Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

Forrás: wikipedia.org

Az a fiatal költő, ki első felléptével egyszerre a közönség kegyence lőn, s hat rövid év alatt irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett elő, nincs többé a magyar írók sorában. Minden adatot összevetve, biztosan állíthatni, hogy ő már az irodalomtörténet személye, a magyar irodalomtörténeté, mely tulajdonképpen még nincs megírva.

Másutt kevésbé jeles költő is, mint aminő Petőfi volt, nagy figyelem tárgya. A legapróbb részletekig terjedő életrajza készül meg, s műveinek széptani méltatása gyakran felmerül az irodalmi kérdések közt. S míg a közönség előtt mint jellem és költő egyaránt illő világításban áll, addig a történetíró nemcsak kész adatokat talál róla, hanem többé-kevésbé kifejlett nézeteket is.

Íme az ok, mi arra készt, hogy közzé tegyem töredékes jegyzeteimet, melyeket Petőfi életéről, műveiről s lírai költészetünkben még folytonosan tartó hatásáról összeírtam.

Hiányos kísérlet ez, oly mű, mely több okból sem kimerítő életrajz, sem valóságos széptani elmélet nem akar lenni, s nem is lehet. Akár eszmék, akár külalak tekintetében nincsenek nagy igényei, azonban a közönség úgy hiszem, érdekkel fogja olvasni egyik nagy költője regényes élettörténetének legnevezetesebb korszakát; a történetíró néhány oly adat birtokába jut, melyek könnyen feledékenységbe mehetnek, s talán eszmecserére nyújtok alkalmat oly nézeteket pendítve meg, melyeket jelen irodalmi körülményeink közt nem lehet eléggé vitatnunk.

Néhány cikkben életrajzát fogom adni az 1847. év végéig. Olykor részletekbe bocsátkozom, mindenütt kísérve jelleme és költészete fejlődését, mennyire hiányos adataim engedik. Szólani fogok műveiről és az irodalmi viszonyokról, melyek közt föllépett és hatott. Végül azon kórjeleket érintem, melyek mint az általa alapított iskola torzításai mutatkoznak lírai költészetünkön.

Sokan talán mondani fogják, hogy eszményi személyt alakítottam belőle; mások, hogy igazságtalan szigorral ítéltem róla. Vádak, melyeket csak a legszárazabb biográfus kerülhet el, s melyek ellen tudni fogom magamat védeni. Legyen szabad még annyit bevallanom, hogy semminemű rokon- vagy ellenszenv nem vezetett, s igyekeztem elfogulatlan szempontra emelkedni, amennyiben lehet, sőt kell, oly kort illetőleg, melyben még úgyszólva benne élünk.

De legyenek bár ítéleteim, széptani nézeteim hibásak, adataimnak értéke van, mert azokat gondos utánjárással szedtem össze, ítélettel válogattam meg, s mindegyiket hiteles forrásig tudom visszavinni.

1

Petőfi Sándor Kiskőrösön, 1823. január 1-én született. Atyja mészáros volt, ki úgy látszik, Magyarország felső vidékéről költözött az alföldi síkra, s mindvégig megtartá Petrovics családnevét. A jámbor férfiú, noha többnemű szerencsétlenségek következtében nagyon elszegényült, mindent megtőn, hogy fiának némi nevelést adhasson. Elébb az aszódi, majd a szentlőrinci evang. gimnáziumba küldötte; később Selmecre, az ottani evangélikus líceumba.

A tüzes és makacs ifjonc lelkéből megutálta az iskolai életet. Nyugtalan természete és függetlenségi vágya, mi egész életén átvonul, korán a nagy világba sodorta. Selmecről Pestre szökött. Tetszett neki a fővárosi élet, s űzte az első ifjúság könnyelmű kalandjait. Legboldogabb estéje volt, ha a színházba beszökhetett. A színészet iránt már gyermeksége óta nagy hajlammal viseltetett. Már tanuló korában Selmecen is színészkedett, s éppen az vonta maga után kiutasíttatását az iskolából. Részint ez okból, részint, mert nagy nyomorban élt, s nem mert hazamenni, beszegődött a színházhoz.

A színészek ruháit hordta fel esténként, és előadás alatt székeket, asztalokat rakott ki a színpadra. Vidor utcagyerek-életet élt. Bolondja volt a csínyeknek és tréfáknak. Néha rossz cimborák közé is keveredett, anélkül hogy megromoljék. Éppen, mint Shakespeare, kiről életírói hasonlót beszélnek.

Mindketten korán tusára szállottak az élettel és önmagokkal, s diadallal emelkedtek ki belőle. Fenékig kiürítek a szenvedélyek poharát, s mély pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakoncátlanságban tört ki bennök a géniusz első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsök- és kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét, és sejtelmök nagy és új pálya körül borongott.

Shakespeare a világ első drámaköltője lőn; Petőfi a legnagyobb magyar lírai költő. Ifjúsági élményeik nélkül talán egyik sem válik azzá, mert legnagyobb költői tanulmánynak mindig az élet marad, szenvedés, tévely és csalódások árán.

Szerencsés ki győzelmesen állva meg fölöttök, a költői lelkesedés számára zsákmányolhatja ki.

Petőfi még ekkor nagyon ifjú volt, alig tizennégy éves. Csak küszöbén állott élete viharos korszakának. Atyja, ki meghallá, hol barangol, Pestre jött, s erővel vitte haza, s mivel útköz¬ben többször vissza akart szökni, szigorúan bánt vele. Anyja szeretete egész szenvedélyes¬ségével ölelte körül. Innen költeményeiben iránta a leggyöngédebb fiúi szeretet, mit valaha költő énekelt. Semmi negédlés (affektáció), költői szeszély, mibe Petőfi néha beléesik. Igaz mély gyermeteg érzés. Minden gondolatnak egy-egy jelenet felel meg, mi az életben meg¬történt.

Atyját rendesen humoros alakként tünteti föl, ki nem sokat ad arra, hogy fia költő, haragszik reá csínyeiért, s csak nagy későre békül ki vele. A háttérben mindig ott áll anyja szelíd arca, kinek csak könnyei és csókjai vannak számára.

Mindvégig szerette szülőit, s míg költeményeiben örökíti, kedvezőbb körülményei közt ápolja, és segéllyel fordul hozzájok. Atyjára később büszke is lesz, és egyik szép költeményét írja róla. Atyja és anyja nemsokára egymás után haltak meg 1849-ben. Egy szép elégiáiban siratja meg őket - kevéssel saját halála előtt.

Petőfi keveset időzött az atyai háznál, atyja mindenáron embert akart belőle alkotni, lelkészt, ügyvédet, mérnököt, hivatalbélit. A fiúnak egyikhez sem volt kedve, tulajdonképpen semmihez sem volt, de azt érezte, hogy lesz belőle valami. Szülői Sopron megyébe küldék el rokonukhoz, honnan az iskolai év kezdetével a soproni líceumba volt belépendő.

Sopronba érkezve, egyenesen a laktanyának tartott, s katonának csapott föl (1839). Tudós katonának gúnyolták, mert verseket írt, s néha olvasgatott. A tanulók jól ismerték, sokszor bepillantott az iskolába. Ekkor kötött futó ismeretséget, mely később barátsággá erősödött, Pákh Alberttel, ki líceumi tanuló volt. Ő beszéli róla, mint firkálta be az őrállomás melletti faköpenyegeket versekkel, s midőn egy hideg éjjel az őrhelyén kérdé tőle: „Mit csinál?”, mily komoly pátosszal felelte: „Verset.”

Még selmeci tanuló korában kezdett verset írni. Senki sem tagadta meg tőle, hogy társai közt legjobb verset ír, csak tanítója. Egy alkalommal, midőn versét felolvasta, tanítója kételkedett, mintha ő írta volna. Dühbe jött, új feladatot kért, s tanítója szemei előtt megírta. Oly vonások a gyermek életéből, melyek a költő irodalmi pályáján ismétlődnek. Midőn föllépett, csak egyetlenegy kritikus, ki maga igen rossz verseket írt, nem hitte, hogy jó költő, s ki volt a vélemények irányában mindvégig makacsabb, szenvedélyesebb, mint Petőfi?

A katonaságra csakhamar reáunt. Könnyelműség- és politikai rajongásból lőn katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták, s azt hivé, hogy ezrede Tirolban fog állomásozni, honnan könnyen átszökhetik Svájcba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen hatottak a korán érett gyermek kedélyére. Az iskolából, hol inkább csak a régi klasszikusokat tanulta, a római és görög respublikák álmait hozta az életbe. Már mint gyermek politikai ábrándokkal tépelődött, s mint ifjú, légvárakat alkotva, Svájcba vágyott.

Csalódott reményében. Ezrede Horvátországba rendeltetett. Majdnem két évig katonáskodott. Független és makacs szelleme kevésbé tűrhette a katonai fegyelmet, mint az iskolait. Ballépését megbánva gondolt jövendőjére, sokat szenvedett, s beteg lőn. Az ezred orvosa elbocsáttatását eszközlé. Ekkor (1841) Pápára ment, az ottani tanodában tanulmányait folytatandó. Itt ismerkedett meg Jókaival, s barátja lőn. Ez erős baráti viszony később, 1848-ban, Petőfi szenvedélyessége miatt felbomlott. Ő hű, áldozó barát volt, de barátjain uralkodni szeretett. Heves véralkata és rögeszméi sokszor sodorták összeütközésekre. Nem gyűlölte, kit megsértett, de sokkal büszkébb volt, mintsem megbánja, mi talán szívének is fájt.

Pápán egy darabig meglehetős szorgalommal tanult, de legtöbb idejét az iskolai képzőtársulat vette igénybe. Ez tanuló ifjak egyesülete volt, kik a magyar irodalomban akarták kiképezni magokat, dolgozatokat olvastak föl, s egymást bírálták. Divat volt ez akkor tájt, kivált a protestáns tanodákban, s nem egy később híres író került ki soraikból. Petőfi egy költeményéért két arany jutalmat nyert, de művei nem tettek valami feltűnő hatást. Sokáig küzdött a formával, s azon költők, kiket mintául vett, nem voltak olyanok, hogy segéljék eredetisége fejlődését. Még nem volt eléggé bátor, még nem sejté erejét.

Nem is annyira a költészet-, mint a színészeten csüngött szenvedéllyel. Orlay-Petrics és Jókai voltak itt legjobb barátai. Mind a három barát művészi pályára készült. Jókai festész akart lenni, Orlay költő, Petőfi színész. Az élet kicserélteté velök a pályákat: Orlay festő lőn, Jókai költő, csak Petőfi nem akart lemondani választott pályájáról. Odahagyta az iskolát, s tagja lett egy vidéki színtársulatnak. „Színész barátjához” írt költői levelében humoros kedéllyel írja le, mint avatták Thália papjává.

Kóborolt a hazában, s legtöbbet Kecskeméten tanyázott. Iskolai élete vég, és színészi pályája elsőbb napjaiban írta azon költeményeit, melyekkel először föllépett. 1842-ben az Athenaeum-ban három költemény jelent meg tőle. Némi figyelmet ébresztettek, de senki sem sejté, hogy hatalmas szellem közeledik. E korszakban írt költeményeinek néhánya, melyeket összes gyűjteményében nem vőn föl, a pápai ifjúság által kiadott zsebkönyvben olvashatók.

Rossz színész volt, s nagy nyomorban élt. 1843-ban Pestre jött, s néhány költeményt vitt el Bajzához; s magát meg sem nevezve, úgy adta át, mintha általa Petőfi küldötte volna, kit ő nem ismer. Mindenki azt hitte, hogy a Petőfi név álnév, s kíváncsiak voltak rá: ki rejtezik alatta. Vörösmarty és Bajza jeles költőt jósoltak belőle.

Ő minderről mit sem tudva, Pozsonyba ment, színészi pályáját folytatandó. Neve ismertebb lesz, de nem mint színészé, hanem költőé. Az 1843-i Athenaeum, Regélő, Életképek, Szivárvány már számos költeményeket közölnek tőle.

Csodálatos! eleinte népdalait, melyekben már föllépése kezdetén legzseniálisabb volt, csak Pönögei Kiss Pál álnév alatt merte közleni. Akkortájt még nemigen becsülték a népies hangot, a naiv felfogást, egyszerű, de erős kompozíciót. A retorika volt fő a költészetben. Legtöbb költeményeink keveset különböztek a Pesti Hírlap vezércikkeitől. Költőink közül többen írtak ugyan népdalt, de érzett rajtok a tudós szag, az úri leereszkedés, a mesterkéltség, vagy ha jelesbjeink valamelyikének sikerült is, a magyar nép még nem találta meg költőjét, ki egészen az övé legyen. A népnemzeti elem még nem jelent meg teljes tisztaságában, erejében. A jelenségek oda mutattak, hogy közeledik.

Az újabb kritikus már egy-egy eltévedt szót hallatott ügyében. Erdélyi elméletileg és gyakorlatilag határozottan melléje nyilatkozott, s megkezdé széptani kutatásait a népköltészet körül. A Kisfaludy Társaság jutalomkérdésül tűzte ki: mi a költészetben a népies? A magyar népszínmű csírájában volt. Színmű- és novellaköltők a magyar élet külsőségein kapkodtak. A közönség kedélye is el volt készülve reá. A közszellem 1841-től fogva, bár lassan, de határozottan a demokrata eszmék felé kezdett hajlani. Még a ruhadivaton is mutatkozott. Miképp a politikában készült az átalakulás, úgy az irodalomban is. Egyik a másikra hatott és készíté elő. Nem volt már messze a fordulópont. A jelen meghasonlott a múlttal. Ím, költője föllépett, s álnév alatt közlött népdalai idéztek elő legnagyobb hatást.

Petőfinek a pozsonyi színtársulatnál sem ment jól dolga, noha ez legnagyobb volt mindazok közt, hol eddig működött, s Pozsonyban éppen országgyűlés lévén, meglehetős pártfogolásban részesült. Ő itt is szegénységben élt, s majd színész, majd írnok volt, ki országgyűlési tudósítások által kereste kenyerét, majd pedig az iskolák termeibe is benézett.

Egy szép alkonyban a dunaparton őgyelgett, merengve, bámulva a cifra népet, s gondolkozva, hogy holnap mit eszik. Éppen akkor érkezett meg a gőzös Pestről. Országgyűlési tagok és jurátusok szállottak ki belőle, s köztük Lisznyai Kálmán, kivel történetből még azon órában megismerkedett. Lisznyai erszényét ajánlotta föl, s egyszersmind bevezette egy-két ott mulató nevezetesebb magyar íróhoz, kik mindenképp igyekeztek kiemelni nyomasztó körülmé¬nyeiből. Egy kis összeget tettek össze segedelmezésére, s Nagy Ignácnál, ki a Kisfaludy Társaság megbízásából a Külföldi Regénytárt adta ki, munkát szereztek számára.

Pozsonyt odahagyva, Pestre jött, ismeretségét szaporítá, s közelebbi viszonyba lépett az irodalom akkori fiatalabb bajnokaival, mint Bérczy, Degré, Kerényi, a két Vahot, Dobsa, Pálffy Alberttel. Majd Gödöllőre egy ismerőséhez vonult, s két regényt fordított le: Robin Hoodot Jamestől, s a Koros hölgyet Bernardtól, igazabban A negyven éves hölgyet, mely címét azonban az akkori könyvvizsgálók, nem tudni, mi okból, nem engedhettek meg.

Szenvedélyét a színészethez sem a nyomor, sem az annyira csekély siker nem tudták kioltani. Osztozott sok jeles ember szeszélyében, kik más pályához mutatnak kedvet, mint aminőt tehetségeik kijelöltek. Műveiből egy kis pénzt szerezve össze, 1843 nyarán Debrecenbe utazott, s újra a színészethez akart szegődni. Fáncsy éppen vendégszerepelt ott, s pártfogás alá vette. Vele lépett fel Shakespeare Velencei kalmárjában. A leánykérő marokkói herceget játszta, nagy mérséklettel szavalván el hosszú monológját. Kevés színészi tehetség volt benne, nem akarták szerződtetni. A társulattól egy kis elégedetlen csapat különvált, hozzászegődött, s elindult negyed-, ötödmagával Székelyhídra, Diószegre. Boldog volt. Az első szerepeket játszhatta.

Egy-két hónap múlva betegen, rongyosan érkezett vissza Debrecenbe, és beszállott Pákh Alberthez, ki akkor jogtanulmányait végezte e helyen. Sopronban kötött ismeretségük itt fejlődött barátsággá. Petőfi a város végén egy szegény öregasszonynál ütötte föl tanyáját. Barátja állott jót érte, és segítette mivel lehetett.

Sokáig betegeskedett és küzdött a nyomorral. Olvasott és írt: akkor tanulta meg alaposabban a francia nyelvet. Mély meggyőződése volt arról, hogy a magyar irodalomban szerepet fog játszani. Hideg szobájában éhezve, fázva, dicsőségről álmodozott.

S minő ellentéte a sorsnak! Petőfi 1843-44 telén a debreceni színházban, kit a jegyszedő csak kegyelemből bocsát be, s minden ember koldusként néz le vagy észre sem vesz; s Petőfi 1847 őszén ugyanott, kit az egész közönség éljennel fogad, mint Magyarország ünnepelt lírikusát.

Barátja sokszor mosolygott nagyszerű tervein, noha azok valósulását kitelhetőleg segíté. Ő költeményeivel felelt, s Frankenburg, az Életképek szerkesztője levelével, ki elsőül szólítá föl dolgozótársul, műveit díjazni ígérve. Ezután Pest lőn vágyai célpontja. Egy jókora kötet verset írt össze, mit ott eladhatni remélt. Egészsége is helyreállott, csak pénze nem volt a hosszú útra. Barátja oly állapotba helyezé, hogy elindulhatott.

Mellénye alá gombolta költeményeit; egy nagy bottal kezében, és szívében jó remények, szép álmokkal, gyalog indult a messze útnak.

Későre érkezett Pestre. A Tisza áradozásai miatt a Hortobágyról Tokajnak kellett kerülnie; innen Egernek vette útját, hol Tarkányi Béla s a nevét már lelkesedéssel hangoztató növendék-papoktól igen vendégszeretően fogadtatott. Itt írta híres egri bordalát.

Benne minden íz egy költő volt. Iskolában, őrhelyen, színpadon, úton, útfélen, nyomorban, kényelemben költött. Ez volt gazdagsága szegénységében. Reggel fájdalmait panaszolta, este már pajkos dal lebegett ajkain. Viszontagságteljes élete kifogyhatatlanul újabb meg újabb anyagot szolgáltatott költészetének. Acél-kedélye soha sem veszté el ruganyosságát. Minden nyomás dalt pattantott elé. Mintha minden csak azért történnék vele, hogy megénekelje. Mintha minden érzést csak azért érezne át, hogy dalok forrása legyen.

Ő valóban mindenből verset csinált. Gyakran puszta szeszélyét is költészetnek vevé. Azonban leggyöngébb verseiben is érdekes, szellemes, éppen, mint Heine.

2

Petőfit Pesten baráti karok fogadták. Vörösmarty indítványára az akkori Nemzeti Kör, melynek egyik célja volt az irodalom fölsegélése is, megvette költeményeinek kész füzetét, s előlegezé a kiadási költségeket.

Nemsokára, 1844 nyarán, szerkesztősegéd lőn a Pesti Divatlap mellett. Szerkesztője, Vahot Imre, nagy örömmel fogadta a már hírre kapott fiatal költőt. Segédsége annyiból állott, hogy verseket írt a lapba, s javítnoka volt. Egyébbel foglalkozni restellett. Egészen a költészetre adta magát, de itt aztán roppant munkásságot fejtett ki.

Ekkor kezdődik nagyobbszerű föllépése s kifogyhatatlan termékenysége. Minden héten két-három költeményt olvasott tőle a közönség. 1845-ben már költeményeinek második füzetét is kiadhatta. Ezután a Helység kalapácsa, János vitéz, Cipruslombok Etelka sírján, Szerelem gyöngyei két rövid év alatt, egymás után jelentek meg.

Egy reggel csak arra ébred föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője. Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el, amelyeket az utcákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz költőtársaitól. Az ifjúság és nők kedvence, s körüle egy egész fiatal irodalom képződik.

Költészetén kívül sokat tesz népszerűségére egyénisége is. Költeményeiben egész keblét, egész életét tárta föl. Kalandor élete közszájon forgott. Mindenki tudott róla egy mulatságos adomát. Eszménye volt a szilaj magyar ifjúságnak, mely tettszomjtól pezsgett, s hazáját nagy és hatalmasnak álmodta. Ő pengette mindezen húrokat, dalait visszhangzá az ország.

Mindez teljes mértékben felkölté önérzetét, becsszomját. Magyarország legbüszkébb emberét azon sötét zugszobában kellett keresni, hol egy borzas hajú, barnás-halvány, ingerlékeny és különc ifjú lakott, ki verseket írt, korhelykedett, világmegvetést negédlett, s teli volt becsszomj-, önbizalom- és merészséggel.

A népből szakadt ki, sokat hányódott a társaság alsóbb rétegei közt. Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt. Idejárult még költői hóbortja, mely szerette a bizarrt, szertelen becsszomja, mely untalan sarkallta, hogy feltűnjék. Mindez sok tekintetben különccé tette. Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott volna játszani, azonban talán viszonyai és formái közt nem tudván eléggé mozogni, megvetni látszók azt, s különcségeivel akart hatni. Meglehet, eleinte öntudatlan, de később a negédlés nem hiányzott; aztán sokkal inkább volt szabad költő s természeties kebel, mintsem élvet találjon a legtöbb illedékes körök ürességeiben.

Lelkesült és szeszélyes természete magányt vagy oly társaságot keresett, hol nem korlátoz¬tatik. Barátjai közt mulatott legtöbbet, kik majd mind írók, művészek voltak. Csak egypár irodalmi körbe, szín- és kávéházba járt el. Régi magyar szabású öltönyt csináltatott magának, magyar nadrágot viselt s térdig érő csizmát s kerek kalapot. Ujjal mutattak reá az utcán. Az elméncek peleskei nótáriusnak gúnyolták.

Csokonait utánozta, de Petőfi volt. Meglehetős gorombán bánt azokkal, kik hozzá tolakodtak, s éppen dühbe jött, ha holmi pártfogói modorral közeledtek feléje. A költők közül is gyűlölte Horatiust, mert verseket írt Maecenashoz, s hasonló okból nemigen becsülte Goethét. Széptani nézetei szoros összefüggésben voltak politikai és erkölcsi elveivel, s ő magát igen sokszor nem annyira költőnek, mint a század, az eszmék katonájának hivé, ki valaha nagy napok hőse lesz.

Az arisztokráciát és nemességet sohasem nézte jó szemmel, s előjogaik összeomlását senki sem óhajtá jobban a két hazában, mint ő. Éppen oly büszke volt nemtelen származására, mint lángesze címére. A hűbéri intézmények romjain egy új világról álmodozott, új elvek hatalmáról, s ő, saját életének legalkalmibb költője, a világ minden kincséért sem adta volna lantját a hatalmasok zsoldjába. Ez volt fő büszkesége. Egyetlen hatalmas embert sem énekelt meg, kitől pártfogást remélhetett volna, még a népszerű szónokokat sem, csak barátait, eszméit és kedvesét. A népet választá maecenásának, s lantja csakugyan hatalommá kezdett emelkedni.

Kik nem ismerték, s némely verseiből ítélték meg, azt hivék, hogy korhely, részeges és pazar, kit szüntelen hitelezői kergetnek. Pedig csak jó cimbora volt, kit a bor inkább csak lelkesít, mint részeggé tesz. Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem ismertek korlátokat, s végletekre ragadták, de ezek csak kivételes percek voltak.

Az 1844-i tél volt az ő legvígabb korszaka, midőn majd minden estét vidám cimborák közt töltött. De ez estélyek nem voltak orgiák. Néhány fiatal író és művész gyűlt össze valamely vendéglőben vagy magánházban, hogy kifújják magokat, mulassanak, s bor mellett, tréfa és dal közt virradjanak meg. E korszakban írta legtöbb bordalát. Később visszavonultabb életet élt, s mindig inkább csak a társaságért kereste a mulatságot.

Pénzével tudott gazdálkodni, s a kölcsön visszafizetésében a pedánsságig pontos volt. Egypár könyvét adta el, hogy visszafizethessen néhány forintot, ha a kölcsönadó éppen nem sürgette is. Természetes: oly önbecsérző és független jellem, mint ő volt, irtózott bárki irányában függő-alanti helyzetbe jutni.

Gyermekies tréfái mellett alapjában igen komoly ember volt, sőt néha komor és világfáj¬dal¬mas, melyből egészséges természeténél fogva hamar kigyógyult. Délelőttjeit rendesen szobá¬jába zárkózva tölté s dolgozott. Akár volt kedve, akár nem, írt: élni kellett költeményeiből. S azon könnyű versek neméppen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint a nyomán induló lángészcsapat hiszi.

Igaz, ő nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott benne az eszme, s nemegyszer feküdt le szülési kínok közt, s álmodta meg reggelre költeményét. Különben gyorsan dolgozott. János vitézét harminc nap alatt írta. Eleinte csak egypár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni, s lassan-lassan egy nagy népmese kerekedett ki belőle.

A Cipruslombok Etelke sírján néhány nap alatt készült el. E mű oly fájdalom szüleménye volt, melyet úgyszólván önmagára erőltetett. Etelke nem költött személy, Petőfi második kedvese vala. Első kedvese Zsuzsika név alatt jő elő költeményeiben; egy falujabeli leány, ugyanaz, kire a Kerényihez írt levelében céloz, midőn a szülői háztól 1844-ben megvált.

Etelkébe, mondhatni, akkor szeretett belé, midőn éppen meghalt. Alig találkozott vele párszor, s nem szövődött köztök semmi komolyabb viszony.

S minő regényes esemény adta elő magát a temetésnél, hogy még inkább felköltse a bánatos szerető szenvedélyét. A leány koporsójában oly pirosan, életfrissen s egészségesen nézett ki, hogy a rokonok kételkedtek halálán. Már megjelent a pap, a gyászkocsi s Petőfi is barátjaival. A rokonok másnapra halaszták a temetést, remélvén, hogy a kedves halott még életre ébred. Kétség és remény közt virrasztott át Petőfi egy izgalmas éjt, hogy másnap csalódásra ébredjen. A halottat sem a rokonok fájdalma, sem a költő elégiái nem adhatták többé vissza az életnek. Nem vala tetszhalott - eltemették.

Lenau megvallotta magáról, hogy bármely fájdalmat elvisel, csak vers kerüljön ki belőle: Petőfi kereste azt, hogy énekelhessen. S valóban a képzelt fájdalom valósággá vált, s ő annyira átengedte magát a búnak, hogy barátai aggódni kezdtek. Napról napra fogyott, és sötét kedély vőn erőt rajta. Kerülte az embereket, kijárt a Váci út melletti temetőbe, órákat bolyonga ott, néha az éjszakát is a sírok közt tölté.

Egy barátja, ki éppen nem szokta kímélni gyöngéit, egy napon, midőn éppen a temetőig kísérné, kérdé tőle: ugyan miért epeszted magad annyira, hisz alig ismerted azt a leányt? Petőfi felbőszült, és sokáig nem szólt barátjához. Ő rendesen mily hamar megharagudott, éppen oly hamar kibékült, ha a sértés nem nagy dolgok körül forgott, s ezt mindig úgy tevé, hogy maga sem tudta, miképp teszi.

Lassan-lassan kigyógyult fájdalmából, s újból szerelmes lőn. A Szerelem gyöngyeit írta egy meglehetős magas állású hölgyhöz, kivel hasonlóképp nem volt mélyebb viszonya. Még nem szeretett igazán. Mindez túláradozása volt egy szenvedélyes szívnek, kit az érzéki kéjek némiképp blazírozottá tettek, de mély érzéseit hűn megőrző s forrongó természete egész hevével keresi tárgyát. Megunta sivár életmódját, szellemibb viszony után vágyott, a dicsőség babérai mellé a szerelem rózsáit óhajtá, rideg szobájába egy nőt.

Benne éppen annyi regényes- és kalandorvágy volt, mint csendes, családias érzés. Amint komolyodott, kedélye mindinkább mélyült. Hány költeményét idézhetni kedélye ily mozza-nataira! Egy barátja beszéli, hogy egy karácsony szombatján szokatlan csendes hangon szólítá meg: „Jer, barátom, ma este hozzám - mondá -, ma a családok ünnepe van, nekünk nincs családunk, virrasszuk át ketten az éjt, ne legyünk egyedül!”... S midőn később azon leányba lesz szerelemes, kit nőül vesz, minő hűség-, kitartás- és szenvedéllyel vívja ki az ellenkező szülék hatalmából, s mint férj mennyi gyöngédség- és szerelemmel veszi körül.

Különben általán véve nemigen udvarolt a nőknek. Nem eléggé ügyes, s egy kissé vadóc volt. Kevés ismeretséget, még kevesebb hódítást tőn. Nem volt sem csinos, sem beszédes fiatalember, kivel jól elmulatnak a nők.

Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hetyke magatartással. Válla vézna, termetéhez képest aránytalanul széles. Arcának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt, s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borult. Villongó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arcán lelkesült dac tükröződék, s mégis egész lényében valami gyermekies volt.

Sohasem viselt nyakkendőt, s midőn később különc öltözetét levetette, megtartá kerek kalapját, mente helyett atillát vagy ólomgombos dolmányt viselt. Félkomolyan dicsekedett, hogy sohasem viselt frakkot. Sokat, mi az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt.

Innen modorában kevés vala, mit a nagy világtól vőn. Saját elvei szerint külön alkotott magának egy mást, melyben éppen annyi volt a negédlés, mint igazi természetiesség. Későbbi talán maga se tudta egyiket megkülönböztetni a másiktól, s amit eleinte csak úgy felvon, majd második természetévé vált.

Annyi bizonyos, hogy a legtöbbször egészen más volt négyszemközt, mint népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetreméltóbb ember a világon, még a nők körül is.

Sokan vethették szemére, hogy goromba, kíméletlen, mert mindig kimondta, mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét, szószegő vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen, de becsülniük kellett nemes szívét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak.

Kedélyén különös vegyületben olvadt össze mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, letesszük a kritikai szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunk az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött.

Éppen, mint Byronnál, kinek élete nem kevésbé vette igénybe a világ részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten ifjan, hírök délpontján, eszméikért küzdve szállottak sírba, halálukkal engesztelve ki ellenségeiket, s pecsételve meg azon költői kijelentést, melynek dalnokai valának.

Mély erkölcsi érzései némi cinizmussal párosultak. Gyűlölte az álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört, anélkül hogy epikureus legyen, vagy megtagadja azon morált, mi nem emberek csinálmánya, mit isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott dacolni a közvéleménnyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja sárral az érdemet.

Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szolgaiasságot, a csinált nagyságokat, a nyílt és finom erőszakot, a nagy világ erényét, hitványságait, mintsem túl ne becsülte volna azt a bátorságot és erőt, mellyel ellenük küzd, s ne lett volna sokszor igazságtalan és túlzó.

Kitűnő tulajdonai mellett nagy gyöngéi voltak, de e gyöngékre lángesze s nagy eszmék hintettek fényt, mert tőlök vették eredetöket, túlságai valának. Féktelenségét menté erős szabadságszeretete, nemzetiségi túlzásait az az elkorcsosulás, melyből a magyar társadalom akkortájt kezdett lábadozni. Rakoncátlanságát a költészetben kárpótolta zsenialitása, mely új tárgyak- és formákkal küzdött meg. Nyersesége csak ellenhatás volt annak a finoman semmiskedő, mesterkélten üres és szabályosan unalmas költészetnek irányában, melyet a napi sajtó dicséretekkel tudott elhalmozni. Önhitt és merész kifakadásai illettek azon nagyképű és érdemetlen bókokban még is gazdag szigor- és kacérkodó szerénykedéshez, mely némely irodalmi közlönyben annyira divatos hangulat volt. A kritika elleni, többször éretlen, mint elmés feljajdulásai természetes következményei voltak kritikusai igazságtalanságának, kik sohasem fogták fel igazán költészete szellemét. S végre minden balgaságát élet- és költészetben varázzsal vonta be azon eredeti magyar szellem, mely még egy magyar költőnél sem jelent meg oly teljes erőben, s mint nap, kiolthatatlanul szórta melegét, fényét.

S e szellem a hazaszeretet leglángolóbb tüzében ragyogott. Ő szerette hazáját, a múlt, jelen, s jövő dicsőségével, fájdalmával és reményével. Hányszor énekli meg! Szerelmi- és bordalai¬ban, s másnemű költeményeiben öntudatlanul reá tér. Mindjárt s észrevétlen megzendül bennök egy hang, az az édes fájó, az a sírva vigadó, mint népdallamainkban, mely oly isme¬rős, oly bájos, oly szent, mert a hazát jelenti.

Mintha csak azért nyerte volna a költészet égi adományát, hogy honszerelemről énekeljen.

3

Ilyen volt, ily fejlődésnek nézett eléje az alig huszonhárom éves ifjú költő, ki három rövid év alatt a közönség kegyence lőn. Meg is akarta érdemelni, folytonosan dolgozott. Folytonosan elmélkedésben volt.

Anyagi állapota is valamivel jobbra fordult. Illőbben kezdték díjazni, s egészen lantja után élhetett, mi első példa volt a magyar irodalomban.

Az 1845. év tavaszán odahagyta segédszerkesztői állomását, s a felföldre rándult. A „Vadászkürt”-ben nagy lakomával üllötték meg barátai a búcsút.

Ez alkalomra írta Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz című költeményét, melyért némely barátja megneheztelt reá, mert azt fejezte ki benne, hogy neki nincsenek barátai, csak pajtásai. Ez egyike volt azon szeszélyeinek, melyeknek ugyan nem egy jó verset köszönt, de magokban alig voltak egyebek, mint önámítás vagy negédlés, s éppen annyiszor sértők, mint megmosolyogni valók.

A felföldön víg napokat töltött. Híre már megelőzte, Eperjesen és mindenütt jól fogadták. Kézsmárkon fáklyás zenével tisztelte meg az ifjúság, Gömör megye táblabírájának nevezte ki.

Fölkereste Kerényit és Tompát, mulattak és verseltek együtt. Az Erdei lak című költeménye verseny velök, kik hasonló szép költeményt írtak a tárgyról. Mindkettőhöz már azelőtt írt költői levelet, s mindkettő barátja lőn.

Kerényi mellett, midőn a kritika megtámadta, fel is szólalt, s mindvégig gyöngéd barátsággal viseltetett iránta. A személyes rokonszenven kívül talán meghatotta e nemes lélek titkos szenvedése, mely már akkor kezdett mutatkozni kedélyén, s később, erőt véve rajta, más fájdalmak hozzájárultával Amerikába űzte - meghalni.

Kerényi hamar meghasonlott magával, s kezdett kételkedni tehetségében. Sejté, hogy csak csinos verseket ír, de nem buzog benne az az erős, kimeríthetetlen forrás, mely önkéntelen feltör, s új pályát vív sziklák és rengetegek közt. Látta, hogy mennyire hátramarad kortársai mögött, mint kell vívnia a nyelvvel, mely nem anyai nyelve, és sokkal több idegen elem van költészetében, mintsem sikert remélhessen a nagy tetszés közt föllépett népies irány mellett.

Petőfi részvéte jólesett neki, s nem bántotta, ha ez jó kedvében tótos hanghordozással szavalta költeményeit, miképp ő szokta.

Tompával csekély összezördülések közben mindvégig fenntartá barátságát. 1847-ben újra meglátogatta, mint lelkészt, s egy költeményt írt hozzá, mely költeményei második kötetében volt napvilágot látandó. Maga vallja meg a Kerényihez írt leveleiben, melyek úti jegyzeteket tartalmaznak, s a Hazánkban jöttek ki 1847-ben, mily sokszor vitatkoztak együtt. „Egymás verseit - úgymond - illő kímélettel bíráljuk. Ő azt mondja, hogy ez s ez munkám nem ér sem-mit, hogy ez silányság, én azt feleltem, hogy nem igaz, mert az remek, s ha én mondom neki, hogy ez s ez műve nem ér semmit, ő feleli, hogy nem igaz, mert éppen ez legjobb munkája. Általában a fiatal irodalom tagjai tán túlságosan is szigorúak egymás iránt, s a mizerábilis csőcselék még is azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi egymást tömjénfüstbe fojtjuk.”

E negédes vallomásban, minőket Petőfi szóval és nyomtatva akárhányat tőn, van valami igaz. Őt még hibáiban is nem annyira barátai bálványozták, mint a szerkesztők, kiknek lapjait kapósakká tette, s azon sereg utánzó, kik vele takaróztak, meglopták műveit, untalan verset írtak hozzá, s dicsőségénél sütkéreztek.

Pálffy Albert, kire hallgatott, s ki elsőbb éveiben nagy befolyással volt reá, sokszor szigorral mondá szemébe véleményét. A baráti kör, melyben néha felolvasta költeményeit, éppen annyira bámulta, mint gúnyt űzött túlságaiból. A Világ és én című verseért, melyben az embereket utálja s megveti, és szolgafogukat kirúgni ígéri, sokat bosszantották.

Ő éppen oly keveset hajtott barátaira, mint a tekintélyekre, s talán nem ok nélkül, mert ha a költőt nem folytonosan fejlő tehetségének ösztöne és kedélyén fogamzott meggyőződés vezeti, hanem önmagára erőltetett széptani nézet, csak szellemén tesz erőszakot, mi mindig megbosszulja magát.

Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják, hogy nagyban szélesíté a magyar költészet körét, és iskolát alapított. Neki önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon, s a néha megsértett ízlést száz diadallal engesztelje ki.

Fantáziája mindig elég erős, elég magas volt a legmerészebb szárnyalásra, de nemes kedélyére sokszor keserű élmények ülepedtek le, s viharos indulatok s bizarr szeszélyek zaklatták. Az embergyűlölet és világfájdalom, mi nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjaiban. Innen-onnan ragadt reá, egészségtelen rész volt, miből nemcsak hogy nem tudott valami kitűnőt alkotni, de ritkán tudta költőisítni is. Odadobta mint keserű epét, és könnyült általa.

Az ily haragos, dühöngő költeményei, noha mindenütt keze nyoma rajtok, keveset érnek. Ezt talán később maga is érezte, de midőn azon érzések uralma alatt állott, meg kellett hogy írja. A költészet neki nemcsak művészet volt, hanem életszükség is, maga az élet. Ha érzett valamit, annak hangot kellett adnia - egyébre aztán keveset gondolt. Énekelni volt rendeltetése, s mindig követte ösztönét. Költeményeiből csaknem megírhatni életrajzát. Alig egy mozzanat életében, minek emléket ne állított volna.

Ép esze s élénk műérzéke hamar felfogott mindent, s többet hallgatott az okos szóra, mint általában gondolják. Nem javított költeményein, bármint hibáztatták, sőt annál makacsabban ragaszkodott hozzájok, s tüstént kiadta, de később összes gyűjteményében még is mellőzte, mint a Helység kalapácsát s más kisebb költeményeit. Mit róla a kritika, barátai s a tekintélyek mondtak, nem vette látszólag számba, de ha valami olyan volt bennök, minek igazságát érzé, az öntudatlan munkált lelkén, később nem maradt következés nélkül, de mindez úgy történt, mintha ő maga jött volna reá.

Tekintélyül csak Vörösmartyt ismerte el. Fiúi kegyelettel viseltetett iránta. Sokszor vitte el hozzá költeményeit, s az összes kiadást is neki ajánlotta. Mégis utoljára a legérzékenyebben sérté meg őt, mert miként fellengőn kifejezte magát: „Brutus szerette Caesart, mégis megölte.” Az ok politikai türelmetlenségében rejlett. Vörösmarty 1848-ban mint követ a katonaság ügyében a miniszteri párttal szavazott, mely nem akarta erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle: miért írta Szózat-ját, ha ily hazafi? s minden strófát e refrénnel végzett: „Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.” Ím a költők közt is azon küzdés, mi az államférfiakat elválasztá, s határozott Magyarország sorsa fölött.

Vörösmarty röviden, száraz prózában felelt, s a két legnagyobb magyar költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vörösmarty utolsó szava a viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom éppen úgy némít, mint szóltat, talán sejtelmek borongtak lelkén, tán Szózatjának végsorai.

Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala kihangzott az ágyúk dörgései közül. Neki ott kellett élni s elesnie. Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hívta elő.

Petőfi rendesen könnyedén és vakmerőn ítélt: „Ez a mű fölséges, ez nem ér semmit.” Kimondta véleményét, s nem bajlódott az indokolással. Nem mondhatni, hogy mindig tévedt. Ugyanezt tevé másnemű viszonyokat illetőleg is, s itt a legtöbbször igazságtalan volt.

Mindenben lírikus vala, ki aszerint ítélt meg mindent, amint érzésein visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere levén, ritkán emelkedett objektív szempontra, s amint magán körben nyilatkozott, úgy szólt az irodalomban is.

Az őszinteség csaknem betegsége volt, s minthogy önmagáról is mondott véleményt, az elbízottság és önistenítés gyanújába jött. „Születésemkor - mond egy helyt, mintegy e vád ellen mentvén magát - a sors az őszinteséget a bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólani csak a nemesebb szívek mernek és tudnak. Talán a magam felőli ítéletem helytelen, s ekkor nevessenek ki, de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül.”

S ő csakugyan volt nevetséges is, s ártott mind magának, mind másnak, mert az őszinteség magában csak félérdem, ha nem párosul erős ítélet, elfogulatlanság s a viszonyok helyes felfogásával. Egyébiránt önmagára nézve nem vallotta kárát, hogy önmaga iránt nagy véleménnyel volt. A szertelen becsvágy nála is, mint mindig, ha alapja tehetség, tevékeny erély kísérője, és nagy siker szülőanyja.

Ő elhitette magával, hogy híres emberré kell lennie, küzdött, tűrt, szenvedett, s az lőn; fejébe vette, hogy új pályát tör, nem ijedt vissza az akadályoktól, s megtevé; sejtelmei voltak jövendő napjairól, nem dugta össze kezét, s nem csalatkozott. A különbség csak az volt közte és más költő közt, hogy ő nem tudott tettetni, s önérzete nagyobb volt eszélyénél.

Nagyon becsülte magát, mint illik, de csak akkor becsülte magát túl, midőn több akart lenni lírikusnál, s végre több költőnél is.

Dicsvágya is határtalan volt. Midőn egyszerre híres ember lőn, megdöbbent, hogy hamar elismerték, s talán csak a jelen az övé, nem egyszersmind a jövendő is; ha kikeltek ellene, a jövendővel vigasztalta magát. Háborgó lelkének jólesett ilyenkor, ha beszélt róla a világ, s örömmel hallgatta, midőn jól vélekedtek felőle. Elragadta a legkisebb elismerés is, kivált ha önkéntelen s a nép részéről jött.

Éppen felföldi útjában egy kereskedő, kitől szivart vett, reá ismert anélkül, hogy ő megnevezte volna magát. „Hát ismer ön?” - kérdé. „Ki ne ismerné önt” - válaszolá emez; mi annyira hízelgett hiúságának, hogy Úti jegyzeteiben fölemlíté, megjegyezvén: bár feledjenek el, de mindig büszke leszek arra, hogy volt idő, midőn azt mondták az emberek: ki ne ismerne engem. S mennyire nem tudta feledni az öreg lelkészt, ki örömkönnyek közt szorítá karjaiba.

Ez utóbbi esemény 1848-ban történt. Petőfi nejével Erdődről Debrecenbe utazott. A falukon mindenütt feltartóztatták, útlevelet kérvén tőle. Egy faluban méregbe jőve kiáltá a jegyzőnek: „Én Petőfi Sándor vagyok.” - „Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek” - volt a válasz: Petőfire nézve leggorombább, mi csak a világon lehet. Odadobta útlevelét, bosszankodva, hogy annyit háborgatják, s hogy a nyomorult falu azt sem tudja róla: drótos tót-e vagy házaló zsidó? Nemsoká újabb falut értek, melynek jegyzője nem lévén hon, a lelkész vizsgálta az útleveleket. Odavezették, szó nélkül nyújtá át útlevelét, itt már nem merve megnevezni magát. Az öreg tiszteletes feltévén szemüvegét, olvasni kezdé az útlevelet. „Petőfi Sándor - kiáltá elcsodálkozva -, hazánk nagy poétája itt az én házamban! Ó, uram, bocsásd el a te szolgádat, mert íme az ő szemei megláthatták.” Megölelte, marasztotta. Elmondá, hogy neki csak egy szobája van, hanem a szomszédba költözik, maradjanak nála vacsorára, éji szállásra. Petőfi alig szabadulhatott tőle, de már csendesebben tűrte útközben a szüntelen feltartóztatást.

Felföldi kirándulását Úti jegyzetek cím alatt írta le az Életképekben. Némi utánzása volt Heine Reisebildereinek, természetesen mindenütt saját egyéniségében fölolvasztva. Messze marad tőle, de érdekes csevegések, ékes próza és csinos kivitele egypár részletnek. A stíl nem valami különös, de szertelen könnyű; sehol Heine humora, mely a közéletet nem is sejtett oldalról fogja föl, de teli hegyke daccal, zseniális szökellésekkel, mik leginkább önmagára s az irodalomra vonatkoznak, átszőve tájképekkel, mikhez nemcsak költeményeiben értett.

Ugyanily modorban írt később a Hazánkban is 1847-i úti élményeiről Levelek Kerényi Frigyeshez cím alatt.

Az Úti jegyzeteken megbotránkozott az irodalom, a közönség is sokallotta. Rossz néven vették neki, hogy annyit emlegeti benne magát, noha anélkül érdektelen lett volna az egész; szokatlan merész megjegyzéseit vastag önhittség és nyers betyárságnak kiáltották ki, igen is komolyan vették, s még komolyabban magyarázták, mi tulajdonképpen elmés ötlet, gunyoros szeszély volt.

Igaz, nem helyeselhetni mindenütt, de e könnyelmű tréfák találó ellentétei valának az akkori patetikus és frázisos zsurnalisztikának. Illett hozzá, éppen, mint Heine humora a filozófiai rendszerek, nehézkes disszertációk s holdvilágban úszó romantika irodalmához. Petőfinek pajkos gyerkőcként mindig kedve telt a pedánsság parókáival tépelődni, csörgősipkát tenni fel reá, s nagyot kacagni rajta, noha ritkán mélyebb célzással és jelentőséggel.

Csak az mulatta jobban, ha a rossz poétákat összeszidhatá és sárral dobálhatta az ephemer bálványokat.

Még barátjaihoz írt magánlevelei is szatírák voltak, a régibb költők fontoskodó, gonddal kidolgozott, s a jövőre számító leveleire. Rendesen teletömte könnyelmű ékekkel, mindig beszőtt valami gonosz tréfát, s amolyan nem nyomtatni való kifejezéseket, hogy - miképp önmaga mondá - halála után ne juthasson valamely tudós irodalombúvár eszébe szétszórt leveleit összegyűjtve közönség elé bocsátani.

Hanem azért ő maga elég magánügyet vitt közönség elé, még szerelmi viszonyait is nem ritkán, s eléggé gyermeteg őszintén.

S különösen míg más költőnek a közelben tűnnek fel hiúságai, a Petőfiéi a távolban látszottak óriásoknak. Otthon, házi körében sok szerénytelen szerény megszégyenülhetett volna előtte.

4

Apró tárcacikkeken kívül írt még prózában más műveket is. 1845-ben Zöld Marci című színművet, melyet a drámabíráló választmány visszautasított. Zöld Marcit, Becskerekit hősökké tevé, nagyobbakká, mint Schiller Moor Károlyt. E szörnymű sohasem jelent meg nyomtatásban. Ő maga tépte szét. Alig volt jobb drámaíró, mint színész, de mindkettőt erőltette. 1845-ben a pesti színpadon újra föllépett a Szökött katonában mint színész, s miután szép-csendesen megbukott, végre kigyógyult szenvedélyéből.

1847-ben még egy új Tigris és hiéna című drámát adott ki, mely hasonlóképp nyom nélkül enyészett el. Visszautasított drámájáért sok gúnyt kelle elszenvednie. A lapok ékeskedtek, a Honderű valamelyik költője gúnydalt is írt reá. A sértett ambíciók, mihelyt rést találtak, mindjárt megbosszulták magokat rajta. Természetesen ő sem maradt adós. Az őt pártoló lapok is felszólaltak. Miatta örök perpatvar volt, azonban e viták széptani tekintetben csekély becsűek.

1846-ban egy más prózában írt költői művet dolgozott, Hóhér kötele című regényt, melyet báró Eötvös szerzett el, ki megígérte neki, hogy legújabb műve jól eladását ajánlatával elő fogja segíteni Hartlebennél. Meglehetős tiszteletdíjt kapott érte, s ez volt belőle minden haszon. A közönség hidegen fogadta, a kritika elítélte, s ma már alig emlékeznek reája.

Petőfi később novellákat is írt az Életképekbe. Ezekben is csak egypár részlet figyelemre méltó: drámában, regényben, később az utcai szószéken is lírikus volt. Mindenüvé átvitte a dalt, hogy az kigúnyolja mesterét, minden nemre alkalmazni akarta az ellenszegülő alakot, hogy valami alaktalant állítson elé.

Azonban, dalai folytonos tetszésben részesültek, s koszorúkkal takarhatta sebeit. E koszorúkat nemegyszer próbálták letépni ellenségei, miképp ő kritikusait nevezte. Gyors és nagy népszerűsége bántá némely régibb költő hiúságát, új irányát inkább vakmerészség, mint a géniusz erejének nézte a széptan, és kinövésein elszörnyűködött. Az ellenhatásnak lehetetlen volt elmaradnia. Ostromolni kezdik a fiatal költőt, ki nem várván ünnepélyes beiktatásra, önereje által lőn a magyar Parnass zsarnoka. Az újabb és régibb iskola közt megkezdődött a harc.

Mindjárt föllépése elsőbb éveiben (1845) Császár Ferencz meglehetős egyoldalúan és igazság-talanul bírálta meg az Irodalmi Őr hasábjain. Azon mesterkélt, idegen és enervált költészet, melyet Császár képviselt, a legélesebb ellentétben állott Petőfi eredeti, szabad és erőteljes zsenialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, éppen azon oldalról támadta meg, mely méltány-lást érdemlett volna. A nyerseségben nem látta az erőt, s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére veti a hanyag formát és verselést, s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem népdalait emelte ki, melyekben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, hanem oly költeményeit, melyek kevésbé kitűnők s hordozzák magukon szellemét. Egypár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből fölfogta, hibás levén, szigorú ítélet helyett igazságtalant kellett mondania.

A Császár által megkezdett harcot a Honderű folytatta végleheletéig. Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel képviseltek határozottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv dolgozótársaikhoz, s ellenszenv versenytársaik iránt adták meg színezetűket. A Honderű arisztokrata elvek- és szokásoknak hódolván, idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős, erőtlen szalonköltészet közlönye lőn. Természetesen üldöznie kelle Petőfit. Elébb a Pesti Divatlap, később az Életképek szólaltak föl mellette. Vahot Imre a Pesti Divatlap szerkesztője, míg Petőfi lapja mellett dolgozott, mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harc eredménye mindkét részről alig vala egyéb nagy szavaknál és személyeskedésnél.

Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a Szépirodalmi Szemle mondott felőle leg¬alapo-sabb, noha túl szigorú, s több tekintetben hiányos ítéletet. Költeményei egynyolcadát kárhoz-tatta, kikelt néhol kirívó póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési kísérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit, melyeket költészetébe is belevegyít, de kiemelte népdalait, idilljeit, zsánerképeit, s mindazt, mi benne valóban kitűnő. Azonban a Szemle mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában. Aztán inkább akarván az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némiképp izolálta magát a kortól. Merev műfilozóf helyett többször kellett volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet nyilatkozatai, melyek jól, rosszul kezdék megtalálni művészi formájokat. Költészetünkben, a lírában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott leghatalmasabban a kor, a nemzeti szellem. Neki esztétikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is csak öntudatlanul élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne pedig szeszélyeivel vesződjék. A Szemle úgy hívé, hogy az elbízott költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége. Így sem teljesen föl nem foghatván, sem eléggé nem becsülhetvén, csak saját magának ártott. Azon nemes harc, melyet szerkesztője ugyanekkor a dilettánsi felület, jurátusi hegykeség és nemzeti pöffeszkedés ellen vívott, egy részben emiatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát.

A Pesti Hírlap, mely már akkor elébb Szalay, később Csengery szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba, s Petőfi mellett B. Eötvöstől egy hosszabb cikk jelent meg benne, mely anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melyből Petőfi megítélendő. „Petőfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költő - mond többek közt -, s ez az, mi valamint magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.” Ez volt a legigazabb szózat, mely ügyében felhangzott, menten azon hiú bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely kritikusain kisebb-nagyobb mértékben észrevehető volt.

Honderű s még egypár politikai lap mind nagyobb dühvel folytatták támadásaikat. S minő eljárást követtek! Ellenébe állították Hiadort, egy nem valami nagy tehetségű költőt, kinek beteg szentimentalizmusát, selyempuha kínait sem irónia, sem humor nem mérséklék, s egész költészete ellentétben állott a győzelmesen felküzdött népies iránnyal. A világ legnagyobb plagizátorának kiáltották ki, ráfogván, hogy még Szelesteytől is lop. Petőfi a Honderűre egy nyers pasquillt írt, mely a Pesti Divatlapban, jelent meg, de melyet összes Költeményei közé nem vőn fel. Császárra is írt egyet, de ez lapban nem jelent meg. Rajta csendesebben töltötte bosszúját. Drága pénzen megvett egy példányt költeményeiből, kitette asztalára, s valahányszor hányt-vetett papírra volt szüksége, szakított belőle.

Általában ingerlékeny és túl érzékeny volt. A kedvezőtlen bírálatok nagyobb dühbe hozták, mint Byront első fölléptekor az Edinburgh Review. Mindig megbosszulta magát: egy gyöngébb költeménye helyett kilenc jobbat írt, vagy gúnydalokat szórt a kritikusok ellen. Utánzói, kikkel most az egész magyar irodalom tele, ez utóbbi könnyebb bosszút választják, s természetesen mindig reá hivatkoznak, midőn a kritika bántani meri őket. Miképp költői stíljéből hamis modort húznak le, úgy alkotnak gyöngéiből eszményt.

1846 tavaszán egy új füzetke költeménnyel lepte meg a közönséget Felhők cím alatt. Itt nem dalai ismert típusában jelenik meg. Ez epigrammszerű verseken, melyeknek nagy része csak ötlet vagy ellentétes hasonlat, sötét, izgatott kedély vonul át, s bizonyos boncoló, fejtegető szellem, mely éleselmű talányokban gyönyörködik, eredményeit jelmondatok és gnómákban szereti letenni, s nem kard, de tőrnek élével szándékszik behatni az élet és természet titkaiba. Többi műveihez mérve nem bírnak, nagy beccsel. Szentmártonon elvonult magányban írta, életunalommal küzdve, Byront és Shelleyt olvasgatva.

Ugyanekkor idegen költőkből is fordított: Béranger, Shelley s Moore-ból. Mind a három kedvenc költője volt. Általában a német, francia és angol irodalomban nagy jártassága volt. Sokan még ma is azt tartják róla, hogy egyedül a természet fia volt, minden tanulmány nélkül. Igaz, ő nem bírt úgynevezett tudományos műveltséggel, de megvala azon kiképzettsége, mely lírai költőt naggyá tehet. Sokat hányódván az életben, küzdvén a sorssal és önmagával, lelke gazdag volt benyomások és élményekben, nem szorult arra, hogy költészete számára érzéseket gyártson, s másoktól szedje tárgyait.

Már első ifjúságában ismerte a magyar és német irodalmat.

Csokonait és Vörösmartyt, kiket legjobban szeretett, könyv nélkül tudta. A régibb magyar irodalmat is tanulmányozta, s gyönyörködött egy rég elfeledett költő, Gvadányi műveiben, kinek nem annyira költészete, mint magyar érzése s népies nyelve ragadta meg, mi a diák-iskola korszakában a költőnél annyira feltűnő.

Később legtöbbet franciául és angolul olvasott. Természetesen Béranger-t szerette mindenek felett. „Mindenki tisztelettel említse az ő nevét - mondá egykor -, ő a világ legelső költője.” Vágyott azon hatásra, mit Béranger Franciaországban tőn. S mint emelkedett önérzete, midőn az 1847-i erdélyi országgyűlés egyik ülésén, melyen ott-utaztában maga is jelen volt, egy követ a Magyar nemes című költeményéből pár sort idézett, s a megyei szónokok és tudósítók néha költeményeivel szőtték át beszédeiket és tudósításaikat.

A német költők közül Heinét és Lenaut becsülte legtöbbre. Goethe iránt mindvégig elfogult maradt, s talán csak félig-meddig ismerte. „Feje gyémánt, szíve kő, nincs benne szeretet, hazafi sem volt” - mondá róla.

Az angolok közt Shakespeare, Byron és Moore-on kívül Boz volt legkedvesebb költője. „Boz az emberiség jóltevője - mond egy helyt -, míg megnevettet bolondságainkon, örömet és erényt tud felmutatni a kunyhókban és a nyomor tanyáin.”

Mindezek, kivált Béranger és Heine, nyomot is hagytak költészetén. Azonban ő tanulmányait mindig fölemésztette, s mint minden nagy költő, bámulatosan dolgozott föl minden idegen elemet. Később költészete vesztett ugyan valamit a naivságából, frisseségéből, de nyert mélységben. Bolond Istók, mely János Vitéz után legjobb költeménye az elbeszélő nemben, ha a kompozíciót illetőleg hagy is némi kívánni valót, de az az emelkedett világnézet, mi rajta átvonul, mutatja, hogy a költő nemcsak mélyen érez, kimeríthetetlen képzelőtehetséggel bír, de mélyen is gondolkozik.

A költőkön kívül a történetírókat olvasta legtöbbet. De őt a történetben inkább csak a regényes részletek ragadták meg, és a képzelem által jutván az eszmékhez, s alanyilag fogván föl mindent, nemigen tehetett mélyebb tanulmányt, s emelkedhetett tisztultabb szempontokra. Innen, midőn a történetből veszi tárgyait, ritkán tárgyilagos. Kora eszméit viszi át a régibe. A jellemrajz sem erős oldala. Eposztöredékei, drámája, még balladáiban is észrevehető ez, regényeit és beszélyeit nem is említve. Alakjai mindig ugyanazok: ő maga, lángoló szenve-délye, homályos vágyai, naiv és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagy¬ni a valót, még a költőit is, hogy ködhomályba vesszen fényes vízióktól ragadtatva. Azonban az újkor történeteiből megtanulta a század nagy eszméit, melyek a népeket forrongásban tartják, s fanatikusuk lőn. Később egész lelkesülése, költészete e térre fordult.

5

Az 1846. év nyaráig csaknem kizárólag a Pesti Divatlap dolgozótársa volt. Ekkor felbontá vele a viszonyt, és csatlakozott azon kilenc íróhoz, kik elhatározták, hogy nem fognak többé a divatlapokba dolgozni, hanem egy új, általok alapítandó szépirodalmi közlönynek szentelen¬dik egész erejöket.

Íme a névsor: Bérczy, Degré, Jókai, Kerényi, Obernyik, Lisznyai, Pákh (Kaján Ábel), Pálfi, Petőfi, Tompa. Tízek tanácsának, decemvireknek gúnyolták őket. Petőfi egyike vala azoknak, kik az egyesületet létrehozták, s ő vala egyszersmind elnöke is. Két ok adott alkalmat erre. A szerkesztők nem díjazták úgy műveiket, mint kellett volna, holott lapjaiknak ők adtak legtöbb érdeket. Másfelől az ifjú irodalom kezdé érezni, hogy már szárnyra kelhetne. Megunta a szerkesztők gyámságát. Öntudatára jutott küzdelmeinek, s közlöny után vágyott, mely egészen szellemének legyen nyilatkozata.

Olyanforma szakadás látszott irodalmunkban beállani, mint Franciaországban, midőn a mo-dern romanticizmus kifejlett, vagy Németországom az „Ifjú Németország” megalaku¬lása¬kor, természetesen nem oly határozott színezettel, kifejlett tanokkal, s a nemzeti viszonyok által módosítva.

A modem romanticizmus a forradalomból kikelt társadalom költészete volt, s egyszersmind új vihar előjele. Az „Ifjú Németország” a német romantika ellenhatásaként jelent meg forradalmi háttérrel.

A mi viszonyaink mások voltak. A tizennyolcadik század nagy forradalma kevés hatással volt reánk, s nem érezhettük a restauráció korszakát. Azonban József kora óta a nemzeti visszahatás eszméket hintett el, melyek folytonos forrongásban tárták a kedélyeket, s alakítólag hatottak mindennemű viszonyainkra. Irodalmunk hű kinyomata volt a kornak, s mind növekvő erővel hatott reá. Egymást teremtették.

A fölébredt nemzeti szellem két költőnél nyilatkozott leghatalmasabban: Kisfaludy Sándor és Csokonainál.

Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt. Megénekelte régi várait, lovagiasságát, előjogait, falusi örömeit, s mindazt, mi jellemében szép és nemes volt. Képviselé a költészetben a középnemesség bár nem szabadelvű, de nemzeti visszahatását József kora ellen. Midőn József a történeti jogok helyett bölcsészeti elveket állított fel, az autonómiát föláldozta a központosításért, a latin nyelvet a németért: a visszahatás, mely nemzeti szellemet ébreszte, vallásos kegyelettel karola fel mindent, mi a múltra emlékeztetett. A nemesség visszakövetelt minden jogot, még az igazságtalant is, mert azokat önkény döntötte meg, gyanús volt előtte minden újítás, mert úgy hivé, hogy a nemzeti életet veszélyezteti. Ez élénk forrongásnak hatni kellett a költészetre, s a költőnek, kit kora lelkesített, vissza kellett teremtenie a múltat, feltámasztania a régi erőteljes, testben-lélekben magyar nemességet, fölépítenie az omladozó várakat, fölragyogtatnia a hűbéri korszak egész dicsőségét, hogy lelkesítse az elkorcsosult, de ébredő nemzedéket, hogy elhitesse vele: jövőd a múltban van, mert akkor valál magyar és hatalmas. Kisfaludy Sándor ezt tévé Regéiben. Drámáin s a Himfy szerelmein is ugyanezen szellem ömlik el. Ő romantikus vala, de tévednénk, ha benne akár a német romantika miszticizmusát, akár Chateaubriand vallásos és középkori szellemét keresnők. Költészetének háttere nem a megingatott vallás és társadalom, sem az úgynevezett népek szabadságháborúja, de a fölébredt nemzeti öntudat, mely a múltból esengve óhajtja vissza az elveszített nemzeti erkölcsöket.

Csokonainál a népszellem nyilatkozott öntudatlanul s félénken bár, de erélyes életjelt adva. Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban született, s hogy önmagával meghasonlásba jött, s elkeserült szelleme kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd a görög s latin, majd a német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s ahelyett, hogy a néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt, az arisztokraták mulatságait kelle megénekelnie. Ha géniuszát követte, az irodalmi köz ízlésén látszék erőszakot tenni, s mintegy titokban vétkezett, midőn eszményének áldozott. Dorottyájából és népdalaiból, melyek legjobb művei, sejtjük mivé kellett volna válnia, s minő irány képviselőjévé hivatott.

A magyar középrend nagy része egészen latin műveltségű volt, vagy az arisztokráciával együtt a Goethe és Schiller irodalmától volt elragadtatva. Mindkettő megtalálta költőit: az első Berzsenyi-, a második Kölcseyben. E négy fő költői irány, bár széptani tekintetben egymástól sokban különbözött, egyaránt a nemzeti érzés élesztését, a dicső múltat, a hanyatló jelent vette alapul, s összeborult Kazinczy törekvéseiben, ki a nyelvújítás és irodalom által akarta regenerálni nemzetét.

Kisfaludy Károly- és Vörösmartyban már erélyesebben nyilatkozott a nemzeti érzés, homályos vágyai és távol reményeivel. Vörösmarty, míg egyik kezével a dicsőséges múltat tárta fel, melyben a nemzet egy nagy eszme körül, minő a honalapítás, csoportosulva századokra ható cselekvőséggel lép fel, addig másik kezével a jövőre mutat, s mint látnok beszél róla. S mennyire összehangzott költészetével az országos küzdelem, mely a sérelmi mezőről a reformok felé kezdett hajlani. De Vörösmarty nemcsak e tekintetben képviselte korát, ő alkotá meg a magyar költői nyelvet, miképp a fejlődő közélet a szónokit. Nélküle a magyar költészet nem emelkedhetett volna oda, hol most áll. Neki küzdenie kellett a nyelvvel, összeforrasztania a régit és megújítottat, s elöntenie rajta a kor egész pátoszát. Innen költészetében a szónoki elem lőn túlnyomó s ő kényszerűleg mintegy vetekedni látszik kora nagy szónokaival. A nemzetiség, haza és hazafiság nagy költője volt ő, miképp az mint tény, a nemzet életében megjelent. Azonban a sajtóviszonyok tágultával új eszmék dobattak a nemzet közé. Magyar alkotmányos színezettel demokrát eszmék tettek hódítást. Fölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi populusa, még a honoráciorok sem. Az irodalomban érdek támadt a népköl-tészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdenek jőni a népies szabású öltönyök és tánc. A költészet kezde hajlani az alsóbb rétegek felé, s új elemeket venni magába.

Néhány nyugtalan és lelkesült költő jelent meg, kik új korszak után vágytak. Míg többé-kevésbé telvék a modern irodalmak eszméivel, addig másfelől mintha a magyar népszellem élet-melegén növekedtek volna fel. A múlt élet- és irodalomban úgy tűnt fel előttük, mint elfelejtendő rossz, s a jövendő zálogául hitöket és merészségöket mutatták föl. Törek¬véseikben mindinkább kezdett felmerülni az irány: küzdeni a fennálló intézmények ellen, egy erős átalakulásnak indult költészet fegyvereivel, mely tárgyait, alakját, nyelvét közvetlen a népéletből meríti, s visszahat reá.

A folyóiratnak, mely ez irányt képviselje, Pesti Füzetek cím alatt kellett volna megjelennie, de a fiatal irodalom tagjai nem voltak magokkal tisztában. Forrongó eszmék határozatlan vágyakban küzdöttek bennök. Új irodalmi pártneven törték fejöket anélkül, hogy tudták volna, mit akarnak. Egyik magyar romantikus nevet ajánlott francia mintára. Gyűléseztek, megállapodás nélkül bomlottak szét, éppen mint a táblabírák, kik gúnyaik örökös célpontjául szolgáltak. Folyóiratjokból egyetlen szám sem jelent meg.

Egyesülésök méhében horda már felbomlásukat. Csak abban egyeztek meg, hogy mindnyájan fiatal írók voltak, a kor izgalmaitól ösztönözve. Tehetségeik közt éppen olyan nagy különbség volt, mint ízlésök s öntudatos vagy öntudatlan irányaikat illetőleg. Nem volt köztök senki, ki összetartsa, fegyelmezze, s zászlójokra írja a jelszót. Inkább a történet és körülmények hozták őket össze, mint a közszellem. Inkább fellobbanó lelkesülés vagy szeszély izgatta szellemöket, mint komoly áthatottság. A tettszomjas ifjúságot akarták képviselni, mely megunta már a szónokok hosszú beszédeit, a népet akarták képviselni, mely szerintök sehol sem volt képviselve. Mindezt inkább sejték, mint tudták. Közülök csak egypárból vált nevezetesebb irodalmi egyéniség, és szövetkezésök nem magáért érdekes irodalomtörténeti mozzanat, hanem mert azon szellem egyik előjelensége volt, mely később szépirodalmunkban mind¬inkább uralkodó lőn. Fél év múlva megint mindnyájan írni kezdtek a régi lapokba, míg később az új szerkesztés alá került Életképek köré gyülekeztek, mely ez irodalmi mozgalom bélyegét kisebb-nagyobb mértékben mindvégig magán hordá.

A fiatal irodalomnak tulajdonképpen Petőfi vala képviselője, s általában a líra, mely új hangon új eszméket kezde pengetni. Petőfi költészete is ez időtől fogva hajlott új stádium felé. Mint a bor, szerelem, természet s a nép egyszerű örömeinek költője ezután ritkábban szólal már meg. Látnoknak hiszi magát, szemében könny, homlokán sötét fény, s az idő méhében küzdő elemektől vesz lázas ihletést.

Új becsvágy támad benne, mely sírjáig kíséri. Eddigi pályájáról azt tartja, hogy az csak megelőzője volt ez újabbnak. Ő azért írt népdalokat, azért énekelte meg a puszták fiait, a kunyhókat, és színezte ki a népéletet költészete egész erejével, hogy a népelemet behozza, s uralkodóvá tegye a költészetben, mi aztán nem maradhat következmények nélkül másnemű viszonyokra nézve sem. Most itt az idő eszmékkel lépni ki, s oly költővé válnia, kinek dalai a gyűléstermekben, szavazatoknál, s a követelővé vált kérvényekben találják meg refrénjöket.

Ez idő tájban barátjaihoz írt levelei, mind e gondolatkörre utalnak. Mindinkább erőt vesz rajta a politikai lelkesülés és becsvágy. Kora izgatottsága a legnagyobb fokon kezd benne tükröződni, s képzelme a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következmé-nyeivel foglalkozik. S minő tárgyakat akar választani feldolgozás végett, melyeket mégsem dolgoz fel. A magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt, s eposzt akar róla írni. A római történetből Spartakust, a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza a palotát, s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő önhitt meg-vetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira. „Ők a nap-politika kurjongató hősei - mond egy helyt -, ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a dekoratőrök és statiszták, kik a függönyöket aggatják, s a színpadra székeket és asztalokat hordanak.”

Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem, s most minden héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség.

1846 őszén, miután kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult. Szatmár megyében viharos természete egész szenvedélyességével beleszeretett egy ifjú leányba, Szendrey Júliába, ki egy év múlva a szülék makacs ellenzése dacára is neje lőn. 1847 szep¬tem-berében a hosszas küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént odahagyta ipa házát. Az első éjet nőmmel - írja egy barátjához intézett levelében - Nagybányán, egy vendéglőben töltém, nemhiába vagyok a csárdák költője. Nősülése körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos, hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjúból csendes, hű, s a pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen szerette, s talán féltette is, s úgy látszók, hogy a világon csak két dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.

A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb arisztokrata független gazdagságára? Mecénására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafi-tisztelete jeléül azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse a báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különc jelleméről híres fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt éppen oly pajtásának nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmár megye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.

Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy Társaság által megkoszorúzott Toldi című pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte. Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő mint Petőfi, mondák sokan, s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e mendemonda. Megszerezte magának Toldit, mielőtt nyomtatás alá került volna, s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet írni Aranyhoz, s egy költeményt, mely másnap az Életképekben megjelent. Aztán tudakolá: hány éves? is midőn hallotta, hogy harminc felé jár, így szólott: nem félek.

Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét aziránt, kit versenytársának hitt, s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjúsága erejében. Hiúsága mások méltánylatával többször jelent meg ily vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.

S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette őket. Arany epikus, a mesealkotás, plasztika és jellemfestésben kitűnő, s annyira objektív, minő egy magyar költő sem. Petőfi lírikus, a közvetlen érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé, és szubjekti¬vitása, noha a legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn odahagyja az idilli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól megszűnik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és lázadt gondolat Kain-jegye, mint Byronén, s önmagát emésztve űzi a szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealizmusától, egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó fantázia nagyszerű építményeit, s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott géniusz szülöttei.

Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlamai, vágyai, múlt és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete, míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak a lírában nyilatkozik, s csak dalai vannak, nem egyszersmind eposztöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte, s ott élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos, korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.

Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiú együtt. Ugyanazon költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorús pálya, s a féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kímélte, hibáit nem bálványozta, s őt mint költőt és embert teljesen felfogni képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett senkit el nem tűrt, s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt széttépett.

A barátság és a szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos év. Áldozata lőn...

6

Petőfit sokképpen fogják föl s ítélik meg. Mindenki elismeri költői nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy, s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa takart.

Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dac és szeretetre méltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével költeményei egy részén feltűnt, csakhamar az ifjúság kedvencévé emelte. S ő valóban eszménye volt az akkori ifjúságnak, s az még a mainak is. Minden megvolt benne, mi a magyar ifjúságot jellemzé, miképp az otthon, a megyegyűléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utcai és kávéházi életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjúé. Ő katonáskodott, színész volt, járta az élet útjait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai, fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint huszonkét éves ifjú egy harmincéves férfiú élményeivel bírt, anélkül, hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt, s humorban kereste költői formáját.

Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be a költészetbe, miképp azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak, midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember szégyellt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli, miképp hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és színész, mint fázott Debrecenben, mily jó estéket töltött barátaival bor mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott, és pénze nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom szemérme és magas eszméi.

Költészetének e nyilatkozata nemcsak újdonságával hatott, hanem jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely éppen úgy harcot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomorúságainak, mint visszahatásképp tűnik fel széptanunk azon különös köve-telése ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből, s egyenruhaképp valami köz-jelleggel ellátni. Éppen ezért szemére vetik Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is míveltség gyanánt árultatnak.

A költészet tárgya az emberi legegyénibb árnyalataiban, mit többé-kevésbé minden ember megért, a műveltség bármely fokán, s éppen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső szalonban.

Heinét utánozza: mondják másfelől, s tőle tanulta el az untalan kacérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heinében minden szeretetre méltósága mellett van valami démoni, mi kellemetlen hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el, s legföllebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel kacérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a hangot. Heine költészete a blazírtság, csalódott idealizmus s a legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól, ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét, s remélni tud az emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a legridegebb próza közt hánykódva, sárral dobál minden szentet, Petőfi sohasem megy túl egy bizonyos határon, s mindenüvé elárasztja a szeretet melegét.

Mindaz, mi Petőfiben Heinére emlékeztet, egypár érzelmesen kezdődő, s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és éle, sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heinéé.

Az egyéninek jogát a lírában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak akörül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott életet. De látni lehetett, hogy túlmegy a netovábbon. Önvallo-másait sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne ragadja őt. Negédlenie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról, s belévegyítenie ingerlékeny hiúsága kitöréseit. Annyira megszokta mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni, hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképpen nem költészet.

S mi történt: a közönség ez oldalról találta legzseniálisabbnak, s utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt képzeli, hogy amit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi csak azért született volna, hogy a zsenialitást divatba hozza. Minden különcség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki nem átkozza a mennyet és a földet, hitelezői és kritikusaival egyetemben; mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel szonett helyett. Mindenik ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át, s mindenik ugyanegy egyéniséget tár fel előttünk.

Négy rövid év alatt a magyar líra ez irányban nagy haladást tőn. A házi-költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre-képet ad, hogy csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát, s életrajzát íratni meg. Elmondja, hol született, miképp nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós, hogy beteg, s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs. Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt, melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja, s kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat, s az öndicsőítés minő polémikus verseit kell hallanunk!

E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kacérkodás, és prózai felfogás majdnem kiállhatatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be líránkat a torzítottba. Ezelőtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék- és esetlegességekből, mik nélkül Petőfi éppen oly nagy költő lett volna, a költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad, kalandor fickóképp tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitív dolgok iránt van érzéke. Vagy, ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi utánzását tartják költészetnek, s minő ellentmondás! éppen akkor, midőn az egyéniség jogát kívánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy, s bizonyos ideig csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból folytak, varázs övezi, az epigonok pedig, kik soha egy költői stílt sem tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig fejlesztve, mielőbb elhasználják.

De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hivőkre még irodalmi közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt emleget, s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme, nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért halhatatlanságával kell lakolnia. Erre ítélik a halhatatlanok, kik még élni sem kezdtek.

S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai frazeológiája, mely az értelmet megzavarni, s az ízlést kioltani igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került volna ki, s Petőfi is, miképp élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet, ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy éppen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egyképp minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos zsenialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?

Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbé erős oldala. Bölcsészeti kísérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet, s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta líra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is, egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kísérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lírájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyerme-teg¬ségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő, s érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végcélját, az örökké-valóság titkát, a hír és a dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s visszapillant a múltra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vigad bor mellett, cigány¬zenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem létezik semmi, s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet, s mintha a népszellem géniuszává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a magyar líra legkitűnőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik fel.

Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen lírai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az őt utánzók tévedéseit.

Petőfi táj-, csendélet- és zsánerképei a magyar költészet örök remekei lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák felhasználatlanul ez úgyszólva kész kompozíciókat. Petőfi fölfedezte a pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése megnépesíté. Szabad, szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvencebb folyója, mert e hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, éppen mint ő. Petőfi érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van aziránt, mi fő, lényeges vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza. Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban csekélységeknek látszanak, jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt láttassa, mit akar, s oly világí-tásban, minő hangulata s a merészen kivitt képek, az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl, s visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva, csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az unalom és elhagyatottságnak költőibb megtestesítése, mint a Kutyakaparó című költeménye. A Csárda romjai mindenik sorában nem egy elégia zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi zsenialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté varázsolja.

Zsánerképei és néprománcai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly eredeti és zseniális. Objektivitása éppen oly erővel nyilatkozik. Itt is mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja fel, amint céljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy szatírai hangulata s az epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e ezeket is, ki a túlsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kíséri; vagy bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? Pál mester egyike legszebb költeményeinek. Mindenik strófája a legköltőibben s a legtermésze¬tesebb fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét, s megteszi. Később nem nyúl kalapjához, megbánja tettét, s kiokoskodja, hogy most már gazdagsága elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját, s kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta, s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját, s kiokoskodja, hogy nincs semmije, s bizonyosan fel fogja kötni magát, s megteszi. Itt a kalap a legművésziebben van felhasználva, s abban, hogy az okoskodó Pál mester mindent előre megmond, mi vele történik, s mégis megteszi, a leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A Megy a juhász szamáron című költeményében a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére, mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az Alku címűben, midőn a juhászlegényt erszénnyel kínálják, szegénységét akarják megvenni, s ráadásul szeretőjét kérik, s ő így felel reá:

Ha ez a pénz volna csak foglaló,

S még száz ennyi lenne borravaló,

S id’adnák a világot rá’dásnak,

Még sem adnám szeretőmet másnak.

Oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva, s mélyére merülve teremt. S mit mondjak Téli esték című költeményéről, mely a családi boldogságot egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?

Petőfi után a festő költemény, néprománc és zsánerkép nagy divatba jött. Régibb és újabb költők egész serege nekiesett a pusztának. A délibáb valóságos purpureus pannus lett. Majd minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: aziránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép- és tájban, fényes ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze, melyek céljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve, mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van halmozva, ami úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni, a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos líra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a tespedtség művészetének lehetne nevezni.

Hasonló bővében vagyunk a zsánerképek- és néprománcoknak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész fantasztikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem, oly eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hegyke ráfogások vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok- és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiszcencia Petőfiből, kész a néprománc. A zsánerképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá váltak, s bennök éppen azon apró részletezés és tespedtséggel találkozunk, mint tájképeinkben. „Úgy látszik, mintha a népköltőket nem valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés. Valami öntudatlan úrias leereszkedés vonul el rajtok. Mintha mulatni akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a legénykedésben. S éppen itt azon pont, mi a valódi népköltőt megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S éppen ez erős szubjektív érzés adja meg a felfogás objektivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte, mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a nép szeretete, érzületében gyökerezvén, mi a szív dolga, s mit elmélet soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a szalonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a túl finom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes; ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét ugyanazokat éppen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, anélkül, hogy beszennyezze magát.

Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete, gon-dolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok szaggatottságát, mely a nyugo-tiakkal ellentétben nem annyira az eszme, mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté, hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi öntudatosan vagy öntudatlanul - egyre megy - mennyire művész. Mostani népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendülnek-e lelkünkön jó vagy rossz kedvünkben, mint ahogy a jó népdal szokott. Nem fogjuk-e rajok azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos költészet: a költőnek is abba kerül, az olvasónak is.

Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt, s népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem-, tartalom- és verselésben. Vádolni kezdek, hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbé utánzói rakoncátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és kivitel egységét, tehát a stíl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás, veríték nyomai. Mintha gondolati együtt születné¬nek a formával, s azon érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával, darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé, s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S ami a legfőbb, nem merül-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megítélni. A kérdésnek leginkább akörül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart, s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve, előtte kellett lebegnie?

A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és kritikusok egy része nem találván bennök azt, mit megszokott, hajlandó volt felettök pálcát törni. Azonban a nép könnyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek, mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, francia és német formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyű-séggel, mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb köntösének.

Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ, melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos rendszerük van. Gyakrabban kezdett használni asszonáncot, mint eddig szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz, melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve, vagy azon túl finom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség konvencionális nyelvévé alakult. Népies szavakat, kifejezéseket, összehúzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég ízléssel. Éppen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordult, a nép nyelvéhez, s magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját alkotta meg, mely éppen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az irodalmi fejlődés szerint éppen a Vörösmartyé után kellett következnie. Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a legköltőib¬ben szólani, miként lehet magyarul s jellemzetesen szólani oly dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint, de benne a nemzet géniusza szökell, s mintegy visszahatásként nyilatkozik az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami varázzsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak. Az ami a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenül hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert s megszépült. Az nem az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az irodalmi nyelvet táj¬szólássá akarják lealacsonyítani, s ahelyett, hogy fordulatok-, könnyűséges változatosságban gazdagítanák, a korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.

Igaz, Petőfi néha túl merész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot találunk; igaz, van egypár dala, melyekben szembetűnő gondatlanságot árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak, az asszonáncot szabály¬talanul használják, s a legtöbbször sem az újabb, sem a régibb formák szerint nem verselnek, s küzdeni a külformával általában pedánsságnak tartják, mely lenyűgözi a szelle¬met, mintha annak, kinek a vers nyűg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem találkoznék itt is egy új nyűggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty patetikus dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a ritmus plaszticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző, hullámos lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és rímelnének.

Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette, mert ez éppen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben, s irodalomtörténeti fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen líránk az utolsó évtizedben átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre, életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrát eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók munkássága, egyes költők kísérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom, költői iskola, mely népiesnek nevezi magát, nem azt célozta, hogy költészetünk visszatérjen a nemzet primitív állapotára s egészen a népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen, hanem hogy segédforrást vegyen, s megújítsa magát a népszellem által, mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti szellemnek. A népies egy új fázisa vala a nemzeti költészet fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek, a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a külföld modern irányaiból, s a lírából átment az eposzba, színműbe és regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a mozgalom jellemét, s éppen azért tévednek mind a kritikusok, mind a költők, kik azt szó szerint veszik, s nem érzik alatta a szellemet.

A népelem sokképpen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal gazdagítá, s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg: mint a népdalt, népszínművet, románcot, regét, eposzt, addig másfelől közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni táplálékát, levegőjén virágzani, s érlelni meg gyümölcseit, nem egy választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg, s eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét, életrevalóságát. Kitűnő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem szülöttei, s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása éppen úgy kifejlett jóra, mint rosszra, s a közelebbi években ez utóbbi sokkal erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnék kórjelnek.

Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a népelemet előbbre vigyék, fejlesszék, hanem hogy alább süllyesszék. Nekik nem volt elég a népköltészet: táj-költészetet alkottak. S mi az a tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet, tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása célul tűzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi tájszavak, s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új zsánert alkotni, s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ összes népköltészete fölött, s összehasonlítjuk a mi most született tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan emberei. Mindaz, mire ők, fősúlyt helyeznek, mellék-szerepet sem játszik, legföllebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem célul: költői érdeket pedig éppen nem föltételez. Az összes magyar népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk tájköltői költeményeikben, s mi több, lírai költeményeikben összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és szokások regisztrá-lásával akar hatni, s a népdal nevét nem érdemelheti meg azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást. Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmóniájába, s ha alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállnak a palóc regények, barkó drámák, hienc eposzok. Írni fogunk hatféle tájszóláson, s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem süllyedése, költők szeszélye, kik nem bírván eredetiséggel, eredetiséget hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen, mely megbosszulja magát, játékszer, nagy gyermekek játékszere.

Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaceává emelték. A lírában feltűnőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies, szükségesképp szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a klasszikus költeményhez elég volt pár mitológiai hasonlat, most a magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű, s minden szeszély a népnemzeti géniusz szökellése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal, s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a szalonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ minden költője lelkesült. Líránk annyira magyar lett, hogy csak sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt, mesterkélt lőn, és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem aléltsága.

E rajz talán sötétnek, túl szigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi fényoldalát mutatta be az újabb lírának, hogy nem fölösleges az árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb lírában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott kitűnőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk, melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányásszák érzéseit, eszméit, eltanulják szavait, hangját, s oly költészet áll elő, mely nagy igényt tart az eredetiség-hez, de sem az irodalmat, sem a szívet új kinccsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem egyhamar alakul meg új költői irány, s lesz élénk a közfogékonyság. A költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést, mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat, s lelheti meg kora üterét. Hoz-e az idő líránkra új lendületet vagy általában a líra lesz-e az a tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lírában nincs visszaesés, csak pangás, s a visszahatás, mely a népelem kinövései ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért egyaránt.

Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom álmait körüllebegte, addig másfelől, mintegy megkönnyülve érzem magamat, hogy szót emeltem a lírai költészetünk bajairól akkor, midőn a hivatottabbak hallgatnak.

Forrás: Gyula Pál válogatott művei I. kötet 3. rész – mek.oszk.hu