Ki tudja: mi hogy’ lesz? nem tudni előre!
Az emberi elme nem lát a jövőbe;
A mi a jövőé, a percze, a napja,
Azt az örök Élő szent keze takarja.
De a jelek íme vetik a világot:
Szétfoszlanak attól a sűrű homályok;
És a mit előbb csak vaktába’ ha sejte –
Titkukba beláthat az emberi elme.
Mert amilyen a jel, olyan a jövendő:
Ha megvan az ok már, okozata megjő;
Ha felhajítom a követ a magasba,
Vissza esik a kő, önnön sulya hajtja.
És jel van elég: a kéj lángbora járja;
Hervad, halaványul az ifju virága;
Sorvad az erő, test – oly gyönge idétlen:
Erőtlen az izma, nincs láng a szemében.
Hogy áll ez a faj ki, ha szárnyakat öltve,
Riadva üvöltő vész csap le a földre;
Ha peng az aczél majd, villám tüze harsog,
Hogy az anyaföld is megrendül alattok?
Hogy áll ki?... letérdel, a satnya, a gyáva,
És lesz az erősebb hitvány keze-lába;
Úgy ropja, amint a győző szava zendül,
Míg csak ki nem irtja szárastu’ tövestül.
Van jel: im az ember őrjöngve tagadja
Mindazt, mi a létnek és örök alapja;
S az isteni nélkül elvadul a lélek,
S kétség, zavar és vér megoldja a féket.
Mit művel e faj, ha elvesztve az Istent,
Keresi a mennyet, de nem leli ittlent;
Ha mi gyönyör – azt más nem engedi néki,
S őt a nyomor éh, könny sorvasztja, emészti?
Mit művel?... az átkot meggyújtja haragja:
Úgy rémlik, a félföld lesz lánggal aratva:
Jaj hallik a földön, a tűzbe a vér foly…
Irt, rombol a vak düh, és tombol a téboly…
Se anya, se Isten! igy zúg az ítélet:
Csattognak a kardok, nép űzi a népet;
Lángtenger az égen, alant a világrom…
Nem volt soha ily vész a földi világon!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 2. sz. 1888. dec. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése