Somogyi vagy Simonyi? - már nem
emlékszem, hogy hívták derék
szaktársamat, a rókaprém és
nyúlbőr kiváló mesterét;
nem tudom: még ölelget asszonyt?
vagy őt öleli a halál?
Hogy is tudnám? - széjjelverődtünk
kerek tizenhat éve már.
Együtt dolgoztunk, egy üzemen,
szőrmék, halzsír és vegyszerek
között tanulva, hogy az élet
egyszerű, mint az egyszeregy:
lenn a tanítvány és a mester
és fenn, egekbe illanó
bűzök között a háziisten,
névszerint Weil Manó.
Áldoztunk, szolgáltunk az úrnak,
ő negyvenért, én tizenöt
pengőért: ekkora különbség
nem választ el, de összeköt.
És összekötött, hogy olyasmit
tudunk, mit az isten se, - hisz
mi macskából rókát csináltunk.
(megírtam ezt már máshol is.)
Ő volt a mester, nagy tudással
és türelemmel adta át
ötven esztendő bölcsességét,
bőséges tapasztalatát:
a szakmát, s azt a tudományt is,
melynek az volt a lényege,
hogy gazdánk nyúlbőrökkel együtt
a mi bőrünket nyúzza le.
Vidám volt mindig máskülönben,
játékra mindig kapható.
Mikor a munka megengedte,
viháncolt, mint egy kiscsikó,
és boldog volt, ha egy legénykét,
- mert rajtam kívül még hatot
vezetett be a tudományba -
a bőrök közé vághatott.
Delente, miután lenyelte
a kolbászt és zöldpaprikát,
megtömködte elégedetten
a kurtaszárú fapipát,
a dohányfüstre reggel óta
ételnél jobban éhezett,
mert ez tilos volt munka közben...
Egyízben tőlem kért tüzet.
Nincs! - mondtam. Nem is volt, valóban.
Nincs? - elhülten csodálkozott,
nézett rám, mint apa fiára,
akit éppen megátkozott.
S magához szólt csak, mivel én már
nem voltam erre érdemes:
- Nincs tüze! Hát miféle munkás,
milyen fiatalember ez?
- Nincs tüze - pislogott felém - majd
kiderül, hogy még kése sincs!
Ennyit már nem bírt el cselekvés
nélkül a férfias gerinc:
a nyitott zsebkést, amely úgyis
kezemben volt, ettem vele,
gőgösen az asztalba vágtam,
csakúgy rezgett a csontnyele.
- No látom, látom, nagy vitéz vagy!
- játszotta tovább a szigort.
- Ha nem tiszteled az okos szót,
hát tisztelhetnéd tán a kort...
- Nem tréfa ez! - folytatta aztán:
- jegyezd meg jól, édes fiam:
tűz és kés nélkül nem vagy ember,
tűz és kés nélkül senki vagy!
Értettem volna bölcsességét,
ha költő voltam volna már.
De én csak segédmunkás voltam
s ő sem volt szakképzett tanár,
tételeit nem magyarázta
és mégis ő adott nekem
olyan tudományt, képesítést,
amit nem adhat egyetem.
Azt vallom én is, hogy az ember
verembe lép, ha nem tanul,
de az iskola egymagában -
akár az étel sótlanul.
Gépek közt, bőrök közt szereztem
mindazt, mi költővé emel,
ezt a tudományt nem cserélném
öt doktorátusért sem el.
Ha nevelőimet idézem,
arcok név nélkül és nevek
kavarognak, gyűlnek körébem, -
maga a névtelen tömeg.
Ő is,akiről ez a vers szól:
nevelt, jószívvel bánt velem,
így lett sokak közt, tudta nélkül,
költészetben is mesterem.
Ha tudná, költő lett belőlem,
fügét mutatna: - Cimborám!
tűz és kés nélkül ennyit ér
a költészet, a tudomány!
Jegyezd meg, hogy a legszebb szó is
malaszt, vénasszony-nyelvelés,
ha nem hevíti tűz, ha érte
nem markol kést a kéz!
Jó mesterem! - intelmed állom,
szavadat nem felejtem el;
életemmel fűtöm a verset,
gyújtson és döfjön, hogyha kell!
Hordozza tiszta bölcsességed
s mint májusesti enyhe szél,
melegítsen és simogasson,
ha rólad, rólatok beszél!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 215-219. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése