A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Walt_Whitman
Aligha
találunk még egy jelentős poétát, akit annyit gúnyoltak volna, mint a 19.
század amerikai költőóriását. Akadtak, akik indulatukban tűzbe dobták
verseskötetét. Ám nemcsak a puritánok és a botfülűek, hanem még a literátorok
is nemegyszer megbotránkoztak vagy élcelődtek rajta. A Fűszálak első megjelenése 1855.
július 4-én (az Államok függetlenségének ünnepén) kétségtelenül bukás volt. Ma
viszont ez a dátum mérföldkőnek számít az amerikai irodalomban, líratörténeti
jelentőségében pedig a századközép másik „botrányos” kötetéhez, Baudelaire A romlás virágai-hoz mérhető.
A Fűszálak valójában nem egyetlen
könyv, hanem a költő egész életművének foglalata. Úgy épült évről évre,
kiadásról kiadásra – Whitman evolúciós szemlélete és terve szerint -, ahogy a
szerves élet szüli egyre magasabb színvonalra önmagát. Élete végéig tíz Fűszálak-kötetet szerkesztett: a
régebbi verseket újabb „korszakaihoz” igazítva átírta, s az új versekhez
társítva új ciklusokba ültette. Ő maga az utolsót tartotta a legjobb könyvének,
az utókorok azonban változóan ítélnek. Ma legtöbben az 1. és a 3. kötet még
fésületlen költeményeit emelik ki. Főként a hosszú verseit, mint pl. az Ének magamról, A bölcső végtelen rengéséből, Örömök éneke,
Átkelés a brooklyni réven.
A
költőalkata szerint „örök fiatal” Whitman már harminchat éves, amikor saját
költségén megjelenteti az ekkor még csak 95 oldalas Fűszálak-at, amelynek címoldalán
a szerző neve helyett csak a képmása látható. Azt jelzi, amit a versek: ezúttal
nem pusztán költőként, hanem teljes emberi valóságában tárulkozik fel valaki.
Akinek nevével majd csak a kötet közepén, az Ének
magamról c. poémában találkozik
az olvasó, titáni verssorok áradásában:
Walt
Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,
Békétlen,
anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző…
Igaz, erre
már a romantikusan szárnyaló, lüktető ritmusú prózában írt előszó fölkészít.
(Mindenek fölött az „örömhírrel”, hogy a legnagyobb költemény maga az Egyesült
Államok, és új költők zengik ezután.) Majd újabb meglepetés következik:
elkülönítő, önálló cím nélkül röpít a jelképes számú 12 vers e robusztus Ego
lírai kozmoszába. De mindennél „botrányosabb” újdonsága a hagyományos verselést
felrúgó szabadvers kötetlen formája.
Csoda-e,
ha Emerson e szavakkal ajánlotta a korszaknyitó kötetet angol kortársa, Carlyle
figyelmébe: „Egy szörnyeteg jelent meg New Yorkban. Leírhatatlan szeme és
bivalyereje van: egy könyv, mely tagadhatatlanul amerikai!” A
transzcendentalista filozófus, esszéista és költő személyében a fiatal Whitman
felfedezőjét és mesterét tisztelte. Nem véletlenül, hiszen a neki küldött
példányt Emerson lelkes hangú levélben köszönte meg. Whitman igazi amerikai
pragmatizmussal hasznosította az elismerést: egy New York-i lapban közöltette a
tekintélyes literátor levelét, s a bővített második kötet látványosan idézte a
dicsérő minősítést, s ezt még aláhúzta a „Drága Barátnak és Mesternek” címzett
nyílt válaszlevél.
Haláláig
hitte és tudta, hogy az ő küldetése új verseket írni a születő-forrongó
Újvilágnak. A siker jelentőségét szinte abszolutizálta. Az első kiadás híres
előszavának zárótétele: „A költő akkor nagy, ha országa éppolyan örömmel
kebelezi be, amekkora örömmel ő kebelezte be az országát.”
Később,
jóságos, ősz poétaként – ahogy egyik rajongó tanítványa elnevezte – már Whitman
is inkább az utókorban bízik. De hogy az „egyszer és mindörökre” megtalált,
jellegzetesen 19. századi nemzeti költő szerepében kételkedett volna, mint
nálunk Arany János? Erre semmiféle jel nem utal.
A Fűszálak mindig
visszatérő-újjászülető hőse az ifjú Amerika fia és prófétája. Ebben a különös
vitalitású, a „szabadság és szerelem” mámorában úszó, a fűszáltól a csillagokig
mindent és mindenkit magához ölelő lírai Énben a költő egyfelől az amerikai
pionír archetípusát, másfelől legigazibb önmagát alkotta meg. Mégis mennyire
szembetűnő a távolság e gáttalan lírai Én és Whitman mértékletes, nemritkán
magába zárkózó, sőt szemérmes életrajzi személyisége között! Életének
„amerikai, új legendáját” is az ősz poéta maga teremtette meg… Igaz, eben nem
csekély részük volt a mindennapjait lejegyző tanítványoknak. A legendát
szolgáló Élet egyik rejtélyes paradoxona, hogy a termékenység csodáit, a
szerelem anatómiáját és himnuszát, a rajongó barátságok gyönyörét éneklő költő
(Ádám gyermekei és Kálmosgyökér ciklusok) mindvégig magányos maradt.
Whitman a
Fűszálak organikus esztétikáját sokrétű kulturális örökségre alapozta. Széles
körű műveltségét nem a Harvardon szerezte. Önmagát teremtő, igazi amerikai
„self-made-man”. Csak tizenegy éves koráig járt iskolába, azután szinte független emberként élt. Volt
kifutófiú, nyomdászinas, falusi tanító, ács, pártpolitikus-népszónok, építési
vállalkozó, hivatalnok. A legtöbb ismeretet újságíróként és lapszerkesztőként
szívta magába. Lelkes humanizmusát az irodalmon kívül is ki tudta fejezni. A
legteljesebben Amerika sorsdöntő – „Észak Dél ellen” – polgárháborújában,
amikor egészségét feláldozva, önkéntes ápolóként három éven át gondozta,
vigasztalta a sebesülteket és a haldoklókat. A háború után minisztériumi
tisztviselő Washingtonban, ahol az egyik állását „szemérmetlen” versei, a
másikat fokozódó betegsége miatt veszítette el. Gyarapodó hírnevének és
tisztelői, barátai tapintatos mecenatúrájának köszönhette, hogy „kolumbuszi”
öregkora is független és derűs maradt. Megtervezte saját monumentális
síremlékét, s míg a tizedik könyvén dolgozott, naponta ellenőrizte mauzóleuma
építését. 1892 márciusában, a philadelphiai Camdenben halt meg.
A
„demokrácia bárdja”, a „legamerikaibb amerikai” poéta paradox módon Angliában
nagyobb népszerűségnek örvendett, mint hazájában. Az „isteni átlag”, az
egyszerű amerikaiak, akikhez szólt, nem olvasták fűszálait. Az Újvilág polgárai
nem tudtak mit kezdeni a hagyományos ritmikával és rímeléssel szakító, újfajta
versekkel. Az európai lírában a szimbolisták és az avantgárd irányzatok
elődjüknek tekintették. A modern amerikai költészet Whitman „fűszálai közül
nőtt ki”. Merész őszinteségét, szimultán, filmszerű technikáját „bekebelezve”,
még az amerikai realista próza is elkötelezettje.
Az első
magyar Whitman-kötet 1921-ben Bécsben jelent meg, az emigrációban élő Gáspár
Endre fordításában. Whitmant a nagy Nyugat-nemzedék is fölfedezte: fordítói
között találjuk Kosztolányit és Babitsot. Kassák, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Vas
István, Weöres Sándor líráján tapinthatóan érzékelhető a fordítói találkozások
élménye.
**
VOLT EGY GYEREK, AKI
ELINDULT
Volt
egy gyerek, aki elindult naponta
S
amit először meglátott, azzá lett ő maga is,
S
az a valami a gyerek része lett azon a napon át vagy a nap egy részén át
Vagy
sok éven át vagy az évek elnyúló láncolatán át.
És
a korai orgona része lett ennek a gyereknek,
És
a fű meg a fehér és piros délignyitó meg a fehér és piros
lóhere
meg a bibic-sírás
És
a harmadik hónapi bárány és a koca halványrózsaszín
malaca
és a kanca csikaja meg a tehén borja
És
a baromfilárma a szérűn vagy a pocsolyánál a halastó mellett
És
a mélyben a furcsán függve maradt hal meg a furcsán szép víztükör
És
a vízinövények kecses, lapos szirma – minden a része lett.
A
negyedik hónapi meg az ötödik hónapi mezei zsengék a
részei
lettek,
A
sarjadó téligabona meg az aranysárga búza meg a kerti
gumók,
gyökerek
És
a virágzó almafák s a gyümölcs azután és az erdei bogyók
meg
a legsilányabb útszéli gaz
És
a részeg öreg, aki a kocsma fészere alól tápászkodik fel és
tántorog
hazafelé,
És
a tanítónő iskolábamenet
És
a fiúk, a jóbarátok, meg a fiúk, a verekedők,
És
a pirospozsgás, takaros lányok és mezítláb a négerfiú, a
négerlány
És
a város meg a vidék változásai mindenütt, ahova elment.
És
a saját szülei, az, aki nemzette, s az, aki foganta s megszülte őt.
De
nem csupán ezt adták magukból ennek a gyereknek,
Minden
napot aztán neki adtak, és ők is a részei lettek.
Az
anya, ki otthon nyugodtan megterít vacsorára,
Az
anya szelíd szava, tiszta kalapja, ruhája, a jóleső illat,
mely
személyéből, s öltözetéből árad elmenőben,
Az
apa, az erős, az öntelt, a férfias, fösvény, dühös és
igaztalan,
Az
ütés, a hirtelen, hangos szó, fukar alkudozás, a csábítás
fortélyai,
A
családi szokások, a nyelv, a társaság, bútor, a sóvárgó,
áradó
szív,
Az
ellentmondást nem tűrő szeretet, a valóság érzéke s a gon-
dolat,
hogy mi lesz, ha végülis kiderül, hogy nem ez a valóság.
A
nappal kételye s az éjszaka kételye s a különös hogyan és
miképpen,
Hogy
az, ami látszik, olyan-e, vagy minden csak folt és
villanás.
Utcákon
nyüzsgő férfiak, asszonyok – ha nem csupán folt és
villanás,
mi egyéb?
Maguk
az utcák, a házak homlokzata, áruk a kirakatokban,
Kocsik,
fogatok, a kikötők súlyos deszkái, az átkelés kompon,
Naplementekor
a távoli hegyi falu, közben a folyóval,
Két
mérföldnyire az árnyak, a sugár, a pára, a házormokra,
tetőkre
hulló fény,
Közel
a hajó, mely álmosan úszik az árral s dereglyét vontat
hosszú
kötélen,
A
torlódó hullámok gyorsan megtörő, tajtékzó taréja,
Égen
a színes felhők rétege, mint hosszan elnyúló, magányos,
gesztenyebarna
zátony, a messze elnyúló tisztaság, melyben
mozdulatlan
lebeg,
A
láthatár széle, a fregatmadár röpte, s illata a sós mocsár-
nak,
a parti iszapnak,
Minden
része lett a gyereknek, aki elindult naponta és most
és
mindvégig naponta elindul.
Vas István fordítása
Antológiákban gyakorta szerepel mind az első
(1855), mind a végleges (1871) formájában. Vas István az utóbbit fordította.
Ezt a pár sorral rövidebb változatot, amit az ősz poéta kivett a pionír versek
köréből, és „őszikék” közé, az Ősz
csermelyek lazán kapcsolódó, visszatekintő típusú verseinek ciklusába
helyezett.
Érzelmi-gondolati csíráját már az 1847-es
jegyzetfüzetében megtaláljuk. Ekkor még ifjonti, romantikus szerepvágyként:
„Nem leszek nagy filozófus, nem fogok iskolát alapítani… De minden férfit és
nőt az ablakhoz viszek… bal karom átöleli derekad, jobb kezem pedig megmutatja
a kezdet és vég nélküli utat… Sem én, sem Isten nem járhatja be helyetted.” A Fűszálak nevezetes Előhang-jában határtalan önbizalommal szól a látás csodájáról,
Amerika mindennapjainak csodáiról, a költő és hazája „szerelmi viszonyáról”.
Mindezt konkrétan, személyes, ugyanakkor tárgyiasított élmények füzéreként
jeleníti meg ebben a költeményében is.
Eredetileg az 1855-ös Fűszálak 10. darabja volt,
vagyis szerves része a 12 költemény testvéri közösségének. Társaihoz hasonlóan
ez is az ifjú Amerikát bekebelező, robusztus Ego egyik lírai dokumentuma. A
szintézisvers (Ének magamról) egy-egy motívumát bontja ki, fejleszti, variálja.
A vers tengelyében az én és a nem én, az egyén és a világ különállását
„csodálatosan” megszüntető gyermek vándorlása áll. Nem a gyermeki és a
felnőttvilág kontrasztjára épül ez a vers, hanem az ismétlődő és szakadatlan
felfedezés és azonosulás csodájára. Ily módon e különös makrokozmoszban növény
és állat, egyén és társadalom, férfi és nő, apa és fiú, bántás és szeretet,
tudás és kétely, szellem és anyag, ég és föld stb. nem egymás ellentéteiként
léteznek, hanem egymást kiegészítő egyenlőségben, egymás mellett és egymásban,
harmonikus egységben. Mintha minden és mindenki az igazi helyén lenne, vagy
éppen oda tartana!
A gyermek szemével és érzékeny lelkével a lét
teljessége, minden része „látható”. Weöres Sándor „definíciójával”: a gyermek
„ezeralakú-egylényegű ősköltő!”’ Whitman költeményében e gyermek életútja,
vándorlása az én és a világ találkozásának ünnepi eseménye: a fejlődés csodája!
Nem is fordított panteizmus, inkább „dupla” panteizmus ez a kölcsönös egymásba
áradás, egymássá válás, mely a vers epikus eleme s a költő „perszonalizmusának”
(életfilozófiájának) szerves része. A természettel panteisztikus egységben élő
gyermek motívuma a felvilágosodás, majd a romantika korszakaiban lett igazán
népszerű. Az átváltozás és a vándormotívum az epikus költészet ősi toposzai. A
„beavatott”, a létezés misztériumában részesülő látnok archetípusa szintén a
mítoszokig nyúlik vissza. A romantika fedezte fel újra, azonosította a költői
szemléletmóddal. Ezeket a motívumokat társítja Whitman az evolúció
természettudományos gondolatához.
Ha a maga autonómiájában szemléljük, a vers
kései változatában tanító célzatnak, direkt eszmeiségnek nyomát sem leljük.
Ellenben ha eredetét, szerves függését tekintjük, akkor olvashatjuk a költő
gyermekkoráról szóló lírai krónikaként és allegorikus-jelképes jelentéssel:
whitmani tankölteményként a naggyá válás útjáról s az ideális emberről.
Gondolatélményét az Ének magamról
számos szakasza és sora idézi: „Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le
mindent.” (2.), „Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.” (5.) A költő
útmutatása szerint akkor járunk jó úton, ha minden jelentését együtt látjuk,
fókuszban az amerikai Ennel. Ahogy erről a Visszapillantás
a megtett útra című esszéjében vall: „Éreztem, tudtam, hogy nekem az a
dolgom, hogy megfogalmazzam, híven kifejezzem… a magam testi, érzelmi,
erkölcsi, szellemi és művészi Személyiségét, ahogy feszül vagy sodródik Amerika
magasztos lelkében és a történelmi események között – hogy felderítsem ezt a
személyiséget és enne a kort és országot, amellyel annyira azonosult.” Ugyanez
a küldetéstudat rejlik a vers erős retorizáltságában, emelkedett, ünnepi
hanghordozásában. Mintha Assisi Szent Ferenc és Nietzsche Zarathusztrája
találkozna a whitmani Gyerek világában!
A versindítás nem lírai kitárulkozást sejtet,
inkább elbeszélő költeményt és mesét ígér. Whitman az egymássá változás mesés
jelenségét mindjárt a látás, beleélés és emlékezés lélektani csodájával
azonosítja, anélkül hogy e csodát elemezné vagy kifejtené. A felütés ünnepi
hangulata nem foszlik szét, holott a rendkívüli események helyett a költő
„csupán” a valóságos, a hétköznapi létezés kifogyhatatlannak tűnő jelenségeit
vonultatja fel.
Az egyforma rokonszenvvel szemlélt fűszáltól a
baromfilármáig (második szakasz): idilli természeti képekben a halformájú
sziget (indián nevén Paumanok), azaz a kisgyermekkori színhely, a Long Island-i
táj: kis farm, kis állatok és növények bensőséges és színes atmoszférájával. Ez
folytatódik a harmadik szakasz első három hosszú léptű verssorában a megújuló,
termékeny élet napfényes képeiben. (Az áprilisi és májusi jelzőket Whitman a
családi szokások, a kvéker hagyomány szerint e kései változatban a „negyedik
hónapi meg ötödik hónapi” szavakra cserélte.) A felvillanó zsánerképek derűs,
nappali világába simul „a részeg öreg”, sőt „a mezítlábas” négerfiú és
négerlány is. A hazafelé vagy iskolába tartó vagy csak az úton bóklászó
felnőttek, gyermekek talán már Brooklyn pereméhez tartoznak, ahová a költő
négyéves korában került. Ott járt iskolába, ott láthatta először „a város meg a
vidék változásait”. De éppúgy lehetne mindez Long Island-i emlékkép is.
(Tudjuk, Whitman ott tanítóskodott s utána is vissza-visszajárt.) Az életrajzi
közelítésből hamar kiderül az is, hogy a költőt mennyire kevéssé érdekelte a
kronológia! Csak a vers negyedik részétől – a szülőkkel – jelennek meg a
születés, az öröklés, az anyanyelv, a nemzedékváltás és a családi hagyomány
képzetei, fogalmai, amelyek az ötödik szakaszt csaknem feléig, zsúfolásig
megtöltik.
Itt nem a látás a meghatározó, inkább a szoros
összetartozást kifejező mozdulatok (adni, ütés) és érzékelések (illatok,
hangok) uralkodnak. A költemény eddig szelíden hömpölygő ritmusa a szép és
finom anyával ellentétbe állított apa férfias, taszító portréjánál gyors
lüktetésbe vált, majd az eddig is érzékelhető, még rejtőzködő központba, „a
sóvárgó, áradó szívbe” jutva, ismét elcsöndesül. Az eszmélkedés új horizontját
egy grammatikai és szintaktikai változás is jelzi: a mondatpárhuzam szerkezeti
monotóniáját egy-egy villanásra kizökkenti néhány kérdő mondat. (A platóni vagy
kanti vagy egyszerűen csak kamaszkori filozofálás, kételkedés és bizonytalanság nappali és
éjszakai súlyával.) E hatalmas ötödik szakaszban most ismét a konkrét
jelenségek panorámájára nyílhat szemünk. New York emberáradatára, óriási utcai
forgalmára, a fiatal Whitman utazásaira a brooklyni réven Manhattan felé. A
gyermek pillantása innen száll fel a magasba, hogy újra magához ölelje a távoli
hegyi falut (egy impresszionista naplemente-kép!), a háztetőkre hulló fényt, a
tajtékos hullámokat, színes felhőket, hogy szemébe, azaz szívébe zárja a
magányos partot és a fregattmadár röptét.
Vándorlását a hajnali és földközeli természetben
kezdte, s a költeménynek ezen a fátyolos, „mozdulatlan lebegő” tetőpontján a
végtelen természetbe tért vissza, s onnan indul majd új utakra. A szintézist
nyújtó záróakkordban immár ötödször halljuk a teljes befogadás csodájának
kinyilatkoztatását. Mintha valóban a mítosz édeni világába, gyermeki
teljességébe hatolnánk: az időtlenségbe, az örökkévalóságba!
Az önéletrajzi ihletésű motívumok nem fedik el
az egyetemesítés szándékát és technikáját. Egyes szám harmadik személyű lírai
hősében – e táguló körökben előrenyomuló, idő és tér korlátait átlépő Gyerekben
– mindenekelőtt a 19. század Amerikájába született individuum lelki-szellemi
gazdagodásának, önmegvalósításának határtalan lehetőségét ábrázolja. A gyermeki
alkat és lét nyitottsága itt nem(csak) a költő egyedi kiváltsága. A kíváncsi
fürkészés a lét műhelyében, az első pillantás elevensége, a néven nevezés, a
megszólítás és azonosulás varázslatos játékai (a költemény lelkes-áhítatos
hangulatának megannyi elem!) az egészséges gyerekekre jellemző, általános és
persze idealizált „gyermeki” vonás.
A gyermeki érzékelés csodája a vers fő szervező
eleme: képalkotását, szintaxisát és grammatikáját, kompozícióját és a
szabadvers kötetlen ritmikáját alakítva. A megpillantott és magába fogadott
jelenségek hullámzó, egymásra tornyosuló látványát a költő szinte már a század
eleji imagizmus fotografikus technikáját előlegző, pontos, érzéki és érzelmi
töltésű képek sorában villantja fel. Mi minden lett a része a Gyereknek?
Tulajdonképpen erre felel a vers minden egysége. Az öt különböző méretű szakasz
öt változó hosszúságú mondata: a szintaktikai egységet alkotó, különböző szótagszámú
rímtelen verssorokban az alanyt bővítő, halmozó, mellérendelt szerkezet
ismétlődése adja a vers hol gyorsuló, hol lassuló érzelmi sodrású
gondolatritmusát. A felsorolás részei ily módon szinte azonos jelentőséget
kapnak. A teljes intenzitású és részletező bemutatás a mindenre kiterjedő
rokonszenv és felfedező kíváncsiság magatartásával: ez hát a whitmani
szabadvers hírhedt „katalogizáló” technikájának a lényege!
A századvég egyik legnagyobb angol verse, Lord
Alfred Tennyson Ulyssese is befogadta e Whitman-vers alapgondolatát: „Része
lettem mindannak, ami ért.” És természetesen Whitman mai olvasója is része és
részese lehet a Csodáknak!
**
TÉLI MOZDONY
Téged
dalollak,
A
tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap
alkonyatán,
Teljes
fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas
dübörgésed,
Fekete,
hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod,
Súlyos
haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid,
forgó,
oldalt csikorgó kerekeid,
Ütemesen
neki dagadó dohogásod és hortyogásod, távolba
vesző
zakatolásod,
Előre
meredő nagy lámpásodat,
Hosszú,
halványan libegő füstbokrétádat, melyet gyengéd
bíbor
színez,
A
kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe
kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid, kerekeid
remegő
ragyogását,
Engedelmesen
utánad kocogó vidám kocsijaidat,
Melyek
csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig
követnek.
Te
a modern élet példája, - jelképe a mozgásnak s erőnek –
szárazföld
ütere,
Téged
dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel,
ahogy
lát
Birkózva
az ölelő szélrohamokkal és hófúvással,
Amint
nappal füttyentve rohansz tovább,
Éjjel
pedig néma lámpáid lengeted.
Tűztorkú
szépség,
Dübörögj
végig az énekemen garabonciás muzsikáddal,
lobogó
éji lámpáiddal,
Őrülten
vihorászó kacajoddal, visszhangzó és mindent megingató
földrengésszerű
robajoddal,
Te
önmagad törvénye, mindig tulajdon nyomodat őrző
(A
könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg érzékenysége
nem
a tiéd)
Rémült
trilláidat a szikláknál s a dombok fordulóinál
Röpítsd
a puszta vidékre, a puszta tavakra,
A
nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.
Kosztolányi Dezső
fordítása
1876-ban, a centenáriumi ünnepségek évében
született ez az ünnepi vers. Kettős élményből sarjadt: egy valóságos „téli
találkozásból” és a technikai haladás gondolatélményéből. A „Modern Embert”
éneklő költő tapasztalatában az amerikai élet „végtelen szenvedély, lüktetés és
erő” (Egyént énekelek, 1867), és a
kontinens fejlődése szempontjából a vonat felbecsülhetetlen érték. A lakatlan
nyugati pusztaságokon szédületes iramban épülő vasútnak hatalmasabb szerepe
volt, mint Európában, ahol már évszázadok óta létező városokat, településeket
kapcsolt össze. Az Újvilág lírai krónikáját alkotó poéta így a
tudományos-technikai forradalomnak még csak a derűs „Ember-arcát” látja. Az
időjárással dacoló, hóviharral ölelkező gőzmozdony pedig ízig-vérig whitmani
téma: a modern élet „típusában” a maga költészetének lényegét is kifejezheti.
1876 telén jelent meg New York-i lapban, újabb
verseinek (Két csermely) egyikeként.
Majd az 1881-es Fűszálak közé, a Déltől
csillagos éjszakáig ciklusba került, változatlan szöveggel. Egy bostoni
könyvtár őrzi a 14 oldalas kéziratát, amelyből világosan kitűnik a szerző
koncepciója, költői szándéka: a lokomotívot, a modern technika csodáját „erő és
mozgás kettősében (mint ikertestvérekben)” mutatni fel a Modern szimbólumaként.
Ahogy a Volt egy gyerek, aki elindult óceáni
áradású gondolatritmusaiban a bibliai eredet, úgy a Téli mozdony feszesebb dikciójában is fölsejlik a whitmani
szabadvers forrásvidéke. Az óangol alliterációs versre és az ótestamentumi
felsorolásokra emlékeztetnek a nyitó verssorokban az alliterációk és a
költemény első felét (11 sorát) összefogó anaforás sorkezdések. A „Thee” és
„Thy” zengzetes ismétlődésének Kosztolányi fordításában a birtokos személyjel
„-d”-inek szóvégi összecsendülése felel meg („tested”, „bronzod”, „acélod”,
„kerekeid”).
A recitativóban
– a deklamáló ének, illetve éneklő szavalat versbeszédében – pedig ott van az
amerikai alkotmány szövegét is átjáró s a 19. század Amerikájában oly népszerű
orációnak (Whitman által is gyakorolt) művészete. (Whitman szívesen mondott
beszédeket, s a kor híres szónokait, köztük Kossuthot is csodálattal hallgatta.
Gyermekkorában a brooklyni kikötőben a visszhangzó természetnek, az óceán
hullámainak szavalta a klasszikusokat, határtalan élvezettel és hangerővel.)
A Fűszálak
Előhangjában így szólt az olvasójához: „… olvasd e fűszálakat a szabad ég
alatt…!” Ugyanez a „szabad ég” a vershelyzete és az ideális „befogadói tere” e
kései Whitman-ódának is, a hóviharban, a prérin, a sziklák és dombok
pusztaságában száguldó vonat ünnepi látványával, mely a vers végére látomássá
emelkedik. Mint Whitman legtöbb verse, a Téli
mozdony igazi szavalati darab. Nem a csöndes újraolvasások magányában
tárulkozik fel fokról fokra, hanem az első találkozás szuggesztív pillanatában
mutatkozik meg előttünk teljes „fegyverzetében”, harsány ünnepi (dionüszoszi)
pompájában!
A vers nyitányában az ünneplő óda ditirambikus
hangnemében szólítja meg a költő a hozzá illő tárgyát: a robusztus alkatú,
pionír-egyéniségű, társait vezető gőzmozdonyt. A tündöklő-pöfékelő fekete
mozdony közelképét ragadja meg a hóvihar és a naplemente kontrasztos
atmoszférájában. Itt (az első szerkezeti részben: 1-12. verssorok) mintha csak
karnyújtásnyi távolságra lennének egymástól: a lokomotív és az őt bámuló, őérte
rajongó költő. A jellegzetes whitmani részletező, gondolatritmusos bemutatás és
invokáció ez: az érzékeltetés csodájával káprázható. A költő lelkesültsége még
magasabbra hág a második egységben (13-17. verssor), az élen egy újabb
megszólítással, amelyben a mozdony jelképes voltát, a modern élettel összeforrt
jelentőségét summázza. Ez a 13. verssor a költemény gondolati pillére. A
további 4 sor az előző rész motívumait variálja: az invitálást és a bemutatást.
Itt a mozgás képzete erősödik fel.
A vers harmadik szerkezeti részében (külső
tagolásával ez a második szakasz) szinte már szerelmes vallomásként tör fel a
költőből az elragadtatás: „Tűztorkú szépség!” Ellenállhatatlan vágyakozással
hívja újra a versébe a már távolból is szemlélt, dübörgő-rohanó gőzmozdonyt.
Forradalmas varázsát, ijesztő, mégis vidám száguldását Kosztolányi a
rokonszenves viharkavaró, a garabonciás diák képzetével fejezi ki. Míg Whitman
a „törvénytelen” (lawless) muzsikával készíti elő az utolsó vallomásos
megszólítást, benne az önmagához való hűség, az öntörvényű, dacos etikájú
magatartás dicséretével. Az érzelmi-erkölcsi azonosulásnak e tetőpontjáról (21.
verssor) esik vissza gúnyos prózai megjegyzése a zárójelesen közbevetett 22.
verssorban. (Ez nyilvánvaló utalás a divatos szalonköltészetre, Whitman szavával „az irodalmi irodalomra”,
mely ízlésirány képviselőitől a trombitahangú poétát annyi támadás, szidalom
érte élete során.) Ilyen alacsonyról száll fel végül és újra az „ünnepi
magasba” a zárlat kozmikus szintézisében (23-25. verssor). A száguldás és a veszély mámorától ittas
mozdony éppoly szabad, bátor, vidám és erős, mint a pionír Amerika erényeit és
optimizmusát megtestesítő költő. Akinek a költészetéről Thoreau méltán írhatta,
hogy „olyan az, mint egy riadó, mint valami harsonaszó az amerikaiak táborának
felébresztésére”, Emerson pedig, hogy „Whitman „erőt és bátorságot ad”.
Technikai haladás és emberi fejlődés kapcsolatát
ma már távolról sem láthatjuk ilyen whitmanien nagyszerűnek és reménytelinek.
Gyermeki énünket ébreszti fel a költő, hogy versét önfeledten élvezhessük.
Whitman lokomotívjának utóéletéről érdemes elmondanunk, hogy a Téli mozdonynak van egy 20. századi
„szilaj gyermeke” is, Marinetti olasz futurista költeménye, amit ugyancsak a
„szelíd gyermek-lelkű” Kosztolányi Dezső ültetett át nyelvünkre Óda a versenyautomobilhoz címmel.
DÖMÉNY KATALIN
Forrás: 88 híres vers és
értelmezése a világirodalomból 284-296. old., Móra Könyvkiadó 1996.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése