Zudor Pál: Az urak

A sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti fasorig szőnyeget teritettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni az ünnepies, parádés sávra, ha épen arra vittek egy-egy fenyőgalyat, szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkeritésből kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen meszsziről hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszitettek rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt irva: Isten hozott. Az állomás előtt egy, pár ur őgyelgett, ezek vezették a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Közülök néhány uri gyerek tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani, elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szónélkül, odaküldte a tanitót, hogy csináljon rendet.

      Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr visszalökdöste a korlát mögé azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett, hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak a meszszibe a sinek.

     

Az ég halvány kékjén vakitóan, mindent megperzselve fütötte be a nap a világot. Lenn forrott, a melegbe fuladt minden. A mezők óriási táblába folytak össze s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó megkérgesedett, összerepedezett fenekü száraz patak. A vetés kiaszva, halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy szine lett mindnek, piszkos, sárgás, éretlen, a milyen állapotban rájuk borult a forróság. Lomha szél finom felleges homokot ringatott a levegőben s fáradtan ereszkedett le itt-ott messze egy-egy kútgém valami kis vizet összekeresgélni a homoki kútban.

      A tömeg roszkedvü volt, a fejébe ment a meleg, idegessé tette a várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon túl már nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, a mi még nem üt le senkit, de kergeti, üzi az emberben a vért.

      -Hát kié ez az ország? - kérdezte az egyik a másikat. - Csak az uraknak jut belőle?

      Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta a szomszédjának a baját.

      -Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az urféle után. Éppen olyan szivesen hozzádörgölődnek a posztó kabáthoz, mint az úri asszonyságok. Hát mért nem hagyják oda?

      Annak egyéb gondja volt, a kihez beszélt és ez elfoglalta egészen. Nézte az eget, csüggedten ide-oda bámult és sóhajtott.

      -Egy kis esőt ha hoznának magukkal...

      Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra már lusták voltak, hogy beszéljenek is, ugy is tudja azt az ember, hogy csak fellegből lesz eső. Az pedig nincs.

      Messze, ahol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sinek közé, a tanitó még egyszer végig szaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is csoportosultak ugy, a ki diszmagyarban volt, szorongva állott meg mindjárt az első sorban, néhány vasuti munkás pakkos kocsit tolva helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett és jó előre megfékezve, lassu méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat.

      Az egyik első osztályu kocsi ajtajában állott a legnagyobb ur, a ki idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis ember ugrott le és az segitett neki a leszállásban. Azután jöttek többen is, de mind hátrahuzódtak. A díszmagyarba öltözött ur előre lépett és beszélni akart, de félbeszakitották a gyermekek, a kik a tanitó intésére sikitó éljent kiáltottak s most már előretolongtak, hogy lássák, a mi lesz. A nagy ur félig lehunyta a szemét s nagyon izzadva és a hosszu állásban elfáradva hallgatta meg a díszruhás urat. Lassan, szórakozottan huzta le a kesztyüit, hogy aztán szoritásra odanyujthassa a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy férfiu, a ki soha semmit sem dolgozik. Az egyik ujján óriás gyémántfejü gyűrű csillogott. A hova odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az emberek a szemüket, mert vakitott, szúrt, mintha tüzes sziporkák ugrálnának belőle szerte.

      A férfiak gunyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorékságra, a mi szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a nagy ünnepélyes csendet.

      -Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokba figyegne le, mondta egy paraszt.

      A többi ráhagyta, hogy ugy van s aztán csak azt a szép kezet nézték, konok megvetéssel mulatva azon is, a mit az urak ott kinn beszéltek. Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajban, éppen csak arra elég, hogy megértsék, a miről szó van. Uj párt lesz, a holnapi gyülésre jöjjön el minden ember, a ki meghallotta a kor intő szavát.

      A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég és ballagva elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta, hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon szép szokott lenni, vagy hogy talán kijön ide is a vendég, hogy legalább már lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az asszonyok félve huzódtak el az embereik mellől s lassankint, külön csoportba gyültek és suttogva beszélték meg a dolgot.

      Mikor a vendég beült a négylovas hintóba s elsuhant a szemük elől, csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy ugy látszik ez se hoz semmi jót, ha ugy elszalad.

      Másnap az iskola nagy szobájában ujra összegyültek az urak. Egy nagy asztal közepén ült a nagy pesti ur és sokat beszélt az uj pártról. Künn összegyültek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon s attól féltek, hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegény ember mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zugolódva adtak utat, a mikor arra lovagoltak a zsandárok.

      -Uj párt, minek? Hát nincs már elég. Egy a függetlenségnek, egy meg a kormánynak. Egy ide, egy oda, sok ez már a szegénynek.

      Odabenn a vendég a fejére tette a kalapot s konstatálta, hogy most már itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt, egy-két urnak szólott, a kik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek, már várt rájuk a tegnapi kocsi. A pesti ur megállott még a lépcsőkön, hogy mondjon még egy pár szót, a mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok parasztot, közéjük ment egy pár perczre. Az urak utána.

      Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette volna látni. Alig fért azonban hozzá egy-kettő, az urak nem igen akarták kiereszteni maguk közül.

      A vendég megszólitotta az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart beszélni és magyarázni kezdte neki az uj pártot.

      A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt mondta:

      -Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen.

      -Nem baj az, majd lesz az is, a ki szavaz.

      A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán felnézett az égre és folytatásaképpen annak, a min ő már hetek óta töpreng, mélyen sohajtva mondta el a maga véleményét az időről.

      -Nem eszik itt a jövő évben senki szegény ember kenyeret.

      A többi eddig csak odabámult, de erre elborult a képük. Az egyik káromkodott és szidni kezdte az eget, a miért csak egy csepp vizet se ad. A többi csititotta és hozzáfordult a pesti ur is és vigasztalni kezdte.

      -Ne féljen jó ember, nem hagyja el az isten ...

      Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett azokon, a kik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, a mit már nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette termettek a zsandárok és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a tömegből. Mig jó messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a durva, lihegő hangját.

      -Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a czifra gyűrűt, akkor hiszek neki...

      Csak akkor hallgatott el, a mikor az egyik zsandár ugy hátbavágta a puskatusával, hogy elállott a szava.

Magyar Géniusz, 1896 (85-86. oldal)

(Forrás: Budapesti Negyed 10. – 1995/4.)