- Eredeti
novellette –
I.
Drághy Zoárd nem akart megházasodni. Fogalma sem volt róla senkinek,
hogy miért: talán maga sem volt vele tisztában. Az bizonyos, hogy azok az
emberek követik el a legtöbb könnyelmüséget, akik olyan pazarul bánnak a
„nem”-mel. Mikor barátai unszolták, hogy nősüljön, száraz, sőt ingerült hangon
vágott vissza:
-
Nem!
Bor-
és pezsgőközi hangulatban pedig a czigány rendesen elmuzsikálta neki azt a
nótát, hogy:
„Nem
házasodom meg soha...”
A
sok unszolás közül csak annyiban engedett, hogy verses könyvet adott ki,
melyből huszonhét példány szerencsésen el is fogyott.
Egy
ironikus barátja egy alkalommal azt találta a garçon-életbe szerelmes urnak
mondani:
-
Igen, Zoárd csak nem házasodhatik meg! Talán barátainak nősüljön?
Ezt azonban föltétlenül meg kell czáfolnom,
mert Zoárd csakugyan tehetséges, derék fiu.
Egy
igen köznapi, de találó példabeszéd azt tartja, hogy „nemakarásnak nyögés a
vége” és ez lagalább Zoárdra nézve beteljesedett: mert megházasodott és asszonyi
zsarnok kormány alatt nyög a szegény és csak meg se kisérelheti az igát
lerázni, mert se pénz se kapukulcs, ami valóban vigasztalan, szomorú állapot
lehet...
II.
Hallgassák meg Drághy Zoárd házasságának történetét:
A
Margitszigeten volt valami tánczestély, ahol a mentők javára mulattak. A
jelenvoltak közül Edith kisasszony kétség kivül igen emelte az ünnepség fényét,
mert Zoárd nyilatkozata szerint, melyet az első négyes után tett, Edithnek volt
a legpompásabb termete.
-
Fiúk az valami isteni, valami mesés! Oh és azok a vállak, azok a keblek!
Igy
áradozott Zoárd és meg kell vallanunk nem alaptalanul. No és elég
szakértelemmel is rendelkezett az anyagi szépeszet birodalmában.
-
Vedd el Zoárd, - koczkáztatta meg a neki indult pezsgőzés közben egyik barátja.
-
Azt nem, gyermekem.
-
Pedig a szülei szivesen odaadnák neked.
-
Igen, a Tintássy ház „meleg hely, de rossz üzlet” ... (Hihetőleg azt érti
alatta Zoárd, hogy ezen házasságnál „hitvány, anyagi érdek” ki van zárva.)
Behüttették a tizedik pezsgőt is. A fiuknak mind egytől-egyig virágos
kedvük volt, Zoárd barátunk rapszodikus gondolatai pedig csak a vakitóan
rózsaszinü vállak felé csatangoltak. Hiába gondolt másra, hiába parancsolta
vissza érzelmeit, Edith arcza nevetett felé mindenünnen, a lapos poharakból, a
sötét bokrok homályából is azok a tüneményes vállak fehérlettek elő.
Szóval Zoárd ugy érezte, hogy el van veszve.
Felbontották a tizedik pezsgőt, melynek dugója az ügyetlen pinczér
kezében akkorát pukkant, mint egy Gajári-féle mordály.
Kosztolánszky Loránd egy oldalvást vetett szemhunyoritással Edith
egészségére ivott, Zoárd az óriás, komor tekintetü, barna Zoárd most szelid
mosolylyal egészen a körömpróbáig itta ki poharát, mert szerelmes vala és
ostoba mint egy gúnár.
III.
Souper után volt már az idő, mikor beharangoztak négyesre.
Zoárd kissé bizonytalan lépésekkel indult felkeresni Edithet. Edith
kipirultan fogadta, talán egy kis pezsgőt ihatott, mert aranyos jókedve kerekedett
és csakugy szikrázott az elmés, szellemes ötletektől.
Zoárd a négyes alatt igen keveset beszélt, de négyes után egy végtelen
hosszu csárdás alatt szerelmet vallott Edithnek és mámoros szenvedélylyel
szoritotta magához a kedves szőkeséget.
És
azután?
Azután megkérte közvetlen a csárdás után Edith kezét. A helyzet
szokatlan volt és maga Edith is csodálkozott egy kicsit:
-
Talán várhatott volna Zoárd ur holnapig?
Zoárd egyszerre visszanyerte józanságát és azt súgta az örömtől sugárzó
arczu Edithnek:
- Ha
most meg nem kérem, nem lett volna a feleségem sohasem...
Magyar Figaro, 1896.
2-3. oldal
(Forrás: Budapesti
Negyed 11. – 1996/1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése