Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Mit keresett szép őz-szemed oly távol?
Érezted tán, hogy eljő hamarosan érted
A halál, s megállítja hatalmas szíved?
Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Milyen gondolat ráncolta homlokod?
Eltöprengtél tán, hogy lassan menni kéne
Mindent s mindenkit itt hagyva, az öröklétbe?
Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Hová szállt oly fájón sóhajod?
Érezted, lassan vége a földi létnek,
Mégsem hagytál búcsúszót nékem?!
Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Miért nem szóltál, “vigyázz anyó!
Utoljára látsz, beszéljünk még kérlek!”
Tán akkor nem ily fájó szívvel nézlek.
Hol jársz fiam, már nem látom merengő arcod,
Már nem hallom soha halk, lassú hangod…
Már nem nyílik ajtód, nem látom lépted,
Már nem, már soha nem láthatlak téged.
(Anyókád, 2012. nov. 2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése