Én úgy szerettem rendezgetni őket,
Fekete album szürke erdejében,
mely halkan zizegett, mint csöndes
őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze,
Tán hervad, mint a dérvert őszi rózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Így mindig maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolykodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
És rámköszönnek ők is, kik nem élnek.
Ez itt apám, mint ifjú katona,
Arcát pirosra festé régi mester,
Ily virulón nem láttam én soha.
Tán elfakult, míg annyi éve ment el,
Hogy engemet ringathatott a térdén,
S tovább vánszorgott nyügös életemmel.
Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén,
Jövő ború felhője veti árnyát,
S a szeme fénye bánatos lidércfény.
A korai halál párkái várják,
És én vagyok, sötét költő, fia,
kin nem segít se asszony, se imádság.
Az élet neuraszténia.
*
Im itten egy régi daguerrotip kép:
Petőfi a pipával Debrecenben,
Magasztos és dicső költői ínség.
Egy másikon széljárta köpenyegben
Búcsúzik a szegény szülői háztól.
E képeken oly sokszor elmerengtem.
Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,
De végig melegít egy szent lidércláng,
Egy forró hagymáz hírről és hazáról.
S amíg mi többi, új, fájó poéták,
Sebzett ideggel virrasztunk az éber
Álmok vak éjén, ő győzőn lenéz ránk.
Ki elment idején, huszonhat évvel.
*
Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel,
Oly vadregényes és valószínűtlen,
És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.
Galambok turbékolnak nyári égen,
És a képen mindenki mosolyog,
A talmi bárány is a talmi réten.
Ó mosolyok, ti ódon mosolyok,
Ti talmi örömök, mik elmulátok,
Mi dolog ez, mi szomorú dolog?
Ma úgy tekintek már kábulva rátok,
Mint Andersenmesék rajzára néztem,
Én koravén fiú, kit sújt az átok.
Ó érzem én, hogy mindörökre végem,
Borom kifolyt, Rózsám elhervadott,
És csillagom megindult már az égen.
És jaj nekem, de már bús sem vagyok.
Juhász Gyula: Összes művei. Akadémiai,
Bp., 1963. 2. kötet. 141-143. oldal
(Forrás:
Budapesti Negyed 15. – 1997/1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése