Tizenöt éve annak is már, -
az édes földbe elvegyültél,
csak villogó, szép csontjaidnál
gyengült a romlás. Furcsa tündér!
- tizenöt éve annak is már -
a sűrű földbe elmerültél.
Bátyám voltál a lebke létben, -
megálltál, és megvártál engem,
s lám, útjaidon végigértem,
s csalóan eléd-öregedtem,
- bátyám voltál a lebke létben,
és íme, már bátyád lettem.
Mégis: csillagként állsz fölöttem
és égi boltként mindörökre, -
erőd, varázsod nem törötten
felköltözött fényes körökbe.
- Mégis: csillagként állsz fölöttem,
s vezetsz a hömpölygő ködökbe.
Lehet lengő, fehér szakállam,
mindig csodálom barna állad, -
s ha majd a süllyesztő halálban
egy messzi tájon megtalállak,
- lehet lengő, fehér szakállam -
mint hű öcséd szívemre zárlak.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 235-236. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése