A föld is oly fekete, mint a szén
és szurokfeketék a pocsolyák.
A járda elkopott cement-kövén
tükröződik a csöppnyi ifjúság,
nagy álmok, lángolások szent heve.
Olykor csodáltalak, bolond remény!
Áldott legyen a nép győztes neve -
ő szállt a fürtös fénybe öl, nem én.
Szülőföldem, ti füstös házsorok,
egyforma utcák, bányatelepek!
Képzeletemben ezer arc forog
s ezernyi kép és látomás lebeg.
Mert élesebb volt itt a fájdalom,
s ha perc öröm volt, az is hevesebb.
A könny kicsordult egy kicsiny dalon
s a bicska is könnyebben vert sebet.
E tájon mélyebb minden szenvedély -
a szerelem is lobbanóbb, vadabb,
forróbb a napfény, élesebb a szél,
hidegebb börtönökben ült a rab
s ujjongóbb a szabadság éneke.
A középút, a langyos átlag itt
nem volt divat. Szép földem népe te,
bontsd hát ki lelked lombos szárnyait!
Ki annyi éven őrizted szavát
s képére formálgattad tetteid -
kezedbe adja zászlaját a párt
s rád bízza ismét. győzelemre vidd!
Ki tőled kér, mert érted harcol, őt,
őt ünnepelni - soha jobb ügyet!
Tárnáink rejtik a napos jövőt -
felnyitni titkuk, hív a becsület!
A patkánynak ne legyen irgalom,
némítsa el a lesújtó lapát!
Legyen új harcra szólító dalom,
hevítsenek izzószívű apák!
Ne csak az ünnep - a hétköznapok
sarkalljanak mind feljebb! Vállaid
megemelik a felkelő napot,
te tűzöd fel az ég csillagjait -
jövőnk egére!
Bányászok, hazám
új fundamentomát rakó kezek -
szabadságért, békéért gyúlt a láng,
lobbanjon tőle égre szívetek!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 204-206. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése