokban, és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreceni grammatika, harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett, s majd mindeniknek volt valami különcsége. Vörösmarty bátor fölléptének lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész Akadémia elfogadta Révai rendszerét, s e szellemben alapította meg helyesírási szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői nyelvének zsenialitása s egypár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öregúrral sok baja volt Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenül kiáltá közbe: "Példát előbb, öcsémuram, minél többet, én csak abból értek." Az osztály majd minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az akadémiai Német-Magyar és Magyar-Német Zsebszótárnak, társszerzője a Helyesírási, Szóragozási és Szókötési szabályoknak, a Magyar nyelv rendszerének, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a helytartótanács által a középiskolák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, amely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s ekkor zördült össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és mások, akik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke, elébe terjesztették, ez azt szerfelett túlságosnak találta, s Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját, s megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig, s őket sok oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több, s csekély jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e felszólalás, annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt. De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától az általa annyira becsült Széchenyitől halljon Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltűnően nagyobbat tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig tartott, s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint őt félnapját vette el.

Bármily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalomban, mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja magát e tudományra, új irányt indít meg, vagy a meglevő kifejtésén egész erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább csak annyiban nyelvészkedett, amennyiben mint író alaposan akarta ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főképp költői szempontból vizsgálta, hogy amint egyik értekezésében kifejezi, használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának. Jótékonyan hatott az Akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és tájszavak összegyűjtése mellett buzgott, s a neologizmust mérsékelni igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elöl, s mint kritikus irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de apró cikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul alkotott új szavak ellen, és sohasem állhatta ki az oly írót:

Ki mindig új szót, fúr, farag,

S a leghelyesbet száz felé csigázza.

Az Auróra Kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az egész Akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után 1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem kedvelte az Auróra Kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket gyűlölték bennök, egypár tudós, kiknek rosszulesett, hogy egy tudományos akadémiában költők és esztétikusok játsszák a főszerepet, s végre minden oly író, kit megbántottak a Kritikai Lapok. Ez elemeket Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint odavont néhány közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol új tagok választattak, s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty Vérnásza majdnem megbukott, szemben Horvát Czyrill Tyrusával, mert a Döbrentei pártja szerint az Akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a francia klasszicizmus nyomain halad, mint olyat, melyen a francia romantika érzik. Az 1833-i nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt, azután az Auróra Kör uralkodik az Akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.

Amint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az elégületlen írók az Auróra Kört is, akiket most már athenaeistáknak neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi ellenfeleiknek az Akadémiába beválasztását nemigen segítették elő, mi egyébiránt természetes, lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is elhittek, ami nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal mámorában követtek el igazságtalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy jótékony hatásuk volt az Akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az Akadémiát mind a papi, mind a kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magukhoz csatoltak minden komolyabb törekvést, s előkészítették az Akadémia reformját. Ez utóbbiban Toldynak van kiváló érdeme.

Az Akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a további fejlesztés helyett; az osztályokat az összes Akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak, s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak törte meg útját (1836-1848). Ügyrendi módosítások alakjában az osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos nyomozó irány fölébredt, erősödött, s az akadémiai eszme valósítása előtérbe lépett.

Ez irányt előkészítette s táplálta az Athenaeum és Figyelmező is, melyeket az 1836-ban megszüntetett Auróra és Kritikai Lapok helyébe alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az Athenaeum és Figyelmező nagy hatásúak voltak, s maga a kör sem volt soha oly erős, mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült. Szemere Pál, ki Bajza Aurórája mellé ellen-Aurórát állított, a Kritikai Lapokkal szemben Új-Múzariont indított meg, most az Athenaeumhoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a Kritikai Lapokban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt csakhamar visszavonult, s általában hibáztatta Bajza kíméletlen modorát. A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak, szintén az Athenaeum dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány majd minden újabb tehetsége az Athenaeum körül csoportosult, sőt némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy 1836-ban a Kisfaludy Társaságot alapította és vezette; a színházi játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza igazgatása alatt pedig éppen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés, befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az Athenaeum egész hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a klerikális Szion, a kormánypárti Hírnök, s a léha Honművész és Rajzolatok támadásait. Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is kielégítette. Szépirodalmi része az Aurórát folytatta, a kritikai a Kritikai Lapokat, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti hajlamát ébreszgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.

Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az Athenaeumba, bírálatokat a Figyelmezőbe. Beszélyeivel befejezte beszélyírói pályáját, amelyet 1829-ben a Koszorúban kezdett, s 1834-től fogva az Aurórában folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői szorultságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó. Itt sem járt közönséges úton. A Holdvilágos éjben és Csiga Mártonban a nálunk még szokatlan fantasztikus humoros beszélyt kísérlette meg; Orlayja a francia romantika hatásának első szüleménye beszélyirodalmunkban; kevésbé sikerült a Füredi szívhalászat, amely a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső, mint belső. Leggyöngébb köztük a Szél úrfi, mely a népmesei elemet igen is célzatos allegóriává süllyeszti, s legjelesebb a Kecskebőr, e kitűnő zsánerkép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a két első évben majd mind ő írta az Athenaeum színbírálatait. Írt ugyan a Figyelmezőbe néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti Dienesét, Tóth Lőrinc Olympiáját és Teleki László Kegyencét.

A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak, s meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat, s elszomorodva tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legműveltebb része. Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig küzdött ezért is az irodalom, mint az Akadémiáért.

Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a Nemzeti Színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonult, nagyobb művei csak drámákból állanak. Lírai költeményt és eposzt mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az epikus és lírikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak, s árnyoldalai itt jobban kitűntek. Az eposz lassúsága és szélessége bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a drámában, s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősebb oldala. Továbbá fényes dikciója, lírai pátosza majdnem ellentétben állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot kíván. Volt érzéke a tragikus iránt, mutatja a Két szomszédvár, de nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, ami ott erős tragikai katasztrófa lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai alapeszme, mint e költői beszélyében. Salamonban és a Bujdosókban nem tud eléggé kifejlődni a tragikai elem. Vérnászban és Marót bánban pedig a sors játéka főbb szerepet játszik, mind a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka. Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s éppen oly kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát, mint a cselekvény szálait. Elkapta a lírai hangulat, a fellengős leíró modor, s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy "tenni nem érnek rá a szavak árja miatt".

De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanult jambust írni minden későbbi drámaíró. Emellett, kivéve Katonát, kit sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt, és szemben a színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is költőnek kell lenni.

Pályája elején két drámát bocsátott közre: Salamont (1827) és a Bujdosókat (1830). Mindkettőn meglátszik Shakespeare olvasása, de fájdalom, csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakespeare valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek Coriolán és III. Richárd, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol nemzet viharos múltjából. Shakespeare e műveiben is gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó valódi értelmében drámáknak nevezni. Némiképp hajlanak az eposz felé, úgynevezett históriák, kedvenc darabjai Shakespeare korának, midőn minden műnem és faj úgyszólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és Shakespeare-t olvasva a Shakespeare színpadja lebegett előtte. A Salamon és a Bujdosók jelenetezése valamivel gondosabb ugyan, mint első kísérletéé, Zsigmondé, de itt is gyakori a változás, s egy felvonás három-négy helyt történik. Mindkettőben kész állandó jellemek lépnek föl, kik nem előttünk alakulnak, s küzdelmük bonyodalma alig több, mint a kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és epizódokkal terhelt. A kor eleven színezetében az erőteljes nyelvben, a lírai hangulatok szépségében áll becsök, s nem a tulajdonképpi drámaiságban.

Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét. Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, amelyet sohasem tudott egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok, kínálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is veszi, de éppen ott ejti el, ahol a valódi drámaiság erősebb lendületet vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban, és szenvedélyes felindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és Vid felingerlik László és Géza rokonai ellen, akik az ország harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek mérsékelni s barátságosabb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De Vörösmarty mindebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg, és Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higgye magát és éppen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis ingerlésnél marad, s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid, akiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesülnie, csak közönséges cselszövő, akiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag érdekessé váljék. Politikai eszméje, amelynek monarchiai és nemzeti tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne, s így környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője sem drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik, vagy jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül, s egyetlen nagyobbszerű drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé indokolt, s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.

A Bujdosók hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon. Az expozícióban itt is oly indokokat találunk, amelyeket a költő később elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária királynéhoz lovagias tisztelettel viseltetett, és mert egyik képviselője a nyakas ellenzéknek, amely erőszakoskodásai ellen lázad. Kont is gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak, s önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond bosszúból el akarja csábítani Kont nejét és elveszteni Kontot, aki országos ügyekben a törvényekre hivatkozva, védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mindebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan, hogy Kont nejének udvarolt, s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé tette volna a szenvedélyeket, s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje iránti haragját, Kont féltékenysége, aki balra magyarázza neje magaviseletét, hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok maradt meg, s elég drámaiatlanul feldolgozva, mert Kont csak bujdosik, fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik. Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, aki nem kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő szenvedély, s a szenvedély szülte tetterő, amely fokozatos bonyodalmat indíthatna. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik Vajdafi, aki a király és az elégületlenek között állva, amíg egyfelől ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet sem használja fel eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi áll a lázongó nép és az ingerült nagy urak élére, hanem István vajda és Gara nádor, akik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.

Csongor és Tünde 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség, s az íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerülhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is irigyelhetne. Kölcseynek igaza volt, midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: "Csongort olvasám Pesten, s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is, Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, ami Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritikázás ellenére, akárki mit mond, én a nemzetnek Csongorért szerencsét mondok, s aki engem nem ért, ám lássa; azért nem ért-e, mert nem akar vagy azért, mert nem tud.”³⁷

A mű Gergei Albertnak História egy Árgirus nevű királyfiról című népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvenc olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese, mert már huszonegy éves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta, hű szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Beöthy Zsolt más nézetben van38. Azt hiszi, hogy az eszményiség harcai, hányattatásai, veszélyei teszik a Vörösmarty színműve tárgyát, s a megoldás nem egyéb, mint az eszményinek kibékülése a valóval. Csongor nem juthat Tündérországba, Tünde földi szerelméért ki van tiltva onnan, de a földön mennyet alkothatnak magoknak. Mindezt nem nehéz megcáfolni. Hogy Csongor tiszta, hű szerelme eszményies, az kétségtelen, de hogy egyéb tekintetben is eszményi céljai volnának, azt a mű egyetlen jelenete sem bizonyítja, hogy Tünde Csongorért föláldozza Tündérországot, az csak viszonzása Csongor föláldozó szerelmének. Vörösmarty nem akarta semminemű filozófiai absztrakt eszme allegóriájává átalakítani a naiv népmesét. De térjünk a színmű és a népmese összehasonlítására. Csongor is, mint Árgirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet, s boldogság lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki azt, amit a költő célozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése pedig nincs eléggé kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerültség és reménytelenség közepett szakítani akar múltjával, s legalább pillanatra a könnyelmű érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a főszemélyek kedélyállapotának rajza változatosabb, s a cselekvény drámaibb szövésű lehetne.

Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit; a tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vénasszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat. Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két vénasszonyt eggyé olvasztja, Mirigy boszorkánnyá, ami mind a cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vénasszony azért gátolja a két szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival. Mirigynek is van ugyan leánya, sőt éppen érte vágja le Tünde haját, hogy földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát, megették a manók. Az expozíció is jobb a mesében, egyszerű és világos, ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két főszeméllyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza, utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze, s a bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realizmus humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealizmusával, mint a spanyol színművekben a gratiosók. A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Árgirus hosszas bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőül veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor szerelme a földre vonzotta; bujdosik, s minthogy Mirigy csalfa jóslatai, varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni a tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt. Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindult: találkozik a szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt rajta, midőn kedvese után indult, s nem követve őket, a szerelmet feljebb becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a remény, a hit. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét, s fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös szenvedélyével. E személyeket különben is csak az ellentét igazolhatná, mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde, midőn Mirigyet kihallgatja, s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a manókat, hogy, ha Csongor arrafelé jő, fogják meg, s kötözzék a tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e, ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait, megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt szunnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.

Azonban e hibákat mintegy elmossa a költői báj kimeríthetetlen árja, mely az egész költeményben elömlik. Vörösmarty költői tehetsége majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pátosz s naivság, népies humor s a leggyöngédebb líra, mély reflexió és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázzsá, mely éppen úgy elbűvöli az olvasót, mint Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül fel e mű, mint benne a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy álom tündérlátomásai, s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett, s a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakespeare Szentivánéji álmát, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitűnőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben szembe teheti vele Csongor és Tündét, mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai kompozícióra nézve áll alantabb. Midőn Titánia Zuboly udvarlására készti tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubollyal vetekszik. Az altató-dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló szépségre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szellemileg gyöngéd van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek, faggatóznak, csókolják egymást, s egyik, mint ahogy a gyermekek szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közlegése elriasztja őket. E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát múlta fölül.

10

Drámaírói pályájának folytatása: Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai,

Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak. 

Vörösmarty mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái.

A "Csiga"-vendéglő vacsoráló társasága. 

A Nemzeti Kör

Csongor és Tündét az 1833-i Aurórában a Kincskeresők című drámája követte. Vérnásza 1834-ben akadémiai pályadíjat nyert. Az 1835-i Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a Fátyol titkaival; Árpád ébredése drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar színház megnyitása ünnepélyére írta, míg végre Marót bán (1838), Áldozat (1840), Czillei és Hunyadiak (1844) című drámáival befejezte drámaírói pályáját.

A Kincskeresőkön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített kiadásai volnának Raupach Molnár és gyermekéből az atyának és leánynak. A mű sajátképp nem is tragédia, bár a főbb személyek mind meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény, s nem nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt még a következetesség is. Zágony, az öreg kincsásó, aki hét év óta keresi Béla király elrejtett kincsét, s a nyolcadikban a jóslat és hite szerint fel is fogja találni, leányát nőül kényszeríti Várihoz, egy gazdag emberhez, aki titokban haramia. De ha Zágony már a napokban nagy kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, akit maga sem kedvel, s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény, bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig nem tudjuk, hogy babonás, s ím a barlangban, midőn Vári elbújva, mint kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz, s elhozza éjfélkor kedvesét, aki a kísértet intése szerint egyedül veheti föl a kincset. Ekkor Vári elraboltatja Jolánt, és Szilággyal vívni kezd; Jolán közbeveti, magát, és Szilágy kardjától halálra sebesül. Újra vívnak; Vári elesik, Szilágy pedig bánatában megöli magát. Várinak kísértetes alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De nincs is szükség rá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal könnyebben és kevesebb veszéllyel teheti vala, ha atyja házától raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb az egészben egypár népjelenet, amennyiben a magyar szegény legény művészibb rajzát itt vesszük először.

A Vérnászban a francia romanticizmus is belevegyül Vörösmarty költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és pesti német színpadokon ez idő tájt már játszani kezdtek. A francia romanticizmus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgyszólva magyar romanticizmusa már ekkor annyira megállapodott, hogy lényegében bárminő erős hatás sem változtathatta meg. A francia romanticizmus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, disszonáns hangulat, legkevésbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesebb mesét s némi szerkezetbeli készséget tanult az új francia színművekből, melyek egyszersmind ösztönt adtak neki, új tárgyak felé fordulni. Egész utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát, s a történelmi hátterű regényeshez fordul. Ilyen Vérnász, Marót bán, sőt az Áldozat is. Az elsőben egy férj és atya bűnhődik, ki féltékenységi gyanújában gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalóc ostromolja szintén nem ismert atyja várát, s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét csábítja el. A harmadikban a bátyja húga vőlegényét öli meg, bosszút állva rajta kedvese elcsábításáért. Íme e tragédiák tárgyai mennyire különböznek a régiebbektől; szerkezetük is gondosabb, de mindenik annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket tárja előnkbe. A két elsőben a sors játéka is feltűnő szerepet játszik, bár egyikben nemezisként. Vörösmarty a tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körül, többek közt osztja meg, sőt néha éppen a legfőbb személyek, mint Marót és Szabolcs voltaképp nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod ugyanaz, aki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő, Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és párbeszédek valamivel drámaiabbak, de a lírai és szónoki elem gyakran itt is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesebb, mint régebben. Különösen az Áldozatban találhatni ily szép részleteket.

A Vérnász mindenesetre legtragikaibb és legbonyodalmasabb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expozíciója sem drámai. Telegdi és várnagya, Gerő minden ok nélkül, mintha nem volna egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi visszatérvén a harcmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló mendemondáknak, s éppen akkor született ikergyermekeit, akiket nem hitt a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az erdőre a csecsemőket, s egyszersmind az anyjoktól kapott aranyszívet elosztotta köztük emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyermekek vagy élnek, nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket, mert amidőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért hozzájuk, már nem voltak ott, és közelben sehol sem látszott vérnyom. Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz fel a mű, de nem tud eléggé fokozatosan emelkedni, s ahol éppen drámai fordulatok jelentkeznek, az indoklás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor akar házasodni, és beleszeret Lenkébe, akit egy Dóra nevű öreg asszony házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi szándéka elébe nem gördül akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőül, a remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, amelyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a cselekvényt, s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A drámai összeütközést tulajdonképp Bánó indítja meg, egy vándordiák, aki Lenkébe szerelmes, s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad-csapatot, amely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reávesz a Telegdi várának megrohanására. Nem éppen természetes, hogy a szabad-csapat vezére oly könnyen beleegyezik Bánó tervébe, midőn a körülményeket oly kevéssé ismeri, s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi vissza is veri őket, és Koltát, a vezért elfogja. Ezalatt Tanár megérkezik, s megtudván Dórától a történteket, a várba siet, s titkos úton el is viszi a várból Lenkét, akit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott, amíg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyedén átengedi asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, akit ő tett volt ki, de hogy később minderről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető. Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott vezért, Koltát szabadon bocsátja, oly föltétel alatt, ha Lenkét visszahozza, amit az megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy akinek neje akart lenni, az atyja, aki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe; hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával, mert a fiút egy haramia elvette tőle. Aztán átadja a lesújtott leánynak a fél aranyszívet, anyja ajándékát, amelynek felét fiútestvére bírja, s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók könnyen észrevehetik, s így éppen annyi veszélynek teszi ki, mintha magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Bánó arra vetődik, reáismer, kiszabadítja, s kérésére, már éppen a kolostorba kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik, s ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is kéri, hogy vigye kolostorba, s átadja neki a fél aranyszívet, hogy helyette azt vigye mentségül Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén, a két testvér egymásra ismer. Kolta bosszút akar állani atyján, de a kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról, s Lenkét Koltára bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja, hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában. Telegdi megismeri, s egy ingerlő szóra, amely a múltra emlékezteti, átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta, aki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőül vett, leánya. A megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza Kolta megöletését; késő már minden, éppen temetésére érkezik. A lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme megjelen, s inti, hogy kövesse. Telegdi követi, s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai és drámai hatást, amely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés a szenvedély; úgy látszik, csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha, pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke növelésének s elhunyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén mint bosszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal lesújtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbé érthető az, hogy Telegdi mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél aranyszív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s éppen nincs oka arra, hogy oly könnyen higgyen Tanárnak, aki neki régi ellensége, s azért jött, hogy rajta bosszút álljon. Éppen azért nem valószínű Telegdi kétségbeesése, s víziója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok a drámai fordulatok, amelyek a katasztrófát rejtik méhökben, erőszakoltak. Dóra magaviselete, aki a remete híre nélkül adja férjhez Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, amellyel Tanár elrejti Lenkét a kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, amelyek nem lelik igazolásukat se a körülményekben, se a személyek jellemében. A mű alapeszméje tragikai és drámai, de alkata nem az.

A Fátyol titkai című vígjátéka drámai tekintetben éppen olyan hibás, mint Csongor és Tünde, de nyelvi és másnemű költői szépségre nézve majdnem oly kitűnő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé törekedett. Dramaturgiai töredékeiben panaszolja, hogy az újabb vígjátékban kevés a költészet, s aggódik: nem fog-e a vígjáték lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy szatírai költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja, hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet meg nem valósított is, a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes finomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez még magában nem vígjáték. Tulajdonképp a cselekvény és jellemrajz erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki. "Az alapeszme - úgymond - a szép lelkek szerelmének dicsőítése a köznapi felett, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző nemeinek ellentéte, s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja tenni. Hogy mégis a darab az legyen, amit az új széptan érzékeny játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.^”38

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakespeare vígjátékainak némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám és nemes szelleme, s mintegy önkénytelen megáradt benne a pátosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú ritmusa, amely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak ragadta, mint csolnakot a megáradt folyó, anélkül, hogy tudná hova. A vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő olynemű feladatot tűzött volna ki magának, mint Moreto a Közönyt közönnyel című vígjátékban, mely Donna Dianna cím alatt kedvence volt a régi magyar színpadnak is. Moretónál egy leány megveti a szerelmet, és sohasem akar férjhez menni; Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet, és szintén sohasem akar nősülni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto, a leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek bonyodalmat alkot, és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved, s bonyodalma se elég természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt az első találkozás után megszeretik egymást, s csakhamar elpárolog az a komikai érdek, ami fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait, emebben az utcán és a Városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki magát, s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, aki szereti a fátyoltalan Vilma szép arcát, de haragszik reá hidegségéért, a fátyolos Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de óhajtaná arcát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arcát, de elébb azt kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva, maga is cselre készül; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban amint Vilma fölfedi arcát, Hangai így végzi be esküjét:

Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem

Csak tréfa volt.

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyül, kibékülnek és egymáséi lesznek.

Íme az egész bonyodalom mily kevéssé természetes, s inkább bohózatba, mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordul meg az egész bonyodalom. Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonképp a komikai érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata, s egy kissé egyhangú és homályos. A megoldás pedig, ami magában jó gondolat volna, tudniillik, hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal kidolgozva. Ide járul még az a körülmény is, hogy a műnek kettős cselekvénye van, amelyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, akik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játsszák ki a falusi gavallérokat, akik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordul, s így nem keltheti fel gyanújukat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly kevés bennök az egyéni, sőt tipikai vonás is, hogy alig lehet őket megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak, s e bajt még növeli az a körülmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve, s nem a jelen társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpköd, nem tekintve se szokásra, se konvenienciára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának. A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek elnevezésében. Vilmát, aki Ligeti húga volt, leányává tette; Katicát, akit csak aggszűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is húgának nevezi Vilmát, aki itt már leánya. Katica barátnéjának Vilmát, és szomszéduramnak Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van ellenkezésben, hanem némiképp más árnyalatot ad Vilma jellemének is, amennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő vénleányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, aki neki semmit sem vétett, s kire a fennforgó viszonyok között is tekintettel kellene lennie.

Árpád ébredése alkalmi művecske, amely a pesti, később Nemzeti Színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az Akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad óta a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgyszólva biztosítékai, vagy amint a költő mondja Árpádnak e műben

- Kis valóság nagy remény után,

Virágbokor virágos kert helyett,

Zálog jövendő fénylőbb birtokért.

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbé sikerült benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába, s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, amely komolynak kissé furcsa és semmi esetre nem illik e mű hangulatába, és más költőibbel lehetett volna pótolni.

Marót bán címe eredetileg Erdődi bán volt, azonban a cenzúra reáparancsolt a költőre, hogy művének más címet adjon. Okát alig tudja az ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az Erdődi bán név egynek látszott a gróf Erdődy nemzetségével, s a dráma színhelye Horvátország lévén, hol e nemzetség birtokos, a cenzúra kötelességének tartotta az Erdődyek jó hírét megőrizni.

E tragédiát éppen mint Vérnászt a francia romantikai dráma hatása alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a cselekvény igen mesterkélt, s nincs elég összhangban a jellemekkel. Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak absztrakt kifejezése egy bosszúálló, cselszövő töröknek, aki hitványabb, mintsem akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott húgát pedig egy szolgához adta nőül. Ezért a bég bosszút esküdött ellene, s elfogva Marótnak még gyermek öccsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá növeltette föl, majd Marótot, aki az elrablott testvért ki akarta váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az a célja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa, háremébe vigye, Marótot lefejeztesse, s egyszersmind a halál előtt néhány perccel megismertesse vele elaljasult öccsét. Ez egy kissé mesterkélt bosszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete lényegével.

Bod jellemrajzában a francia romantika egyik ismert eszközét használta Vörösmarty. Itt is, mint Hugónál nem egyszer, egy romlott szív kezd átalakulni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt, s már régóta odahagyta volna, de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes, majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét, s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja egy oly ifjúban, aki sohasem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen Haszánnak, akit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, amidőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod szerelme, amely megnemesíti őt, és meghiúsítja Haszán szándékát, már jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró szenvedély, amely megolvasztja s újjászüli a lelket. Szerelme csak egy közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járul még, hogy nem tudjuk, nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól van, de mindenesetre megfoghatóvá kell tenni. Ahol természetes, könnyen megértjük, mint Romeo és Júliában, de ahol nem látszik természetesnek, mint Othellóban, a költő némi indokolással igyekszik megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, amely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges állapot nyilatkozik minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerült. E férfiú a becsület és lovagiasság példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csüng, és felbőszül, ha Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expozíció e jellemvonásai azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad bosszújának. Marót bánt felhívatja börtönéből, s hazabocsátja, azon föltétel alatt, hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját, vagy visszatér börtönébe. Bosszúja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában találkozik Boddal, s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenül társul szegődik hozzá és kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát, s megparancsolja neki, hogy költse holt hírét, s rendezzen fényes temetést számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly be, amennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot elfogatja, nejét pedig átadja Haszánnak váltságdíj helyett, amelyet ez, a vár alá jőve, haddal követel. Bizonyára más bosszút vártunk Maróttól. A szenvedély gyilkos felindulása természetes bármely nemes lovagnál, de nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét, vagy elítélheti a középkori várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén és magyar leginkább gyűlöl. Ő, aki oly eszményien szereti nejét, nem lehet bosszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz, hanem csak gyönge asszonyt akar büntetni. S ím alig telik el néhány perc, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyul, vissza akarja vonni szavát, de Haszán nem enged, s elviszi Idát, Marót harcra készül, hogy visszavívja nejét, s bosszút álljon Haszánon. Mindez nem egy szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem egy gyönge emberé, aki az ádáz bosszú szörnyűségei s az ellágyulás könnyei között hánykódik. Emellett bosszúja, hogy nejét váltságdíj helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint, vissza kellene menni börtönébe, némiképp a jó üzlet színét viseli magán. Azonban mielőtt harcra indulna, ki akarja végeztetni Bodot, de éppen akkor, amidőn ez vérpadra lép, megtudja, Haszán küldöttétől, hogy testvére. Megkegyelmez neki, s együtt indulnak visszavívni Idát. Bod a csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör, s minthogy elveszettnek hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt, s megesküszik, hogy a török ellen vívandó harcoknak szenteli egész életét. Íme e sivár hatású mű, amelyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, amely még sötétebbé teszi a láthatárt.

Az Áldozat a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára nézve felülmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbé érdekes, mint akár a Vérnászé, akár a Marót báné. Nemcsak hogy a tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénnyé fejlődni, hanem maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb, s nem annyira a jellemek fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lírai ömlengéseknek s a pátoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az őshazában, mert szerette Zenőt, akinek atyja a honmaradó párt élén állott. Azonban hiába maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomára jő, hogy az új hazában élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indul, hogy bosszút álljon rajtok. Az új hazában először is húgával, Csilárral, találkozik, akitől megtudja szülei halálát, s akinek aztán elbeszéli szerencsétlen szerelmét, bosszútervét, amelyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik. Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik, s megtud mindent: hogy Zaránd a csábító, aki máris hűtelen hozzá, megunta, és el akarja magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már célnál van, s nincs egyéb hátra, mint hogy végrehajtsa bosszúját, s még sem hajtja végre egész a negyedik felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja bosszúja végrehajtásában? Éppen nem derül ki az egész műből. Szabolcsnak nincs miért lappangania; e titkos lelkesedés éppen nem illik hozzá, de veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia egész méltóságában fölléphetne, amint bosszúja végrehajtása után föl is lép, s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesül. E tekintetben a tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak. De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük, hogy amidőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával, s annyi mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egyszóval éppen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig semmit sem tud arról, hogy húga Zaránd menyasszonya, és Csilár sem arról, hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai erős összeütközést, ami itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. Ahelyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, aki hogy szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot, mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt, s a szent berek barlangjában az alvilágnak áldozva, megölje. Azonban Szabolcs még az áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek, s Zaránd elesik. És itt vége szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, amelyben Zenő megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg vőlegényét, és Szabolcs a nép előtt igazolja bosszúját. Tulajdonképp Zaránd volna a legdrámaibb személy, amennyiben ő küzd leginkább az általa felidézett viszonyokkal, de éppen annyira nem tud maga iránt érdeket gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem tud mit tenni; inkább beszél, mint érez, éppen nem emelkedik helyzete magaslatára.

Czillei és a Hunyadiak utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra visszaesik a történelmi rajzba, s erősödni kezdő technikája is megromlik. E mű egyébiránt egy drámai trilógiának lett volna első része; a második részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, amelyet 1851-ben a Losonczi Phönix első kötetében közrebocsátott. Az első rész Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be. Minderre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara magánbeszédéből, aki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes esküjéből, aki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László király halálára tör.

Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmint drámaiakká. Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, amely a kort csak egypár éles vonásban jellemzi, minő például Giskrának egy kissé groteszk alakja. Népjelenetei csak függelékek a humor frissesége nélkül. A jellemrajz nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, éppen mint ifjúságában Árpád nagy alakja. De míg Zalán futása nagy hatással volt költői nyelvünk, epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is csonka drámai trilógia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az Athenaeumban, Dramaturgiai töredékeivel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani. "Mondhatnám - így szól mindjárt a bevezetésben - hogy fungar vice cotis, de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább, hogy részint mint önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okulva, tanulságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót, kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által." Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, aki a dráma legfőbb kérdéseit ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakespeare felé is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s ami éppen oly nevezetes, utat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a tévedés nélküli erény szenvedtetését, s a nagy bűnök hőseinek minden emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakespeare műveinek magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését.

"Nem tartózkodunk kimondani - kiált föl Hamletről írt bírálatában - hogy Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is fölér legalább felével." S hogy jó példával menjen elöl, 1839-ben maga lefordítja Julius Caesart. Egyszóval Shakespeare első magyarázója és valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött színpadunk, s pártfogása alá veszi a francia új drámát, melyet a német kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan mindvégig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen befolyása ellen. Költői és politikai hajlamai egyaránt erre ösztönözték; óhajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk, s ne csak német szomszédaink, hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma különben is nagy hanyatlásnak indult, s a pesti közönség német ízlésének, mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt más irányt adni. A francia romantikai iskola éppen akkor lépett legvirágzóbb korszakába. Az Athenaeum nagy előszeretettel fordult hozzá, s amit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb eréllyel folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a francia színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay Regélőjében különösen Henszlmann támadta meg a francia új drámát, s vele együtt az Athenaeumot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumas-t, hogy Bajza a védelemben éppen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a támadásban, de azt csak az elfogult tagadhatja, hogy a francia dráma hatása fejlődési fokot jelöl drámairodalmunkban, s ezt némiképp az Athenaeumnak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor ébredt föl drámaíróinkban, s oly technikai készséget tanultak a francia drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás karjai közé vetették magokat drámaíróink, s a technika valódi bálvány lőn, annak legkevésbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először izgatott Shakespeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetre is. A helyes kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyarosb szavalást először sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar színészet keletkezésekor egészen a németnek lévén tanítványa, azt is átvette tőle, ami tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a magánhangzók széles ejtése, s olykor diftongizálás igen megszokott volt régibb színészetünkben, s a művészi szavalás egyik titkának tartatott. Ide járult még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patetikus helyeken, amely úgyszólva összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez ellen küzdött Vörösmarty, s diadalra segítette az ifjabb színészek irányát, kik az üres pátosz, a szenvelgő hang és arcjáték helyett természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek.

Ez mind helyes volt, hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpátosz üldözésében, mint a valódi támogatásában, némiképp ő is előkészítette azt a neméppen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stíl helyett mindinkább ragadta a zsáner felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta, s ritkán vették rossz néven tőle még azt is, amit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Inkább csak egypár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez utóbbival polémiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polémiája. Dumas Caligulája első adatásakor, 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín magának, kín a nézőknek, s hogy az a kácsahang, mellyel szerepének indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné nem hagyta szó nélkül e megjegyzést, s éppen nem a jámbor kacsa hangján felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az Akadémia, se az Athenaeum, se a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet sokkal inkább terjesztette, mint Zalán futása, melyet csak a legmíveltebbek olvastak, és Salamon király, melyet sohasem adtak elő; hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből, kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek nyakán, s így szólanak: "Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá, hogy magadat kigúnyoltasd, hadd vesszen a theatrum minden kritikusával, hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges muzsikára, nyelvekre megtaníttass."

E valóságos színésznői szenvelgéssel írt cikkre Vörösmarty éppen annyi őszinteséggel mint humorral felelt. "Való - kiált fel a többek között - Salamon és Zalán futása mindazt nem tették!

Vajha ne úgy volna, vajha ezek éppen annyi tökéllyel dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt, s becsülettel és dísszel térni meg a magyar hazába. De mit használ mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled szép remény? Egypár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közül kevés éli túl írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtéve hatását, ha morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb jövendőnek: író és nem-író, színész és nem-színész elégedjünk meg vele, ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a múltért. Ami ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vigasztalás talán, de jobb az öncsalásnál, mely édes, de éppen oly émelygős is, mint a méz, s mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű." Ezután Komlóssyné leánya, Ida felé fordul, aki a pesti színpadon már egypár kísérletet tőn. "Hol találunk paizst - folytatja - ily szelíd s mégis sújtó harag ellen? S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a színpadon, mint egy megtestesült remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében. Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában, sőt szabad bosszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is." S itt egész atyai érzéssel tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal olvashatnak fiatal színésznőink.³⁹

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a Honművész, Rajzolatok és Hírnök című lapokkal, amelyek az Athenaeumnak mintegy ellenzékei voltak. Azonban nemigen bocsátkozott velök hosszasb polémiába, megelégedett néhány felvilágosító, cáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap cenzorával és a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry Gáborral, nemegyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai. Földváry híres első alispánja volt Pest megyének, tevékeny, erélyes, egy kissé erőszakos ember, s az írókat nem éppen sokra becsülő táblabíró. Mióta a budai magyar színészeket Pest megye vette pártfogása alá, az igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, aki országos költségen a dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni, fölépíttette a Kerepesi út melletti színházat, s 1837-ben megnyittatta. Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is.

Bajza 1838 júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az Athenaeum meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért, s az első énekesnő, Schodelné mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd igazgató, udvarolt Schodelnénak, és szerződésileg kivétette őt a színházi törvények alól. Az Athenaeum többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap cenzora a maga fejétől-e vagy a színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az ily cikkeket. Emiatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat, hanem maga az Athenaeum sem közölt többé színbírálatot 1839. ápril 28-tól 1841. jan. 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a megyei bizottságot országos váltotta fel.⁴⁰

Ide járult még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök, Földváry Gábor, kezdett az Athenaeum szerkesztői ellen. A szabadelvű Pest megye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács, s a radikális Nyáry Pál nem restellte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez lévén a cenzúra idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb részleteivel megismerkednünk. Az 1839-i Athenaeum első félévi 7. számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából Változások a pesti magyar színháznál cím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról, s azt Nyáry Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásának káros voltát, s jelenti, hogy a főbb színészek közül némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, akiket igen bajos lesz pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor nem voltak valók, bár később megvalósultak, s az Athenaeum csak szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkel az új igazgató iránt. Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a bizottságnak be kellett volna érni e hírek cáfolatával, melyet az Athenaeum szívesen kiadott volna. Ahelyett a bizottsági elnök, Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis és rágalmazó cikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses cikkért, s ezt nemcsak a vallató paranccsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjukban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körüli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek.⁴¹ egyei törvényszék mindhármukat, mint a vallató parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az érdemleges rágalmi pert. Az Athenaeum szerkesztőinek Érdy volt az ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod alispán Simoncsics János tagja levén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél, s így nem lehet bíró. Mindhiában, az Athenaeum szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminckét forint bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott, s a felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.⁴²pörre s a cenzúrai önkényre céloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi bíráló tollát, s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint azelőtt; nagyrészt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonult, s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen cikket, mikor aztán a színbírálat terhe egész az Athenaeum megszűntéig, Bajza vállaira nehezült.

Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egypár régibb barátja, s néhány fiatal költő: Gaál, Vachott Sándor, Tóth Lőrinc, Erdélyi, kik az Athenaeumba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közül Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől fogva a Sebestyén téren levő "Csiga"-vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Később - mert az irodalom és művészet minden barátja szívesen láttatott - annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a vendéglő első emeletét, s egy részvényekre alapított társulatot alakítottak, mely "Egyesült, hogy egyesítsen" jelige alatt, először mint Nemzeti, majd mint Ellenzéki Kör emlékezetes szerepet játszott Pest társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke, s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége éppen alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse Pest íróit és művészeit, s neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény társulatocskából hatalmas politikai klub nőtt ki. Nőtlen ember volt, s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A kaszinó igen arisztokratikus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett, estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága. Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig; a délutáni órákban az Akadémia vagy Kisfaludy Társaság üléseibe ment, vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy vacsoráját vidám körben töltse el, s hol tölthette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy egyik legbuzgóbb apostolát. Már az feltűnt nekik, hogy Vörösmarty a budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók között, s majd mindennap megtekintette az épülőfélben levő pesti színházat, vajon mennyire haladt. Néha leült egy kőre, s a színészek körüle csoportosultak. Ez idő tájt kezdődik bővebb ismeretségük. Vörösmarty becsülte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta éppen oly elhagyatva és ernyedetlenül küzdenek a nemzeti míveltség ügyében; szerette bennük azt a jókedvű humort, melyet se a sors mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni, s örömest hallgatta tréfáikat s tarka életük rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal viseltetett a tehetségesebb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusok volt, de nem szigorú, inkább bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától. Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami atyai. A szerény és tartózkodó Vörösmartyból szelíden komoly férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig elvonult költő inkább vegyült emberek közé, s örömestebb mulatott.

A "Csiga"-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét korlátozta az idősebbek tekintélye, egypár igen is komoly író nehézkességét magával ragadta az általános jókedv. Lassanként ügyvédek, orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt, s a társalgás változatosabb lőn. Míg a Kör inkább csak írók és művészek gyűlhelye volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az Athenaeum dolgozótársai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay tőle tanulta meg az ikes igéket. Az ifjú írók nemegyszer kérték véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napi kérdései megvitattak, s folyamatban levő polémiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egypár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai elbeszélő volt, s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha rendkívül jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvenc népdalát: Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irigylik a bajuszomat kezdetűeket. Azonban adomái- és népdalainál is többet tartott szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velük asztaltársait, kik szintén dicsérték, s nem merték bevallani, hogy biz azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta szöllőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A Kör törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, amelyekből Vörösmarty sohasem maradt ki. Foton neki magának is volt szöllője, amelyet gróf Károlyi Istvántól még akkor vett, amikor Fáy András és Ferenczy szobrász a magukét, s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házigazda egész 1848-ig mindig megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándult ki ide, akik nagyobbrészt a Kör törzstagjai s egyszersmind Fáynak részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferenc is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé tartozott, s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után egymást érte a sok szellemes tószt, adoma és tréfa. Néha a költők közül valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése, ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor eldalolta a Bort ittam én, boros vagyok kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt, s azt énekelje. Toldy fontoskodva sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lírájában még mindig hiányzik az úgynevezett "geselliges Lied", a műveltebb víg társaságok dala, Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után múlt, s a várt dal még mind nem készült el. Azonban 1842-ben csakugyan megírta az ígért bordalt, s örvendett, hogy meglepheti vele barátait. Először Deák Ferencnek olvasta fel, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedvéért rándultak ki a Kör törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték magukkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, amelyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontját s az egész társaság egy néma csoportozatban kísérje arc- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt a Zsigmond király, akit felültettek egy improvizált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és közönségnek egyszemélyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a harminckét nemes élén, s arc- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál

De a tömegnek ajkain

Kél lázadó moraj.

zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak, s kergetni kezdték Szigligeti őfelségét.

Egyszóval Vörösmarty a Körben pihente ki a nap fáradalmait. Tisztelői közül némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást. Magyarország első költőjének nem illik egy kis vendéglőben színészek és írócskák között tölteni napjait, Pest első szalonjaiban volna helye. De hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasabb szellemű előkelő családoknál is a nők kedvéért németül vagy franciául folyt a társalgás, s éppen a nők ismerték legkevésbé a magyar irodalmat. S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi világfias? Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó vendége lenni. Tudta, hogy az arisztokrácia azt becsüli legkevésbé, ki körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasabb, mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játsszék. Jó helyt volt ő a "Csiga"-vendéglőben s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval, s mindkettőt a főváros honorácior- és polgárosztályával. A Nemzeti Kör lassanként központja lőn a főváros középosztályának és sokat tőn az irodalom és művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére. 1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak, már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely Pesti Kör nevet vett föl. 1846-ban Teleki László gróf és Vörösmarty elnöksége alatt mint Ellenzéki Kör egyesült a két társulat, s valóságos politikai klub lőn, mely feladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a cenzúra bilincseitől ment, s külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben Ellenőr cím alatt Lipcsében meg is jelent. Vörösmarty a Körben szokta elszavalni a cenzúrától kitörült költeményeit, melyek aztán az Ellenőrben nyomattak ki. Íme mivé lőn a vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.

11

Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. 

Széchenyi hatása Vörösmartyra. 

A magyar hazafi líra jellemzése. 

A Szózat és más hazafi ódák.

A magyar költészet és az ellenzék. 

Párhuzam Berzsenyi és Vörösmarty közt.

Újabb lírai költemények. 

Csajághy Laura. 

Költői beszélykék. 

Szép Ilonka

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás történt. Harmincadik évében az Akadémiában elérte mindazt, amit elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte meg az Akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), Marót bánnal (1838), újabb munkái gyűjteményével (1840), a két első esetben megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy János között, az utolsóban megosztatlanul adatott ki; egyszer drámai pályadíjt nyert Vérnászszal (1833).⁴³yven éves koráig kivívta a legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között, hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében: először 1839-ben Losoncon, egyik vidéki kirándulása alkalmával; másodszor 1841-ben Pesten, neve napján; harmadszor 1845-ben Kolozsvárott és Debrecenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért haza. Pesten egyéb iránt neve napjának előestéjén nemegyszer gyülekeztek a jurátusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai ötszáz forint volt biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak, az Auróra és Athenaeum tiszta jövedelmének osztaléka, s az a csip-csup befolyó, s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak 1840-ben önmaga által kiadott gyűjteményéből kapott. Ez években egyre-másra fölmehetett évi jövedelme nyolcszáz-kilencszáz pengő-forintra.

Amint 1833-1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső viszonyai is, de bensőképp egészen átélte a magyar politikai élet fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét, közjogát; 1823-ban még mint jurátus majdnem lázas részvéttel kísérte a megtámadt alkotmány védelmét, s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. Zalán futása költői kifejezése volt az 1825-i országgyűlés hangulatának, s költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindult nemzeti mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával, s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830-i francia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe, s adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte, szorgalmas olvasója lőn egypár külföldi német lapnak, s kedvenc olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok. De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket éppen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt. Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék kultuszával vegyült, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordult, s hinni kezdett a jövőben. A küzdelem célja immár nemcsak az alkotmány védelme volt, több kifejtésénél is, egy nemzet megújhodása. Vörösmarty nem lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel, s barátai vagy jó ismerősei voltak a legkitűnőbb politikai nevezetességek. Mint politikai író sem kívánt szerepelni, de lírája folyvást hol előharcosa, hol kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte befejezését. Lelkesülést nyerve tőle, s árasztva vissza reá, a magyar hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott. Szózata milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vággyá, erős törekvéssé.

A magyar líra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet líráján sem rezdült meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkül. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért, s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk? De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben eleitől fogva a líra volt kedvenc, néha kizárólagos formája. A lírában kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye, kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.

Legrégibb lírai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők visszhangjai, a katolicizmus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi kultusz tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a Peer-Kódex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint aki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomorítója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban, vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót a Peer-Kódex éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szentháromság szolgáját, Szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik, Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesül a magyar hazafi, Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantizmus megrontja mind a hit, mind a hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugatról, s a magyar birodalom darabokra szakad. A katolikus a német, a protestáns a török párt, de szíve mélyén mindenik magyar, s mindkettőt vallásos és hazafiúi indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katolikus szerint a régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI. századbeli katolikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A katolikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját, mely az új hit és erkölcsi elfajulás miatt bünteti a magyart. Farkas András, a protestáns költő (1538), a Zsidó és magyar nemzetről című költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel, szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását.

Mindkét részen önszenvedéséből s az ótestamentumból meríti lelkesülését a magyar hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát, a babiloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi líránk, mely folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katolikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.⁴⁴ Zendül ugyan néha bennük az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott hazán kesereg, bosszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy állandó refrainje:

Ne higy, magyar, a németnek,

Akármivel hitegetnek.

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb, mint a nemzeti szenvedés rapszódiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett, mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten kegyelmétől várna mindent. Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész máig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos lelkesülését, büszke kétségbeesését, harcias siralmát, mint e dallam, melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett, s mely végre megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagyúr kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, amint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokonelemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosul a kuruc világ emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly jól illettek a harcias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei kibújdosnak vagy a szatmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik, s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhül.

Jaj már minékünk, magyar nemzetnek,

Kik feltámadtunk, rebeliseknek.

Nagy pipájú,

Kevés dohányú magyar nemzetnek.

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kurucok, s amint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi dalok is. Egyszóval elnémul a nemzet és költészete egyaránt, s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harci dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dinasztikus hűség visszhangjai, s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos Kalapos király című költeménye⁴⁵ egész eréllyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind nemzeti visszahatást.

Az 1790-i országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lírát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendül az örök emberi jogok eszméje is. Bessenyei, aki a nemzeti irodalom fölélesztése mellett a francia enciklopédisták tanait is hirdette, követőkre talál. Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesül, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész költeményben üdvözli a francia forradalmat, s üldözést szenved. A fiatal költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a francia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek: harci dalokat harsogtat a francia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar lírát, de nemigen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája, melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt Hamlet fordításához, a magyar korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok emléke alatt írta Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe című költeményeit is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a cenzúra szigora, melytől csak az országgyűlési vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790-1811-i országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lírája. A római hazafiság eszménye lebeg előttök, s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merül az önérzet és remény. A nemesi fölkelés kudarca széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbé kifejteni, s erkölcsi süllyedését tehetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségük különböző, s hangjuk nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indult magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembeállítja dicső múltját nyomorú jelenével, s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egy derültebb pillanatjuk, de a reménytelenség lírájuk igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jólesik neki, hogy ő még érezheti s néhány rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, A magyarokhoz, a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy filozóf megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babilon. Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák Chorusának hangja, mely megzendül koronként a nemezis csapásai alatt haldokló hős fölött. Zrínyi első énekében keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet s csak árnyát találja. Zrínyi második énekében kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét, s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nemcsak Kölcseyben, hanem az egész magyar lírában. Himnuszában, melyet 1823-ban írt, megbűnhődte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár. Zrínyi második énekében jövendőjével bűnhődik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lírában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól, s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők visszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly Rákosi szántója, Bajza Sóhajtása mind e régi hangulat új változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt Zalán futásában is az elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosul, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőben. A magyar költészet annyira beleélte magát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka, se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi-érzést, s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-i kormányrendeletek, melyek nyíltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte süllyedését, vívott jogaiért, de éppen úgy nem-volt mély hite jövőjében, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi Hitele (1830).

Széchenyi, mind első, mind utolsó röpiratában éppen úgy államférfiú, mint költő, vates, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. Amit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn. Programmtöredéke (1847) elhangzott; senki sem hitte jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, amit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról, s éppen annak a szavára, ki azt először lehelte belé. Midőn Széchenyi Hitelében az európai új eszméket hirdetve, s alakító erejüktől várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, felindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőképp, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformátort, az izgatót, s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők éppen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lírájuk nem volt oly vakmerész, és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttük oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty Szózata fejezett ki legerőteljesebben, s emelt tisztább lelkesüléssé.

A Szózat mindenre hivatkozik, ami újjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk, s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lírát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a kereszténységnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harcát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temetkezés felett egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett, s mennyire uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta líránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katolicizmus és protestantizmus eszméit, megvált az európai szolidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniuk a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült meg ajkán, s az kíséri folyvást minden ünnepélyesebb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafi lírájának, s vannak művek, melyek esztétikai tekintetben felülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal ditirambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, célt nem ér, s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva.

A Szózaton kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től fogva majd mindenikben van valami a Szózat szelleméből. Mintegy kórust képeznek körüle. Az V. Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a kórust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar szól belőle, ki a hódolat és öröm percében sem titkolja fájdalmát. Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő epigrammáiban. A Liszt Ferenchez írt ódában a nemzeti fájdalom és önérzet, emlék és remény olvadnak össze, éppen mint a Szózatban. Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja, s a múlton csüngve jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját, minőket maga szokott zengeni. A Sors és a magyar ember humoros allegóriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A megifjult magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve vérével esküszik megváltani: éljen vagy vesszen. A jövendő jobb kor vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az Úri hölgyhöz írt ódában bár erősebb a költő felindulása a nemzetiségükből kivetkőzött magyar hölgyek ellen, mint az Elhagyott anyában, melynek szintén ez a tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A Gondolatok a könyvtárban bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még Amerikában is, mely éppen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje. Kétségbeesett bölcsessége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében, hogy a süllyedésből kivívja magát.

A Honszeretet és Honfi című költeményeiben a rendületlen hazafi hűséget énekli meg, a Deák Ferenchez írtban pedig az önzés és nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább megtestesítve. Himnuszában a királyok és nemzetek istenéhez fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A Fóti dalt szintén a hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl a jókedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így bor mellett 1848 előtt. E verssor: A legelső magyar ember a király egész közmondássá lett, s Éjszak rémes árnyai, melyeket egyik versszak emleget, mi hamar átnyúltak a Kárpátokon. A Jóslat refrénje Kölcseynek e sora: de néked élni kell, ó hon! A költő érzi a kedvezőtlen viszonyokat, de nem csügged. Mit csinálunk című költeményében a gúnyt önbizalom mérsékli, s minden versszak serkentésen végződik. De vannak sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar jövőjét sejtené a feltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű halálról álmodoznék. A Hontalan, az Élő szobor, az Elveszett ország mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a Szózat balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az Emberek című költeménye legsötétebb. Az 1846-i galíciai lázadás hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe süllyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép butasága, az ész és rosszakarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik reményeinek. Az Országháza a kimerült türelem haragja. A Mi baj című gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait leplezi föl. Mintha Pest megye 1847-i követ-utasítását olvasnók, költői oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata az 1846-47-i években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól, vagy új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi kormány, s az ellenzék, vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta kielégíteni, s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem közvetlen összeütközését feltartóztatni, s rendszere alig lehetett több, mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még kevésbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti és költői lelkesülés forrása. Éppen úgy ragaszkodott a dinasztiához, mint az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt legitim és szabadelvű, konzervatív és reformer, s mindenek felett s mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre, kifejtője. A tényleges állapot nagyrészt ellenkezvén a törvényessel, ez utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedüli képviselőjévé vált.

Íme az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott. Éppen azért ellenzékisége nem hozta szükségesképp magával, hogy politikai vagy éppen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara. A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint költő úgyszólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte Zalán futását, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a Szózatot, a Honszeretetet mintha Deák sugalmazta volna, az Országházán Kossuth heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az ellenzék minden fázisát, s e korszaknak úgyszólva költői megtestesülése. 1848-ban éppen úgy elnémul, mint a régi ellenzék. A politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lírája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki ennek éppen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak. Berzsenyi specifikusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztük mégis nem annyira tehetségükben, mint szellemökben rejlik. Mindkettőben megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicizmusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel fel, sokhoz hozzányúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét, s a klasszikai óda egyszerű, tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála; kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint amennyire képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja, szikláról sziklára, s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély, s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tükröződik, melyben az ellentétek vegyülete és fantasztikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mindebből majd semmi sincs Berzsenyiben, emellett egyhangúbb, míg Vörösmarty változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév, Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A Liszt Ferenchez írt ódában van valami Liszt viharos zongorajátékából, az Élő szoborban az elfojtott kín lázas kitörése éppen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi képein a plasztikaiság uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet. Mint erényeikben, úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt, Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az Országháza című költemény első sora: A hazának nincsen háza, a hazáról úgy szól, mint személyről, s már a második sor: Mert fiainak nem hazája mint tárgyat emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: Vaseszével, jégszívével fölmerül a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl, s néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben. Általában lírája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egypár népies zsánerképben nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben is. Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz, Pipiske a humornak mind új hangjai a magyar költészetben, az enyelgés, gúny, szeszély hol erősebb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitűnőbb e fajta költeményei között a Tóth deák dala. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák nyomora és kimeríthetetlen jókedve, eszményies bölcsessége s igen is gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos emelkedést változatos refrén kíséri, míg végre a bezáró versszak mindent elmond, amit még mondani lehet. A Fóti dal szintén nevezetes mozzanat líránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg, s mintegy felbátorította Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai bordalaiban sok a mámor, Bajza híres Borénekében nagy józanság s némi feszesség uralkodik. A Fóti dalban eltűn a fesz, a mámor szeszélye ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé. Igen kitűnő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának összhangját. Vörösmarty költészetének fantasztikus hajlama, melyet már eposzaiban észrevehetni, mely Csongor és Tündéjében annyi bájjal jelen meg, most már lírájában is több nyomot hagy. A Madárhangok, Mese a rózsabimbórul máig is majdnem versenytárs nélkül állanak költészetünkben.

Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni észre. A dalhang túlnyomóbb bennük, mint a régiebbekben, s köztük a Kis leány baja a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty líráján valaha megzendült.

Azonban 1833-1841-ig se szívében, se költészetében nem lángol a szerelem valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egypár bús dalra hangolja, mint az Elhaló szerelem, Késő vágy, de ritkán szól a maga nevében. A Kis leány baja, a Jegyes sírja, a Megcsalt leány, a női szív ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol sem adja át magát erősebb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint az Idához és Ő című költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A Szép hajadon, M. szemei, Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind ilynemű élmények szüleményei. A Melyik jobb, Búcsú, F. E. emlékkönyvébe csak a részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra líráján a valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjúvágyban ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesül, de mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz, Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőül vett. Nem mindenik fölibe írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szíve, költészete éppen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkózottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is. Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív fel-feldobogott a boldogság néhány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű ragaszkodás, mellyel néhány kitűnő férfiú csüngött rajta, a dicsőség, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát. Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt szívében, s nem aludt ki. Késő vágy című költeménye e hangulat kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában, s úgy hiszi, az ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte napjait, amint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta, nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószínű, hogy ha a körülmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében, elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty utolsó szerelme éppen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de éppen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkózott szív megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét felajánlja, mit bírhat, s elfogadva vagy visszautasítva, többé nem tartja magáénak. Vörösmarty még egyszer megifjult, mintha visszatértek volna elveszett évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevüket, de oly élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére, Bajzáné látogatására jött Pestre Komárom megyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával, s nála kosztozott. Úgyszólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. Amint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett, s fekete atilláját vette föl. A leány megzavarodott, restellte, szégyellte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebédidő alatt elfogult volt, s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedéllyé vált. Laurának érdekes arca volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely éppen oly távol volt a kacérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is, bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jóindulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1841-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak oly különösnek tetszett Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga felett. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá, s legkevésbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és legényes vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt, s a Merengőhöz című híres költeményét írta hozzá, mely éppen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. Vörösmarty, mintegy kímélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe nicht fern sein - mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; a Merengőhöz című még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843 márciusában Csepen, Komárom megyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a felindulás, melyet felköltött, folyvást élt a menyasszony, az özvegy szívében. "Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?" - mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedveért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatvánnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több - egy sír választotta el, s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjukra. A menyegző 1843. máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban, mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedül találta az ő bálványzott tanulótársát. "Boldog házaséletének szemlélése - írja jegyzetei közt - ösztönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem."

Vörösmarty házasságával éppen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi lírája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egypár kitűnő zsánerkép, mint a Szegény asszony könyve, s egy balladanemű költeménye: a Hős sírja, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői beszélykékhez fordult, e lírikó-epikai műfajhoz, mely annyira megegyezett epikai tehetsége lírai hajlamaival. Számra nézve mintegy tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és formában. Kemény Simon tárgya történelmi, az Ősz bajnoké mondai, az Özvegy a jelen életből van véve, a Rabló szintén, de idegen égalj alatt játszik, s mindkettőn érzik a francia romantika hatása. Csik Ferke és a Katona a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A Hű lovagban a német romantikához hajlik, amennyiben túlnyomó benne az érzelmesség. A sors és a magyar ember és az Árvízi hajós allegóriák, amaz humoros, ez ódai felindulás szüleménye. A Szent ember erkölcs- és lélektani tanulmány, a Túlvilági kép fantasztikus álmok rajza. Legkitűnőbb köztük Szép Ilonka, mely éppen úgy felülmúlja társait, mint nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a Két szomszédvár. A többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy éppen hibát. Például az Özvegy meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem elég erős; Kemény Simonban inkább a részletek szépek, mint az egész; Csik Ferke második részében a lelkiismeret furdalása művészien van festve, de első része kissé homályos; a Túlvilági képen talán igen is érzik a testi láz.

Szép Ilonka ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elégiai bája összehangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, mitől másutt nehezen tud menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen vadászat unalmában mintegy önkéntelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanul csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, bosszús kifakadása, hogy Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz szemrehányást, de akit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza célja szerint. Egypár vonás, s már az egész alakot képzeljük, egypár szó, s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. Kiválón sikerült a beszélyke második és harmadik szakasza, mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: Vagy vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll, nem elég naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körül forgolódó leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsúzó vendégnek csak annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni hozzánk, jó vadász, ha meg nem látogatnánk! s azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának keresztelteté, hogy mintegy örökségül hagyja neki költői dicsősége egyik sugarát, a legbájosabb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.

12

Vörösmarty anyagi körülményei. 

Politikai érdekeltsége és pártállása. 

A márciusi napok 1848-ban. 

Képviselővé választatik. 

Petőfi támadása. 

Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. 

A forradalom és Debrecen. 

A kegyelmi szék bírájává neveztetik ki. 

Bujdosása a világosi napok után. 

Pestre jő: kegyelmet nyer. 

Baracskára, majd Nyékre vonul. 

Lear királyt fordítja, s néhány költeményt ír. 

A Vén cigány. 

Betegeskedése, halála és temetése

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy Czillei és a Hunyadiak című régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy trilógiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lírai műveken dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843 végén az Athenaeum megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen visszavonult, s az Életképek, Honderű és Pesti Divatlap című szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de az, bár őt fizették legjobban, alig ment egypár száz forintra. Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái tiszteletdíjával, 2600 forinttal, kezdett mint nős ember az élethez, de az egypár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a helytartótanács megbízását a középtanodák számára készítendő nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, két maradványtelket ajándékozott neki, melyeket később visszaváltott tőle évenként egész haláláig fizetendő 500 forint díjában. Vörösmarty családját minél több kényelemben szerette volna részesíteni, s óhajtotta, hogy halála után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy János testvére közelében és segélyével, ki igen kitűnő gazdatiszt volt, béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura húzódva, részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félre tehet évenként egypár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve. Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét, barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá, s bekopogtatott ajtaján a vándor-színész Petőfi is, akihez egész részvéttel fordult. A Pesten átutazó lelkesebb ifjak híven fölkeresték, hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt, s a társaságokban nők és férfiak ostromolták, hogy írjon egy pár verssort emlékkönyvükbe. Néhány hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit és kinek. Nem ritkán bosszankodott is némely tisztelőjére. Egy ily tisztelőjétől legjobb barátja Deák Ferenc mentette meg, midőn 1845-ben vele báró Wesselényi látogatására, Erdélybe utazott. Útközben Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjokhoz, s ott töltöttek egypár napot, s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap is hozzájuk csatlakozott, s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az egész társaságot, hogy legyen szerencséje egypár percre, míg megnyugosznak. Bementek, s ott ültek mintegy negyedóráig. Hazaindulásukkor előáll a tiszteletes úr s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy emlékül írjanak neki egypár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát neki ma egypár disztihont kell írni. "Szívesen" - mondta Deák egész jókedvvel; leült és írt amint következik: "Alulírt: több vármegyék táblabírája, bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván vadászott, s egy lövésre hét szalonkát ejtett el." Ezzel átnyújtotta a tollat Vörösmartynak, aki azt vontatva vette át, s ült le az íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák sorait, felvidult s egészen megkönnyülve ezt írta alája: "A fennebbieket én alulírt is bizonyítom, azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem hét szalonkát, hanem hét lövésre egyet." A jó tiszteletes, aki Deáktól valamely politikai bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házigazda mindjárt megérkezésük után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor, s Vörösmarty elébe tétetett egy palackot saját terméséből. "No, kóstold meg" - biztatá. Vörösmarty megkóstolta s egész komoly arccal ezt mondta reá: "Víznek zavaros, bornak gyönge."

Mint házas alig egypárszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon és rendesen csak a Körben töltött naponként egypár órát, hogy hírlapokat olvasson, és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel kísérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltséget mutatja az is, hogy 1841-ben az Athenaeumba bírálatot írt Széchenyi Kelet Népéről, belevegyült a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jólesett neki, hogy cikke figyelmet ébreszt.

E cikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk benne olynemű analízist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt, nemes érzelmet, szerény tartózkodást, s mindenekfelett hazafiaságot, melybe nem vegyül se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt vádját, hogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta alaposnak, mint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de tiszteletre méltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét. Mindig kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól Széchenyiről, mi annál feltűnőbb, mert igenis arisztokratikus modora és szarkazmusai miatt nemigen rokonszenvezett egyéniségével. Cikkében a tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő szavaira tesz megjegyzést: "Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere, s megesik sok szív." Ferenczy szobrászbarátja volt, s maga is némi szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre Széchenyi céloz. E gúny rosszulesett neki, nemcsak azért, mert közelről érdekelte, hanem mert, amint mondja, egy leverő szó Széchenyi ajkáról képes a különben sem igen tartós részvétet megsemmisíteni. Nem védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar arisztokráciától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket Ferenczynél kitűnőbb szobrászok faragtak, s nem kell-e kimennünk Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fő vádja ellen, de azért nem föltétlen híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja mindinkább javul, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, melyeket már kezd levetkőzni s ezt főleg a Kelet Népének köszönhetni. Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért, de mindig az általános elvek álláspontján maradt. Amily erősek voltak itt meggyőződései, éppen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban. A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános elvekben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy ügyet szolgált; az 1848-i országgyűlésen mint képviselő a miniszteri párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha teljes mértékben bírta hajlamát, mert éppen úgy aggódott a veszélyben forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában. Hajlott a demokráciához, anélkül hogy egészen demokrata lett volna, nem ijedt vissza a forradalomtól, de sohasem tudott valóságos forradalmi emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de nem kíván vezérük lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem lép ki szerény visszavonultságából s nincs elég becsvágya, hogy hazája szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848-i nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, amiért a nemzet oly régóta küzd, s amit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A márciusi napokban majdnem egész nap a Körben lehetett látni azon férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni igyekeztek. Egy szép költeménnyel üdvözölte a felszabadult sajtót, s túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban kisebbik fia, Mihály, meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a halottat, s búcsúztatóul elkezdte szavalni a Kis gyermek halálára című költeményét, reáborult a koporsóra, és keservesen sírt. "A különben erős férfiú szemei könyözönben úsztak - úgymond Czuczor - s vigasztalásomat nyakamba borulva fogadta." Garay és Petőfi szintén jelen voltak; ők kísérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát, s temették el a kisfiú tetemét a Kisfaludy sírja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nem sokáig tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle, s visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós báró a Körben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott beszédet, s a haza védelme végett önkéntes zászlóaljak alakítására szólította föl a minisztériumot és nemzetét, addig is, míg az országgyűlés megnyílhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett s osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egypár hónap múlva, midőn az idők nehezülni kezdtek, a Pesti Hírlapban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, ami Wesselényi beszédéé s refrénje harci riadó:

A síkra magyarok,

Fegyvert ragadjatok!

Hazánkat újra meg kell váltani.

E drága föld színét

Borítsák szerte-szét

A pártütőknek véres csontjai!

Néhány politikai cikket is írt a Pesti Hírlapba s a Pesti Divatlapban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi német polgárság egy része annyira üldözött. E cikkek is csak általánosságok, s nem vágnak a sajátképpi politika körébe. A politikai nagy mozgalom, mely már a forradalom csíráit hordozta méhében, egészen kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette sem politikai íróvá, se szónokká. Fölhagyott Lear király fordításával, melybe 1847 végén kezdett, midőn Petőfivel és Arannyal szövetségre lépett Shakespeare nevezetesebb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848 márciusától egész 1849 végéig a fenn említett két költeményen kívül nem írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei. A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy éppen politikai költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények költészetének átadni magát; amaz csak félénkségét, kishitűséget terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész vágyakat. A néma költő magában emésztődött, mintegy hánykódva Deák aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter; ez ellenzéki szónok, majd tábornok; amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények szerint, még a pesti országgyűlés megnyitása előtt, s még inkább folyama alatt. Néha titkos rokonszenvvel kísérte az ellenzék magatartását; ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé ragadták, de nyíltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész fennállásáig, a Batthyány-minisztériumot támogatta, mert lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a kockáztatás bélyegét hordotta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak; rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely most a kormányon ült.

A kormány szívesen látta pártján a Szózat költőjét, örömest adott volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, mellyel Eötvös báró, a kultuszminiszter, megkínálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya. Nem szerepelni kívánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint hazafi lírája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is választották, s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrog megye almási kerületében.

Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el s Almáson új választás hirdettetett ki. "A június 19-én 9 órakor megnyílt gyűlésben - mond a választási jegyzőkönyv - a választási elnök (Kovácsics Antal) az összegyűlt számos választókat mindenekelőtt az isméti választás okáról értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevők egyhangúlag Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan a kikiáltott iránti akaratukat s bizodalmukat kijelentették: ekként Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízó levél gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által (Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett."

Vörösmarty a képviselőház leghallgatabb tagja volt, éppen mint Newton az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debrecenben, sem Szegeden. Nem volt szónok, s csak a Körben és Akadémiában tartott néha beszédet. Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben irtózott szólani. Losoncon és Kolozsvárott, midőn fáklyás zenével tisztelték meg, csak egypár szóval fejezte ki köszönetét. Még az annyira megszokott akadémiai gyűlésekben is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét, az egész országgyűlés alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény elvonultságában sem kerülhette az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrainje ez: Nem én tépem le homlokodról, magad téped le a babért. E támadásra alkalmat a hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjukban, a régi tisztek és német vezényszó alatt, s csak az újonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harc sikertelenségét is nekik tulajdonította, s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A minisztérium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt, s nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az országgyűlés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár, amint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban forradalomról álmodozott s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb demokrácia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott s Kossuth iránt éppen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta föl: úgy vált a hazafiúi költészet egészen forradalmivá. E költészetnek Petőfi volt képviselője. Dalai kísérték és megelőzték az eseményeket, s átzúgtak a gyűlések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el egymástól a költőket, ami az államférfiakat.

Petőfit rendkívül felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat, s még inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben nem fog a kormánnyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de nem tudták felvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájuk, szerkesztőtársa Jókai ellenére is kiadta azt az Életképekben, sőt midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele, s megvált a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta, azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla mondani, hogy megtagadta múltját és Szózata már érthetetlen. Vörösmartyra nagyon kedvetlenül hatott az egész. Sértve érezte hazafi becsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy mozgalmas időkben, ha egyszer megindul, bőven tenyész a gyanúsítás. Fájt, hogy éppen Petőfi lép föl ellene, kit mindig pártolt és szeretett. Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette, s kereste a támadás alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet nem sértett meg, s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak alkalmazása körül forgott. Azonban felindulását nem palástolhatta. Cikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek ítéletének. "Nem fogják-e méltóan mondani - folytatja - hogy Petőfi Vörösmartytól, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla kárhoztatását kimondani. Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat." S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol cikkéhez, jó tanácsképp, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de szerény, bírónak még kicsiny, küzdjön, munkáljon s várja el ítéletét.⁴⁶

Vörösmartynak a vita főpontjában igaza volt, de felindulásában feledte, hogy Petőfi többször szólt róla, s oly tisztelettel és szeretettel, mint senkiről. "Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben, februárban - írja Petőfi 1847-ben Kerényihez intézett Úti leveleiben, melyek a Hazánkban jelentek meg⁴⁷ - kopott ruhában egypár húszassal s egy kötet verssel... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty." Mint költőt is nem egyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III. Richardja bírálatában (1847) nagyobb lírikusnak ítéli Hugo Victornál.⁴⁸ Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és szeretete jeléül. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a tisztelet s éppen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzá csatolt jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elítélése neki nagy áldozat, melyet szíve tesz elveiért. Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott, s nem vette észre, hogy Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződéseinek kultusza, melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty felszólalására. Többé nem vitatta Vörösmarty hazafi- vagy hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy éppen megvetésnek hitt. Ő is éppen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét, mint ez az ő költeménye indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e kérdésével: kicsoda mondja: én elítéllek? Petőfi, kit? Vörösmartyt; valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott Vörösmarty csak arra célzott, hogy egy fiatal ember merészkedik őt oly könnyedén elítélni, őt, ki huszonöt év óta szolgálja hazáját, s a nemzetiség és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A hazafi-önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily érzékeny, és másfelől nemegyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nemhogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét. Felindulásukban mindketten félreértették egymást, s éppen abban a pontban, mely leginkább fájt szívüknek.

E polémia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt némelyek máig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polémiájuk, se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt, mint költőt, Úti leveleinek több helye mutatja, sőt maga az ellene írt költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt vallja be: én nem tudom elhomályosítani dicsőségedet, magad homályosítod el. Petőfi e polémia után is azzal a tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem akarta sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene, s annyira bízott jóindulatában, hogy midőn honvédnek állott s a csatatérre indult, azon esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjául. Vörösmarty is mindvégig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az Athenaeumban föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívüli tehetségre; 1844-ben Petőfi versei első gyűjteményének kiadását ő eszközölte ki a Körben; János vitéznek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő alapította meg jóhírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a közönséget, s mint lírikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt némelyek azt tartották, hogy felül is múlta. Petőfi ellenségei azt terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe jutván, elpanaszolta férjének. "Hadd múljon felül mielőbb - jegyzé meg Vörösmarty - nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője." Nagyobb lelkű volt, mintsem irigy lehessen. Elismerte Petőfi zsenialitását, s bár ez új líra az övével némely pontban ellentétben állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek, melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind bensőleg szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a nemzetiesebb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany 1845-ben az Elveszett alkotmány (előbb Rák Bende) című komikai eposzával pályázott a Kisfaludy Társaság költői díjára, mint teljesen ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt, s megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta Vörösmartynak, mint egyik pályabírónak, következő ítélete: "A beküldött komikai költeményekben több a szatíra és didaxis, mint a komikum, s a nyelv és verselés olynemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben gazdag s nem költőietlen a Rák Bende című, melyet, mint a többi közt legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.”⁴⁹ Arany érezte, hogy Vörösmartynak igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették szunnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő s megírta Toldiját, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty versenytársait, Petőfit, a lírikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezültek. Vörösmartyt kerülte a múzsa, többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A forradalom kikerülhetetlennek látszott. Akik féltek tőle és kikerülni igyekezték, akik gyűlölték és el akarták nyomni, éppen úgy munkáltak előidézésén, mint akik óhajtották és előkészítették. A belesodrott nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenül megadni magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden habozás nélkül követte az országgyűlést Debrecenbe, s magával vitte családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és Szózatának reményei és balsejtelmei visszhangoztak lelkén. A huszonöt éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott, s a puhaság fertőjébe süllyedt nemzetét siratta, hazafi-erényről zengett, melynek csak emléke élt már: s íme a negyvennyolc éves férfiú betelni látta ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi-föláldozás nagy tettei mintegy újjászülettek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és elfordult tőlük. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járult még a sok nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s méginkább a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merült, máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonult családjába, de a kormány egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az országgyűlési klubok lármáiba ragadták.

Debrecenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fenntartotta régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjuknak nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty, valamint a Perczel testvéréé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt. Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debrecenbe jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt, s Magyarország nagy jövőjéről, Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl, és sarkallta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később martalékául esett. De erőt vett magán s a forradalom izgalmai, melyek fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába süllyedjen.

Az 1849. ápril 14-i végzés után, mely az uralkodóházat trónjától megfosztotta, s kimondotta Magyarország teljes függetlenségét, a kormányban változás történt; Magyarország élére egy kormányzó állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némiképp korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit, az igazságügyminiszter előterjesztésére, ő nevezte ki. Vörösmarty is kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. "Hivatalosan értesítem önt - írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten, 1849. jún. 15-én - hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi jún. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi minisztérium értesíttetett." "Tehát mégis van egy hivatal - mondá Vörösmarty nejének - melyet el lehet és el kell fogadnom." Elfogadta mint oly hivatalt, mely nem annyira szakismeretet kíván, mint becsületet és lelkiismeretességet. Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadnia hazafi és emberi kötelességből, mert talán igazságtalanságokat akadályozhat meg, s mindenesetre korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első esetben a pártok szenvedélye támadhat ellene, mert igen mérsékelt, a másodikban a győzők fogják üldözni, mint tagját egy oly törvényszéknek, mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott. A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt, s Vörösmarty - mint mondják - ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása júliusban Pest elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha sohasem térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi katasztrófa után vele menekült Nagyváradra s onnan Szatmár megyébe. A két költő négy hónapig bujdosott és rejtőzött e távoleső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a szabad ég alatt is, egypárszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök, s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: Nos patriam fugimus, melyeket Vörösmarty irónnal karcolt emlékül reá. Gebén, Csanády Jánosnál, mintegy három hétig mulattak; itt írta Vörösmarty Emlékkönyvbe című költeményét, mely oly híven kifejezi kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett egyik kisleányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is. Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével találkozni, már majdnem egészen ősz volt és gyöngélkedő. Neje és barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy, és följelenti magát a katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni kezdett. Kikérdezték, és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú helytartójától, több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850 tavaszán egy házat, egypár hold földet és Kajászószentpéter határában egy szöllőt vett haszonbérbe. Egészen 1853 tavaszáig lakott itt, mikor aztán szülőföldjére, Nyékre költözött, szintén mint bérlő. Életének ez öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás súlyosult reá szellemi és anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe süllyedt s lelki és testi betegsége egymást táplálták. Költségkímélésből költözött falura, s úgy hitte, nincs többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő 500 forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbehozza, gyermekeit neveltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és gyermekei, kiket úgy szeretett, s kik annyira boldogították, élő vádként tűntek föl előtte. Nem tehet értük semmit, nem hagyhat reájuk semmit. Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni, írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, amit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye fel volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjászülte a magyart, s íme mindez összedűlve, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szívének s bár hazafiúi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját s bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak hitte, s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szöllészetnek élt; dinnyét és dohányt termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerülte a társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az Akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból, s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. Ablakából odalátott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak; azóta negyven év telt el, s a tíz éves gyermek mint megtört férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán derült fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egypárszor Deák Ferenc is meglátogatta; legkedvesebb barátja látására fölelevenedni látszott régi kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasüllyedt búskomolyságába. Végre írni kezdett. Elővette Lear királyt, melynek fordításába még 1847-ben belefogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A Nemzeti Könyvtár kiadói Shakespeare egypár drámája fordításával bízták meg, tiszteletdíját is előlegezték, mit leróni igyekezett. Lear királyt be is végezte, de ez nem oly sikerült fordítás, mint Julius Caesar, melyet szintén Shakespeare-ből jobb napjaiban fordított. Romeo és Júliába is belekezdett, de csak egypár jelenetét fordíthatta le. Mindinkább betegeskedett. Vértolulások támadták meg mellét és agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélegzésben szenvedett. Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez; elhagyva a homeopathiát az allopathiához fordult. Ilyenkor több napot mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb s újabb barátjait és ismerőseit. Nemegyszer lehetett látni Keménynél és Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854-55-ben sokszor összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a mások beszédét, az irodalom most már nemigen érdekelte, a politika inkább, s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a Bach-kormány rendszabályait s az európai politika fordulatait. De hamar kifáradt, s elaludt székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot, s lassanként tüdővizenyővé fejlődött ki (oedaema pulmonum). Azonban voltak enyhébb hónapjai is, s mégegyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is. 1854-ben néhány költeményt írt, s küldött be Csengery Antalhoz, a Magyar nép könyve szerkesztőjéhez, Eötvös által, ki Velencén jártában meglátogatta. Az Ember élete, Száműzött, Emléksorok egy sírköre, Vén cigány e költemények címei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párisban. Rokonszenv és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A Vén cigányt az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyulladott, s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme, melyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát szólítja meg, ő a vén cigány, a vénülő költő. Lelkén a Szózat visszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de amelynek reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. Lesz még egyszer ünnep a világon - kiált fel - remél az európai szabadság ünnepében, s hiszi Magyarország sorsának jobbrafordulását.

Ugyanez idő tájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián könyvárussal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult, s alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrinc által. Nyomasztó pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká tett. "Adósság, tehetlenség, sánta remény, hidd el alig nevezhető életnek; - írja Tóth Lőrincnek 1854. aug. 4-ről - itt a lelkierő oszlop, melyről elpusztult a híd." Az alku nem sikerült. Vörösmarty mind nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhült, hiában használta 1855-ben a balatoni fürdőt. 1855 október vége felé a legaggasztóbb jelenségek mutatkoztak; erős rohamok jöttek reá, s két hétig feküdt. Azt hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsúznék tőle, tanácsokat adott s még egyszer ismétlé: "Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni." Azonban fellábadt, s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre, hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött, s az "Arany sas"-ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök Deák Ferenc társaságában egy kissé felvidulni látszott. Nov. 17-én költöztek át a Váci utcai 5. számú Kappel-házba. Éppen azon az emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat, hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van a halálhoz. Alig indult fel a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűtés következtében agyszélhűdés (apoplexia serosa cerebri) érte. Ölbefogva vitték föl s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget. Déli egy óra után Deák Ferenc és Kemény Zsigmond léptek a haldokló szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két órakor már hidegült tetemére borultak síró neje és gyermekei.

Temetése nov. 21-én ment véghez Kisfaludy Károly halála napján és órájában (d. u. három órakor). Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy megfagyva bár, de törve nem él nemzet e hazán. Öt sanyarú év után e temetésen lélegzett fel először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mertek megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott, s kész volt anyagi áldozatokra is.

Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc, magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százhárom ezer pengő-forint gyűlt be. A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette; szülőföldje, Fehér megye, ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke munkái, s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyobb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.

 ¹⁾ Vörösmarty Jánosnak 1865-ben hozzám írt kiadatlan levelei. Vörösmarty gyermekkora, valamint szülői rajzát leginkább a levelekből merítettem.

 ²⁾ Vörösmarty autobiográfiai jegyzetei, melyeket Zádor kérésére 1824-ben írt. Vörösmarty minden munkái Pest, 1864. XII. k. 537. lap.
³⁾ Zádor György levelezése Kazinczyval. 1813-1831. Közli Zádor Gyula, Budapest, 1886. 77. lap. Zádor György, előbb Stettner, írói néven Fenyéry Gyula. Vörösmarty egyik legrégibb barátja; meghalt 1866-ban.
⁴⁾ Sallay jegyzeteit már e munka első kiadásakor használtam. A kézirat Toldy kézirat-gyűjteményével az Akadémia birtokába került.
⁵⁾Teslér valamint Klivényi levelei is kiadatlanok. Vörösmarty fia, Béla birtokában.
 ⁶⁾ Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. XII. k. 543. lap. Összes munkái. Budapest, 1885. VIII. k. 388. lap.
 ⁷⁾ Vasárnapi Újság, 1868. 1. sz. Perczel emlékirataiból.
8) Vörösmarty minden munkái. XI. k. Pest, 1864. 545. lap. Összes munkái. Budapest, 1885. VIII. k. 390. lap.
 ⁹⁾ E költemény szintén a cenzúra miatt nem jelenhetett meg összes költeménye közt. Eredetije Vörösmarty Béla birtokában.
 ¹⁰⁾ Vasárnapi Újság. 1868. 1. sz. Perczel Mór emlékirataiból.
¹¹⁾ Vörösmarty kiadatlan levelei Zádor Györgyhöz, a Zádor-család birtokában.
 ¹²⁾ Vörösmarty levele Zádorhoz. Vörösmarty minden munkái. Pest. 1864. III. k. 279. lap. Összes munkái. Budapest, 1884. II. k. 465. lap.
 ¹³⁾ Kazinczy levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest, 1860. 209-212. lap.
¹⁴⁾ Kazinczy levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. 55. lap.
 ¹⁵⁾ Kazinczy F. és Guzmics I. közti levelezés. 1822-1831. Kiadta Gulyás Elek. Pest, 1873. 111. lap.
 ¹⁶⁾ Ugyanott, 111. lap.
¹⁷⁾ Kazinczy levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest, 1860. 88. lap.
¹⁸⁾ Ugyanott. 43. lap.
¹⁹⁾ Kazinczy és Guzmics közti levelezés. 1822-18 31. Kiadta Gulyás Elek. Pest 1873. 111. lap.
²⁰⁾ Kazinczy levelei Kis Jánoshoz. II. köt. Budán, 1842. 304., 325. lap.
 ²¹⁾ Kazinczy levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. 88. lap.
²²⁾ Bajza Toldyhoz írt kiadatlan levelei. Toldy kézirat-gyűjteményében, jelenleg az Akadémia birtokában.
²³⁾ Zádor Gy. levelezése Kazinczy Ferenccel 1823-1831. Budapest, 1886. 86. lap.
 ²⁴⁾ Teslér kiadatlan levelei Vörösmartyhoz. Vörösmarty Béla birtokában.
 ²⁵⁾ Csató Pál kiadatlan levelei, Vörösmarty Béla birtokában.
²⁶⁾ Kölcsey munkái. Pest, 1861. VIII. k. 148. lap. Új kiadás. Budapest, 1887. X. k. 32. lap.
²⁷⁾ Toldy F. Irodalmi társas köreink emlékezete. Budapesti Szemle, VIII. köt. 1875.
 ²⁸⁾ Bajza kiadatlan levelei Toldyhoz kézirat-gyűjteményeiben, jelenleg az Akadémia birtokában.
²⁹⁾ Toldy Ferenc: Esztétikai levelek Vörösmarty epikus munkáiról. Pest, 1827. Újabban Toldy összes munkái, VIII. kötet, Pest, 1874.
 ³⁰⁾ Vörösmarty összes munkái. Budapest, 1885, VIII. k. 7. lap. Jegyzetek. 361. lap
³¹⁾ Vörösmarty összes munkái. Budapest, 1885. VIII. k. 401. lap.
³²⁾ B-né emlékkönyvébe. Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. II. k. 23. lap. Összes munkái. Budapest, 1885. I. k. 176. lap.
³³⁾ Toldy Ferenc: Irodalmi társasköreink emlékezete. Budapesti Szemle, 1875. VIII. köt. 1. lap.
³⁴⁾ Bártfay naplója, a Nemzeti Múzeum kéziratai között.
³⁵⁾ Erdélyi János: Pályák és pálmák. Kiadja a Kisfaludy Társaság. 1887. 292. lap. Kemény Zsigmond tanulmányai. Pest, 1867. 339. lap.
³⁶⁾ Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Pest, 1872. II. köt. 47. lap.
³⁷⁾ Kölcsey Ferenc minden munkái. Pest, 1861. VII. köt. 199. lap. Új kiadás. Budapest, 1877. 224. lap.
³⁸⁾ Színműírók és színészek. Budapest, 1842. 215. lap.
³⁹⁾ A magyar nemzeti irodalom története. Írta: Toldy Ferenc. Pest, 1872. II. köt. 166. lap.
⁴⁰⁾ Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. XII. k. 153. lap. Összes munkái. Budapest, 1885. VI. k. 185. lap.
⁴¹⁾ Athenaeum, 1839. I. félév, 34. szám.
⁴³⁾ Nyilvánosság, névtelenség, feleletteher. Athenaeum. 1839. I. f. 14. szám
⁴⁴⁾ Érdy iratai az Érdy-család birtokában; Bártfay László naplója, a Nemzeti Múzeum kéziratai közt.
125. A m. t. társaság évkönyvei. II. és V. k., Budán. 1835-1845.
126. Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Thaly Kálmántól. Két kötet, Pest, 1872.
127. E költemény Ányosnak csak legújabb kiadásában jelent meg: Magyar könyvesház. Ányos költeményei. Budapest, 1875
128. Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. II. kötet, 308. lap.
129. Petőfi vegyes művei. Pest, 1863. III. kötet.
130. Petőfi vegyes művei. Pest, 1863. III. k. 91. és 180. lap
131. Kisfaludy Társaság évkönyvei. VII. köt. Pest, 1849. 37. lap

Forrás: Gyulai Pál válogatott művei II. kötet 6. rész – mek.oszk.hu