Nevem után menve vissza az időbe,
őseim takácsok lehettek,
mint képeken csudált lenszövő flamandok,
tán ők is akképp szövögettek.
Mert Tolna és Somogy árnyas szögletiben
a völgyek jó kenderáztatók,
s a szállás-földeken tanyáztak ősjogon
sarkantyús szűcsök és szűrszabók.
Vásznukra nem lestek kalmárok és hajók,
mint a zajgó angol partokon.
Füzes Sió mentén földbe horgonyozva
szőttek az ormos tornácokon.
Így képzelem őket az omló századok
ködében, mely nevünket szülte,
s szövőszékük dalát, mint csendes hárfadalt,
ma is sejtem a szürkületbe.
És zengő fonaluk - hiába dúlta rác
és török -hozzájuk visszavitt.
Takács vagyok ma is! Két zengő szárny közé
szövögetem fajtám dalait.
Lantom a dalszövő. Csak hárfázom rajta,
a költők céhébe lépve át,
s bátor kézzel vetve víg rímekhez kötöm
az égnek lehulló fonalát.
Menny kardos angyala, kitartod a szépet,
így könyörgök: mutassál nekem
egy ütemet, mellyel széthullt szálainkat
egyetlen keretbe terelem!
Egy dalt, mely hogyha zeng, nádak pákászai
és földön ért nagyölű hadak,
a zászlós mesterek és pipázó megye
dalolva eggyé-izzanak.
Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj
beteg szívén a mesterremek.
Takácsok, dalszövők, a népeink fölé
ha tudtok hát, ily verset szőjetek!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 187-188. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése