Minthogy a
szobrász már elvégezte dolgát, az előszobában várakozó fényképész, aki
ugyancsak az özvegy kívánságára egy utolsó emléket volt hivatva készíteni
V.-ről, végre munkához látott. De alighogy a magnézium első füstfelhője
eloszlott a levegőben, az asszonyt máris kihívták a halottas szobából. A
Hazafias Népfront elnöki hivatalának egyik tisztviselője, egy hajlott hátú,
fáradt tekintetű, idős ember a temetés ügyében kívánt az özveggyel beszélni.
-
Szabadság, elvtárs - mondta az asszony. - Nagyon köszönöm, hogy személyesen
fáradt, hisz olyan sok a megbeszélnivalónk. Foglaljon helyet! Megvan?
- Micsoda,
elvtársnő? - kérdezte a tisztviselő
- A
Kerepesi?
- Arra
szeretném az elvtársnőt rábeszélni - felelte a tisztviselő kisvártatva,
szemlátomást elfogódottan -, arra szeretném rábeszélni, hogy...
Az özvegy
felállt.
- Mire?
- ...hogy
mondjon le a Kerepesi...
V.-nének
elváltozott a színe. Szeme kitágult. Szeme fehérje előrefordult, orrcimpái
elzöldültek. Mint egy cölöp, melyet kiástak egyensúlyi helyzetéből, egyszerre
megingott, majd mereven elvágódott. Szerencsére háta mögött a piros pamlag
szívélyesen felfogta, a támla is kitért özvegyi feje elől. A három gyászba
öltözött öregasszony néhány perc alatt felmosta, felültette, lecsitította
eszeveszett kiáltozását, mely még az üvegverandára is kihallatszott, s
visszahívta a pamlaghoz a szemérmesen elfordult, nyugtalanul fészkelődő
tisztviselőt, ki újpesti bútorasztalos múltjában kevés gyakorlatot szerzett
özvegyi bánatok csillapításában.
Időközben
megérkezett a verandáról a Matild néni által sebtében segítségül hívott
Magyar-Szovjet kiküldött, egy szemüveges, sápadt, nyurga nő, V.-nének személyes
ismerője. - Csillapodj, drágám, majd mi elintézzük - mondta. - Rögtön
fölmegyünk az elvtárssal együtt a Pártközpontba, s ott személyesen megbeszéljük
Lukács elvtársnővel. Meg vagyok győződve, hogy az elvtársak megértik a
helyzetet...
- A
Fővárosi Temetkezési Vállalat már ki van értesítve, hogy a Farkasrétre megy -
mondta a Hazafias Népfront tisztviselője.
A
szemüveges nő könyökével oldalba lökte. - Majd elintézzük, elvtárs.
- Én
Bogáti elvtárstól, a VB elnökhelyettesétől kaptam utasítást...
- Jól van,
majd elintézzük, elvtárs - mondta a nő.
A
tisztviselő megtörülte izzadó homlokát.
- Késő. Egy óra múlva már jönnek a
halottért.
Az özvegy
hátravetette fejét.
- Nem adom - kiáltotta szenvedélyesen -, nem adom. Este hét
óra előtt nem lehet elvinni. A barátai itt akarnak tőle elbúcsúzni, mindenki
délután fog jönni...
- Jól van,
majd elintézzük, drágám.
- Márpedig
budai lakost nem lehet Pestre temetni - mondta a tisztviselő, megátalkodott
ártatlansággal -, arra szabályrendelet van.
- Én nem
engedem elvinni - kiáltotta az özvegy. - Ebbe a lakásba csak az lép be, akit én
beengedek. Egyébként is ki fog beszélni maguktól?
A
tisztviselő vállat vont, hallgatott.
- Nem
tudja? Tőletek ki beszél? - fordult az özvegy a szemüveges nőhöz. - Te sem
tudod?
- Még
nincs kijelölve, drágám - mondta a nő.
Az özvegy
mellére szorítva állát, hosszan maga elé nézett.
- Nem engedek akárkit a
sírhoz, azt előre megmondom. Az persze jól jönne bizonyos köröknek, hogy
valamilyen jöttment tartsa a gyászbeszédet, lehetőleg olyasvalaki, aki Ödönt
világéletében utálta. De abból nem esznek! Én tudni akarom, hogy kik fognak
beszélni. A pártnak ki lesz a szónoka?
- Majd
elintézzük, drágám - mondta a szemüveges nő.
- Nehogy
valami harmadrendű embert küldjenek ki, mert akkor inkább el se temessék. -
kiáltotta az özvegy, aki úgy érezte, hogy már ereje fogytán van. - Mikor lesz a
temetés?
-
Pénteken.
- Mikor?
-
Holnapután, pénteken.
Az özvegy
sokáig hallgatott, tartalék erejét gyűjtögette. Most már szíve mélyén is úgy
érezte, hogy nem sokáig fogja túlélni férjét, nem is nagyon kívánta. Halálosan
fáradt volt, nyugalmat óhajtott, elnyugvást, mindenbe belenyugvást. Fejét a
díványpárnára ejtette.
- Arról szó sem lehet - kiáltotta reszkető hangon. -
Vasárnap fogjuk temetni.
- Miért,
drágám? - kérdezte a Magyar-Szovjet küldöttje csodálkozva. - Miért nem lehet
pénteken?
- Mert
munkanapon az emberek nem érnek rá temetésre járni - mondta az özvegy, ereje
végső megfeszítésével. - Pénteken legalább két-háromszáz emberrel kevesebb
jönne ki. Ez a demokrácia, hogy megfosztják a dolgozókat az utolsó búcsú
lehetőségétől?
- De
drágám, vasárnap nem temetnek - mondta a szemüveges nő.
Az özvegy
lehunyta szemét.
- Somlayt is vasárnap temették.
-
Vasárnap?
- Vasárnap
nem lehet - mondta a Hazafias Népfront tisztviselője. - A temetés legalább
ötezer forinttal többe kerülne.
- Nem
bírom tovább - sóhajtott az özvegy -, nem bírom tovább! V. Ödön nem ér meg
maguknak ötezer forintot?
A
háztartási alkalmazott sietve benyitott a szobába, s jelentette, hogy a
temetkezési vállalat emberei itt vannak a holttestért.
Pénteken
egy órára, a Kerepesi temetőben száz-százötven ember gyűlt össze, V. ravatala
körül. Felhőtlen nyári nap volt, s noha a kaszárnyaszerű temető minden erejével
azon volt, hogy a léttelenben is fenntartsa az emberi észjárás szimmetrikus
rendjét, s megakadályozza a holtak beszüremlését az anyag könnyű, gyors
körforgásába, a természet a maga közérthető, ravasz méltóságával kifogott
rajta; egy-egy óvatlan pillanatban a súlyos kőemlékek mögül szétburjánzó
borostyán vagy a sírdombokon virágzó rózsa, muskátli, szegfű naivul
összekeverte az elmúlás és a születés szűk képzeteit. A forró napsütésben egy
meg-megújuló vidám szellőcske minduntalan ellebbentette a lélekről az enyészet
porát. A magas nyárfasor, melyen a tömeg a ravatal felé özönlött, összekötötte
a földet az éggel. Egy-egy márvány emléktáblán a friss aranybetűk lefogták a
táncoló napsugarak tündér lábait, s összevissza csókolgatták őket. A temetővel
szomszédos vágányhálózatról egy mozdony rövid füttyöngetése szólt át a falon.
Az előkelő
temetés hírére a Kerepesi törzsközönsége, a sírok vénasszonytenyészete is
hamarosan összegyűlt a ravatalozó körül, s az ismeretlen halott lelkiüdvéért
imádkozva elismerő fejbólintásokkal fogadta az érkező gazdag koszorúk tömegét.
A magánautók, taxik hosszú sorai lépésben haladtak a széles, frissen öntözött
kocsiúton, a siető gyalogosok között. Egy-egy hazafelé tartó temetőlátogató a
díszes felvonulás láttára megfordult, s az ismeretlen gyászolókhoz
csatlakozott.
(...)
Amikor a
gyászmenet elindult a sír felé, a festő észrevétlenül lemaradt, s kissé
hánykolódó lábaival egy kis egészségügyi sétára indult a nagy temetőben. Ahogy
kijjebb került az elegáns sírboltok s emlékek közül a szegényesebb, elhanyagolt
külnegyedekbe, a gúnyos mosoly, mely a sírfeliratok olvastán felvonta szája
szélét, lassanként leolvadt arcáról, s szemében a külső táj összetalálkozott s
egyesült a benső tájjal; kemény, csontos arca révetegen ellágyult, szeme
kifényesedett, és könnybe lábadt. Hátát egy omladozó sírkeresztnek vetve, mely
fölött egy hatalmas szomorúfűz szűrte át a permeteg napfényt, leült a földre.
Egykor - míg mindketten el nem kérgesedtek - legjobb barátja volt V.-nek, s a
régi emlékek most egyszerre megrohamozták, s elnehezítették szívét. Körös-körül
nagy csend volt, csak a folyton zuhanó napfény percegtette a vén fa törzsét,
egy-egy álmos madárpityegés szólt le lombkoronájából. A szomszéd napsütötte
síremléken egy üvegzöld gyík süttette finoman tagolt, porcogós testét;
háromszögletes hüllőfejét mereven előrenyújtva, négy apró lábával a forró kőre
tapadva, mozdulatlanul szívta magába a létezés boldogságát. Oly tiszta volt a
levegő, hogy nyakán, a vékony bőrön át, látni lehetett az ér lüktetését. Egy
kis szellő is bolyongott a sírkeresztek között, egy fuvallat rózsaillatot
porlasztott szét a forrón rezgő levegőben, s megrezzentette a borostyán egyik
lelógó indáját, aztán mint aki elvégezte dolgát, nyomtalanul eltűnt a
legközelebbi kereszt árnyéka mögött.
Az egyik
sírhalom mögül egy öregasszony lépett ki a napsütésre. Amikor megpillantotta a
földön elterült, görcsösen zokogó férfit, megállt, s kissé gyulladásos vén
szeméből szánakozó tekintetet vetett rá. Sok síró embert látott már életében,
de azért nem bírt most sem szó nélkül elmenni mellettük.
- Ne vegye
már úgy a szívére, elvtárs! - mondta. - Lássa, én most már sajnos negyven éve
járok ki imádkozni az egyetlen fiam sírjához, mégis megvagyok magamnak. Igaz,
hogy van egy lányom is, meg egy szép unokám.
A festő
megfordult, zsebkendőjével letörölte könnyeit. Az öregasszony kíváncsian
előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse arcát.
- A kedves
felesége nyugszik itt? - kérdezte.
A festő
nem felelt.
-
Bizonyára szép derék asszony volt - mondta az öregasszony. - Korán magához
szólította az Úr.
A festő
megrázta a fejét.
- Nem a
felesége? - kérdezte az öregasszony. - Csak nem a mama?
- Nem -
mondta a festő. - Nem a mama. Az már rég meghalt.
- A papa?
- Az is -
mondta a festő.
Az
öregasszony tanácstalanul nézte az öreg sírkövet, melynek betűiből az eső már
rég kimosta az aranyfestéket.
- Rossz a szemem - mondta -, a szemüvegemet meg
odahaza hagytam, ne tessék haragudni.
- Nem
haragszom, néni - mondta a festő. - Temetőbe minek a szemüveg?
Az
öregasszony közelebb csoszogott, s homlokát ráncolva tovább nézte a
sírfeliratot. - A magamfajta öregasszonynak jobb volna, ha már magához venné az
Úristen, tessék elhinni! De az elvtárs még fiatal, még lehet gyereke.
A festő
nem felelt.
- Ha az
Isten elvesz egyet, adhat helyette másikat - mondta az öregasszony, s nyakát
kinyújtva, könnyező, vörös szemével tovább vizsgálgatta az olvashatatlan
sírfeliratot.
- Nekem is született még egy lányom, tíz évvel az én Jóskám után.
- Igen -
mondta a festő.
- Szintén
a kedves fia nyugszik itt?
- Nem -
mondta a festő.
- Akkor
bizonyára...?
- Senkim
sem nyugszik itt, néni - mondta a festő. - Az emberiséget gyászolom, egy idegen
sír fölött. Én egy bolond művészember vagyok, tetszik tudni.
Az
öregasszony egy ideig hallgatott, önkéntelenül szorosabbra fogva melle fölött a
lüszterkendőt. - Azt nem kell gyászolni, kedves elvtárs - mondta -, az megvan
magának. No, Isten áldja, megyek haza.
Déry
Tibor: Vidám temetés (részlet). Bp., Szépirodalmi, 1983. 153-158. és 163-166.
old.
(Forrás:
Budapesti Negyed 24. – 1999/2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése