Akkor születtél, amikor a nyár születik.
Szűk értelemben te gyújtottad a nyár tüzeit.
Voltál a hirtelen napfény, az érlelő,
teremtő-aszaló koranyár, szigorú-szép erő.
Voltam a rosszfajta rög, a fényedre sóvár,
te meg a tékozló, túl hamar ellobbanó nyár.
Rám tékozoltad termékeny, szertelen ős-tüzedet:
korai termés volt, még kicsit fanyar és elsietett.
Akkor jöttél hozzám, amikor a nyár volt születőben.
Burjánzó, mérgező gyomokat égettél ki belőlem!
Felgyújtottad a börtönző, fullasztó, puha kacatot,
amibe engem a szomorú gyerekkor beleszorított.
Ígéret voltál és ítélet: önmagam ellen ítéltél.
Ó, milyen láng voltál, perzselő, csontomig értél!
Tiltottad, irtottad, új törvényt teremtő lángakarat,
élni a megszabott anyagot, megutált önmagamat.
Tisztító tűz voltál, csontomig égetted életedet,
hogy néha a csúcsokon önmagam ellentéte leszek,
s szívembe ültetted túl hamar ellobbanó nyaradat,
te tündöklő, tékozló, életet fakasztó tűz-akarat!
Új nyár lobban, az ég meg az utca tüzes -
láng a világ, te lobogsz ma megint, a te évszakod ez.
Aszaló, teremtő láng-törvény, könyörtelen!
Éltető, égető, szigorú, szép erő, hős szerelem!
Süt a nyár, perzsel már s felel rá, szemébe néz
bennem egy régi nyár, még mindig lobogni kész.
z, ami bennem a legjobb - nem én vagyok:
te lobogsz bennem, eleven törvény-akaratod,
kérlelhetetlen igény, aki szüntelenül követel,
csak te szorítasz rá, hogy félve se féljek,
szívemben, eszemben te az egészség, te vagy az élet,
s az ad erőt, ami benned tizennégy éve megállt,
gyűlölni, megvetni örökre a halált, a homályt.
Égen és földön és bennem is újra a hajdani tűz ég:
merni, ragyogni - tehozzád csak ez a hűség.
Lobogj, nyár, öreg nyár, lobogtasd szerelmünk tűzjeleit!
Mindig megszületsz bennem, mikor a nyár születik,
amikor rövid az éj, hosszan tündöklik a fény
s szűköl a halál, mint a mi nyarunk elején.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 184-185. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése