(Német-Palánka, 1889. 120 oldal)
A poétákat három csoportra lehet osztani: 1. olyanok, akiket annál jobban bámulunk, minél többször olvassuk el költeményeiket, 2. olyanok, akik első olvasásra kellemesen érintenek, rokon hangulatot képesek az olvasóban kelteni, s 3. olyanok, akiknek legjobb olvasatlanul maradni.
Az első két csoportba a vidékről érkező verses füzetek félreértett lángelméi ritkán oszthatók, annál gyakrabban a harmadikba. S ha egy-egy ilyen fűzfavessző-hajtás gyűjtemény a kezünkbe akad, csak azért nem mondjuk, hogy kár volt a nyomtatásért s a papirosért, mert többnyire a papiros is, a nyomtatás is oly rettenetes, hogy Gutenberg mester, ha ezt a nyomdai kontárkodást látná, megfordulna a sírjában.
Így állván a vidékkel, nem csoda, hogy alig mertem a szemeimnek hinni, mikor a napokban egy füzet költemény került elém – Német-Palánkáról. Meglepett a csinos kiállítás, a szép, egyenletes, tiszta nyomás, a jó ízlés, szóval a kiállításnak az a csínja, mely gondosságot és szakértelmet árult el. Megnéztem még egyszer: csakugyan vidéken, Német-Palánkán készült Kristofek József könyvnyomdájában.
Lapozgatni kezdtem a könyvben és azt se bántam meg. „Csupor Gyula költeményei” a füzet címe s valóban az ötven vers közt van nem egy, amely méltán nevezhető költeménynek. Mindjárt kimondom, hogy Csupor Gyula a poéták második csoportjába sorozható: hangulatai vannak, melyek képesek hangulatba ringatni.
Egy költői kedély belső életének, szenvedéseinek, lelki viszontagságainak közvetlenséggel ható hangjai csendülnek meg e dalokban. A szerelem, a természet, a szülőföld, a barátság, az apai szeretet, a bánat e dalok tárgyai. Sokszor hiányzik a költői erő, nem szárnyal a gondolat, a képzelet nem festi színeit a rímek közé; de minden versen keresztül csillámlik az igazán költői kedélyű ember.
Például: úton van, hintaja párnáin ábrándjaiba mélyed s megkapja a hangulat:
Oly csendes a nyugvó természeast,
Álmát mi sem zavarja meg;
Pedig a távolban kigyúlnak
Lobogva a pásztortüzek.
Szeretem az ily éjszakát…
Hintóm! halkabban menj tovább!
S aztán eltűnődik, vajon ki állhat ilyenkor a pásztortűz körül? Talán egy áldott család, vagy egy legény csak, aki boldog szerelmesére vár. A szerző már hallja is a furulyát… de ekkor eszébe jut saját elhagyatottsága és szomorún zengi:
Hintóm! robogva menj tovább!
Csupa hangulat, mikor hazamegy szülőföldjére, Bajára, s a saját emlékei és érzeményei közt feltűnik előtte Tóth Kálmán, a költő. Csupa hangulat, mikor verset ír Szulik József barátjához s a maga bánatát feledve, naivul azét csitítgatja dallal.
Ritkaság mai nap az ily költői természetű ember. Inkább költői, mint költő; s ez talán még nehezebb és épp ezért oly kedves ebben a sivár, prózai, önző korban, mikor az útszéli mezei virágokban senki se gyönyörködik már, mindenki csak a csillogó cseh-üveg gyémántért bolondul.
Foltokat nem keresek Csupor Gyula tehetségében, mert hiszen nem látom őt napnak… Kis mécsvilág az ő költészete az éjszakában, vezérfényül tán nem elég, de egy magános óra csendjében el lehet ábrándozni mellette múlton és jövendőn.
**
A „Magyar Szemle” 5-ik száma mutatványt is, bírálatot is közöl Csupor Gyula költeményeiről.
Sok szép dicséretet halmoz össze e költeményekről s az egész bírálat mégis némi kicsinylés hangulatát is költi az olvasóban.
Azt mondja, hogy Csupornak hangulatai vannak, melyek képesek hangulatba ringatni.
„Egy költői kedély belső életének, szenvedéseinek, lelki viszontagságainak közvetlenséggel ható hangjai csendülnek meg e dalokban. A szerelem, a természet, a szülőföld, a barátság, az apai szeretet, a bánat e dalok tárgyai. Sokszor hiányzik a költői erő, nem szárnyal a gondolat, a képzelet nem festi színeit a rímek közé: de minden versen keresztül csillámlik a költői kedélyű ember.”
Azután pár költeményének részleteit is méltatja s csupa hangulatnak mondja, mikor hazamegy szülőföldjére, midőn barátjához ír és a maga bánatát feledve, naivul azét csitítgatja dallal.
„Ritkaság – mondja tovább – mai nap az ily költői természetű ember. Inkább költői, mint költő; s ez talán még nehezebb és épp azért oly kedves ebben a sivár, prózai, önző korban, mikor az útszéli mezei virágokban senki se gyönyörködik már, mindenki csak a csillogó cseh-üveg gyémántért bolondul.
Foltokat – így fejezi be – nem keresek Csupor tehetségében, mert hiszen nem látom őt napnak… Kis mécsvilág az ő költészete az éjszakában, vezérfényül tán nem elég, de egy magános óra csendjében el lehet ábrándozni mellette múlton és jövendőn.”
És ez a dicséret magában véve sok, a közbevetett megjegyzésekkel pedig kevés lesz. sok, mert ha valamely költőről azt lehet mondani, hogy hangulatai vannak, melyek hangulatot képesek kelteni; hogy csupa hangulat, mikor erről, meg arról ír, hogy közvetlenséggel ható hangok csendülnek meg dalaiban, hogy minden versén keresztül csillámlik az igazán költői kedélyű ember; akkor olyan dicséret van mondva róla, amilyennel a legtöbb költő megelégedhetik: mert utoljára Zrínyink, Vörösmartynk, Petőfink, Aranyunk nekünk is csak egy-egy van: Homer, Dante, Shakespeare, Milton pedig szintén az egész világirodalomban sem látták másukat; nagyon fölösleges tehát valamely dicsérve említett költőről odavetni, hogy nem nap! Hiszen egész naprendszerünkben is tudtunkkal csak egyetlenegy nap van; de azért a többi csillagzatok is megfelelnek rendeltetésöknek, s csak olyan csillagot lehet megszólni, amelyik nem valódi csillag, hanem „cseh-üveg csillogásával” hazudja magát csillagnak.
És bizony az útszéli mezei virágokat sem nézi le a természet igazi kedvelője, sőt, igen sok jó ízlésű ember még jobban gyönyörködik olykor bennök, mint a mesterségesen mívelt kerti virágokban: vagy legalább ezek színével, illatával, művészileg csoportosított tarkaságával eltelve, s amazok egyszerű díszéhez fordulva, a legkedvesebb élvezetek egyikét leli bennök.
Bőven van Csupornak az elismerés, hogy közvetlenséggel hatnak költeményei, hogy csupa költői hangulat; mert szoros bírálat mellett legjelesb költőink sok művében is megtaláljuk a hangulat, a közvetlenség hiányát; hiszen magáról a „természet vadvirágáról”, Petőfiről is azt írja különben dicsőítő kritikusa, Gyulai Pál, hogy sok benne a hóbort és az affektáció.* (* Csakhogy ezt az a Gyulai mondja, aki Jókainál nagyobb regényírónak tartja Pálffy Albertet. A Magyar Szemle nem kicsinyelte Csupor tehetségét, sőt, inkább igen magas mértéket alkalmazva is talált kötetében dicsérni valót. Szerk.)
Nem áll, hogy Csupor költeményeiben a képzelet nem festi színeit a rímek közé. Mert Csupor versei nem színtelenek; ha nem is csillog fantáziája úgy, mint Petőfié; de nem is színtelen, mert van költészetében elég csinos kép és hasonlít; mert nem egy helyen hangulatosan olvasztja költészetébe a természet képeit; p. o. Úton című költeményében, melyből a M. Szemle is méltánylattal idéz; de egyéb költeményeiben is találóan s keresettség nélkül használja az érzékeltető hasonlatokat; p. o. Hattyúdalom című költeménye végén oly természetesen él e képletes kifejezéssel:
A büszke tölgyfa lassan kiszárad,
S ledönti a vihar szele.
Kisfia sírjánál költői színezéssel nevezi gyermekét így:
Letarolt mezőnek egyetlen virága,
Lombja vesztett fának legutolsó ága.
és tovább szintén költői képet varázsolt elénk, midőn így folytatja:
Egyedül állok mint a szomorú fűzfa –
Korhadt derekával a földre hajolva –
Kiszáradt tó partján.
Kedvesét költői színezéssel hasonlítja őszirózsához, nevezi sebzett galambnak. Lelke föllengéséről is költői hasonlattal írja:
Látjátok, egykor föllengző lelkemmel
Sas voltam, mely az ég felé repül;
Amely pihenni a magasló bérczek
Kopasz, hófedte ormira ül.
Tavaszkor című költeménye is csupa szín és illat: a Hitszegőhöz című pedig oly akkordokban zeng, hogy Petőfinek is becsületére válnék.
Ha rád borul este szerényen az árny
S ott ülsz keseregve a lombok alatt.
Tovább:
Ha tombol a bősz vihar, éjjelen át
S megzörgeti vad dühe ablakidat stb.
S az egész költemény szinte drámai hatással varázsol lelkünk elé képeket, melyek nemcsak pillanatra, de igazán mélyen meghatnak.
A Duna mellett című dala is szép természeti színes képeket tár lelkünk elé:
Csillámlik a szőke Duna habja,
Napsugarak játszadoznak rajta.
S tovább:
Túl a Dunán kéklenek a bérczek,
Oly szép minden, amerre csak nézek.
Virágos völgy, hegy, tetején várrom.
„A gesztenyék alatt” mily kedves költői hasonlattal indul meg dala, melyben a vers könnyű lebbenése is – mondhatni – művészileg illik e tárgyhoz:
Sebzett madár, ha érzi gyógyulását,
Lebbenti lenge, röpke szárnyait,
S bár hallja menhelyén szelek zugását:
A légbe száll, elérni vágyait.
Gyógyult madárként én is szárnyra kelve
Elhagytam enyhe, csöndes menhelyem stb.
Vagy nem költőileg színezett képek-e ezek is:
S míg búcsut int a nap piros sugára,
Mi ott ülünk a gesztenyék alatt.
Alig kerül a sor egy-egy pohárra,
Csevegni oly sok fontos tárgya akad!
A gondtalan lejátszott gyermekévek,
Az ifjuságnak tündér várai; -
Nincs vége-hossza az édes beszédnek
S mosolygnak ránk a kert virágai.
S nem szárnyal-e költői gondolat e szép versszakban is:
Lassan leszáll az alkonyat homálya,
Apró bogárkák zsonganak körül;
Megkondul a harang is estimára,
S hangos beszédünk halkul, csöndesül,
S midőn te némán, hívő áhitattal
Imára összekulcsolod kezed:
Mennyekbe szálló, hő fohászaiddal
Repülni érzem én is lelkemet!
Dalaim című vesében pedig szinte soknak is találom a hasonlatok és képek sorát; ekként, mint a költő barátja, köszönöm a Magyar Szemle elismerését, de kiegészítem az elismerést s feltüntetem a költői képzelet színezését, melyet a különben helyesen látó kritikus sebtiben futva át a kötet tartalmán, észre nem vett.
Szulik József
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 5., 6. sz. 1889. jan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése