Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/W._H._Auden
York
városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak
katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az
egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán
gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A
család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb
gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem
vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás
sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District
ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek
készül, bányagépészeti geológiai könyveket olvas.
Univerzális,
goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a
természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a
klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság
fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.
A
koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a
környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres
Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új
tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő
akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul.”
„Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”
Tehetség,
sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az
irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis,
Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb
hangú írójává legyen.
Maga Auden
az igazi fölszabadító inspirációt Thomas Hardy Emily Dickinson, William Butler
Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja.
Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező
társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal
meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori
elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága
mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni – akár a
diagnoszta kegyetlen pontosságával is – a zsurnaliszták tényföltáró
látleleteit.
Tanúként
látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann
Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol
polgárháborúban.
1939-ben
elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála,
Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó
közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.
Több
kritikusa szerint költői tekintélyét 1933-1940 közt, még az európai időszakban
alapozva meg. Későbbi művei netán intellektuálisan érettebbek, de az igazán
maradandó, népszerűvé vált költeményei a harmincas évekből valók. A későbbi
évek, évtizedek gazdag termésének ismeretében cáfolnunk kell ezt az olykor csak
szigetországi elfogultságból a régi idők líráját eleve szebbnek érző vélekedést.
Mondanivalójának ihlető forrásai: a gondolati erő, a morális indulat
igazságkereső lendülete mélyebbről és mindvégig táplálták ihletét.
Magatartásának
kettős arculata: a kereső és az otthonteremtő, korán megnyilatkozik. Bizonyára
ez a belső nyugtalanság hajtja szellemi sóvárgását a feltételezett
transzcendenciáig, a személyes Isten képzetéig, ez jelöli ki sorsa állomásait
az apai ősök földjétől, Izlandtól számítva Berlin, Ibéria, Hongkong, Kína, majd
New York, London, Ischia és a dél-ausztriai Kirchstetten közt.
1945-ben
jelenik meg verseinek gyűjteményes kötete. Ugyanez évben áprilistól
szeptemberig őrnagyi rangban az Amerikai Hadsereg bombázások hatását vizsgáló
részlegével Németországban, Nyugat-Európában tartózkodik. Angliába csak
látogatóba megy át, 1946-ban fölveszi az amerikai állampolgárságot.
„Auden a
legügyesebb mindnyájunk közt.” Dylan Thomas vélekedés sejteti a távolabbi, más
utakon járó pályatársak tiszteletét is. MaxNeice, a jó barát szómágusként
emlegeti. Szellemes, játékos természetéről, személyisége varázsáról Igor
Stravinsky is lelkes tisztelettel nyilatkozik. „Naponként jobban és jobban elbűvölt,
gyönyörködtetett – vallja a Velencében, 1951-ben bemutatott The Rake’s Progress (Az aranyifjú útja) című operájuk közös munkálatairól. – Amikor nem
dolgoztunk, versformákat magyarázott nekem, és csaknem olyan gyorsan, ahogy
írni képes volt, komponálta a példákat… Kevesen tanítottak meg oly sok
mindenre, mint ő.”
„A
legintelligensebb ember, akit valaha ismertem” – mondta róla Golo Mann. Való
igaz, kevés költő nevezhető indokoltabban poeta doctusnak, mint Auden. Sokágú műveltsége mellett is költészetének legvonzóbb,
legeredetibb tulajdonsága a mindenkori személyes közvetlenség, a természetes
hanghordozás, ahogy banalitásoktól sem riadva, lezser könnyedséggel, míves
fontoskodás nélkül nyitja ki a nyelv legbelsőbb titkait. Ennek a helyenként
száraz, pátosztalan előadásmódnak nem mond ellent, inkább hitelét,
kikezdhetetlen biztonságát adja – akár Picasso szeszélyes festményeinek a görög
vázák ábrázolataira emlékeztető egyvonalas rajzok – a virtuóz formakezelés, a
kivételes muzikalitás. Az angolszász olvasó éppoly gondolati, nyelvi remeklést
illető ámulattal idézi Auden szerelmes altatódalát: „Lay your sleeping head my
love / Human on my faithless arm…” („Hajtsd karomra édesem / alvó, védtelen
fejed”), mint ahogy mi idézzük József Attilát: „Űnő szóra fülelek, / Húnyom
szemem álomra…”
Arcára
mind több, mind mélyebb ránc szövődött, de művének lényegi értéke, súlya
mindvégig azonos maradt. Véletlen-e, hogy a New York-i világpolgár utolsó éveit
ismét Európában, Alsó-Ausztriában és Angliában, az útra bocsátó Christ Church
College-ban töltötte. S feledhető-e, hogy a század harmadik harmadában élt
köztünk egy író, aki nem indított mozgalmakat, nem fogalmazott manifesztumokat,
mindenfajta céhbeli hiúságtól, önreklámozástól mentesen mégis személyiséggé
tudott válni, aki a nyilvánosság előtt is magánember maradt, s a szellem
becsületéhez való hűségével saját háza táján a humanista életstílus
továbbsugárzó, értelmes rendjét tudta megteremteni?
A kortárs
irodalomtörténet skatulyázói, divatokkal együtt lihegő menedzserliterátorai
mostanában buzgó sietséggel, fensőbbséges ridegen degradálják meghaladott
kismesterekké a maguk küzdelméből kivételessé nőtt elődöket. Nekik a szerzett
tudás és a természetes virtuozitás is kevés, ha a tőzsdéken nincs rá napi
kereslet.
Aki elfogulatlanul
engedi magára hatni Auden változatokban bővelkedő, esendőségeivel is mellettünk
tanúskodó életművét, meggyőződhet róla: az ifjonti becsvágy nem csalta meg a
benne bízót.
A
Kirchstettenben 1973 őszén eltemetett egykori oxfordi diák csakugyan nagy költő
lett.
**
ERDŐK
Vadonnak
mondták, mit úgy szeretett
rajzolni
rég Piero di Cosimo,
hol
egymást hágta, ölte, ette meg
tigris,
bocs, emse, csupasz őslakó;
nem
óvták ott bokor villám-tüzét,
hasznos
lángtól futottak szanaszét.
Az
úri irtovány, a maradék
a
kalodás, kemencés faluba
susogta
még nomád tüzek hírét,
ám
bamba nyáját Mitra, Korona
rét
lomha rimusára bízta csak,
gyűlöltetvén
mi erdei-szabad.
Oly
szállodát a bűn ma is keres,
mely
adatot nem kér, és nem is ád;
im
az erdő! s hozzá mily kellemes;
nem
egy ál-szűz átkozta tanuját,
a
csalogányt, ki közben odafent
mohó
vágyról édes dalt énekelt.
A
madár gondja persze másmilyen –
s
ha már az erdő hű természetét
lesed,
csinálj fényképet pikniken,
mily
törpe banda ül a sok derék
lény
közt, ki mind sértő gúny nélkül ád,
s
nem fél eget, lidércet, mostohát.
E
jövendő koporsók közt a nép
fékezheti
(mint tengernél sose)
szoknyákon,
árun kapkodó szemét;
zord
filológushoz mi illene
jobb
nyughelyül, mint épp ez árnyvilág,
mely
adta mestersége anyagát.
Ős
hangokon tanul a durva fül,
míg
Pán zöld atyja sebtében kopog
megfejthetetlen
morzét; walesiül
csufolkodnak
a pajkos kakukok,
nyers-angolul
galambok hírlelik
két-gyerekes
modern ház gondjait.
Néhány
elem lazul, hol ott, hol itt,
pompás
gyümölcs, haldokló falevél
közli
bukása kellő érveit,
késett
ember, kit késő bánat ér,
ős
örömet hall távol és közel,
s
mint rég, a víz neszére fölfigyel.
Egy
jólfésült erdő Miasszonyunk
kegyelmét
kéri; tán mégis akad,
ki
még fogadni mer, hogy nyomorult
fajunk
tisztességéből fönnmarad.
Egy-egy
fa, mit sétán az ember ér,
a
táj lelkéről sokat elbeszél.
A
kőrisfáig irtott kis liget,
a
korhadt szívü tölgy leleplezi:
nagy
társadalmunk széthull, tönkremegy,
nem
csaphatnak be gyors győzelmei,
s
nem, hogy közért s az Égért mit adott!
Erdőinél
egy kultúra se jobb.
Fodor András fordítása
Auden 1955-ben publikálta a The Shield of Achilles (Achilles pajzsa) című kötetét. E mindössze
nyolcvan oldalas kiadvány – mely New Yorkban a Nemzeti Könyv Díjat nyerte el –
hangsúlyos helyen, három ciklus közül mindjárt elsőként közli a Bukolikák című verssorozatot. A
különféle versformákba foglalt költeményfüzér – a Szelek, Erdők, Tavak, Szigetek, Síkságok, Folyók – közös sajátja a
természet-társadalom-történelem viszonylataiban, feszültségeiben élő ember
problémáinak megfogalmazása. Az eredetileg talán pásztorkölteményként
értelmezhető versműfaj első művelője az ógörög _Theokritosz volt a Kr. e. 3.
században.
A kortárs költőnek igencsak kezére játszik a
filológiai tény, hogy a pásztori költészetnek ez a válfaja, a bukolika már megszületésekor is a
városi embernek a természet, az egyszerű életmód iránti nosztalgikus vágyát
szólaltatta meg.
Auden ciklusában a jól elkülönülő címek is
sejtetik, hogy a témacsoport szinte korlátlan lehetőséget ad a szerző sokoldalú
műveltségének, szarkasztikus-eleven szellemiségének, racionális elmeélének
érvényesítéséhez. Az Erdők című
közepes terjedelmű, szigorúan kötött formájú, tíz szótagos, a b a b
c c rímelésű költemény fordulatosan,
mégis tömören, igencsak szemléletesen példázza a szerzett ismeretanyag és az
eredendő lírikus intuíció frappáns egységét.
Az angol költészetben Shakespeare-től T. S.
Eliotig sok előzménye volt már a kollokviális hanghordozás költészetté
avatásának. Auden főként a filológiai mozzanatok és a magvas eszmélkedések
könnyed adagolásával remekel. Látszólag ide-oda csapongva, valójában szigorú
elhatározottsággal sodorja figyelmünket a logikai kifejlet felé.
Az Erdők indítása híven jellemzi a költő laza
közvetlenség, prózai felsorolás mögé húzódó ökonómiáját. A fordított
mondatszerkesztés, az angol szavak rövidsége, a sereg időbeli, tárgyi,
hangulati tényezőt egymásra zsúfoló, tömör komplexitás csaknem megoldhatatlan
feladat elé állítja a fordítót:
Sylvan meant savage in those primal woods
Piero di Cosimo so loved to draw,
Where nudes, bears, lions, sows with women’s
heads,
Mounted and murdered and ate each other raw,
Nor thought the lightning-kindled bush to tame
But, flubbergasted, fled the useful flame.
A sorok értelméhez és beszédszerűségéhez hű
nyersfordítás fejbekólintás-szerűen leplezi le, mi minden fér el az eredeti
szakasz hatvan szótagjában:
Azokban az ősi erdőkben,
melyeket Piero di Cosimo úgy szeretett rajzolni,
hol meztelenek (ősemberek), medvék, oroszlánok,
nőstényfejű vaddisznók
hágták, gyilkolták s nyersen fölfalták egymást,
az erdei (sylvan) vadságot (kegyetlenséget)
jelentett.
Arra sem gondoltak, hogy a villámsujtott égő
bokrot megszelidítsék,
inkább rémülten menekültek a hasznos lángtól.
Az eredetiben idézett strófa arról is meggyőz,
hogy a hanghordozás feszültsége főként a mesteri formálásban rejlik. A pontos
ritmika, a feszes rímek, az ölelkező sorok után a szakaszvégi páros kicsengés
éles, epigrammatikus nyomatékos ád a mondanivalónak. Az efféle csattanók
tudatos vállalását jelzi, hogy a költemény egyetlen szakaszában sem találunk
pontot, csupán a strófák végén.
A második szakasz kezdő sorai, majd a Mitra és a
Konora említésébe sűrített fogalmi szimbolika elegendő a szabadságvágytól
eltiltott emberi társadalom évezredes tévútjának kifejezésére. S mily könnyed
időbeli ugrással, mennyire természetesen asszociál a következő strófa az
urbanizálódó élet előzökhöz képest frivol problémájára!
A csalogány említése jó ürügy az erdő valódi
természetének vizsgálatához. Ám a szokványos, individuális természetnosztalgiát
meredeken ellenpontozza az ironikus-szellemes további ötlet, mely az ember
mulandóságát, kicsinységét hangsúlyozva, a fákban jövendő koporsóinkat
szemlélteti. A motivikus komponálás hangulati törvényei ez után a háromszakasznyi
játékos, szatirikus kitérő után a tárgyhoz való visszatérést sugallják. Auden
egy sor erejéig enged is a természetbe forduló figyelem hangváltásának: „Ős
hangokon tanul a durva fül…” De már ismét az erdei neszekre fülelő mai ember –
mégpedig a nemzeti szokástörvények kötöttségében élő, családi és
lakásgondjaival küszködő mai angol – képzeteit, problémáit vetíti belé a
fölidézett jelenségbe.
Az újra és újra ismétlődő kaján asszociációk
után végül elkövetkezik a költemény meditatív, pihenő szakasza. A stílus ugyan
itt is tárgyilagos, alig-alig enged a romantika kikerülhetetlen csábításainak.
Ez a higgadt, komoly hang vezeti be a következő, már a költemény konklúzióját
jósló gondolatsort:
Egy jólfésült erdő
Miasszonyunk
kegyelmét kéri; tán
mégis akad,
ki még fogadni mer, hogy
nyomorult
fajunk tisztességéből
fönnmarad.
S a téma történelmi, társadalomlélektani,
etikai, majd meg szociográfiain objektív, irodalmian szatirikus megközelítése
után hirtelen csak itt van előttünk a költő belül érlelt tanulságlevonása:
„Egy-egy fa, mit sétán az ember ér, / a táj lelkéről sokat elbeszél.” Ezek a
megfontolt, szinte a közmondás evidenciájával ható szavak, éppen talán az előző
maliciózus-kaján közbeszólások, profán gondolatfuttatások után, egyszerre
orátorivá emelik, átfűtik a további hangsúlyos mondanivalót.
Igen, az utolsó szakasz intonálásából a
természet, az emberi közösség és kultúra eleven igazságáért föllebbező költő
prófétai fogadalmát, öncsalás nélküli ítéletét halljuk:
A kőrisfáig irtott kis
liget,
a korhadt szívü tölgy
leleplezi:
nagy társadalmunk
széthull, tönkremegy,
nem csaphatnak be gyors
győzelmei,
s nem, hogy közért s az
Égért mit adott!
Erdőinél egy kultúra se
jobb.
Amiként a tudatosan szerkesztett zenemű tételei
a fináléban rövidített, alapmotívumokig redukált változatban újra visszatérnek,
úgy szemlélhetjük ebben az utolsó hat sorban az ötletes megjelenítést, a
szellemes tömörítést, a kérlelhetetlen tárgyilagosságot s végül az egész
költemény egyetlen – utolsó – sorba kristályosított mondanivalóját: „A culture
is no better than its woods.”
FODOR ANDRÁS
Forrás: 88 híres vers és
értelmezése a világirodalomból 527-534. old., Móra Könyvkiadó 1996.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése