Juhász Gyula: Fotografiák

      Én úgy szerettem rendezgetni őket,

      Fekete album szürke erdejében,

      mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.

      Ó arcok, amint némán, egyre néznek,

      Örökre néznek és a végtelenbe,

      Mert ide lopta őket egy igézet.

      A földi másuk jár, kél, tova, messze,

      Tán hervad, mint a dérvert őszi rózsa,

      Vagy melegíti őt napod, szerencse.

      Így mindig maradnak mosolyogva,

      Vagy mindig mélán komolykodva néznek,

      Amíg pereg, pereg a homokóra.

      És rámköszönnek ők is, kik nem élnek.

*

      Ez itt apám, mint ifjú katona,

      Arcát pirosra festé régi mester,

      Ily virulón nem láttam én soha.

      Tán elfakult, míg annyi éve ment el,

      Hogy engemet ringathatott a térdén,

      S tovább vánszorgott nyügös életemmel.

      Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén,

      Jövő ború felhője veti árnyát,

      S a szeme fénye bánatos lidércfény.

      A korai halál párkái várják,

      És én vagyok, sötét költő, fia,

      kin nem segít se asszony, se imádság.

      Az élet neuraszténia.

*

      Im itten egy régi daguerrotip kép:

      Petőfi a pipával Debrecenben,

      Magasztos és dicső költői ínség.

      Egy másikon széljárta köpenyegben

      Búcsúzik a szegény szülői háztól.

      E képeken oly sokszor elmerengtem.

      Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,

      De végig melegít egy szent lidércláng,

      Egy forró hagymáz hírről és hazáról.

      S amíg mi többi, új, fájó poéták,

      Sebzett ideggel virrasztunk az éber

      Álmok vak éjén, ő győzőn lenéz ránk.

      Ki elment idején, huszonhat évvel.

    

*

      Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel,

      Oly vadregényes és valószínűtlen,

      És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.

      Galambok turbékolnak nyári égen,

      És a képen mindenki mosolyog,

      A talmi bárány is a talmi réten.

      Ó mosolyok, ti ódon mosolyok,

      Ti talmi örömök, mik elmulátok,

      Mi dolog ez, mi szomorú dolog?

      Ma úgy tekintek már kábulva rátok,

      Mint Andersenmesék rajzára néztem,

      Én koravén fiú, kit sújt az átok.

      Ó érzem én, hogy mindörökre végem,

      Borom kifolyt, Rózsám elhervadott,

      És csillagom megindult már az égen.

      És jaj nekem, de már bús sem vagyok.

      Juhász Gyula: Összes művei. Akadémiai, Bp., 1963. 2. kötet. 141-143. oldal

(Forrás: Budapesti Negyed 15. – 1997/1.)